Nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő férfi a párkapcsolatban (beszélgetős fórum)

Nem is igen tudjuk megmagyarázni. Egyéni, mélyen belső érzés.

Olykor benne lehet a szánalom, sajnálat is.

Attól, hogy nem vagyunk hívők, de ismerjük a történetet, abból indulunk ki, - ha már Jézushoz hasonlítjuk magunkat. :)

Önmagunk szeretete, tisztelete, elfogadása nagyon fontos lépés a felnőtté válásunk folyamatában.

Viszont ha önzetlenül szeretünk, - nem szülőről, gyerekről beszélek - annak ellenére, hogy csak bántást, megalázást kapunk, akkor leegyszerűsítve, nem vagyunk életrevalóak. Ki kell belőle gyógyulni.

Az anyai szeretet is annyira képlékeny: lehet, hogy nagyon szereted a gyereked, de az neki mégsem jó...

Én nem így látom: Jézus szeretetét a keresztre feszítés nem szüntette meg, ez is része a feltétel nélküli szeretetének - már ha igaz a történet, nem vagyok hívő.

Nem, ez nálam nem így van: látom anyum gyengéit, hibáit, amikor kellett volna nem állt mellém, emberileg nem tudok felnézni rá, de szeretem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, ezt én feltétel nélküli szeretetnek látom. Az a férfi akiről beszéltem, a meleg barátom. Hosszú történet lenne elmesélni, de ugyanerre példa.

Igen, de lehet belső generáció is, amióta szeretem magam, sokkal könnyebb bárkit szeretnem és nincs szükségem arra, hogy viszont szeressen.

Nekem már felnőttek a gyerekeim, ezért távlatból is látom. Az anyai szeretet semmihez sem hasonlítható.

A feltétel nélküli szeretet veszélyes, ha egyoldalú. Ld.Jézus keresztre feszítése. Lehet példakép, de nem fogjuk utolérni. Emberek vagyunk.

Lehet, hogy csak azt hisszük, hogy feltétel nélkül szeretünk. Hiszen a szeretett ember annyi értékkel bír és annyi szeretetet kapunk tőle, hogy nem is lehet nem szeretni.

A szeretet érzése alapból velünk születik, de a későbbiek során valaminek generálnia kell, mert különben kihal az emberből és pszichésen megbetegít.

Szerencsére nem csak Jézusnak sikerült a feltétel nélküli szeretet. :) S nem is olyan nehéz megélni, csak a mindenki iránti szeretet nem megy pl. nekem.

Anyum iránt, valamint egyetlen férfi iránt már igen. De másokért még nem sikerül, még a gyerekem iránt sem, mert elvárásaim vannak vele szemben, ha meg elvárás van, ott feltételnélküliség nincs. :( Persze a saját gyerekeknél is azért van feltételnélküliség érzés is, hiszen csinálhat bármit, mindig a gyerekem, s mint olyan szeretem.

A feltételekkel való szeretet viszont veszélyes (a másikra nézve)...

Érdekes dolgot boncolgatsz.

Én mindig szerettem a szüleimet, testvéreimet és viszontszerettek, de nem tudom, hogy ez feltétel nélküli szeretet-e.

Szerintem, amikor kialakul a szeretetünk, annak oka van és ezért nem feltétel nélküli. Hiszen, ha nem tud kialakulni, akkor annak oka van. Gyermekeim iránt úgy érzem, hogy feltétel nélküli.

Párkapcsolatban talán a szerelmi időszakban van ilyen, de nem jellemző, hogy hosszú távon kitart, ha kapjuk a pofonokat.

Szerintem nem is kell feltétel nélkül szeretni, hiszen nem várjuk el a másiktól sem.

A teljes feltétel nélküli szeretetre csak Jézus volt képes, az Evangélium szerint, melyet Pál apostol megfogalmazott a szeretet himnuszában. :)

Hallgattam pár előadást mostanában. Kicsit elkeseredtem, hosszú években mérik a helyreállást.

Nekem elég egy szó, egy kép és megint visszapottyanok a kezdetekbe. Fogalmam nincs meddig tarthat ez így. Mint Sziszöphusz, úgy érzem magam.

Sokan nem éltük meg a feltétel nélküli szeretet érzését, vagy a normális kapcsolatot, de legalább tudjuk, higy létezik :D

Azért sajnos,mert az egy dolog,hogy most már értem mi miért alakul így ahogy,de ha úgy alakulna nem tudom letudnám-e győzni magam vele szemben,hogy eredjen ahova akar.

Ez ilyen magam általi átverés volt,mert fura is volt,hogy ilyen jól vagyok..aztán elég volt egy beszélgetés..

Miért sajnos?

Szerintem nem legyőzni kell magunkat, hanem megérteni. Nem mindegy!

Teljesen természetes, hogy ilyen rövid időn belül még hiányzik, el fog múlni ez az érzés!

Amikor jól leszel, akkor találsz olyan személyt is aki normálisan gondolkodik és nem fog hidegen hagyni....

Sajnos igazad van azzal kapcsolatban,hogy magunkat kell legyőzni és nem őket..

Az elmúlt pár napban már szinte egész jól voltam.

Aztán este beszélgettem egy ismerősömmel,aki szintén akkor ment szét a barátnőjével,amikor én az exemmel..

És hát el volt keseredve én meg próbáltam vigasztalni,erre én lettem szarul...

Olyan szinten felszakadt bennem valami,hogy azóta ugyanolyan szarul vagyok és esküszöm hiányzik az exem,mert állandóan a szép dolgok jutnak eszembe!

Eléggé lestrapáltnak érzem magam.

Ahogy írtad...én sem tudom őszintén szólva milyen egy olyan kapcsolat,ahol minden kölcsönös. NEM TUDOM!

Nem tudom milyen az,amikor feltétel nélkül szeretnek és nem számítgatnak közben,hogy ez és az miért lesz majd jó nekik a jövőben,ha ezt azt teszik vagy mondják nekem...

Ez az hogy számomra is ez a normál..aki normális lehetne egyszerűen hidegen hagy!!

Szerencsére, igaz, hogy lassan, de változik a felfogás, vannak már olyan dolgok, amelyeket egyre jobban elfogadja a társadalom: pl. a válást. Nagyon sok a válás mostanában a környezetemben, mindenkiét megkommentálták a házasságban maradók, csak az én esetemet fogadták el jogosnak, de elfogadták.

Én is feszegetem a határokat: a barátaimon próbáltam ki, hogy hogyan reagálnak arra, hogy jártam pszichológushoz, vegyes volt a reakció, de elfogadták, hogy én így gondolom. A furcsa az egészben, hogy van aki a gyógyszerszedést még elfogadta volna, de a pszichológust már nem, én meg fordítva gondolom: a ki- és megbeszélést fontosabbnak tartom, mint a gyógyszerezést, persze ez utóbbi is indokolt lehet bizonyos esetekben.

Hogy miért nem lehet itt lájkolgatni.. :)))

Jól haladtok, haladunk. Ha már az ember felismeri a dolgokat, egyre inkább tisztába kerül önmagával is, az már fél siker.

Ha valaki otthon fog hozzá fogat húzni magának, azt mondják rá, megbolondult.

Ha valaki lelki gondokban szakemberhez fordul, azt mondják rá: megbolondult.

Ismerem a környezetet, amelyben élek.

Sajnos, a "dolgok" így működnek errefelé.

Nehéz, de küzdeni kell ellenük. Azaz saját magunkkal kell küzdeni, azzal a késztetéssel, hogy visszatérjünk az ilyenhez, a megszokottba, amiben otthonosan eligazodunk.

Sajnos, rájöttem: már azt sem tudom milyen egy igazi, boldog, normális párkapcsolat...egyszerűen fogalmam sincs. És nem tudom, milyen egy szerető család, mit jelent harmóniában élni. Félelmetes ez.

De sosem szabad többé pszichopatákat, vagy ilyen érzéketlen, érzelemmentes, hazug embereket beengedni az életembe. Csak sajnos számomra ez a "normális", hogy ilyen konfliktusokban és bántalmazásban élek és védenem kell magam. Ezt tudom, küzdök...

Annyira küzdök, hogy most konkrétan megszüntettem a telefonomat. Ugyanis a régi pszichopatám, aki több nővel csalt és ordítozott velem, elkezdett nyomulni, keres. És tudom, hogy megpróbálja majd behízelegni magát újra... és azt is tudom, hogy mivel egyedül vagyok, és sokszor magam alatt vagyok, nem találom a helyem, sanszos, hogy visszafogadnám. És ezt nem akarom, így a sim kártyámat kidobtam :) hát ez van. Nagyon nehéz küzdelem ez.

Hűűű!!

Nagyon ajánlom mindenkinek elolvasásra,akinek csak egy pici önértékelési problémája is van önmagával!

Gondolatébresztőnek:

[link]

Ismerek ilyen személyeket,akiknek olyan volt a szülő,hogy borzalom és nem is értem minek kellett neki gyerek.

De az ismerősöm olyan szeretettel neveli a gyerekeit,hogy nyoma sincs annak,amit ő kapott.

Egy régi exemnek is katasztrófa a családi háttere. Az apja iszik pl. De ő mégsem lett alkoholista.

Igaz ő is manipuláló személyiség,amit most ezután a tapasztalat után tisztán látok!!

Meg azt is miért történtek nála is a dolgok úgy ahogy. Rengetegszer elhagyott és mindig vissza is jött!

A mai napig próbálkozik,igaz azzal palástol,hogy áh félre gondolom!

Meg vagyok áldva ezekkel :-(

[link]

Ezen az oldalon most akciós! Ráadásul ingyenes a házhoz szállítás csak a könyvet kell kifizetni. Szerintem csapj le rá,mert jó ajánlat!