Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Fekete István:

ALKONY

Először melege lett, aztán megszédült.

Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.

Körülnézett: mi ez? - A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.

- Mi van velem?

Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.

A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve…

Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.

- Haza kellene menni - gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki…

- Hívsz Mariska? Jól van. Tudom… és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. - Menni, menni - dünnyögte magában. - Öreg lábaim csak még hazáig… - Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.

- Menni, menni öreg lábak - susogott - csak hazáig menni, utoljára menni…

A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.

A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.

Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.

Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.

A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.

- Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem…

A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.

Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.

A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.

És nőtt, feketedett, öregedett az este.

Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.

Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki… Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.

Elpergett az idő.

Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.

Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.

Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.

- Öreg bátyám! - döbbent ki belőle. - Orvosért menjek?

A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:

- Ne menj, fiam. Majd később… A papért… A fiamért… Most veled van még pár szavam.

A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.

- Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.

A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: - Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? - Az öreg szemek már újra messze révedeztek.

- Most aztán eredj… a fiamért… áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.

Aztán megint beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok.

Szaladt a vadász az éjszakában.

Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.

A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.

A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.

Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.

A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közelebb hajolt:

- Apád uradhoz… hozzátok az Úr testét…

Aztán visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán, mintha szólt volna valaki:

- Fuvarost keress és várj a templomnál.

Újra nekiugrott a sötétségnek.

A templom körül babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.

Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez odahajtotta fejét.

A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.

A pap összeroskadva ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé… Aztán egyedül marad.

- Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek…

Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát… És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.

- Édes jó Apám! Lám eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. - Megint melléhez hajolt. - Erősíts meg, Uram!

Felnézett a fekete égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.

A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.

Aztán halkan, régi szavakkal el kezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal.

A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az őregember: - Dicsértessék az Úr Jézus!

A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek…

Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: - Ego te absolvo.

A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.

- Istenem - gondolta az apa, - mintha az édesanyja nézne rám… Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta…

- Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már…

A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.

Aztán csend lett a szobában.

*

A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették.

Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ér el odáig.

Ezek a sorok engem is, mindannyiunkat jobbá tesznek. Legalább is remélem!

Köszönöm szépen kedves szavaid és a cikket is amit feltettél.

Hoztam neked egy üveggolyót:-)

Egészségmegőrzés - Harc a rák ellen!! FONTOS

Johns Hopkins - Fontos hírek (Ez egy továbbított cikk)

Azután, hogy évekig azt mondták az embereknek, hogy a KEMOTERÁPIA az egyetlen módja annak, hogy megpróbálják megszüntetni a daganatokat (a kulcsszó a 'megpróbálják'), a JOHNS HOPKINS kutatóintézete végre elkezdett beszélni arról, hogy van más választásunk is.

Friss hírek a rákról a Johns Hopkinstól :

1. Minden embernek vannak ráksejtek a szervezetében. Ezek a ráksejtek nem mutathatók ki a szokásos vizsgálatokkal egészen addig, amíg számuk több milliárdra fel nem szaporodik. Amikor egy orvos a kezelés végeztével azt mondja a betegnek, hogy nincs több ráksejt a szervezetében, ez csak annyit jelent, hogy a tesztek nem képesek észlelni a ráksejteket, mivel azok még nem érték el a kimutatható mennyiséget.

2. Egy ember élete során a ráksejtek átlagosan 6-10 vagy még ennél is több alkalommal bukkanhatnak fel.

3. Ameddig az ember immunrendszere erős, képes arra, hogy elpusztítsa a ráksejteket, és ezzel megakadályozza, hogy azok elszaporodjanak és daganatokká fejlődjenek.

4. Amikor valakinél kimutatják, hogy daganata van, az azt jelzi, hogy annál a személynél összetett táplálkozási hiányosságokkal állnak szemben. Ezek hátterében lehetnek genetikai, környezeti, táplálkozási és életmódbeli tényezők.

5. Ahhoz, hogy e sokrétű táplálkozási hiányosságokat megszüntethessük, az étrend megváltoztatására és étrend-kiegészítők bevitelére van szükség, ezekkel fogjuk megerősíteni immunrendszerünket.

6. A KEMOTERÁPIA során tulajdonképpen megmérgezik a gyorsan növekvő ráksejteket, de ezzel elpusztítják a csontvelőben, a bélrendszerben stb. lévő egészséges sejteket is, sőt egyéb szervek - a máj, vese, szív, tüdő stb. - károsodását is okozhatják.

7. A sugárterápia, miközben elpusztítja a ráksejteket, elégeti, roncsolja és károsítja az egészséges sejteket, szöveteket és szerveket.

8. A KEMOTERÁPIA és a besugárzás kezdetben gyakran csökkenti a daganat méretét. Azonban a KEMOTERÁPIA és a besugárzás hosszan tartó alkalmazásával nem lehet több daganat elpusztulását elérni.

9. Amikor a KEMOTERÁPIA és a besugárzás hatására testbe túl sok méreg kerül, az immunrendszer meggyengül vagy összeomlik, miáltal a beteg szervezete képtelen ellenállni a különféle fertőzéseknek és komplikációknak.

10. A KEMOTERÁPIA és a besugárzás hatására a ráksejtek mutációval ellenállóvá válhatnak, ami megnehezíti elpusztításukat. Sebészeti beavatkozások ugyancsak a ráksejtek továbbterjedését okozhatják a szervezet más részeire.

11. A rák elleni harc egyik hatékony módja a ráksejtek kiéheztetése oly módon, hogy nem juttatjuk hozzá azokhoz az élelmiszerekhez, amelyekre a burjánzáshoz szükségük van.

A RÁKSEJTEK táplálékai:

a. A cukor táplálja a daganatot. A cukorbevitel megszüntetésével az egyik legfontosabb táplálékától fosztjuk meg a ráksejteket. A cukorhelyettesítők, pl. a NutraSweet, az Equal, a Spoonful stb. Aspartamot tartalmaznak, ezért károsak. A természetes cukorhelyettesítők, pl. a valódi méz (Manukaméz) vagy a melasz (a répa- vagy nádcukorgyártás mellékterméke) használata javasolt, de ezek is csak nagyon kis mennyiségben. Az asztali só kifehérítésére vegyszereket használnak. Jobb megoldás a Bragg's aminos vagy a tengeri só.

b. A tej a szervezetet nyálkaképződésre serkenti, különösen a gyomor-bél traktusban. A nyálka táplálja a daganatokat. A tej megvonásával, esetleg helyette édesítőszer-mentes szójatej fogyasztásával a ráksejtek éhezni kényszerülnek.

c. A ráksejtek virulnak savas környezetben. A hús alapú étrend savas, és ezért jobb, ha marha- és sertéshús helyett inkább halakat és kis mennyiségben csirkét fogyasztunk. A húsok vágóállat-antibiotikumokat, növekedési hormonokat és parazitákat is tartalmazhatnak, amelyek mindegyike ártalmas, különösen a rákban szenvedők számára.

d. A 80% friss zöldségeket, zöldségleveket, teljes kiőrlésű gabonát, magvakat, csonthéjasokat (dió, mogyoró stb.)és gyümölcsöket tartalmazó étrend segít a szervezetet átállítani lúgos kémhatású környezetté. Az étrend mintegy 20%-a állhat főtt ételekből, köztük a babot is tartalmazó ételekből. A friss zöldséglevek biztosítják az élő enzimeket, amelyek könnyen felszívódnak, és 15 percen belül eljutnak a sejtek szintjére, hogy táplálják és erősítsék az egészséges sejtek növekedését .

Az egészséges sejtek építéséhez szükséges élő enzimek bevitele érdekében próbáljon friss zöldségből készült leveket fogyasztani (mindenféle zöldségből, ideértve a babcsírát!). Azonkívül naponta két-három alkalommal fogyasszon nyers zöldségeket is. Az enzimek már 104 F fokon (40 Celsius) elpusztulnak.

e. Kerülje a kávét, teát és a csokoládét, mert ezeknek magas a koffeintartalma. A zöld tea jobb, és rákellenes hatású. Víz. Csak tisztított, szűrt vizet fogyasszunk, hogy elkerüljük az ismert toxinokkal és nehézfémekkel szennyezett csapvíz bejutását a szervezetünkbe. A desztillált víz savas, ezért tanácsos kerülni.

12. A húsokban lévő fehérje megemésztése nehéz, amihez a szervezetnek rengeteg emésztőenzimre van szüksége. A belekben maradó emésztetlen hús romlásnak indul, és további mérgező anyagok lerakódását okozza.

13. A daganatsejtek falát erős fehérjeréteg fedi. A húsevéstől való tartózkodás vagy kevesebb hús fogyasztása több enzimet szabadít fel, amelyek megtámadják a ráksejtek falát, ezzel lehetővé teszik a szervezetben lévő ölősejtek számára, hogy a rákos sejteket elpusztíthassák.

14. Egyes táplálékkiegészítők felsorakoznak az immunrendszerben (IP6, Flor-ssence, Essiac, anti-oxidánsok, vitaminok, ásványi anyagok, esszenciális zsírsavak (EFA-k stb.), hogy lehetővé tegyék a szervezet saját ölősejtjei számára a rákos sejtek elpusztítását.

Más táplálékkiegészítők, mint pl. az E-vitamin, köztudottan apoptosist /programozott sejthalált/ okoznak, ami a szervezetünknek a normális eljárása arra, hogy megszabaduljon a sérült, nemkívánatos vagy felesleges sejtektől.

15. A rák a szellem, a test és a lélek betegsége. A proAKTÍV és POZITÍV szellemiség segít a rák ellen harcolóknak, hogy túlélőkké válhassanak. A düh, a megbocsátásra való képtelenség, valamint az elkeseredettség a szervezetünket a stresszel teli, savas környezetté teszi. Tanuljunk meg szeretetteljes, megbocsátó lelkületű emberré válni. Tanuljunk meg lazítani és az életet élvezni.

16. A ráksejtek oxigéndús környezetben nem tudnak burjánzani. A napi rendszeres testmozgás és a mély lélegzetvétel segít több oxigént eljuttatni a sejtek szintjére. Az oxigénterápia is egy olyan eszköz, ami bevethető a ráksejtek elpusztítására.

1. Ne használjunk műanyag edényt a mikróban.

2. Ne tegyünk műanyag vizespalackot a mélyhűtőbe.

3. Ne tegyünk műanyag fóliában ételt a mikróba.

Ezeket a Johns Hopkins Egyetem/Kutatóintézet a közelmúltban tette közzé a hírlevelei útján. Ezeket az információkat a Walter Reed Katonai EÜ Centrumban is terjesztik. A Dioxintartalmú vegyszerek rákkeltő hatásúak, elsősorban mellrákot okoznak. A dioxinok rendkívül mérgezőek az emberi testsejtek számára. Ne tegyünk vízzel telt műanyag palackot a fagyasztóba, mivel a műanyagból dioxinok szabadulnak fel. Nemrégen Dr. Edward Fujimoto, a Cast le Kórház Wellness Program Managere egy TV program keretében magyarázta el ezt az egészségügyi kockázatot. Ismertette a dioxinok veszélyességét és azok ártalmait az emberek számára. Azt mondta, nem szabad mikróban ételt melegíteni műanyag edényben. Ez fokozottan igaz a zsiradékot tartalmazó élelmiszerekre. A zsiradék, a hőhatás ás a műanyag kombinációja dioxint szabadít fel, ami bejut az élelmiszerbe, majd végül a szervezetünk sejtjeibe. Azt javasolta, hogy használjun! k műanyag helyett üvegedényeket, pl. Corning Ware, Pyrex vagy kerámia edényeket az ételek melegítéséhez. Ugyanaz lesz a végeredmény, csak dioxin nélkül. Tehát a félkészen kapható TV-vacsorákat, leveseket stb., át kell tenni a csomagolásból valamilyen más edénybe. A papír nem rossz, csakhogy nem tudjuk, mit tartalmaz a papír. Biztonságosabb, ha edzett üveget, Corning Ware stb. használunk. Elmondta, hogy nemrégen egyes gyorséttermek áttértek a papíredények használatára styofoam helyett. Ennek az egyik oka a dioxin-probléma volt. Azonkívül a műanyag fóliák, mint pl. a Saran, ugyanilyen veszélyesek, ha a mikróban főzött ételt ilyennel fedjük le. Amint az étel forrni kezd, a nagy hő hatására a mérgező anyagok kiolvadnak a csomagolóanyagból, és belecsepegnek az ételbe. Takarják le az ételt papírtörölközővel inkább.

Ezt a cikket mindenkinek el kell küldenie, aki fontos az életében.

Fordította Munkácsi Zsuzsanna

2009-02-17.

Egyszerűen csodálatos az egész, bár minden ember elolvasná.

Köszönöm, baráti üdvözlettel:

Gyula

A piros üveggolyó

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

- Hello Barry, hogy vagy?

- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól néz ki.

- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?

- Erősödik, napról-napra erősödik.

- Az jó. Segíthetek valamiben?

- Nem uram. Csak csodálom a babot.

- Szeretnél belőle hazavinni?

- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.

- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?

- Csak egy üveggolyóm van.

- Tényleg? Hadd nézzem csak.

- Tessék, itt van. Nagyon szép.

- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?

- Nem egészen... de majdnem.

- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.

- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy

mosollyal így szólt:

- Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldseggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim

el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak.

Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi

történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról.

Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három

kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat... Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen újjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább. Isten szeret Téged. Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat ott találd, ahol keresed. Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

NE FELEDD AZOKAT, AKIK EGYKOR OLYAN SOKAT JELENTETTEK NEKED ÉS VALAMILYEN

MÓDON MEGÉRINTETTÉK AZ ÉLETEDET, JOBB EMBERRÉ TÉVE TÉGED!

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott .

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:

- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

- Oh, Szeretet!- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

- Az IDŐ volt- mondta a Tudás.

- Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?

A Tudás válaszolt:

- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

Elakartam mondani....

Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rám néz, és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond \"legjobb barátom\".

Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír. Sír, mert szakított a barátjával Én megvigasztalom, ő átölel érzem, hogy majd kiugrik a szívem.

Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.

Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit...

El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt.

Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: \" Rám mosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom...\"

/ismeretlen/

Megható történet...

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem" "Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském"

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. "Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

"Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

"Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."

"Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

Oké - mondta. "Remélem van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a komából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

Napról napra gyűjtögette kicsiny pénztárcájába a forintokat, hol a megmaradt aprót, hol a közös vásárláskor visszatolt bevásárló kocsiból kérte el a húszast...

Nagy terveket szőtt, hogy mire költi majd el...én pedig mosolyogtam rajta, hisz oly kevéske volt a pénze a reklámokban látott drága játékokhoz. Persze, tudta ő is, tudtam én is, nincs is rájuk szüksége, csak jó eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha neki is meglenne minden hiper-szuper játék a tévéből.

Egy májusi nap kirándulni mentünk a hegyekbe. Gondosan zsebébe csúsztatta pénztárcáját, itt a nagy nap, végre vesz valamit az utunkon.

Gyönyörű nap volt. Sétáltunk a patak partján, rákot fogtunk, mókust lestünk...

Mikor a hatalmas séta után visszatértünk a parkolóba, már előre szólt, hogy ő bizony bemegy az ajándék boltba és vesz valamit. A bolt kirakata tele volt ásványokból faragott kicsiny szobrokkal...mondtam, menj, drágám, nézz körül! Bár nem hittem, hogy bármily hasznos dologra szert tehet...

Mikor kijött, azt mondta nem talált semmit, és mosolyogva kért egy jégkrémet...

Aznap este későre járt, mire hazaértünk, gyors fürdés után, hamar álomba szenderült a kis csapat.

Már rég elcsendesült a lakás, mikor a férjemmel mi is nyugovóra tértünk.

Ahogy felkapcsoltam a villanyt, a párnámon egy cédula feküdt, rajta egy felirat: "Fiadtól, szeretlek!" A cédula alatt pedig egy kis gyűrű...

Életem legkülönlegesebb ajándéka...

Hát mégis csak tudott valamit venni abban a bizonyos ajándék boltban kevéske pénzecskéjéből...

Angyali érintés

"A halál, a veszteség érzése mindig fájdalmas, de különösen az, ha egy

gyermek, számára a legfontosabbat - az Édesanyját - veszíti el. Történetünk

kis szereplőjével éppen ez történt. Mikulás napja előtt két héttel halt meg

az Édesanyja. Az apukája próbálta félretenni az őt ért veszteséget, hogy a

kislányának minél több vigaszt tudjon nyújtani. Megbeszélte hát egy

barátjával, aki Télapóként egy közeli áruházban dolgozott, hogy legyen ebben

segítségére. Elmondta az elképzeléseit, a "Télapó" pedig boldogan vállalta

el a feladatot. Megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak az áruházba, hogy a

kislányt találkozhasson a Télapóval.

Másnap hamar végeztek a vásárlással, és az apa úgy intézte, hogy arrafele

menjenek, ahol a télapónak elmondhatták a gyerekek kívánságaikat. A kisfiúk

és a kislányok énekeltek, verset mondtak a Télapónak, de volt, aki csak

hallgatott, a többiek pedig, akik még nem kerültek még sorra, szájtátva

figyelték a produkciókat. A kislány is nézegette őket, de míg a többiek

szemében vidámság csillogott, az övében valami mély, szelíd fájdalom. Eszébe

jutott, hogy tavaly talán ugyanitt állt és az Édesanyja kezeit szorongatva

várta, hogy ő is sorra kerülhessen a Télapónál. Az emlékezés könnyeket csalt

bánatos szemeibe. Az apja észrevette, és vigasztalóan megszorította a puha

kis kezecskét. Magához ölelte a kislányt és olyan elveszettnek látszottak a

vidám nevetéstől, és izgatott beszélgetéstől hangos tömegben. Aztán a

Télapó, mintha csak véletlenül nézett volna feléjük a kislányra nézett.

Kissé összeráncolta a homlokát és úgy tett, mint aki erősen gondolkodik.

- Niki!? Ugye Te vagy Niki? Gyere csak, van itt Neked egy vers. Az a címe,

hogy Angyali Üzenet.

A kislány bólintott, de nem mozdult. Továbbra is az apukája kezét

szorította.

A Télapó pedig elkezdte szavalni az üzenetet:

Az Angyalok a mennyben laknak,

De szívünkben is helyet kapnak.

Vigyázzák az álmainkat,

Felügyelik napjainkat.

Nem kérnek semmit, mindig csak adnak,

Ha bánat ér minket, megsimogatnak.

Ott vannak minden szelíd ölelésben,

Minden szívből születő mosoly melegében.

Úgy szeretnek, mint az Édesanyák,

Letörlik arcunkról a könnyeink nyomát.

Én ott jártam az Angyaloknál,

Tőlük hoztam üzenetet,

Az van írva e levélben,

Édesanyád itt van veled.

Ha nem is látod őt, a szíveddel majd érzed,

Hogy amíg csak élsz, ő vigyázza lépted.

- Ne szomorkodj - ezt üzeni,

Én mindig veled maradok.

Bármikor, ha szükség lesz rám,

A szívedbe nézz, ott vagyok.

Őrizd meg jól e a levelet,

Hogy emlékeztessen rám,

S ha majd egyszer nagy leszel, akkor is gondolj rám.

És amikor már neked is lesz egy gyermeked,

Neki is olvasd fel ezt az üzenetet.

Mindig érezni fogod soha el nem múló szeretetem,

Ha fázna a lelked, én napfénnyel hevítem.

A csillagokkal együtt őrzöm majd az álmod,

Megkérem a szelet, hogy fújja el bánatod.

Ott leszek, a holdfényben, mely szelíden simogat,

Az angyalokkal együtt kísérjük utadat.

A Mennyországból is vigyázok rád,

Mert ott is én maradok a te Édesanyád.

A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a verset, és mintha a szemében a

szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az "égi postán"

érkezett üzenetet halkan megkérdezte:

- Találkoztál a mennyországban az Édesanyámmal?

- Igen, ő volt a legkedvesebb Angyal, akit valaha láttam. Ő írta neked ezt

az üzenetet.

Niki a szívéhez szorította a levelet, majd egy puszit nyomott rá és

odafordult az apjához:

- Este majd elolvasod még nekem?

- Igen, még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig

tudta visszafojtani a meghatottságát.

Pár nap múlva Niki újra eljött a Télapóhoz az apjával együtt. Mikor rákerült

a sor megkérdezte:

- Szavalhatok neked?

- Ó, igen, alig várom - mondta a Télapó és megsimogatta az arcát.

És a kislány hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi

postán jött angyali üdvözletet.

- Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen, hogyha

a levéllel bármi is történne - mondta a kislány. A Télapó nem szólt semmit,

mert a torkát fojtogatta a meghatódottság, csak a szemei kezdtek furcsán

csillogni, és belül a szívében érezte, hogy az a mások számára értéktelen

papírdarabka, amelyre az Angyali Üzenet volt írva, a kislánynak minden földi

kincsnél értékesebb. Mert az egy igazi Angyali Érintés."

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt:

- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.

Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

/Móra Ferenc/

A kisfiú és a cerkófok

Napjaink egyik legérdekesebb esete az ugandai Kampalából származik. 1991-ben egy, az afrikai bozótoson áthaladó asszonyt egy szavanna cerkóf majomcsapat riasztott meg. A gyakorta élelmet lopó és a helybélieket zaklató majmok látványa nem volt ritka a falu szomszédságában. Az őket figyelő asszony azonban egyszer csak valami rettentő látványra lett figyelmes: egy sötét alak guggolt az ágak között. A lény, amely futásra késztette, valójában egy emberfiú volt. Az asszony, miután végiggondolta a látottakat, visszament az őserdőbe és hazavitte a fiút. A különös gyermek híre gyorsan elterjedt. A helybéliek sajnálták, de nem voltak egészen biztosak abban, hogy mit is láttak. Mindenki eljött, hogy megnézze az új fiút, akinek az egész testét szőr borította és nem volt lábfeje, leharapták a majmok.

A helyi hatóságok végül John Ssebunya néven azonosították a fiút, aki négyéves korában – több évvel azelőtt – tűnt el egy közeli faluból. A falubéliek a mai napig úgy hiszik, hogy a majmok segítettek a védtelen fiúnak életben maradni a vadonban. Senki sem tudja biztosan, mennyi időt is töltött a fiú az ugandai vadonban a megmentése előtt. Az azonban egyértelmű, hogy ez idő alatt, minden emberi kapcsolattól elzárva, láthatóan elvesztette az emberekkel való kommunikálás képességét.

Miután a falusi asszony megmentette, Johnt hamarosan egy ugandai házaspár által vezetett árvaházba vitték. Megpróbálták kinyomozni a fiú családját, jó néhány történet keringett a faluban a szülőkről. Édesanyja halála után a mostohaanya igen rosszul bánt a fiúval. Egyesek szerint még valamilyen afrikai mágiát is bevetett a megrontására, ezért el kellett szöknie otthonról, és a sötét őserdőbe menekült. A fák között ülve, egyedül és tehetetlenül találta magát szembe a cerkófokkal.

A ma tizenhét éves fiú jelenleg is az árvaházban él – a házaspár örökbe fogadott fiaként. Sok tekintetben olyan, mint a többi tizenéves. Barátkozik, és imádja a sportot. A dzsungelben töltött idő óta elképesztő fejlődésen ment keresztül. Mindazonáltal a mai napig tanulási gondokkal küszködik, és csak keveset beszél ugandai és angol nyelven. Más tekintetben azonban kitűnően teljesít: a futás iránti szeretete miatt elindították a speciális olimpián, s ez mára a szenvedélyévé vált.

Visszhang

Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált:

- Áúúúúúúúúú.

Meglepetésére hangot hall a hegy gyomrából: "Áúúúúúúúúú"...

Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:

- Ki vagy te?

De az egyetlen válasz, ami érkezik: "ki vagy te?"

Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja:

- Gyáva vagy!

És a hang visszaszól: "Gyáva vagy!"

A fiú ránéz az apjára és megkérdezi: - Apa, mi folyik itt?

- Fiam - válaszolja az ember, - figyelj csak! - majd elkiáltja magát: - Csodállak!

A hang felel: "Csodállak".

Apja azt kiáltja: - Csodálatos vagy!

A hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"

Majd az apja elmagyarázza:

- Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET!

Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat. Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet!

A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes. Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz. Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.

Lerázva a kudarc porát

Az egyik barátom egyszer megbízott egy ácsot, hogy újítsa fel régi vidéki házát. A mester első munkanapja szörnyű volt. Későn érkezett, mert autója defektet kapott, majd munka közben áramszünet volt, s a nap végén pedig az ács kisteherautója nem akart beindulni. Így hát a barátom vitte haza a mestert. Amikor megérkeztek, az ács behívta a barátomat, hogy bemutassa neki a családját. A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa, s amikor elhaladtak mellette, a férfi megállt pár pillanatra, s mindkét kezével megérintette az ágak hegyét. Ezután tovább mentek. A mester kinyitotta az ajtót, és sugárzó arccal, mosolyogva belépett, megölelte két kisgyermekét és megcsókolta feleségét. Végül az ács kikísérte barátomat az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett, barátom kíváncsian kérdezte a férfit arról, amint az imént látott. „Ó, ez a problémafám! – felelte az ács. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom elkerülni munka közben a problémákat, de egy valami biztos, ezek a gondok nem tartoznak otthonomra, feleségemre és két gyermekemre. Így hát minden este, mielőtt belépek a házamba, felakasztom erre a fára a problémáimat. Aztán reggel újra fölveszem őket. S amikor kijövök reggel, s ismét fölveszem problémáimat, már közel sem emlékszem olyan sok bajra, mint amennyit az előző este felakasztottam.”

Együtt

Egy para-olimpián történt. Kilenc testi vagy szellemi fogyatékos sorakozott fel a százméteres síkfutás indítóvonalán. Eldördül a starpisztoly, és a mezőny megindul, ha nem is vágtázik… Azaz nem az egész mezőny, mert egy fiú mindjárt az elején elbukott, majd még néhányszor, végül hangosan sírva fakadt. A többiek lelassítottak, megálltak és mindenki visszafordult. Egy Dow-kóros lány lehajolt hozzá, megpuszilta: Ettől mindjárt jobb lesz. Ekkor összefogódzott a kilenc „versenyző”, és együtt sétáltak el a célig. Az egész stadion felállt és tíz percig ünnepelt.

Ha külön utakon jöttünk ide, csak együtt állhatunk Jézus elé. Talán együtt többre juthatnánk máskor is

Sánta Ferenc:

Sokan voltunk

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán... hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét... Hadd jöjjön sze... el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá' botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá' elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá'-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá' bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

Egyszer volt,hol nem volt,volt egyszer négy ember,név szerint:Mindenki,Valaki,Bárki és Senki.

Egy szép napon szóltak Mindenkinek,hogy van egy azonnali intézkedést igénylő ügy,sürgősen el kellene intézni,tenni kéne már valamit.Mindenki egész biztos volt benne,hogy Valaki biztosan megcsinálja.Bárki megcsinálhatta volna,viszont Senki sem csinálta meg!Valaki dühös lett emiatt,mivel ez Mindenki dolga lett volna.Mindenki úgy gondolta,hogy Bárki megcsinálhatná,és Senki nem vette észre,hogy Mindenki kerüli a konfliktust.Végül Valaki lett,aki Mindenkit okolt,amiért Senki nem csinálta meg azt,amit Bárki megtehetett volna.

Közelgő Anyák napja alkalmából köszöntök minden Anyucit is Nagyikát ezzel a kis történettel.

A számla

Egy este, amikor anya a vacsorát főzte, 11 éves fia megjelent a

konyhaajtóban, kezében egy cédulával. Furcsa, hivatalos arckifejezéssel

nyújtotta át a cédulát az anyjának, aki megtörölte kezét a kötényében és

elkezdte olvasni azt:

- a virágágyás kigyomlálásáért: 500 Ft

- a szobám rendberakásáért: 1000 Ft

- mert elmentem tejért: 100 Ft

- mert 3 délutánon át vigyáztam a kishúgomra: 1500 Ft

- mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000 Ft

- mert mindennap kiviszem a szemetet: 700 Ft

Összesen: 4800 Ft.

Anyja kedvesen ráemelte fiára tekintetét. Rengeteg emlék tolult fel benne.

Fogott egy tollat és egy másik cédulára ezeket írta:

- mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0 Ft

- az összes átvirrasztott éjszakáért, amit a betegágyad mellett

töltöttem: 0 Ft

- a sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0 Ft

- könnycseppjeid felszárításáért: 0 Ft

- mindenért, amit nap, mint nap tanítottam neked: 0 Ft

- minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amit készítettem

neked: 0 Ft

- az életemért, amit minden nap neked adok: 0 Ft.

Összesen: 0 Ft

Amikor befejezte, anya mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak. A

gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből.

Szívére szorította a papírost és a saját számlájára ezt írta: FIZETVE.

Tanulság az elírt e-mail címről:

Egy minneapolisi házaspár eldöntötte, hogy Floridába megy felmelegedni

egy különösen fagyos télen. Úgy tervezték, hogy ugyanabban a hotelben szállnak

meg, ahol a mézesheteiket töltötték 20 évvel azelőtt.

Mozgalmas programjuk miatt nehéz volt összeegyeztetni az utazási

időpontot, ezért a férj pénteken, a feleség pedig a következő napon

repült Minneapolisból Floridába.

A férj bejelentkezett a hotelbe, ahol a hotelszobában egy számítógép is

volt, nem úgy mint évekkel azelőtt, és eldöntötte, hogy küld egy e-mailt

feleségének. Véletlenül azonban kihagyott az e-mail címből egy betűt, s

anélkül, hogy észrevette volna a tévedést, elküldte a levelet a rossz

címre.

Közben .

.. valahol Houstonban ... egy özvegy épp a férje temetéséről érkezett haza, akit az Úr hazahívott az ő dicsőségébe, egy szívinfarktus után. Az özvegy elhatározta, hogy megnézi a barátoktól és rokonoktól érkezett e-maileket. Miután elolvasta az üzenetet, visított és elájult. Fia berohant a szobába, édesanyját a földön találta, majd felpillantott a képernyőn található szövegre:

Szerető feleségemnek

Időpont: 2005 okt. 13, péntek

Tárgy: megérkeztem!

Drága szerelmem,

Tudom, meg vagy lepődve, hogy üzenetet kapsz tőlem. Már számítógépük is van az ittenieknek és lehet szeretteinknek e-mailt küldeni.

Épp most érkeztem meg és jelentkeztem be. Minden elő van készítve a holnapi érkezésedre és már nagyon várom, hogy találkozzunk. Remélem, hogy az utazásod olyan csendes lesz, mint az enyém.

Ui..... Tényleg nagyon meleg van idelent!!!

Most pedig a szokásos hangvétel:

Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket. irta: Kunitzer Szonja

Sziasztok!:)

Valaki,akinek e világi élete véget ért,a mennybe jutott,Isten pedig megmutatta még egyszer visszatekintve az újonnan érkezőnek az életútját.

-Látod ott lent a nyomainkat?-kérdzte Isten.

És az ember lenézett,még egyszer látta élete minden állomását,és így szólt:

-Nézd csak,ott a sivatagban csak az én nyomaimat látom.Ott,ahol rosszul ment a sorom,elhagytál.

Isten pedig így felelt:

-Nem,amikor rosszul érezted magad,én vittelek.

Milyen igaz,

" Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés egy élet."

TEDDY

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet írta.

- Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.

- "Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.

- Második osztályos tanítója ezt írta: "Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet.

- Harmadik osztályos tanítója ezt írta: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében."

- Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban."

- Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.

- Mrs. Thompson a gyerekek előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyed üvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, mikor hallották, ahogy felkiált:

-"Milyen szép karkötő!" - és látták ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből

- Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa,

-"Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." - Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

- Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy legkedvesebb diákja lett.

- Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy Ő volt élete legjobb tanítója. Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.

- Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel. Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.

- Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

- A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt, és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.

- Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta:

-"Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."

- Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta:

-"Teddy tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

KŐBE VÉSVE...

Két barát ment a sivatagban.

Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:

"Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"

Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:

"Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!"

Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte:

- Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?

A másik azt válaszolta:

- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.

TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI! Azt mondják, egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve.

Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés egy élet.

Erhart Kaestner: Mire való a csönd?

A magányosan élo szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tole:

- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?

A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esovíz összegyujtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:

- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?

Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:

Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.

A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:

- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?

A látogatók érdeklodéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:

- Saját arcunkat látjuk a kútban!

- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.

A látogatók megértették a remete tanítását.