Versek (beszélgetés)

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

A tavaszi viharban

Bepaskol a szemembe

Májusi fa-virágot

Ez a tavaszi vihar.

Könnyű a kacér ágnak.

Könnyű a fa-virágnak.

Ők mégis itt maradnak,

Nekik itt a hazájuk

S nyilnak az új tavaszon.

Nekem tavasz nem zsendül:

Elmentem gyökerestül.

A tavaszi viharban

Állok, mint nagy kérdőjel:

Vajjon merre-merre vet

Ez a szél s virág-osztás,

Ez a nagy, bús lemondás?

Érzem... féktelen motyogás fut végig

mély barázdákban

mint zabolázott félelem kínt szűl

amortizált életed tetőzésére!

Már a gyilok a pacifista védőpajzsa,

az undor is keresztül tör rajta

s lelkedben éli a végtelenségét

a semmiben!

Könyörgésed ordít, hártyát átszakítva,

szűk horizonton átnéznek rajtad,

majd rájössz felszínen keresnivalód nincs,

szerte nézel, senkit látsz mindenhol

s állva alszod álmod örökre.

Bocsi, de nem lattam, hogy van meg ilyen forum.:(((

Ha olyan nagyot vetkeztem vele, akkor lehet torolni.

Brandy Lee: Merengés

Ha látlak még néha

örülök csak és elteszem azt a kis időt

valahova mélyre ahol más nem láthatja

aztán arcom a régi közönyös

és minden este halkan

belehalok egy tőled lopott percbe...

Az en kedvenc versem:

Nemes Péter: Mindig a barátod leszek

Időtől, tértől függetlenül,

Még ha testem már

Nem is e világon jár

Csak gondolj rám, és figyelj

Én ott leszek

Benned

Ha sötét felhők gyülekeznek,

Leszek neked

Napsugár felettük

Ha magányosan állsz az erdő szélén,

Csak gondolj rám, és

Mesélek majd a madarak nyelvén,

Csakis neked

Hogy tudd

Nem vagy egyedül

Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen,

Gondolj rám, és

Elér a vigasz akkor is, mert

Ott ragyogok majd

Benned

A csillagos égbolt helyett

Ha az ősz sóhaja nyomán

Elsárgulnak a fák,

A halott levelek hullásából

Hallhatod, ahogy

A jövő reménységét

Súgom neked

Ha szívedbe mar a jeges tél,

Leszek neked a hópelyhek zenéje

Hogy ne feledd,

Még a hideg is szép lehet

Ha lelked Szeretetre sóvárog

Sugárzom majd neked

A születésnapi torta gyertyalángjából, és

A csillagszóró szikráiból is

Ha otthonodat nem leled

Csak gondolj rám, és

Érezd ott mélyen

Otthonod az egész világ

Ha késne a tavasz,

A megújulás erejét öntöm beléd

A napkelte ragyogásából

Minden párás hajnalon

Ha félelmek gyötörnek, és

Nem leled az utat

Csak nézz a távolba, ahol

Feltámad a szél, és

Simogatásában ott leszek,

Felszárítom könnyeidet

Ha már fogytán az erőd,

A hegyek sosem apadó erejével

Emellek fel

Hogy menj

Tovább

Tovább!

Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből,

Csak hunyd le a szemed, és

Lelkedet szárnyalni viszem

Az álmok mezején

Hogy lásd

A szabadság létezik

Ha nem találod a megnyugvást,

Békével a karomban suhanok feléd

A naplemente varázsában

Hogy sose feledd,

A harmóniát magadban keresd

Ha örömödet nem oszthatod meg mással,

Nézz egy virágra, és

Én mosolygok vissza

Tiszta szívből,

Veled örülve,

A lelkedben élő kisgyermekre

Ha bánatodat nem hallgatja meg senki,

Csak gondolj rám, és

Ott leszek

A szívedben

Csak ott leszek

És ölellek

S az esőcseppekben

Veled könnyezem

Ha szükséged van rám,

Ott leszek

Mindig

Csak gondolj rám

És tudd

Van egy barátod

Aki vár

A végtelen partján.

Édesanyám tulipánfa,

áldott legyen minden ága!

Ezt kívánja kis virága,

ágán nevelt tulipánja.

(Sarkady Sándor)

Drága Édesanyám

Mondok most egy verset.

Remélem, hogy ettől

Jobb lesz majd a kedved.

Tedd le most a munkát,

Vegyél az öledbe,

Hajolj kicsit közelebb,

hadd súgjam füledbe

azt, hogy én Téged

mennyire szeretlek,

és hogy érezzed is,

most meg is ölellek!

Őszi délben, őszi délben,

Óh, be nehéz

Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,

Óh, be nehéz

Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,

Óh, be könnyű

Sírva, sírva leborulni.

A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,

Minek nem árt se nap,se szél,

Csöndes szívem,többé nem ég,

Nem bántja újabb szenvedély.

Körülöttem csillagmilliárd

Versenyt kacérkodik,ragyog,

Fejemre szórja sugarát,

Azért még föl nem olvadok.

De néha csendes éjszakán

Elálmodozva egyedül -

Múlt ifjúság tündér taván,

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,

Mint hosszú téli éjjelen,

Montblanc örök hava,ha túl

A fölkelő nap megjelen...

/Vajda János/

A Tisza partján él egy özvegyasszony;

Szeméből könnyet egyet se fakasszon

A nyomorúság, a gond és a bánat:

Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!

A Tisza partján él egy özvegyasszony...

Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony,

Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat:

Holtig siratja édes jó apámat!

A szívemben nincs senki másnak hely

Lehet megtalálsz majd egyszer mert nem jól bújtam el

Kicsit megharagszol majd mert nem tagadtam el

De értelmetlen kérdés a választ tudnod kell

A szívemben, a szívemben nincs senki másnak hely

Lehet rajtakapsz majd egyszer hogy másnak írtam dalt

És a csók után a múzsa még maradni akart

Hogy ott maradt vagy elrepült kérdezned sem kell

A szívemben, a szívemben nincs senki másnak hely

Lehet százszor hallott földhözragadt primitív ez a mese

Lehet elcsépelt a gondolat kicsit giccses a kezdete

De most az egyszer hadd maradjon így

Most az egyszer hadd legyen jó így

Lehet azt is hallod egyszer hogy elcsatangoltam

Ahogy bandukoltam vissza csak rád gondoltam

Csodálkozni nincs mit hisz úgyis tudnod kell

A szívemben, a szívemben nincs senki másnak hely

Két bolond

Mondd el, gyere meséld el -

mi fáj, persze szólnod sem muszáj!

Één jól tudom, és gyógyítom,

jöhetsz bármikor barátom!

Ó, ahogy annyiszor volt már -

látod, mindig rám talál...

Most mondj egy újabb szép mesét,

ha már nagyon felnőtt lennék...

Ne szégyeld, meséld el -

én is bőgtem nálad százszor már...

Két bolond egy pár!

Ne szégyeld, meséld el -

mondd, mi volt?! olyan rég láttalak már...

Hisz - két bolond egy pár!

Lehet pénz, vagy nő, vagy más...

- de mindig van száz megoldás!

Csak a könny a rossz választás!

Új nap jön, talán jobb, mint tegnap volt!

- csoda nincs, csak nap, meg hold -

de tőlük új esélyt kapsz még,

s megy tovább az élet játék...

Ne szégyeld, meséld el -

tudd, hogy minden bánat így száll...

Két bolond egy pár!

Ne szégyeld, meséld el -

miért nem boldog, aki tiszta úton jár?!

Hisz - két bolond egy pár...

Ne szégyeld, meséld el -

én is bőgtem nálad százszor már...

Két bolond egy pár!

Ne szégyeld, meséld el -

mondd, mi volt?! olyan rég láttalak már...

Hisz - két bolond egy pár!

Ne szégyeld, meséld el -

rólad mindig mindent tudnom kell!

Felelj - ez jó idő, jó hely!

Ne szégyeld, meséld el -

mondd el úgy, ahogy máskor is,

csak nekem...

Végre itt vagy mellettem!

Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,

Csillagom, ékszere kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl

Fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép

Csillagom, üdvözlégy! S mikor engem drága találka

Hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyet add,

Add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy

Lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:

Szeretlek! És illik pártolnod igaz szeretőket!

Edgar Allan Poe - Egy nőnek

Álmomban a buja filagória,

Hol folyton zeng a madárdal:

A te ajkad; és a melódia

Kél ajkaid szavával -

A szerelem egében jár a szemed

S csillag-csalódva néz le

Gyászos lelkemre - ó, egek! -,

E koporsófedélre.

Szíved - ó, a tied! -.riadok komoran

És arról álmodom ébren,

Hogy a Szépségen nem legel az arany,

Csak a hitvány csecsebecséken.

Első álmom rólad volt,

Első álmom elröpült,

Még az esti szél nyögött,

Még az égen csillag ült.

Lábaimban lakik egy

Szellem; az rejtélyesen

Húzott, hozott, vezetett

Ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón

Illat és szél úgy alél,

Mintha mákos álmokat

Tépegetne ott az éj.

Apadoz a zokogás

A csalogány csöpp szívén,

Mint ahogy a tieden

Kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl fűből!

Halok! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

Szerelmed mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

Szívem dobzörgése vad:

Szorítsad szíved fölé,

Talán ott majd megszakad.

Meglátod

A csillagok fölé

repül már az ember,

s lemegy olyan mélyre,

amily mély a tenger.

És lenn a tengerben

már fotografálhat,

ismerős lesz minden

rejtett növény, állat.

Mindennap az ember

új csodára ébred,

nem lesz semmi titka

majd a mindenségnek.

Távolba láthatunk,

távolba hallhatunk,

hosszú lesz az élet,

tán meg se halhatunk.

A lehetetlent is

szabad lesz remélni;

meglátod, hogy milyen

érdekes lesz élni.

Vén Európa!

Miért nem veszed észre,

Hogy sérül és szenved, Petőfi-, Kossuth-, '56. népe!?

Az Oroszok, kik többször is bejöttek,

Nem védelmeznek saját Anyaföldet?

Osztrák, ki eltöltött fölöttünk 400 évet,

Segíti e ma, a Magyar népet?!

A Holland, ki annyiszor segített a múltban,

Látja igazunkat, helyesel, hogy - úgy van!?

Vén Európa! Miért nem veszed észre;

Hazug a vezető és terror az érve!?

Pazarol! Dől a pénz! Szegények adópénze!

Sok milliárd "jutna" a kormány-negyedére!

Népjogok égtek el, pesti lámpafényben!

Parancsot azok adtak, azok nyilatkoznak,

A régiek, akik új törvényt is hoznak.

Teljesen szétszedik, Kossuth Apánk terét,

Ahol a Nép, olykor kiönthette szívét.

A Kossuth teret, ahol sokan haltak értünk.

Anyák! Apák! Ifjak! - Sortűz! Szörnyű volt a végük!

Ekkor se lett meg a parancsnok,

Aki adta a háborús, népellenes parancsot!

Ezek utódait kell szolgálni?

Hazugoknál, tisztességre apellálni?

Mindmáig azok "védhetik" a rendet,

Kik akkor, üthették, rúghatták az Embert!

'48. -, '56. Ünnep, szétverhető!

Ki! A városszélre! Traktor és tüntető!

Cardiff is mutatta: a hazug szava nulla!!!

Hatalma lehet, ki visszatér a múltba?!

Harácsolás folyik, bolsevista módra;

A saját bűneit, meg, az Ellenzékre rója!

Milyen Közösség az, hol a terror ujjong,

Hogyan lehet ebből, szabad, Magyar újkor?!

Időre szervezni, itt lehetetlen dolog!

Könyvelővé lettek, Nővérek, Orvosok.

Az ember választhat, ha hazugságra "választ".

Könnygáz, meg vízágyú tömi be a szánkat!

Óriás adósság jut az utódoknak,

Havi millió, ma az államtitkároknak!

A feleségemnek, ez 24000!

Hol van ebben az, hogy mégis élni kell?!?!?!

A felelősség hol van??? Hány év egy ítélet?

Milyen fórum nézi, hogy mi lesz Tevéled?!

Fizet a Néni, fizet a Bácsi!

A rendelőben, 4-5órát is kell várni!

Kórházat bezárni! Kórházat bezárni!

Ha ez a közállapot, mi mást lehet tenni?

A műtéteket, jövőre ütemezni!

Kiket kell becsuknunk,

Hogy közvagyon roncsát, még magunkénak tudjuk?!

Síneket felszednek, mindent pénzzé tesznek.

Naponta százan, már az utcán lesznek!

Kinek munkája van, teljesen behódol,

Mert kirúghatják, hogy: elég volt a jóból!

Otthagyják a falut; a vasút, elavult!

Egészséges is, nem büdös az út!

Ha egy város hal meg szörnyű kínok között,

A lelkiismeret, hová költözött???

Európa!

Lengjenek közös zászlaink!

Ne omladozzanak,

Szilárdan álljanak erkölcsi váraink!

Nők és Édesanyák

Kis madár, ki szállna a kéklő magosba,

Elemi erővel feltörő Napocska,

Csapongva repül kék madár szárnyon,

Kis kezek nyomát mindenütt látom.

Nagy energiájú kozmikus részecske,

Mézcseppet kaptárba gyűjtő kis méhecske.

Hajnali harmatcsepp kék harangvirágon,

Szívet szelídítő harang a pusztákon.

Mosolygó kis alma, szellő - fútta ágon,

Átsuhanó csillag sötét éjszakákon.

Puhán simul, látod; - és elérhetetlen.

Ilyen is, olyan is, mégis mérhetetlen.

Ápol és betakar Ős Anya kacsókkal,

Megborzongat forró, örök női csókkal.

Rendbe rak, berendez, őriz élet-lángot,

Meg - megvilágít sok éjbe tűnő álmot.

Amerre csak nézel, azért látsz és érzel,

Mert életet adott! Hajnalt és jó napot.

- Hogyha rajta múlna, örök évig élnél.

Nem éheznél,- fáznál, sohase szenvednél.

Szépen és jól élnél és sohase félnél.

Hogyha rajta múlna, az idő se múlna;

Ő - szépen elmenne, de te meg nem halnál,

Sohase! Sohase!

Folytathatatlan, mégis folytatás.

Tiszta realizmus. Örök álmodás.

Mosolygó kis alma, szellő - fútta ágon,

A Nő és Anya, ilyen az egész világon.

Aki belegondol, biztosan megérzi,

Legyen akár gyermek, legyen akár férfi.

A Nő Anya ilyen, e múló világon,

Mosolygó kis gyümölcs az Élet-fa ágon.

Fát érlelő gyümölcs Kékbolygó Világon

Rögbehajló Földön, boldogság és álom!

Anyám örök

Anyámra nincsen semmi rím,

Semmi szabály, de végtelen,

Mint könnyű szél a réteken.

Anyám olykor alázattal

Térdelt elébe kis virágnak,

Az ég, a föld volt a szerelme.

Szerette a természetet, a hajnalt,

A fellegeket: inkább a feslő életet.

Anyám Krisztus hitében élt,

A lét az Ő keresztje volt,

Onnan hintette szeretetét.

Anyámnak bankbetétje nem volt.

Éhezve, fázva, erejét a gyerekekre adta.

Anyámnak könnyű álma lesz.

Semmije volt, az megmaradt,

De fákban, utódok vérében felbuzog.

Anyám, ha néha dudorászott,

Az ég tárult, a föld virult,

Szeme öröme muzsikált.

Anyám a könnyű széllel elhágy;

Mint annyi színű falevél,

És nem hozza vissza senki már!

Anyám! Utánad száll dalom!

Én már réges-rég nem leszek.

Te énekelsz a réteken.

És ott leszel a kék egen!

"Elmúlt a régi, tiszta vágy,

Amellyel egykor környezélek,

Epesztő, forró, balga láz

Égető lángja sorvaszt érted,

Egy csókodért mindent od'adnék

Egy csókodért nem kell az élet!

Egy forró csók, egy ölelés...

Lázas szivünk összedobogna...

Aztán jöhet, mit bánom én,

A kárhozatnak égő pokla!

...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre

Eléggé gyötrő, kínos volna!"

(Ady)

Fáj a múlt, s fáj a jelen,

Fáj a szívem, s fáj a fejem,

Fáj , mit ír, s fáj amit mond,

Fáj azis, hogy így gondolom...

Fáj az, hogy így vagyok jó,

S azis fáj, hogy nekem nem jó,

Fáj, mi percnek a szó,

S fáj, hogy az élet nem nekem való..

Fáj, hogy meg akarok szűnni,

S fáj, hogy nem tudok eltűnni..

Fáj, hogy sok a kétség,

S azis fáj, hogy több a vétség..

Fáj, amit tett, s fáj amit én,

Azis, mit tesz, s azis mit én,

Fáj a fájdalom, s fáj a lélegzet,

Fáj a valóság, s fáj a képzelet..

Fáj, ha barát, s azis ha nem

Fáj, ha lát, én pedig nem,

Fáj, ha látom, fáj ha érzem,

Fáj mint, minden perc a héten..

Fáj, ami volt, fáj ami van,

S fájva fáj minden gondolatomban,

Fáj az, ha jól érzem magam,

S azis fáj, ha kedvem nagy ramaty.

Fáj, hogy emészt a fájdalom

Fáj, hogy fájni is fog még ,..tudom...

Fáj, hogy örökös e fájdalom,

S azis fáj, hogy nem változom....

alkonypír fátyla borul a tájra

fáradt lajhárként moccan az idő,

köpönyeget bontva, áttetsző ruhában

borzas falombokra ráterül a köd,

agytekervényeid labirintusában

lelassul, megpihen a gondolat,

visszatükröződik szemhéj vetítővásznában,

s a véreddé válik, mint tapasztalat.

beborít az alkony, s a maradék mába

cápafog másodpercek beleharapnak,

sűrűsödő csendben, ablakon át látva,

bíborvörös színű vére folyt a Napnak.

Rajzás és nyüzsögés szivemben,

széllé kellene kerekednem,

ablakról ablakra szétfutni

s függönyötökben elaludni.

Jobbkezed csendes órazengés,

balkezed télesti derengés.

Örülök néked ködön át is,

ledobnék érted pacsirtát is.

Arcomat olajtól haraggal

hányszor törültem zsákdarabbal!

és nyálkás kosarakkal jártam.

Engedd, hogy fátokat fölvágjam.

Lábadhoz leülvén, simitsd meg,

hulló hajamat erősitsd meg,

szülőcském, fillérem aranyja,

mennyezetemnek édesanyja.

Szelid dörgésben, jó harmatban

csurgóra húzott rossz kalapban

nem fogok bolyongni már többé,

űlök és mosolygok örökké.

Serfőző Attila: Búcsú

Én elmegyek. Jó volt itt élni veletek.

Mászni hegytetőket, félni a völgy mélyét,

Leülni a susogó fák alatt,

Csókolni víg szerelmek szemét.

Fájni hogy elmúlt sok kedves szó,

S többé nem cseng már ide,

Örvendeni hogy szeret Istenem,

Mert szorít még anyám vén keze.

Égő szívekben bérbe laktam,

És gyúltam is olykor.

Sok búcsú bús közönybe zár,

Míg lüktető mély sebem beforr.

Kegyelmet kaptam, rívó némán,

Vádló csak néha voltam én,

A világot váltani születtem ember!

Lásd! Szavam ritkán volt szerény.

Ne sírj értem, nem tűnök el végleg,

Még hallani fogsz néha rólam,

Itt-ott suttogják majd dolgaim,

Tán azt is: milyen jó, hogy voltam.

Serfőző Attila: Búcsú

Én elmegyek. Jó volt itt élni veletek.

Mászni hegytetőket, félni a völgy mélyét,

Leülni a susogó fák alatt,

Csókolni víg szerelmek szemét.

Fájni hogy elmúlt sok kedves szó,

S többé nem cseng már ide,

Örvendeni hogy szeret Istenem,

Mert szorít még anyám vén keze.

Égő szívekben bérbe laktam,

És gyúltam is olykor.

Sok búcsú bús közönybe zár,

Míg lüktető mély sebem beforr.

Kegyelmet kaptam, rívó némán,

Vádló csak néha voltam én,

A világot váltani születtem ember!

Lásd! Szavam ritkán volt szerény.

Ne sírj értem, nem tűnök el végleg,

Még hallani fogsz néha rólam,

Itt-ott suttogják majd dolgaim,

Tán azt is: milyen jó, hogy voltam.

Kérek mindenkit ide írja a verseket,idézeteket.Sajnos a Fánikás fórumot már ellepték a versek.(nincs időm megkeresni,hogy írt-e nekem valaki).:)))

Az a fórum maradjon meg csevegőnek.

Köszönöm megértéseteket!