Miért ne legyen szemünk fénye ölbegyerek? (beszélgetős fórum)

Tudod az vagy az leszel amit 3 éves korodig tapasztalt és amit 7-8 éves korodig beléd nevelnek... az bizonyított tény, hogy az vagy amit három éves korodig megtapasztalsz.... csupán ennyi a kreativitás.....

Ezért fontos azt a nyelvet hallgatni amit majd egyszer tanulni szeretne a gyermek, ezért fontos már az első hónapokban a zenei nevelés, ezért kell ki és bepakolni az összes szekrény , megnézni mindent amire a baba kiváncsi, és beszélni mindenhez, elmondani mindennek a nevét..... hároméves korban úgyanaz játszodik maj még egyszer le... egyszer a gyermek megtapasztalja fizikailag a világot.... meszemlél, megfog mindent.... majd hároméves kora körül amikor már beszélni és kommunikálni tud.... akkor úgyanez megtörténik... csak.... szellemi sikon..... 6-7 éves korában pedig kialakul a szabálytudata....

Időszakok ezek talán egy egy fejlődési fázisban....

De ilyenkor úgy érzem több segítség kellene a mamáknak....

hogy maradjon idejük magukra és a háztartásra....

Kis odafigyeléssel igazi kis zseniket lehet nevelni.....

És ha a gyermekünk is megkapja az első hónapokban a csimpaszkodás lehetőségét, akkor fokozatossan elhagyja majd édesanyja ölelő karjait, mert olyan érdekes a világ és elkezdődik a nem szeret már kézben lenni időszak..... főként ha elkezd járni éls mászni... ilyenkor már elmagyarázzuk a dolgokat... én ezt úgy 7 hónapos kortól tippelem... Ilyenkorra a gyermek nagyon sok mindent megért... Innentől tudatosan és következetesen kell a szokásokat és a napirendet

meghatározni.... nagy változás amikor a gyermek megtanul járni, önállóan dönt arról mit szeretne, és mindenne egyedül akar próbálkozni.... Erre az időszakra már alaposan fel kell készülni.... Ismertesük meg a gyermeket házzal.... mit szabad és mit nem... nálunk is kezd bevállni... ez az enyém... ez a babáé... az apáé... Ha most a másfél éves kislánynak azt mondom egy játlékára... ez az enyém... ő tudja hogy az az ővé... még mutogat is magára....

sokszor, minden tárgynál el kell magyarázni hogy ezt nem szabad... de el is kell a gyermeknek magyarázni miért ne!!!

De mindig... ha persze lehetséges- nem a nagykésre gondolok... adjuk a tárgyat agyermek kezébe... had ismerje meg.. de aztán tegyük a polcra... ez anyáé, a mamától kaptam, most megnézheted amíg itt vagyok..... ne tiltsuk el tőle, mert csak azért is azt akarja...

A babák minden másodperben meglátnak valami újjat ami leköti a figyelmüket...

használjuk ki.... tereljük el a figyelmüket... Hol a labdád????? és tegyük vissza az adott tárgyat...

A másik pedig amiért a gyermekek ölben vannak, egyrészt mert anya imádja, ha ott kuksolnak.... főleg ha már nem szopnak, vagy mert éppen gyermekünk a nem szeretünk kézben lenni időszakban mégis odabújik... másrészt pedig...

rohanunk a boltba... iskolába... főzünk mosunk takarítunk.... a gyermekünkkel az oldalunkon... A gyermekeknek sokszor van napirendjük , a mamáknak nincs... Mondjátok tényleg ennyi szerepnek kell megfelelni... nevelsz egy gyermeket... megnéztek minden homokszemet, fűszálat és a boltban minden polcot lepakoltok, énekeltek, sétáltok, öltöztök, alusztok, esztek, de hogy lehet így ellátni a háztartást... csak ha az oldalatokon a

Én azt gondolom, pedig még nincs saját gyermekem, hogy igenis ölbe kell venni a gyermeket.... miután megbizonyosodtunk arról, hogy megfelelően értékeltük a sírását... Ha nem éhes, ha nem fáradt, ha fél és unatkozik.... főként ha még kicsik.... ( olyan sok új inger éri őket, és még kicsik hamar elunják magukat... hiszen nem tudnak arrébb menni!)

Amíg szopik egy gyermek egészen, addig egy test egy lélek a gyermek és a anya....

Én felnőttként is, ha rossz kedvem van legszívesebben odaülnék valaki ölébe amíg megnyugszom ( a lényeg a hangsúly ezen van!),mert biztonságot jelent, az anyaméhet idézi... ( persze ha a párja ölébe ül az ember akkor.... :) Még állapotosok vagyunk 9 hónapig ölben hordjuk a gyermekünket,a szívünk alatt..

Ha jól értelmezzük gyermekeink jeleseit.... akkor igenis vegyük ölbe... nem kell cipelni... de bújunk hozzá szeretgessük meg... sőt mondjuk is neki!!!!!

Nagyon fontos a gyermekekkel a kommunikáció... egyrészt a gyermek tudni fogja, mi következik... másrészt majd ő is könnyeben ki fogja fejezni magát!!

Sőt a kisgyermekkel remekül el lehet játszani.....

Főként azért jó , mert ha a gyermek megtanul ölben is elleni, úgy megkönnyíthetjük a saját dolgunkat pl... várakozás közben az orvosnál, egy ebéd alatt vendégségben, vagy utazás közben...

Igenis aludjon el kézben... úgy 3 négy hónapos koráig!

Akár tovább is...

Szerintem egy csecsemő három hónapos korában lesz aktív... ilyenkor már megemeli a fejét... átalussza az éjszakát...

és még nem nehéz... Az első hónapokban aludjon el kézben... utána pedig 3 és hat hónapos kora között tanítsuk meg egyedül elaludni... emlékszem milyen feledhetetlen élmény volt amikor a két hetes unokahúgom elaludt a kezemben!!!!

Ha kézben altatunk nem feltétlenül kell ahhoz járkálni és cipelni a gyermeket... leülhetünk, hátunk mögé tehetünk egy párnát...

A mi manócskánk másfél éves és a déli és az esti altatás is úgy zajlik, hogy anya altatja el kézben.... ülnek és azok a pillanatok csak az övék... Igaz a gyermek nem alszik még el egyedül... De szerintem ennek még nincs itt az ideje..... az hogy anyával bújnak szeretik egymást, sokkal önállóvá tette, magabiztos lett a világban.... és olyan akaratos... nehezebb fegyelmezni..... de ennek most van itt az ideje... mostmár megérti a dolgokat.... Én azst mondom a kisbabák alszanak..... addig még öntudatukra nem ébrednek! Addig tapasztalnak a világból... sok sok inger éri öket és anya a menedék...... illetve anyától függnek... olyan egyszerű ez... nézzétek a kengurut, a majmokat.... mind ölben hordja a gyermekét... semmi más dolga nincs a világban.. egyen igyon aludjon..... de aztán egy szép napon maga is kiváncsi lessz a világra és elkezdi tanulni az életbenmaradás szabályait.....

Köszi!

Elmesélem nektek a férjem "történetét".

Anyukája ovónő, de vagy épp ezért nem vette fel a férjem ha sírt, az a tipikus "kiságyban egész nap" gyerek volt. Mikor férjem 2 éves volt, akkor elment dolgozni, bölcsibe nem került be, így a nagymamára maradt. Aki megint csak tartotta magát ahhoz, hogy a gyereket nem szabad felvenni, jól van az a kiságyba, így nem mászkál el, nem rosszalkodik és meg tud csinálni mindent (háztartást...stb). Mivel a férjem így volt nevelve kiskora óta nem is volt igénye másra. Egész nap a kiságyba volt, játszott, evett, ivott. Anyós minidg büszkén mesél az ő fia már 2 évesen minden mondókát elszavalt, 3-4évesen mikor az oviba került ő volt a legbüszkébb, mert a kisfiát a kör közepére ültették, körbeülték a gyerekek és tök hosszú mesét el tudott mondani. Ugyanis a mama mást se csinált csak mondókákat és meséket mesélt a gyereknek, amig végezte a dolgát, de ki nem vette volna. Ki nem lenne büszke egy ilyen jó és okos fiúra.

Az érem másik oldala, amire a férjem emlékszik: gondolván, hogy mivel semmit nem mozgott és csak az evés volt a dolga, szép kövér gyerek lett. És milyen gonoszak a gyerekek, mindig kiközösítették, hogy dagadt, sőt az "okos" fiúval se szerettek játszani, az ovónéni kedvencére. Állandóan bántották, amiből előbb utóbb az lett, hogy elkezdett verekedni,máshogy nem tudta megvédeni magát. Az olyanra, hogy testmozgás a későbbikben sam tartott igényt, az iskolás korában is elhízott volt, így teljes felnőtt koráig elkisérte a kirekesztés, csúfolódás...stb. Most se kis darab, de mostanra megtanulta kezelni.

és még egy csavar: 6 év múlva öccse született, akivel máshogy bántak, sőt beteges volt, így sokat volt ölbe. A férjem nagyon féltékeny lett rá, hogy az öccsével foglalkoznak vele nem. Ez annyira fajult, hogy most a férjem 28, öccse 22 éves és még most se nagyon beszélnek, soha nem játszottak együtt, és ha szóbajön az öccse még mindig csak féltékenységből beszél róla.

Szóval mi úgy látjuk, jó az ha ölbe van a gyerek. Amikor kell úgyis le fog kéreszkedni,ill nem fog felkéreszkedni. Nekem a lányom csak aludni volt a kiságyba, amúgy mindig a szőnyegen, a fiam gyakorlatilag sose volt a kiságyban,mindig velem aludt,amúgy lent játszanak a szőnyegen. Hatalmas a mozgásigényük, egy percre se tudnak megállni.

A lányomnak is addig volt babakocsija amig megtanult járni, utána ment kézenfogva ha elfáradt ölbe. Ezért is kaptam az ívet anyóstól, hogy az ő fiát még 5 évesen is toszigálták a babakocsiba, nem fárasztották le, de nem is kellett ölbe venni.

Az én gyerekeim kiegyensúlyozottak és boldogok, a férjem életre szóló sebeket kapott.

Ja,persze mikor anyósnál vagyunk és rohangálnak a gyerekek csak jól le vagyunk tolva, hogy ez azért van, mert nem szokattuk rá, hogy ellegyenek a járókába és állandóan felkapdostuk őket.

Nevetseges!

Minden hulyesegrol probalnak az emberek meggyozni masokat.

Arrol hogy miert hordozzuk a gyermeket meg tobb cikk van mint arrol hogy miert ne.

Meg azok az allatok is hordozzak amik kepesek ra.

Sajnos most csak ennyire van idom, de a lanyom is bizonyitek ennem az ellenkezojere.

Hat ez igy is a normalis.De leneyegebn a cikk arrol szol,hogy miert nem jo ha egy kisbaba mindig az olunkben legyen amikor sir.Termeszetesen en is ezeket teszem amiket leirtal,ne tudd meg milyen edzett vagyok:))))lanyom 20 kg,fiam 12.Mai napig az olomben viszem a lanyomat is az agyaba este:)

Ugy az idealis ahogyan te leirtad:hagyod magukban,de ha ugy szeretnek akkor sietsz hozzajuk.

Hát én nem érzem, hogy meg lettek nyomorítva a sok ölbehordozástól. MOst is míg én írok a szőnyegen játszanak szépen. Az ajtónál van egy kis kerítés, hogy ne tudjanak a szobából kimenni. Szóval egy 25m2-es szobá áll rendelkezésükre,pakolnak,lomolnak, a kicsi most autót tologat. De pár perccel ezelőtt iderohant mind a kettő, ölembe ültek, rajzoltunk egy hajcsatot (ez volt a nagy kívánsága), majd vitték a papírt és játszottak tovább. Pedig mind a kettő ölbebaba volt/van, de olyan szépen eljátszanak önállóan, amig én egy kicsit a nagy hajtás után megpihenek és a gépen elintézek pár dolgot. Addig önállóan felfedezik a szoba minden kis zugát,persze oda kell figyelni, hogy kárt ne csináljanak. De a "pihenés" után, jön a másik pihenés, mikor közzéjük szoktam ülni, és olyan aranyos a kicsi, mikor büszkén hozza a megtalált játékot és mutogatja nekem.

Sőt nagyon kreatívak is, pl hogyan kell a kerítést szétszedni, hogy a másik helységbe menjenek.

Nekem a nagylányom, emlészem 5 kg volt, mikor egyszer ölbe levittem a közeli boltba, mert nem akartam a babakocsit a 2-ról lecipelni lépcsőn (nem volt lift). Majd leszakadt a kezem. Sokáig remegett mikor végre leraktam. Aztán megedződik az ember. Ezt nem hittem, pedig én nagyon gyenge voltam/vagyok. Azt vettem észre , hogy mikor 2 éves volt a lányom a 13kg-ját 1,5 km-en keresztül cipeltem a buszmegállóig. A 2. gyerkőc már pehelykönnyű nekem. Most 9kg, de a lányom most16kg és van mikor őt is felemelem és körbepuszilgatom, na azért több km-t már nem cipelném :d, de a fiamat van mikor ölbe viszem a boltba, sőt másik kezembe szatyor. Na, ezt csak az utca végén lévő boltig teszem meg, amúgy kenguru vagy hordozókendő.

Amúgy egy hónapja van jogsim, így a városba már nem ölbe buszon cipelem, hanem autóval, de amikor kiszállunk megint ölbe. Megerősödik az ember.

Amúgy én szeretném kihasználni minden időt, amíg a fiam engedi, hogy öleljem, puszilgassam, Férjem mondta a fiúk nem sokáig fogják hagyni ezt, ciki lesz ha anyuka kézenfogva kisérgeti majd, sőt puszival búcsúznak el.

Hasonló témában több fórum is indult már, ahol parázs vita alakult ki. Ilyen pl (ami most hírtelen eszembe jutott: Segítség! Mini diktátor)

Én ölbe vettem a kicsit ha sírt, sőt velem alszik. Babakocsiba még nem is volt a második gyerkőc (nem mert nem szeretem, az előnek volt kocsija, a 2.-nak technikai okok miatt nem), mindig hordozókendőbe vagy kenguruba vittem. Itt faluhelyen nagyon elitélték ezt, állandóan úton-útfélen rámszóltak, hogy mit nyomorítom szegény gyereket.

Koraszülött volt, de még így is hamarabb ült, sőt állt mint társai. MOst egy éves (vasárnap töltötte) és már bútorokhoz kapaszkodva megy, egy-egy pillanatra magától egyensúlyozva áll és már pár lépést magától megtett. Négykézláb villámgyorsan kotor, sőt a franciágyról fel-ill. lemegy magától. És ezt mind magától, semmit se erőltettünk, mi még ezeket korainak tartjuk, mindig visszarakjuk négykézlábra, hogy hátha nem jó neki állva, de állandóan feláll. Szóval szerintem hülyeség, hogy az ölbe tartott gyerek nem fog mozogni. Pedig az enyém szó szerint egész nap ölbe volt, minden nap fel kellett utazni a városba és akkor meg hozzám volt kötve. (Na jó leírom azért meg babakocsi nem fért fel a buszra, a kedves fiatalok nem segítettek állandóan hátranyomtak minket, esély se volt kocsit felvinni a buszra, ezért könnyebb volt kenguruval közlekedni)

Igen volt olyan, hogy a konyhába a bébihordozóba betettem amíg pl hagymát szeleteltem, de ha felkérszkedett az ölembe, megtudtam kavarni a levest. Volt persze mikor egy egy kis időre, pár percre magár amaradt és sírt, mikor pl a nővérét megfürdettem, vagy felöltöztettem.

Na. igen van még egy 3,5 éves leányzó,sokszor van, hogy a fiú az egyik, a lányom a másik ölembe ül és énekelünk, rajzolunk.

Nekem nem teher a gyerekek, én jól érzem magam így. Mostmeg már kicsit könnyebb is mert a két gyerek elkezdett együtt játszani, a lányom babázik, labdázik, autózik a fiammal. Így ma már nem kell olyan sokat felvenni a kicsit se, lefoglalják egymást. De biztos én vagyok a legrosszabb anyuka ezek miatt.

Egy közreműködő anyukával igenis könnyebb ellátni a gyereket.Ha segitettem vérvételnél vagy szopott vagyis cicin lógott míg lecsöpögött a sokórás infúzió,sokkal könnyebb volt.A másik kórházbol haza akartak küldeni mondván a gyerek beteg nem én,menjek nyugodtan haza...ott bevett szokás volt hogy kikötötték infúzió idejére a gyereket illetve beleragasztották a cumit a szájába,én magam láttam a nagyobbik gyerekem idejében anno.....

Minimum volt hogy ott vagyok mellette,ő pedig ölben,ahogy akarta!

sajnálom, de műtét előtt és után is branüllel az egyik fejen lévő erében a kezemben volt...meg amikor a karjában volt is inkább felvettem, minthogy kitépje magának, vagy kikössék ez miatt...amúgy is odaragasztották alaposan x alakot létrehozva, néha a branült körbetekerve, hogy elemelje a kis bőrétől, de meg ne moccanhasson...

azt hiszem a cikk írója szerencsés, nem volt még kórházban napokig a gyermekével :P

egyébként nem úgy neveltem, hogy mindenre felkapdosom és ha sírt sem vettem ki a hordozóból pl...kivétel persze volt, mert ok nélkül ritkán sírt, de unatkozás miatt sosem :) hogy azért vegyem ki, mert ő nézelődni akar :DD olyan nem volt :) de a kórházban mégha járni sem tudott mindenhova jött velem, betettem a hordozóba és vittem, mosogatni, hűtőt megnézni...csak ha elaludt akkor mentem ki a folyosóra...és ha nem mehettem be vele vérvételre, akkor egy dühödt és sértődött csecsemő dobtak a karomba vissza (szinte szószerint), akinek csöpögött a vér a karjából a vatta alól, mert olyan erővel fogták le, és másnap belilult itt-ott a kis teste :P

Fontos a jelenlét és az érintés egy olyan idegen és "bántós" helyen, mint egy kórház végképp az. Senki ne várja a nővérkétől hogy majd felveszi a gyerekét...

Szerintem amúgy nem egy dologról beszélünk. Úgy gondolom, a cikk írója a túlzásokról beszélt. Nem pedig arról, hogy ne a gyerek igényeit nézzük, és hagyjuk sírni. A magára hagyott gyerek tényleg nem azért hagyja abba a sírást, mert megértette, miért nem megy hozzá senki, hanem amit írtatok többen, mert azt tanulja meg, hogy nincs Anya, vagy valaki, aki segítsen rajta. De itt nem erről volt szó.

Sokatokkal egyet értek, én is a lányomért élek, és ha épp olyan napja van, hogy mindig kellek neki, és ölben akar ülni, hát legyen. Mindent megteszek érte, egészséges kereteken belül.

Azzal, hogy visszamaradna a mozgásfejlődése az ölbegyereknek, nem értek egyet

Sziasztok!

Mielőtt megszületett a kisfiam, én is elhatároztam, hogy nem fogom elkényeztetni, sokat ölbe venni stb, ahogy az öregek tanítják. De aztán mikor megszületett, az ösztöneim győzedelmeskedtek az elvek felett. Csupán arra figyeltem oda tudatosan, hogy nem egyből kapom fel, ha sír, hanem először beszélek hozzá, megsímogatom, odabújok. Nagyon sok esetben már ettől is lecsendesedett. Ha ez nem volt elég és tovább sírt, akkor felvettem. De mikor megnyugodott, elmúlt a "baj", szépen újra letettem. Ez nagyon bevált, szerintem ez amolyan arany középút! Ma már ez a gyerkőc 3 és fél éves, és egy nagyon higgadt, nyugodt, barátkozós, ÖNÁLLÓ, és ami fontos: kiegyensúlyozott gyerek!!! Most várom a másodikat, nála ugyan így fogom csinálni!

Nagyon egyetértek! Hozzáteszem még, hogy évekig vártunk babára, nekem is jólesik cipelni! Számomra fontosabb, hogy ki legyen elégítve minden igénye, mint, hogy tip-top legyen a ház! Ha ölbe vágyik, ölbeveszem!

Kisfiam 4 hónapos lesz 1-én. 1 hónapja forog, mostmár kúszni szeretne! Sokat van ölben! Ahogy nő a súlya szép lassan hozzászokik az ember!

Micsoda?? Eltúlzott szeretet??? Kényeztetés??? Nem. Csupán puszta szeretet. 9 hónapig ahhoz volt szokva, hogy az annyában él, a testében, érzi a hangját, szívdobbanását, együtt rezdül, mozdul vele. És ettől fosztanánk meg őket, amikor oly védtelenek, és kiszolgáltatottak????

Belecsöppennek 1 teljesen más világba, hideg és zajos, és egyedül érzik magukat, az éhség és szomjúság is újdonság, a szagok, illatok és még sorolhatnám.

A legjobban csak úgy lehet megnyugtatni őket, ha biztonságban érzik magukat, az pedig az anya karjaiban van.

1 gyermek soha nem sír ok nélkül.