Miért nem akarok gyereket? (beszélgetés)

Igen..ebből kicsit nekem is elegem van,hogy miért nem akarok mégegyet..?

Egyébként meg általában akik ezt kérdezik,hidegenhagyja őket,hogy lenne-e vagy sem..csak úgy kérdezik..mert miért ne?

Maga a tény úgysem érdekli őket..csak akinek egy gyermeke már van,annyira tipikus kérdés:lesz-e második?

Ez kb.olyan,mint mikor megkérdezik,hogy vagy?

Ha válaszolnék rá 10 percig tartana..de kit érdekel?

Ez is csak egy kérdés..

Vagy szoptatsz?- nem..miért nem?

Szoptatsz még?-Igen..még mindig szoptatsz??

Konkrétan pont nem érdekel, mit mondanak mások. Ettől függetlenül jól tud esni, ha valakitől nem a szokásost papolást vagy hülyeségeket hallgatom, hanem egyet értünk. Asszem alapvető emberi tulajdonság, hogy jobban esik az egyetértés mint a piszkatúra :)

Engem egyetlen szempontból aggaszt a kérdés. Mégpedig a Párom miatt. Mert nem szeretném elveszíteni emiatt. Viszont a kedvéért nem szülök.

Szia!

Gondolod, gondoljátok, hogy akkor nem kötnének belétek, ha szülnétek? Ez nem témafüggő ugyanis, hanem "belekötés" függő.

Ha szülnétek egyet, akkor jönne a miért csak egy, meg a mikor jön a kistesó... Ha kettőt, akkor olyan sablonos vagy. Ha hármat, akkor meg jönnek a minek a nyúlcsalád tipusú megjegyzések...

Aztán meg, ha viszed bölcsibe, akkor "nem törődsz vele, minek akkor a gyerek", ha meg nem, akkor meg az "az állam pénzén élősködsz"...

Szóval úgy nem lehet csinálni, hogy mindenkinek jó legyen...

Már az is nagy eredmény, ha nekünk jó úgy, ahogy épp csináljuk... akkor meg minek itt siránkozni rajta??

Hát hallod, borzasztóan jól esik, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal.

Az az egészben az észbontó számomra, hogy mások egyszerűen azt hiszik, hogy nem vagyunk normálisak. Hogy ez valami érzelmi defektus, biztos szar volt a családunk, vagy kiállhatatlanok, vagy legalábbis önzők. Pedig nem. Egyszerűen csak nem érezzük magunkénak a gyereknevelést.

Mondjuk nálam nem ez az egyetlen kérdés, amiben másképpen gondolkodom az átlagtól...sokan azt hitték, majd kinövöm :) oszt mégsem.

Annyira átérzem amiket írsz, hogy az már fáj! :)

"mennyivel egyszerűbb lenne, ha tenném a dolgom, mint más nő oszt szülnék. . . de én nem akarok. . . :((" Hát én is pont így vagyok ezzel.

attól függ kinek mi a célja a vitával. ha valaki az igazát akarja bizonyítani, ott ette meg a fene:/én viszont többet akarok tudni:)

ilyenkor kell a konfliktus, különben nem fejlődünk<3

ha értenék ahhoz, amiről ti ott beszélgettek, mennék is, belevetném magam és élvezettel pancsolnék a vitátokban:D

de én csak szuflét tudok sütni, ingatlanokkal meg joggal nem foglalkozom:)

Sokat írtatok a nevelőotthoni gyermekekről, visszamutogatásról.

Azt gondolom, hogy a gyermeknek a szülő mellett van a helye, ha ez nem veszélyezteti a gyermeket. Legalább is itt Magyarországon.

Aki kiskorától intézetben nevelkedik, annak súlyos kötődési zavarai lehetnek. A pszichés fejlődése megakadhat, nagyobb esélye van beteg személyiséggé válni, amiből nagyon sok munkával lehetne egészséges embert kovácsolni, de később még annyira sem foglalkoznak velük, mint aranyos kisgyermekként... problémás kamaszként még nehezebb helytállni, főleg, amilyen előítéletek léteznek egy intézetben nevelkedett kisebbségi fiatal ellen.

Ehhez képest azért akár egy egyedülálló szülőhöz kötődni is jobb.

Nehezen tudom megmondani, mi az a pont , amikor el kell szakítani a gyermekeket a szülőktől, de sajnos ilyen sem ritka, mivel szülővé váláshoz nem kell iskola, ahol megtanulják, mit jelent a felelősség, mi az, hogy szülőnek lenni.

Azzal viszont egyetértek, hogy a visszamutogatásnak sok értelme nincs. Mindenkinek azt kell megfogalmazni, milyen szeretne lenni, és ehhez mit kell tenni. De, hogy ebben a beszélgetésben ki tud segíteni egy nevelőotthonban, ez a helyi közösségtől függ. És mindig vannak problémás gyerekek, akik mindenkinek púp a hátán, és senki felnőtt nem törődik velük, és egyedül vannak...

Akkor ugyanarról beszélünk, szerintem.

:)

Erre nem tudhatom a választ, mert nem foglalkoztam még hajléktalanokkal, nem ismerem a magyar 'eljárást'. Csak azt látom, hogy a környezetemben sok az Eleanor Rigby, és ha megnézem, hogy ki,mi ennek a forrása a végén a felelőtlenül szülő anyákhoz jutok. Mindegy, hogy az ő gyerekeik utcán vagy fedél alatt kötnek ki, mert adott esetben egy rossz családban felnőtt gyerek ugyanúgy végzi.

Persze, nem lehet minden felelősséget rátolni a szülőkre, ez csak önsajnáltatás, de mikor olyan jólesik:) Le lehet győzni a hátrányt, sőt, előnyt kovácsolni belőle, de maga a hátrány létezése, ami zavar engem.

Ezek az emberek előbb-utóbb eljutnak azokhoz a segítő forrásokhoz, akik utat mutathatnak-a kérdés, hogy a segítők a megfelelően kommunikálják-e a választást, az ember megtalálja-e az erőtartalékait, tud és akar-e változtatni...stb.

Ma már kevés az olyan ember, aki ha máskor nem-végesetben ne találna kapcsolatot segítőkhöz.

Ha abból indulunk ki, hogy mindenki felismeri a helyzetét és változtatni akar rajta, mert tudja, hogy ez így nem jó, és akár lehetne jobb is neki, akkor van lehetősége. De ez nem így van szerintem.

Szerintem aki az árvaházból kerül az utcára, vagy nevelőszülőktől, az csak sodródik az árral.

Akkor van választási lehetősége, ha tud is róla, és látja, hogy mit választhatna és hogyan kellene elindulnia. Ha nem találkozik/érintkezik az emberekkel, csak felszínesen és nem érzi, hogy ő is olyanná válhat, hogy egy lehet a társadalmilag elfogadottak közül, akkor nem is lesz oka, hogy munkát vállaljon, csak valami papucsállatka szintjén él tovább. Nincs előtte egy elérhető példa, hogy hogyan lehetne másképp.

Igaz, sok múlik a családi háttéren, sok a barátokon, de elég sok saját magunkon is.

Lehet a szülőket hibáztatni a saját kisiklott életünkért, de mi is tehetünk érte, róla.

Nem panaszként, de a szüleim elváltak, nem volt előttem jó családi példa (anyum válás után inni kezdett, apum az új családjával foglalkozott...szóval nem volt jó családi mintám).

Én nem ilyen életet akartam/ ezért nem is akartam gyereket hosszú ideig.

34 évesen szültem, de most nem érzem, hogy bármiről is lemaradtam volna. Biztos későn érő típus vagyok.

Van olyan, aki arra születik, hogy anya legyen, valaki megérik ár és van olyan is, aki soha nem lesz erre érett.

A lényeg, hogy mi el tudjuk dönteni, nekünk mi a helyes és ne hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk. (Persze, ha elbizonytalanodunk, jól esik némi tanács. És az sem baj, ha ezt egy kívülálló adja, nem pedig egy elfogult családtag.)

Egy rossz döntés egy gyerek életét is tudja befolyásolni, akár egy életen át is. (Főleg annál, aki lelkileg sérülékenyebb.)

Igen, a lehetőség megvolt, de annyival nehezebb sorból indulhatnak, hogy nem tudhatom, én nem roppantan volna bele. Én nem az anyagi részére gondoltam, hanem a sehova sem tartozásra.

Van egy lelkileg nyomorodott középosztálybelink, és van egy lelkileg nyomorodott nevelős. A középosztálybelitől többet vár a környezete, ami igenis jobban motiválja, jobban beépül a személyiségébe. Ezzel szemben a nevelőstől nem is várnak sokan annyit mondjuk az iskolában, "otthon", a barátai között (és a kettő sokszor egy és ugyanaz), ugyanolyan céltalan emberek veszik körül. Könnyen lehet, hogy nem is mozog olyan közegben, ahol aktív személyiségekkel nagyon találkozna. Az iskolai közösségben pedig akkor is kívülállónak érezheti magát, ha nem érzékeltették vele. Nem is beszélve egy-két nagypofájúról, aki a származásával direkt bántja.