Miért ne legyen szemünk fénye ölbegyerek? (beszélgetős fórum)

de akkor nem szoptattad?

én is hagytam az apujával egy két órát , meg a nagyijával... hányattatott sorsú első éve volt szegény gyereknek, az egyetem miatt :), de nem olyann sokat volt külön mégsem. És nem fél senkitől sem ( csak a rosszarcú bácsiktól). Meg mosolygós.

Egyszer mikor még terhes voltam valaki nagyon mondogatta, hogy majd oda kell figyelni hogy ne legyen elkényeztetve, nem kell mindig fölvenni, meg fogja szokni hogy kézben van... stb. Addig ragozta a dolgot hogy elegem lett és tök komoly hangon azt kérdeztem:

"Megindíttassam a szülést 7-8 hónaposan? Mert a végén még hozzászokik a gyerek hogy bennem van és kezelhetetlen lesz!" :D

Én is igyekeztem megnyugtatni a gyereket amikor sírt, de azért voltak dolgok amiket nem tudtam és nem is akartam gyerekkel az ölemben csinálni. Pl az a 2 percet míg pisiltem kibírta a járókában, vagy ha épp nokedlit szaggattam akkor is járókába tettem vagy a pihenőszékbe, mert azt lehetetlen gyerekestül csinálni. Pár percet kibírt sírva is, aztán persze amint tudtam odamentem megnyugtatni. De az biztos hogy a gyerek lelkiállapota fontosabb volt mint az hogy délre legyen kész az ebéd.

A sétálással mi úgy állunk hogy másfél éves fiam kitűnően tudna gyalogolni, de úgyse arra megy amerre én akarom, úgyhogy egyelőre marad a babakocsi. De rövid távokon azért gyakoroljuk néha hogy hogyan is kéne anya mellett sétálni.

szia alexa

nem hiszem, h. akarnénk vitatkozni. sokmindenben egyetértünk. sztem, csak beszélgettünk a nevelésről.

Én is pontosan arra gondoltam amire, te. legyen a gyereknek sikerélmény, hogy valamit ő tett és senki se segített neki. De azt hiszem, hogy a te kisfiad azért törekszik, arra, hogy elérjen saját célokat és sikereket, mert te nem ültél a nyakán és nem "nyaggattad" mindenféle kérdésekkel és tiltásokkal. De a gyerekek a legelején észre veszik ha van a dolgoknak egyszerűbb módja. "Csak hisztiznem kell egy kicsit és anya felvesz, nem kell semmit se csinálnom". Vagy: "Ordítok egy kicsit és akkor csak velem fognak foglalkozni, pedig nincs semmi bajom." (bár a figyelemhiány súlyos gond, a gyerekek igényelnek egy bizonyos fokú figyelmet.

Ez a legfontosabb: bizonyos fokú figyelmet igényelnek. SE TÖBBET, SE KEVESEBBET.

Mellékesen én sokáig voltam dada és is hagytam a gyerekeket egyedül játszani.

Sok szempontból lehet igazság abban , amit írsz. De ez nem a hordozástól függ. Vannak túlvédő szülők, akik mindentől meg akarják óvni csemetéjüket. De a gyermekek többsége, azért nem szereti a "könnyebb" utat. Hanem kíváncsi és szeret mászkálni, futni a cipőcskéjében, teljesen függetlenül attól, hogy babakorában mennyit cipelték. Az ember szereti megölelgetni a babáját. És a babák úgy vannak megalkotva, hogy mindenki, csak puszilgatná őket. Aztán, ahogy nőnek, egyre nyitottabbak, és nem lehet megállítani őket ebben a fejlődésben, ami sokszor azzal jár, hogy nem ül az ember ölében, csak , ha akar :)

Nem vagyok híve annak, hogy mindig ott legyek a gyerek nyakában a játszótéren, játszóházban, hogy mikor mit csinál, csak ő tudja, hogy hol vagyok... kapok is megvető pillantásokat a többi szülőtől olykor , hogy csak ülök, miközben a gyerek vmit éppen ás, kutat, tőlem vagy 10 méterre.

Amúgy nem tudom, hogy sok anyuka van e , aki nem veszi fel a kisbabáját, ha sír, de szerintem legtöbben felveszik. Mert ez a természetes. Lehet egy.két percig nem , mert még épp benne van az ember valamilyen munkába, de utána orvosolja a baba problémáit. Amikor meg nagyobb, akkor nem a felvevés a lényeg, hanem, h. foglalkozzanak a kis problémájával. Amit sokszor mi okozunk a tiltással stb :) De sajnos meg kell tanulnia, hogy az élet nem habostorta, és mindig van, amit nem szabad még neki.

És ha őszintén válaszolnom kéne a kérdésedre. Ki nem állhatnám, ha mindenhova vinnének!! A fiam még a lépcsőn is váltott lábbal akar feljutni, pedig csak 17 hós. Mi sikerélménye van az embernek abból, ha nem kell megküzdeni semmiért, hanem minden adott. Hol van, hogy ezt most itt én vittem véghez, mert én egy ügyes kisfiú vagyok, és már ezt is tudom .

Sziasztok!

A cikktől egy kicsit megijedtem, de aztán a hozzászólások megnyugtattak. Nekem 6 hónapos az ölbelányom, azaz kendőbelányom. A mozgásfejlődésével semmi probléma, sőt: 2,5 hónapos kora óta fordul, már a mászáshoz sem sok hiányzik.

Úgy 1,5 hónappal ezelőtt viszont rászokott arra, h alvás csak kendőben van, vagy, ha anya mellénkfexik. Néha nagyon nehéz, mert úgy érzem olykor, h már lassan levegőt sem kapok a gyerektől. De bízok benne, h meg lesz ennek a gyümölcse, és lassan önállósodni fog.

Szerintem nagyon rossz hatással van a gyerekre, ha az anyja nem hajlandó elengedni. Ez sokféleképpen előfordulhat. Nagyon sokan nem engedik más gyerekek közé, nem akarják, hogy még sétáljon, pedig már képes lenne rá, sőt, ha a gyerek nem akar sétálni egyszerűen felveszik és viszik a karjaikban. Ami hihetetlen nagy hiba. Annyira sokszor látok 4-5 éves gyerekeket (egészségeseket) babakocsiban. Már ilyen nagy gyerekeknek is gyártanak kocsit. Minek?

Ami pedig hab a tortán: ott van a lábán az aranyos kis cipő amiben rohangálhatna, de csak ül a kocsiban és nézeget kifelé...

Most válaszoljunk őszintén: ha mindenhova vinnének minket és mozdulnunk se kéne, akkor inkább választanánk a könnyebb és kényelmes megoldást vagy sétálnánk anyuci mellett?

Persze, hogy a gyerek nem akar sétálni, ha tudja, hogy nem muszáj.

Nagyon szép, amit leírsz, ez szerintem is így helyes.

Azóta elolvastam a többi hozzászólást is és megnyugodtam, hogy vagyunk jópáran, akik így gondolkodunk.

Az én babám is nagyon nyugodt, bárhová is megyünk. Ha boltban, gyógyszertárban, postán várakozunk, sorbaállunk (és ő ott van pl. a hátamon), mindig elcsodálkoznak, mennyire nyugodt baba, bezzeg az övék milyen volt.

Itthon most már egyre kevesebbet hordozzuk, egyre kevesebbet van ölben. Mióta maga fedezi fel a világot, egyre inkább beéri azzal is, hogy a látótérben legyek, vagy cak idemászik, nyújtja a karját hogy vegyem föl, én megölelgetem, aztán ő mászik tovább. Én biztos vagyok abban, hogy az így nevelt babák számára a szülő valóban egy biztos pont lesz, ahová bármikor visszatérhetnek, ha szükségük van rá, aki bármikor vigasztalást nyújt, ha olyan a helyzet, de emellett önállóak lesznek, úgy, ahogyan ők szépen megérnek rá.

Én azért ajánlottam szakirodalmat a cikkírónak, mert ha már saját emberi érzéseitől vezérelve ezt ennyire nem érzi át, ennyire eltávolodott ezektől a természetes emberi reakcióktól, ösztönöktől, akkor legalább nézzen utána a dolognak és nekik higgyen.

Ekkora sz*r cikket már régen olvastam. Kissé ciki a hoxára nézve, hogy a főoldalon szerepel.

Igazából fogalma sincs a cikkírónak, hogy miről beszél, rengeteg dolgot nem világosan fejt ki, illetve valószínűleg keveri a fogalmakat.

Gyopár, örülök, hogy te is az ölbebabások táborát gyarapítod! Úgy látom, többen vagyunk azok a "tudatlan" szülők, akik bizony felveszik, hordozzák a gyerekiket.:-))

Mint már írtam is ebbe a fórumba, nekem bizony önállósodó ölbegyerekem van - ez képzavarnak tűnik, de nem az! Nálunk mindennapos az összebújás, a hordozókendő, a gyerek minden hangjára reagálok - nem csak a sírásra, a nevetésre is! Hiszen azt szeretném, ha megtanulná a lányom, hogy bajban is, örömben is anya mindig ott van, vele sír, vele örül... Ha kell, vigasz, ha kell, pajkos játszótárs.

A cikk írója biztosan nem gondolt bele, hogy ha neki jólesik a párjához bújni, ha jó lenne valaki, amikor fáradt vagy bánatos vagy fél, akihez hozzá lehet bújni, akkor a kisbaba pontosan ugyanezt érzi, ráadásul ő még kiszolgáltatott is, na meg olyan új a világ, olyan más, mint a pocakban megszokott!

Na de vissza az én héthónaposomhoz: olyan jó, hogy semmitől nem fél, mindenre nyitott, mindenre figyel, aztán amikor megelégeli a felfedezőutakat, akkor már jön is vissza anya ölébe. És ez pontosan így a jó! Egyre többet kéri, hogy megtapasztalhassa a világot, mert ott a biztos pont, ahonnan el lehet indulni és vissza lehet térni bármikor.

Az én ölbegyerekemmel bárhová elmehetünk, semmi baj nincs vele. Mindenhol jól érzi magát, sose fél, sose nyafog, pláne nem hisztizik, bár bennem felmerül a kérdés, hgoy egy héthónapos baba vajon képes-e egyáltalán hisztizni. Azt gondolom, a sírás a kommunikáció formája, a baba ezzel tud szólni, hogy valami gond van, és nem hobbiból csinálja, nem azért, mert el van rontva, nem azért, mert hisztis...

Tegnap - életében először - kivittük az uszodába a pici lányt. Nem vittem bele a medencébe, mert az úszómedence vize szerintem még hideg lenne neki, kivittük viszont a kiskádját, a zuhanyozóból engedtünk bele vizet, Réka abbaqn pancsolt. Meg se lepődött, hogy mi ez az új környezet. Ugyanúgy játszott, mint otthon fürdéskor, nézelődött békésen, mert érdekes volt számára a sok ember, a szaladgáló, ugráló gyerekek... Felváltva úsztunk egyet a párommal, azalatt a pár óra alatt, amíg ott voltunk, a lányomnak egy hangja sem volt, láthatóan élvezett minden percet. Időnként kikéredzkedett a kádból, ilyenkor magamhoz öleltem és becsavartam magunkat egy fürdőlepedőbe. A bőrkontaktus, igen... Mindkettőnknek jólesett! Az emberek meg csodálkoztak, milyen kiegyensúlyozott kisbaba... Volt, aki odajött, hogy milyen jó baba, bezzeg az övé milyen volt, mindig hisztizett... Mosolyogtam egyet magamban, eszembe jutott ez a fórum, de nem kezdtem el magyarázni neki.

Nem olvastam el az összes hozzászólást csak az első oldalakat. Részben ismételni fogok egy-két dolgot, de muszáj ezeket leírnom, mert nagyon feldühödtem ettől a cikktől.

1. A cikk írója nyilván nem hallott még a hordozásról, mint az "ölbenbabaság" egyik megoldásáról. Minimális anyagi beruházással lehet HORDOZÓKENDŐT venni (a használata ugyan nem egyszerű, de a mai anyukák bizony elszántak :)), abban hordav a babát az embernek a két keze szabad marad, így a cikkíró vágya is teljesül: anyuka tudja vezetni a háztartást. De akkor nyilván az egyik legelterjedtebb hordozókendő használati utasításán levő ajánlást sem olvasta, ami hazánk egyik neves pszichológusától, Ranschburg Jenőtől származik.

2. Sokak tapasztalata, hogy a hordozókendőben hordott babák nyakizmai és hátizmai nagyon hamar megerősödnek babakocsiban fekvő kortársaikhoz képest, pont azért, mert lehetőségük, motivációjuk van a magasból való nézelődésre, illetve kell is magukat valamennyire ehhez tartaniuk.

3. A cikk írója nyilván nem hallott még a kötődő nevelésről. Magyarul erről legegyszerűbben dr Sears és Liedloff munkáiból tájékozódhat, de a mai általános pszichológiai kuatások is megerősítik ezt az elvet: azoknak a babáknak az érzelemvilága, kommunikációja sokkal jobban fejlődik, akiknek a sírására, jelzéseire, szükségleteire az anya lehetőleg minél hamarabb reagál. Sőt, ennek a nevelésnek a hatására a gyerekek a korai látszólagos túlzott függőség ellenére hamarabb lesznek önállóak, valóban önállóak, nem csak döntéseikben, érzéseikben MAGUKRA HAGYOTTAK, mint esetleg máshogy nevelt kortársaik.

Csak a többi hordozókendős hozzászóláshoz: én 54 kg vagyok, a baba jelenleg 9,7 kg körül van, és háton még egész jól hordozható, és pl. nagyon szeret velem együtt főzni :) De ennyi idősen már nem sokat akar kézben/hordozva lenni, mióta mászik (7 hós kora óta), ő maga kéredzkedik le, ha elég volt neki, hogy maga fedezze föl a világot. Aztán ha elég volt neki lenn, szól, hogy vegyem föl :)

én nagyvonalakban megcsináltam a dolgokat de biz a gyerekkel a kezemben,sőt a wczés is úgy történt többnyire két gyerek asszisztálásával:))

valószinü ugyanigy csinálnám....de a házimunkában,kertimunkában nem volt segitségem,valahogy az is megvolt,babakocsit rázva gereblyézve,stb:))

Én őket is meg tudom érteni,mivel igenis vannak olyan gyerekek,akiktől képtelenség bármit is csinálni,már ha nem mazohista az ember,hogy egész nap és éjjel a bömbölést szeretné hallgatni.Tapasztalat!:))

Van aki igen,elkényezteti a gyerekét és evvel a saját helyzetét nehezíti,de ne feledjük a képből a gyereket is.Vannak olyanok akik olyan ,nem is tudom,félelemmel,ragaszkodással születnek,hogy első perctől fogva ilyenek.Azok akiknél nem válik be az egy óráig tartó járókában bömbölés sem,mert nem hagyják abba ,csak ha közel vannak az anyjukhoz.