Versek (beszélgetés)

Adagio

Úgy szálljon hozzád ez a dal

Mint csillag fénye alkonyórán,

Szeliden csöndesen mosolyogván,

Te szép,te kedves fiatal:

Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,

Mint hófehér galamb az este,

Fáradtan egy helyet keresve,

Míg csöndben zörren az avar:

Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal

Búgó siráma bánatomnak,

Én hordozom csak,én tudom,csak.

Sugaras rózsás fiatal:

Mint te,olyan épp ez a dal!

Juhász Gyula

Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.

1 Amikor a Nap felgöngyölödik,

2 a csillagok elhomályosodnak,

3 s megmozdulnak a hegyek,

4 és amikor a tizedik hónapban járó vemhes nősténytevéket elhanyagolják,

5 s összegyűlnek a vadak,

6 és megáradnak a tengerek,

7 s a lelkek a [testükkel] egyesülnek,

8 és amikor az élve eltemetet kislányt megkérdezik:

9 miféle bűnért öletett meg?

10 és amikor a lapokat kiterítik,

11 és az ég elhúzódik,

12 s a Pokol tüze föllángol,

13 a Paradicsom pedig közel kerül, -

14 megtudja [minden] lélek, mit hozott magával.

És csírázik a mag. Nő a fű.

És rügyezik a fa, amíg te

Kiégett sziken kotorászol.

Bomlik a virág, amikor te

Fonnyadt kikericseket szagolgatsz.

Annál édesebb az eredmény, minél inkább

Részese vagy a folyamatnak.

Készételt majszolsz, és rá sem jössz,

Hogy más –főzés közben az illatokkal is jóllakhat.

Miért érdekel a Nap? A nap?

Ha nem is láttad felkelni?

És az éjszakát miért várod

Naplemente nélkül?

Hogyan vársz termést, ha nem

Metszed a fát, és milyet?

Héé! Ti apostolok! Vegyétek észre,

Hogy ﺀÁd törzséből valók vagytok.

Prófétái és inkvizítorai az általatok

Létrehozott romlásnak. Az örökkön égő tűz,

Amelyben a hamis utat hirdetők égnek.

Szinházi levél

Redaktor úr,ezer bocsánat,

Ne érjen engem semmi vád,

Ha elhagyom a próza útját

S ma versben írok kritikát.

De legelőször lépett fel ma

A népszinházban kis Kató

S hogy mily csodásan domborított

Prózában el se mondható

Redaktor úr ezer bocsánat,

Hogy kis Katónak hangja nincs,

de oly fölösleges a hang ott,

Hol tálentumnak nyoma sincs.

Hogy "égi szikra"nincs Katóban,

Muszáj vagyok bevallani,

De "földi láng",az van helyette,

Végre ez is csak valami.

Redaktor úr,ezer bocsánat,

De ez a termet isteni,

Trikót nem tölt be így manapság,

Csak az,ki született zseni.

És sz a selymes-szöszke,szép haj,

Azok a tengerkék szemek...

Mikor e néhány sort leírom

A toll kezemben megremeg.

Redaktor úr,ezer bocsánat,

Ha munkatársa lelkesül,

De a közönség csupa szem volt,

Tapsolt Katónak mód nekül.

Óh ,mily gyönyörrel látcsövezték

A zsöllyék és a páholyok...

Csak a menyecskék haragudtak

De ez természetes dolog.

Redaktor úr,ezer bocsánat

Ha megdicsérem kis Katót,

De támogatni kell a kezdőt,

Ugy lesz jövője biztatóbb.

Lehet belőle primadonna,

A nagy Judicnél is nagyobb...

S a mi dicsőségünk marad,hogy

Fölfedezők e csillagot.

Redaktor úr,ezer bocsánat,

Hogy ily sokáig terhelem,

De kérem,adja ki egészben

Mai szinházi levelem.

Nekem ugyan nincs érdekemben,

Mert kis Katóhoz nincs közöm...

Csak a művészetért rajongok...

Megteszi,ugye?Köszönöm.

Heltai jenő

Harangvirág

Harangvirág harangozz,hallgatom.

Szeretnék boldog lenni egyszer.

Boldog lenni nagyon, nagyon.

És nem leszek,ha nem igyekszel.

Most süt a nap,kék csoda vagy,

Harangvirág,illat s zene a kelyhed,

Ha van őrjítő titkodat

Most fúdd rám,reszkesd el,most énekeljed.

Jaj neked ha legurúl a nap,

És kék szépséged áhitata lusta,

Meg nem rezzenti holt szirmaidat

Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág,majd állasz a tetőn

Az özvegy erdő barna bánatában

A hideg felhők alatt reszketőn,

Sirnál,dehangod nem talál utánam.

/Tóth Árpád/

Thomas Stearns Eliot- Gusz, a színházi macska (1939)

Gusz a színház kapujába’ vár

Neve, mondhattam volna már,

Aszparágusz. S ez komplikált,

Nevéből hát a Gusz kivált.

Gereblye-sovány, bundája se dús,

Tappancsa remeg, paralitikus.

Elegáns cica volt annak idején,

Már nem fél tőle patkány, sem egér.

Egykor virult s elhervadott,

Pedig nagy hírre jutott.

Barátai közt klubban pihen

(A szomszéd kocsma mélyiben),

Ő szórakoztat, más fizet.

Mond hajdan esett történeteket:

Sztár volt, első-vonal-beli,

Fellépteté őt Irving s Tree,

S mikor döntő sikerét kifogta,

A karzat hétszer kinyávogta,

De mégis legnagyobb szerepe

A Tűzfagyhegedű Ördöge.

Mesél: „Minden jót eljátszottam,

Száz triádát betéve tudtam,

Improvizáltam, bűvészkedtem,

És zsákból macskát eregettem,

Játszott fark-csóvám, gerinc-ívem,

Egy próba, s rendbe minden.

Nyávogásommal szívhez szóltam,

Ha főszerep, ha jellem voltam.

Ültem kis Nellnél ágy-szegélyen,

Himbálóztam harangkötélen,

Pantomímban sem maradtam hoppon,

Voltam macskád, ó, Dick Whittington!

De életem legfőbb szerepe,

A Tűzfagyhegedű Ördöge.”

S ha részesül egy pofa gin-ben,

Elmondja, mint volt az East Lynne-ben.

Egyszer, Shakespeare volt műsoron,

Épp cica kellett, bizony!

A tigrist játszott-győzné ma is-,

Volt kergetés, csatorna is.

De torka ma is könnyen kiad

Dermesztő szellem-hangokat.

Egyszer sürgönydróton tipegett,

Égő házból mentett gyereket.

S szólal: „Hanyatlik a mai cica,

Más volt, amíg Viktória

Uralkodott: fegyelem, az ám!

S ma?- büszkén ugrálnak karikán.”

És mancsával mosakodva szólt:

„A színház nem az már, ami volt.

Modern előadás? No de

Kérem! akármi felérhet-e

A titokzatos villanással,

Mikor történelmet csináltam,

Mint Tűzfagyhegedű Ördöge.”

Bozzay Margit: Szeretnék az életed utolsó asszonya lenni

Szeretnék az életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó szivárvány ég és föld között,

Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,

Utolsó angyal az életed fölött....

Szeretnék az életed utolsó asszonya lenni....

Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,

Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,

Utolsó rózsa, amit az életedre hullatsz....

Szeretnék az életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó, aki nem volt soha, sohase még,

Utolsó, akire elborultan nézel,

Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék az életed utolsó asszonya lenni...

Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,

Utolsó, aki szédülten repül veled az égig.

Utolsó....akire.......lezuhan a szád.....

Illatlavinák alatt

Augusztus.Alkonyat.Körül

ájultan piheg a világ.

A hegyekről most omlanak

a nyári illatlavinák.

Jaj,mi is ez?Szívem alatt,

mint a turista-menhelyen

szöges cipőjű vándorok:

Vágyak topognak hirtelen.

Kalandra kúsznának,pedig

a jaj,csak egyszer járható

utat a büszke ormokon

nekik befútta már a hó.

S mégis,ők mennek újra,ma

felbomlik minden fegyelem;

szívem,vén menhelyen,hasztalan

zárná őket,nincs kegyelem.

Még egyszer édes,hajdani

színekben felgyúl a világ,

s rám rogynak s eltemetnek a

halálos illatlavinák.

"akkor is így ültem

a szobában reggel

s a játszótér felől

sárkány jött nyereggel

ma hiába várok

nem jön el a sárkány

minek csillog akkor

minden ablakpárkány?!

szólok anyunak, hogy

ma nem vacsorázom

értsétek meg végre

most a sárkányt várom!

eközben a nagyi

mosolyogva belép

szeretem őt is de

sárkánynak nem elég

kést fogok.nekem már

nem kellenek ezek

minek is hisz holnap

én is sárkány leszek

anyu sikoltozik:

-A gyerek megőrült!!!

gyere sárkány gyere

és vigyél el tőlük!

apa fenyeget, hogy

beveri a képem

s megjelenik ekkor

egy sárkány az égen...

megfordul a tükör

állok szívenszúrva

úgy tűnik mint hogyha

ő is megfordulna

Mit csinálsz sárkány gyere vissza nem hallod hová mész

ne hagyj itt velük gyere vissza hallod sárkány

vigyél magaddal én szeretlek én veled akarok menni...hallod...?????"

Louis Tolz

"(...)Tán nem is voltam fiatal

És nem jött soha diadal,

Halálos volt a szerelem

Utódom sem lesz már nekem

És mégis, mégis jó dolog

Hogy élek és hogy dúdolok;

Magányos lelkem égre néz

És megszépül a szenvedés

Az égen örök csillagok,

Fényesek és fiatalok,

A földön is ifjú szemek:

Még egy ideig nem megyek."

(Juhász Gyula - Még Maradok)

Donna Diana

Szemedben igézet sugára,

Ajkad körül csodás mosoly;

De a kedély szelíd varázsát

Nem látom arcodon sehol.

Mint kirakatban drága bábut

Néz gyermek,éppúgy nézlek én.

Ha megvehetnélek,ki tudja,

Hogy össze nem törnélek-é?

Szeretsz?..Hisz a szerelmi hűség

Nem élted üdve,létjogod,

Hanem hiúság,gőg,divat,s te

Hamár meguntad eldobod.

Üres szívű divatos úrfik

Hadd kurizáljanak neked.

Én azt tudom csupán szeretni,

Ki engemet viszont szeret.

Növeljem-é még büszkeséged?

Boruljak lábaidhoz tán?

Sóhajtsak lealázva hozzád,

Mint istenéhez a pogány?

Te sóhajaimra nem felelnél,

Arcomba nézve hidegen;

Míg titkon szíved rejtekében

Ujjonganál győzelmeden.

Hol vetted ezt a bűvös arcot?

Mért csábítsz,hogyha nincs szíved?

Szép vagy szeretlek nézni hosszan,

S mégsem óhajtlak,elhiheted.

A szerelem, e régi ének

Hatalmát én is érzem;

De sírjak -é,ha mozdulatlan

Szobor nem érez én velem?...

Reviczky Gyula

B. Radó Lili: Esti dal

Oly jó ilyenkor este már,

mikor az izzó nap leszáll

s a csillag csillog csak nekem.

Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,

mit rég megúntam s amit szeretnék,

messziről nézem és nyugodtan,

ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,

a szív is békés lesz belül.

Öröm, kétség oly messzi cseng

és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva

mindent végiggondolni újra,

a lélek könnyű, mint a pára

s csend van. Elalszunk nemsokára.

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség

szitálja le ezüst porát.

Dideregve járok ablakodnál

a hófehér nagy úton át.

S amint megyek itt éji órán,

lépésem mégse hallható,

mert zsongva, súgva és zenélve

halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat

egy hófehér szelíd világ:

angyalpárnáknak tollpihéje,

zengő, szelíd melódiák,

habpárna selymén szunnyadó arc,

mint angyalok fényszárnya ó,

minek szelíded altatóul

halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,

mind járjatok lábujjhegyen!

Pihék, zenéljetek ti néki,

hogy álma rózsásabb legyen.

Egy hófehér hálószobává

változz át csöndes utca, ó!

Fehér rózsákként hullj az éjben

reá, te szálló, tiszta hó!

Kosztolányi Dezső

László Ilona

Érezni a szád

Ujjaim közt illatos,

Bársony rózsaszirmot,

Fehértornyú templomból,

Távoli harangot,

Számban szétpattanó,

Édes szőlőszemeket,

Testemre zúduló,

Langyos esőcseppeket,

Lábamban a tánc,

Tüzes ritmusát,

Magamhoz ölelni,

Csillagdíszes éjszakát,

Hinni, hogy az álmom

Valóra vált,

Szeretném még egyszer

Érezni a szád.

Femis

Sorsod

A sorsod

Élni, mint más -

Élni másképp

Másra vágyni

S tenni másért

Gyűrt arcok mélyén

Csillogó könnyekben látni

Mitől fájt az éj,

Minden tiszta nevetést

Meghallani, s benne tudni

Holnapunk hitét.

A sorsod

Édes álmokból

Mindig felriadni,

Megízlelt vágyakat

Sírva mind feladni,

Feléd nyújtott

Kezek között

Markolni a légbe,

Ölelő karodat

Kitárni, s könnyeid

Emelni az égbe.

A sorsod

Egyedül viselni mit

Nem bírsz el magad,

Kutatni a forrást,

Hol megértés fakad.

Mint megváltót

Mindenben, s magadban

Szerelmet keresve

Ezerszer szegeződve

Az áldott keresztre.

A sorsod

Mindig játszani,

És mindig veszíteni,

De mindig Tudni

Újból elkezdeni.

Távoli tiszta

Világra vágyva

Elmenni akarni,

- és kínok között,

Emberré feszülve

Mégis Maradni!

Komáromi János: Angyali mese

Kicsi angyal könnye pereg

vigasztalja égi sereg.

Elveszett a glóriája

egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer

viselése sosem kényszer.

Büszke volt rá nagyon-nagyon

értéke nem kincs vagy vagyon.

Hold sugárból éjjel szőtte,

szeretete fogta össze,

fényét tiszta lelke adta.

Vigyáz reá, megfogadta!

...és lám, mégis nyoma veszett!

Szégyen, hogy mindez megesett!

Hol lehet most?- kérdi ríva,

társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn,

szól az egyik együtt érzőn:

Talán leesett a Földre.

Rosszul tetted a felhőre.

Kicsi angyal egyet gondol,

megmenekül tán a gondtól,

alászáll most, le a Földre,

glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?

Mennyit kell kóborolnia?

Melyik utat is szeresse?

Hagyja, hogy szíve vezesse!

Könnyem potyog, lábam fárad,

nem láttad a glóriámat?

Így kérdez meg minden embert,

de glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag,

kész elűzni a gondokat.

Vidám szívű, de magányos,

ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja!

Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!

Keresi, hogy hol segítsen,

bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén,

könnye csorog fehér ingén.

Lehajol hát szelíd lovag:

Meséld el a gondjaidat!

Angyal voltam fenn az égben,

boldog voltam, vígan éltem.

Minden bajtól védett... az ám...

fejemen a szép glóriám!

Elveszett, most mit tehetek?

Boldog most sosem lehetek?

Hordjam folyton bánatomat?

Nem látják már mosolyomat?

Szelíd lovag átöleli,

simogatja, becézgeti:

Ne sírj édes, kicsi angyal

megbirkózunk minden bajjal!

Én megóvlak, megvédelek

s nem kell más, csak szereteted.

Lelked tiszta, láttam rögtön,

boldog leszel itt a Földön!

Mosolyog már kicsi angyal,

nem törődik már a bajjal.

Kinek kell a glóriája,

ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,

meghallgatni tán megérte.

Ha jól figyelsz megtalálod

sorok közt a tanulságot.

Kincseidet elvesztheted,

de őrizd a szereteted!

S könnyeiden át meglátod

Ki hozza a boldogságod!

Szabó Lőrinc

Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?

- Számolni kezdeném a perceket.

Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?

- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.

S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?

- Füst s láng bennem is együtt kavarog.

Képzeld: máris zörgetem bokrodat!

- Nem mozdulok, el ne riasszalak!

Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?

- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!

Mit mond majd az első tekinteted?

- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.

Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?

- Félelmes az isten igézete!

Utad leszek tőle a föld fele.

- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!

Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...

- Még a boldogság is rettenetes

József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott úton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsú, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

Hópihe

S ím, megjöttem a széllel, ő hozott,

szárnyán emelt, lágyan ringatott.

Lassan lebegett áttetsző testem,

égre szikrázott kristályos lelkem.

Egy ház ablakán tapadtam meg én,

jégvirág lepte, deres üvegén.

Pislákolt bent sok fáradt gyertyafény,

megannyi lázas csillagkezdemény.

Zöld fenyő állt a szoba közepén,

ágain díszek, csillag a tetején,

körülötte szájtáti gyermeknép,

bámulva suttogják: jaj, meseszép!

Egy szó járt körbe minden kis szájon,

Karácsony van, karácsony, karácsony...

s áhítattal hallgatták szavát,

csengettyűinek könnyed kacaját.

A szél ekkor újra karjába vett,

puhán, könnyedén egy faágra tett.

Onnan hulltam alá a friss hóra,

ott pihentem, tértem nyugovóra.

Most sötét van, de reggel kél a Nap,

kósza fénye a testemre tapad.

Pára leszek, utazok sugarán,

felérek és felhő leszek talán.

Parány testem jéggé dermed újra,

várom majd, mikor kelek útra.

Visszajövök, megtérek hát ide,

leszek mi voltam: hulló hópihe

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,

hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,

hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia

kell, éppen mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia

kell, éppen mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem

határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem

határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti

a szeretettel,

s nem érti, hogy mások feleletül a

gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra

tévedt nyúl,

amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi

azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,

amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők

útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,

hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába

nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke

a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban,

s van, aki önmagában azt a másikat,

akivé maga is válik általa.

Remenyik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindig irigyeltem,

Kik állnak büszkén, mozdulatlanul.

Állják a villámot ha rájok sulyt,

S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.

Számukra soha nincs "talán", se "hátha".

Mint dogmák állnak, oly konok keményen,

Mint zord, erős és önhitt férfiak,

És hófuvásos, sivatag- nagy télben,

Fejükön csipkés jégből a sisak.

A kősziklákat mindig irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,

De szivem bánja, mit kimond a szám,

Alkamon éles az ige, mint a kard,

De belül egy hang kérdez: "igazán?"

S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is sikraszállni,

S nem hajigálni kő helyett kenyeret,

S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,

Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Mindenik embernek a lelkében dal van

És a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének

Az hallja mások énekét is szépnek.

(Babits Mihály)

Kisfaludy György

Élet hímnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,

az Óceán, a szárnyaló Értelem.

Kezem a csillagokba ér,

s nem teszek semmit mindezért.

Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.

Én vagyok Istened, s angyalod.

Én vagyok benned minden őserő,

vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,

csodák, minden alkotás,

bosszú, gonoszság, és megalkuvás.

Minden viruló parány önvaló,

a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.

Jelenek szerelme, teremtő ölelés,

herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,

színes lepkeszárny,

libbenő szellő és gonosz árny.

Viharnak villáma én vagyok,

Apám a Nap és anyám a csillagok.

Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,

folyó és minden vad folyam

már régen én voltam, én, magam.

Én vagyok te és te vagy én.

Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.

Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,

időknek tükre s irdatlan szárnyalás.

Bennünk vibrál múltnak rezdülése,

mi vagyunk asszonyunk ölelése.

És mi vagyunk minden rút is,

a szép, lépteink vezető út is.

Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,

Anyagkáprázat az idők tengerén.

A Föld vagyok én, mi eltakar,

cigány vagyok, zsidó és magyar.

Palesztin vagyok, s elűzött indián,

kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.

Kis kínai vagyok minden tank előtt,

én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

Hit vagyok szívedben és éledő remény,

szeretet, örömtánc, és zengő költemény.

Aszály után az első csepp eső.

Madárfióka, a kezedben verdeső.

Jézusnak teste, a szádban a kenyér.

Szeretet nélkül az életed, mit ér?

Én voltam veled minden vad csatán.

Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?

Érett gyümölcsnek íze én vagyok,

végső bajodban reményt én adok.

Szeresd kedvesed és az ölelést,

gyönyör és minden pezsdülés

hozzám zengi az élet himnuszát.

Hisz én csináltam énalkotta szád.

Belőlem, bennem, rajtam, általam

mindenben Isten, Allah, Bráhma van.

Hiába miriád és százezernyi nép,

a perc olyan, mint a milliónyi év.

Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,

egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

Szülőid ölére én alkottalak,

léted kezdetén, csupa tiszta lap.

Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.

Kétkedsz, vagy a hit vezet,

ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

A Szeretet vezessen fiam!

Ég veled.

Szerintem ez nagyon szép.

Reményik Sándor: Mi mindig búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, mit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól,mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napfelkelte kettő,- ugyanaz,

Mert minden csönd más- minden könny-, vígasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj,-

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindig búcsuzunk.

Sziasztok!

Nem volt időm végig olvasni a verseket, de tudna valaki segíteni egy olyannal, hogy legyen mély, az életről szóljon, vagy a búcsúról, vagy a változásról (nem szerelmes). Egy kollégámnak szánom, akinek művész vénája van, tehát lehet elvontabb is, és angolul is lehet.:))))) Akár vers cím, ha megtalálom a neten.

KÖSZI

Szilágyi Domokos: Övön alul

Az Élet nevű szorítóban

övön alul ütött a másik.

Tíz másodperc- csak ennyi

maradt a föltámadásig.

Hát megkóstoltam a halált.

Tisztességtelen volt a harc,

mert ott sosem akarhatod

Amit itt akarsz.

Énnekem nem kell jutalom,

( nem mintha kapnék valahol)

Csak annyi, hogy fölmentsetek

a mások bűnei alól....