Miért ne legyen szemünk fénye ölbegyerek? (beszélgetés)

egyaltalan nem szegyen,sot,igy a termeszetes es normalis,minden nonek vannak sajat igenyei,amiben a gyerek nem vesz reszt.Ilyenkor tudunk onmagunkkal foglalkozni,kikapcsolodni,feltoltodni.En egy heten haromszor megyek tornaszi,immar 1 eve.Ezen kivul mindne heten van egy nap,amikor egyedul megyek a varosba vasarolni,vagy egyszeruen emberekkel talalkozni es beszelgetni.Minden honapban legalabb egyszer osszeulunk ferjemmel a baratainkkal fozocskezni,ezen kivul kb fel evente elmegyunk kettesben egy masik varosba szombat-vasarnapra,amikor csak kettonkkel foglalkozunk.Ilyenkor a gyerekek mamaval es tataval vannak,akiket amugy is jol megszoktak,mivel egy hazban is elunk.Ezen kivul igenylem,hogy az estek szinten csak a kettonke legyen.

Nekem ezek mind fontosak ahhoz,hogy kiegyensulyozott legyek es legyen idonk amikor csak ferj es feleseg vagyunk,nemcsak szulok.Teny,hogy nem szivesen hagyom el a gyerekeket,es mar mondtak,hogy tul gorcsos vagyok emiatt,de egy ido utan megszoktam es vegul is belattam,hogy agyerekeknek is jot tesz ha nem velunk vannak mindig.Es en hiszem,hogy hosszu tavon mindenkepp jot tesz mindenkinek.

Az én fiam már 17 éves.

Eddig soha nem hallottam a hodozókendőről.

Arról sem vagyok meggyőződve, hogy egy babának folyamatosan az anyján kell lógnia.

Ha sírt, felvettem, megnyugtattam, aztán mentem a dolgom után. Amikor kicsit nagyobb lett, beletettem a kompba, és jött-ment körülöttem.

Az, hogy kinek milyen igényei vannak arra, hogy kicsit egyedül legyen, az természetfüggő.

Összegezve: én nem tartom jó ötletnek, hogy a pici folyton az anyján csüngjön.

A természeti népeknél meg mindenki hordozza a gyerekét, és nincs stressz, politika, meg világvállság... És nem gyártanak mindenhez bonyolult elméleteket, mint például ez az ölbegyerek téma. Mindenki az ösztöneire hallgat és nem a tanulmányokra. De jó nekik! :D

Engem például nagyon befolyásol mások véleménye, ezért nehéz eldöntenem hogy mit is akarok igazából ÉN.

"hordozókendő ma az egyik hódító nagy divat főleg a jobb anyagi körülmények között élő családokban, hiszen nem is olcsó + elsősorban interneten, magazinokból lehet róla hallani, ami megint egy szelekciós tényező. Valószínűleg a hordozott babák nagy része a jobb anyagi körülmények között élő családokból kerül ki,"

Ez igaz. Egy hétköznapi, vidéki, aluliskolázott leányanya nem hiszem hogy foglalkozik azzal hogy hogy kell hordozni a babát, eleve nem is tudja hogy mit jelent ez. Bocs az általánosításért, remélem senkit nem sértett meg!

Ugyanezt akartam írni :)

Egyszerűen nincs igényem rá, hogy nélküle legyek. Úgy szervezzük az életünket, hogy vele együtt oldunk meg mindent amit kell. Ha véletléenül mégis van valami (az elmúlt 15 hónap alatt kb 2-3x fordult elő, akkor a férjemmel van, másra nem bízzuk.

Az első fél évben még csak a kezébe sem fogta rajtunk kívül más - részben mert fontosnak tartottuk, hogy hozzánk kötődjön, miután a biológiai szüleit már elvesztette. Másrészt úgy éreztem, hogy ez "jár" nekünk, neki is, nekem is... hiszen másnak 9 hónapja van, amikor csak "kettesben" van a babájával. Azt gondolom, hogy Lucának a vérszerinti gyerekekhez képest sokkal nagyobb szüksége volt-van az állandóságra, arra hogy ne járjon kézről kézre, így tud a bizalma megszilárdulni.

Az nekem is nagyon fontos, hogy sokat szeretgethessem, pláne, hogy nyilván szoptatni sem tudtam, de az is fontos, hogy ennek a módja az Ő habitusához igazodjon - nem kényszerítettem volna kendőbe, mert nem érezte jól magát - más gyerek meg azt nem bírná, amit Ő szeret... :)

A "tanulmányban" azért vannak számomra sötét pontok: kijelentik, hogy a hordozott gyerekek jobban tűrik a stresszt, mint a nem hordozottak, de arról egy szó sem hangzik el, hogy vajon milyen különbség volt még ezen kívül a két csoport között (mert ugye ilyen következtetést csak akkor vonhatna le, ha minden másban azonos a két csoport). Olyasmire is gondolok itt, hogy pl. a hordozókendő ma az egyik hódító nagy divat főleg a jobb anyagi körülmények között élő családokban, hiszen nem is olcsó + elsősorban interneten, magazinokból lehet róla hallani, ami megint egy szelekciós tényező. Valószínűleg a hordozott babák nagy része a jobb anyagi körülmények között élő családokból kerül ki, olyan szülők gyermeke, akik keresik mi lehetne jó a gyereknek, tehát sok-sok olyan tányező áll fent együtt, amik miatt egy gyerek kiegyensúlyozott és jó stressztűrő lehet. Ugyanakkor nem gondolnám, hogy önmagában a nem-hordozás már elev hátrány a gyereknek, mint ahogyan azt sem, hogy a hordozás önmagában biztosítja higy minden rendben legyen.

Manapság divat így "felkapni" dolgokat, túldimenzionálni és a kizárólagos jónak kikiáltani... ugyanezt figyeltem meg a szoptatással kapcsolatban is (nyilván jó a gyereknek ha szoptat valaki, de nem hiszem hogy azt kellene sugallni, hogy aki nem szoptat az rossz anya, vagy hogy önmagában a szoptatás mrá elég is...)

Kicsit elkalandoztam... bocs :)

Előrebocsájtom: nem negatív kritika, amit írok, még mielőtt bárki félreértene. Csupán a magam gondolatai. :-) Nekem annyira nincs igényem a gyerek nélkül menni bárhová! Fodrász nem kell, hosszú, festetlen haj előnye.:-)) Ha lovagolni vagyok, szeretem a gyereket a közelemben tudni, ő is jókat alszik a jó levegőn a babakocsijában, na meg őt is 5 hetes kora óta lovagoltatom, ahhoz meg ugye ott kell legyen velem...

Kávézóba, étterembe ha megyek, imádom, hogy velem van a kicsi, ugyanígy vásárolni is együtt szoktunk. El se tudom képzelni, hogy nélküle menjek bárhová. Én így működöm. De mondom, ez én vagyok, nem várom el, hogy mindenki így érezzen.

Sziasztok.

Ujra itt. ezt találtam:

Ne hagyjuk sírni!

A csecsemő ösztönösen sír, így tudatja a világgal, hogy valami baja van. Ha csecsemőkorban a sírást gyakran figyelmen kívül hagyják, megrendül a baba bizalma gondozójában. A sírást előbb vagy utóbb minden csecsemő abbahagyja, de nem azért, mert megnyugodott, hanem csalódott, reményvesztett. A csecsemőnek még egyáltalán nincs időérzéke, ezért a legrövidebb várakozásra is pánikkal reagál.

A sírásra mindig felelni kell! Nem minden sírás jelent éhséget, de ha a mama szoptatással, vagy ringatással, öleléssel válaszol a baba sírására, akkor a kisgyermek feltétlen elfogadást tapasztal és megtanulja, hogy kielégítő emberi kapcsolatokban keressen megoldást problémáira.

Az anya nemcsak az aktuális társadalmi elvárásoknak akar megfelelni, hanem kódolt genetikai programja és a megélt szülői minták hatására gondozza csecsemőjét. Élvezi a gyermekével való együttlétet, és öröm számára a babával való foglalkozás, tehát attól függetlenül, hogy szoptatja vagy mesterségesen táplálja gyermekét, lelki szükséglete a baba igényeinek kielégítése. Azok, akik kevésbé, vagy egyáltalán nem érezték szüleik feltétele szeretetét, később nehezebben teremtenek emberi kapcsolatokat életük során. A szülői bánásmód döntően befolyásolja, milyen lesz a gyermek.

De mivel múltkor is félreértettél, nem éltem meg szörnyűnek. Hanem csak vannak nehéz percek. És nem lehet megvalósítani az elveket... azokat az élethez kell igazítani :)

Azért is lett kettő ilyen egymás után, mert kevés volt az egy , és amikor mennek iskolába szeretnénk még kettőt, hasonló korkölünbséggel, esetleg kicsit nagyobbal :) Mert az élet arra való, hogy küzdjünk, és elfáradjunk.

Ez úgy hangzik, mintha, aki nem ezt teszi, az nem csak anya...

Meg kell mondjam, hogy én is hordoztam, mert a párom sokat ügyelt, és egyedül voltam az újszülött babával, meg a kisfiammal, aki 13 hós volt. De meg kellett etetni stb, addig a kislány hordozókendőben volt, de aztán purc kipurcantam, és be kell valljam, nem hordoztam egész éjjel, mert már nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy akármit csinálok sír, ha megetetem, ha átpelenkázom, ha cipelem, ha ringatom... elég kétségbeejtő. Így aztán letettem magam mellé a síró babát és lefeküdtem aludni, és némi sírás után ő is elaludt. És olyan csönd lett, hogy kedvem lett volna felébreszteni, nincs e vmi baja. Él e még.

" A kötődő nevelés a baba igényeit jelenti, az anyától nagyfokú alkalmazkodást, önátadást, jókedvű, alázatos babaközpontúságot kíván, tehát, lásd a jekána indiánokat Jean Liedloff könyvében (Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv), nem neheztelek rá kicsit sem, hogy már megint jelentkezik, felébreszt, hanem ezt természetesnek, babaszerűnek veszem. Az nem igény szerinti szoptatás, hogy sok ez nekem, most nincs kedvem, nem érek rá, tessék az én igényeimet is figyelembe venni, hiszen egy babától nem várható el, hogy ezt megértse és alkalmazkodjon: ő egész anyát kíván. A kötődő nevelés persze könnyebben megy egy kevésbé sírós babával, de a sírós babáknak is jót tesz ez a fajta bánásmód. Valójában a sok-sok sírás sem más, mint az evolúciós igény kifejeződése: Vegyél fel! Érj hozzám! Láss el sokrétű ingerrel! A suttogók azt nem értik, hogy épp így, a baba igényeinek kritikátlan és mielőbbi kielégítésével lesz könnyebb az élet:

A koontinum elven alapuló nevelés valójában annyit tesz, hogy merjünk hallgatni az ösztöneinkre,ennek a nevelésnek az alapelveit a következőképpen lehetne összefoglalni kivonatosan:

(Jean L

Liedloff szerint az emberek - különösen a csecsemők - fizikai, szellemi és érzelmi fejlődése akkor lehet optimális, ha bizonyos, az evolúció során kialakult szükségletek teljesülnek. A babák számára ilyen szükségletek többek között:

• Az újszülöttet születése után azonnal az anya karjába helyezik, majd ettől fogva sokat (az indiánok pl. folyamatosan) hordozzák karon, vagy más módon tartják a gondozó (elsősorban az anya) közelében. Eközben a baba megfigyelheti a hordozó tevékenységét (vagy szopik, vagy alszik). A hordozás egészen addig tart amíg a csecsemő saját igénye szerint el nem kezd mászni, általában 6-8 hónapos korában.

• Szülei ágyában alszik, velük állandó testi kapcsolatban, amíg saját elhatározásából nem választja a külön alvást (általában 2 éves kor körül).

• Igény szerinti, azaz a baba jelzéseire válaszoló szoptatás.

• A gondozók azonnali reagálása a testi jelzésekre (arckifejezések, sírás, stb.), rosszallás, ellenérzés,a gyermek igényeinek megkérdőjelezése nélkül.

• Megadni a lehetőséget a babának arra, hogy érezze (és eleget tegyen annak a feltételezésnek), hogy őt eredendően társas és együttműködő lénynek tekintik, erős önfenntartó ösztönökkel, és létezését nagyra értékelik.

A könyv arról szól, hogy Venezuela dzsungelében egy fiatal amerikai nő felkeresi a ma is kőkorszaki körülmények között élő jekána indiánokat. Ezeknek a "vadembereknek" a szemmel látható boldog és kiegyensúlyozott élete lenyűgözi: nincs agresszió, nincs válás, nincs bűnözés, nincsenek elhagyott gyerekek, magányos, boldogtalan emberek. A szerző az indiánok boldogabb életének kulcsát a csecsemőkkel és a gyermekekkel való bánásmódban találja meg. A kontinuum (folytonosság) elve az evolúció alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. Az indiánok a gyerekek eredeti szükségleteit követik, azokat az igényeket, amelyeket a csecsemő magával hozott.

A gyermeket mindenhova magukkal viszik, ott van, ahol az élet zajlik és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják. Az újszülöttet nem hagyják egyedül, akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy alapvetően jó és szívesen látott vendég a családban. Mi történik azonban akkor, ha ezek a magunkkal hozott elvárások nem teljesülnek, ha az ember ösztönös igényei nem elégülnek ki? Vajon hiányzik-e ez későbbi életünkben, tovább tudunk-e lépni, képesek leszünk-e egyáltalán egy boldog, kiegyensúlyozott életre? A könyv pszichológus szerzője megfigyelései alapján írja le a kontinuum elvét, amelyben a boldogság nem egy elérendő cél, hanem egy természetes állapot. "

Ezeket egy drága barátnőm ollózta be egy másik fórumon, de nagyon idevág, hát továbbadom.:-)

2000-ben publikált tudományos kutatások szerint az élet első 6 hónapjában az anyával való testkontaktusban,karban ringatás közben olyan vesztibuláris ingerek érik a gyermek agyát, melynek hatására az agyban olyan idegrendszeri kapcsolatok alakulnak ki, egy olyan rendszer,mely olyan vegyi folyamatokat szabályoz,ami meghatározza a stressztűrő képesség mértékét.Vagyis minél több ilyen inger éri a babát,annál nagyobb lesz a stressztűrő képessége,annál kevésbé omlik össze később, ha v.mi gond van,annál jobban meg tudja oldani a problémáit.A legnagyobb stressztűrő képessége egy bali-szigeteki népcsoportnak van,ahol fél évig tilos lerakniuk a babát./dr. Bagdy Emőke egyetemi professzor előadása-fenn van az interneten/

Fél évig azért nem hurcolnám egyfolytában a gyerekem,de senkinek ne legyen lelkifurdalása,aki minél többet tartja ölben,mert ezzel nagyon sokat tesz a gyermeke további boldogulásáért.Mindenki döntse el maga,hogy ebben a világban mekkora szükség van a stressztűrő képességre!

Egyetértünk az elmélettel :)))) Véletlenek nincsenek!

Luca szerintem kiugrott volna kínjában a bőréből ha kendőben cipeltem volna.

Sportkengurut használtunk kényszerből, hetente 2x busszal és két metróval hordtam gyógytornára 10 hónapos koráig, az első időkben kenguruban. Azt elviselte odafelé nézelődött, visszafelé aludt a kimerültségtől. De nem volt nagy élmény...

Már akkor is jobban szerett ha szabadon mozghatott és dögönyöztük :)

Neha megnyugszanak,de nagyon sokszor meg nem.

Hat igen,valoban ezt csak az tudja megmondani,aki mar kiprobalta:)

Én is így gondolom :)

Lehet, hogy a hordozástól esetleg ezek a síró babák megnyugodnának. De nem tudhatom, ehhez ki kellene próbálni.

Hát nem tudom... Én hordoztam a lányomat órákon át gereblyézés, diószedés stb. közben is, simán bírtam. Nem érzem magam hiper-szupernek, csak anyának.

Akiket ismersz babákat, akik éjjel-nappal ordítanak, azzal mit csinálnak a szülők? Mert én tuti nem tenném le a síró gyereket.. Ha sír, ölben van, puszilgatjuk, öleljük, hordozzuk... Ez szerintem így van rendjén.