Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!

Kálnay Adél: Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

Sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra, fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni.

Tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Életem egy festmény, és az

Úr kezében az ecset.

Én adom hozzá a vásznat,

Ő pedig a színeket.

Mikor sötét színekkel fest,

Elviselni oly nehéz,

Hogy csak részletekben látom,

Ami számára egész.

De ha majd a képre minden

Ecsetvonás felkerül,

Az Úr kiteríti vásznát,

S szándékára fény derül.

Minden sötét színárnyalat

Éppúgy értelmet nyer itt,

Mint azok a vidám színek,

Miket a vászonra vitt.

/ Ismeretlen szerző/

Arany János - Letészem a lantot.

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ.

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, müvészi gonddal

Függött a lantos ujjain;

Láng gyult a láng gerjelminél

S eggyé fonódott minden ága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körűl a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorujába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz aki osszon... Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kisértet,

Jár még föl a halál után...?

Hímzett, virágos szemfedél...?

Szó, mely kiált a pusztaságba...?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

Ady Endre

FAGYOSSZENTEK

Be kén' jól rendezni Vácot,

Odazárni Bonifácot,

Szerváciust és Pongrácot...

Mert az már szörnyü és galád,

Hogy mit művel e szép család...

Megszégyenít májust, tavaszt,

Fület és lábat megfagyaszt...

Összejött egy sokadalom,

Hogy halljon egy kis térzenét

- Melyről már túl sok a dalom -

S pár perc és rebbent szerteszét...

Riporterünk is visszatért.

- Nos, tartottak künn térzenét?

- Igen - szólt kurtán, fagyosan.

- A banda játszott ám azért,

Mert hát történt egy kis hiba:

Szájhoz fagyott a trombita . ..

/1899/

Horváth M. Zsuzsanna: HAZAVÁGYOM

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacsvirágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirágkoszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.

Tandari Éva:

EMBER MARADJ FIAM

EMBER maradj Fiam,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem…

.

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

~ a politikából!

.

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér …

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér…

.

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!

Róna Katalin: Öreg szívem.............

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, nem cserélhetem újra!

Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,

sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.

Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?

Istenem még milyen feladatokat oszthat?

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, ki tudja, meddig bírja?

A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,

két szép gyermek, kiknek életet adtam.

S, most végre már nagymama is lettem,

kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:

Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?

Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?

Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,

amit csak kérsz én mindent megteszek!

Csak még egy kis időt adj énnekem,

nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, de talán még elbírja!

Tisztességgel elvégzem a munkám,

ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.

Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,

elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!

"Hogyha virág lennék,

ölelnék jó illattal;

Hogyha madár lennék,

dicsérnélek zengõ dallal;

hogyha mennybolt lennék,

aranynappal, ezüstholddal,

beragyognám életedet csillagokkal."

Pákolitz István

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Sárhelyi Erika: Félúton

"Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,

valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek – minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni – emberül."

Zanner Anikó : Egyszerű szösszenet

Amikor a magas fák zölden hívnak,

Amikor színes virágok nyílnak,

Amikor illatukkal csábítanak,

Amikor a csordogáló patak

Tükrében nézegeti magát a Nap,

Amikor pillangók röpködnek a réten,

Amikor gyönyörködöm az ég kékjében,

Amikor hegyet ölelő sziklák intenek:

- Gyere! Halld titokzatos énekemet.

Amikor csak úgy leülök a csendben,

S ezer lámpás gyullad ki az esti kertben,

Szentjánosbogarak érintik meg lelkem,

Béke és szeretet lakik szívemben.

Ahogy millió csillag odafönn ragyog,

Érzem: a természet gyermeke vagyok!

VÁCI MIHÁLY : HAZA, HOZZÁD, HÉT HÍDON ÁT

Sietni síró síneken!

Utánad, ezer út után!

Fergetegek, fordulatok

fogatagából csak Feléd!

Tévelygésekből Rádtalálni:

roskadásban Téged remélni:

törtetésekből törekedni,

törötten is törődni Véled!

Kötöttségekből szabadulva

ragaszkodni megkötözötten!

Terméketlen gondok után

termő gondodról gondoskodni!

Hitegetések hálójából

kivetődni a hit partjára!

Küzdelmek gólyalábairól

leszállni és melletted járni:

keserű szájjal kedveskedni:

ökleimet kinyitni ölben,

bújkálás után Hozzád bújni:

és örök-éber életünkből

életre ébredni, éledni!

Roskadásban Téged remélni!

Tévelygésekből Rádtalálni!

Forgatagok, fordulatok

fergetegéből csak Feléd!

Utánad ezer út után!

Sietni síró síneken

haza, Hozzád, hét hídon át!

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok…

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén integetnek a fák…

Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó…

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség…

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot…

De elvesztette… s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott…

Aztán széthullott… ezer kis vad virágra,

S a földre hullva többé nem ragyog…

A tölgyfa erdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot…

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot…

Beke Ica: Ha elfáradtál...

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.

Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,

most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.

Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,

örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.

Keress barátokat, bánatodat oszd meg.

Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.

Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,

mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.

Légy vidám - mert teljesen mindegy -

az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.

Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,

sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.

És mert visszahozni semmit sem lehet,

fogadd el így és élj emberhez méltó, derűs életet.

Antóni Sándor - Mezei virág

Kik az erdőt, mezőt díszítitek,

A természet kertjét tündérien szépítitek.

A sok színben tündöklő gyönyörű virág

Árassza felénk bódító illatát.

Piros Pipacs, Szarkaláb és a Vadrózsák,

Életünket minden nyáron elvarázsolják.

A mezei virágokat soha senki nem gondozza,

Csak a nap sugara, harmatcseppje táplálja.

Erdőt, mezőt bárhol bejárod,

Csakis a mezei virágokat látod.

Védtelenek, gyengék, de nagyon is szépek,

Életünkben sok szép emléket felidéznek.

Egy csokorba szedett természet virága

Szeretetet hoz minden ember otthonába.

Szeressük, tiszteljük a mezei virágot,

Kik minden évben a környezetünket felvirágozzátok.

Moretti Gemma: Másként..

Sok mindent másként kellett volna.

Bárcsak az idõ megfordulna

s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,

néha járatlan úton menni,

nem csak rohanni, meg-megállni

azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyelni a gyengeséget,

meghallani ha hívnak, kérnek,

jobban bízni, jobban szeretni,

szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet

rossz napjaiban is hinni a szerelmet

többet gondolni rá, mit érez a másik,

szeretet tüzével fûteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.

Újra kezdeni nincs remény,

de amennyi idõm hátravan

ebben a felemás világban,

hadd élhessem meg tiszta szívvel,

csendes örömök árnyékában.

William Blake:

EGY HOMOKSZEMBEN LÁSD MEG A VILÁGOT

(Weöres Sándor fordítása)

Egy homokszemben lásd meg a világot,

Egy vadvirágban a fénylő eget,

Egy órában az örökkévalót,

S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,

A mennyországot kis világban,

Őrizd a végtelent két kezedben,

Az örökkévalót egy órában...

Életed legnagyobb hőse Te vagy! Te vagy, aki felállsz, ha elbukik, az ismeretlenbe ugrik, ha kell, és megmenti önmagát. Te vagy, aki felveszed a kesztyűt és csatát nyersz, mert kell. Te vagy, akit elárulnak ezerszer, de eggyel többször mindig felkelsz! Te vagy, aki megálmodja a lehetetlent és véghez viszi azt. Te vagy, aki megszenvedted a múltat, de reménnyel a szívedben mered megélni a jelent. Te vagy, aki küzd, de arrébb áll, ha kell. Te vagy, akinek a szívében akarat lángol, aki tovább megy, akkor is, ha erre már nincs erő. Te vagy, aki nem adja fel, mert érzi, nem teheti. Te vagy, akit megbántottak, de hisz még az ölelés csodájában. Te vagy, aki éjjel még lehet zokogtál, de reggel mosolyogva lépsz ki az ajtón. Mert Te vagy a hős, az életed igaz hőse. Aki nyer, vagy veszít, de nem adja fel. Mert hiszi, mert tudja, ameddig él, ameddig a szíve lüktet, van út, van esély. Bármire.

(Todorovits Rea)

Uzelman János: Anyák napjára

Boldog ember vagy, amíg hazavárnak

szerető szüleid a családi házba,

kapuhoz tipegnek könnyeket hullajtva,

deres fejükkel válladra borulnak.

Addig szép életed, míg velük örülhetsz,

háláld meg a sok jót, amit érted tettek,

dolgos két kezükkel téged felneveltek,

Anyák napján szívedből köszöntsd hát őket.

Illatos orgonából kössél egy csokrot,

drága édesanyád legyen nagyon boldog,

ne csak a mai napon, hanem egész évben

éljenek az édesanyák szeretet fényében.

Én már árva vagyok, igazából árva,

engem nem vár senki a kicsike házba,

drága szüleim a temetőbe várnak,

ott köszöntöm őket egy csokor virággal.

Halkan imát mondok, meggyújtok két mécsest,

könnyező szemekkel magam elé nézek,

kedves édesanyám, a fényben látlak téged,

tárt karokkal futsz felém a májusi réten,

Anyák napján szeretettel köszöntöm emléked.

Aranyosi Ervin: Az álmodozás, maga a szabadság

Álmodozás, az maga a szabadság,

a lélek szinte súlytalan lebeg.

Szelíd a lét, nincs benne semmi vadság,

ezt éli át egy gondtalan gyerek.

Engedd el néha a kívül zord világot,

szívedre szálljon béke, szeretet!

Legyen a Föld általad is megáldott,

engedd merengni szép képzeleted!

Álmodozás, nélküle nincs szebb élet,

csupán a megszokott az elérhető!

A vágy erejével felemelhet téged,

csak így formálódhat ennél szebb jövő!

S ha valóra váltod, minden kedves álmod,

ha a változásra teszed léted fel,

akkor lehet teljes, értékes világod,

a valóra válás, téged ünnepel!

Álmodozás! Hát sose mondj le róla!

Megfagy a lét, a mozgásban megáll!

Nem lesz a világnak több jóakarója,

onnantól az élő csupán vegetál!

Ám, ameddig benned élnek még az álmok,

amíg jó motorként dobog a szíved,

amíg a jövődet színes filmként látod,

addig igazán élsz, éltet a hited!

Hazamennék én is

Hazamennék én is, hogy felköszönthessem

Anyák napján azokat, kiket nagyon szerettem,

de hiába hajt otthonomba csatangoló lelkem,

idegen már minden mit egykoron kedveltem.

Hisz anyám is az égben a csillagok közt jár,

ott ahol a csend az úr, s ahol nem beszél a száj,

csak a némaság könnyezik olykor-olykor néha,

mikor árvult árvaságom az anya-hiányt sírja.

Hazamennék én is, hogy vigaszt nyerhessek

azok által kik engem is nagyon szerettek,

de nem tehetem meg, mert mind ki szeretett,

Anyák napja ünnepén is az égből integet.

Kun Magdolna

Kun Magdolna: A RÉGI HÁZ

Szegényen éltünk, de sosem hittük azt,

hogy az a boldog, aki nálunk sokkal gazdagabb,

mert miénk volt a rét, az erdő, kis patak,

a nyári szélben hajladozó búzaáradat.

S miénk volt a féktelen nagy gyermekszabadság,

mit sosem pótolt volna kincs és gazdagság,

mert hiába a jómódúság, a sok-sok ékes kincs,

ha nincs olyan emlékünk mi a múltból visszaint.

Minden olyan emlék, mi a múltból visszaint,

a legkönnyesebb napon is mosollyal kacsint,

hisz boldogsággal telik meg szívünk és a lelkünk,

mikor a csodás gyermekkoron újra elmerengünk.

Várnai Zseni: FÁRADT A SZÍVEM

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csendet itt belül,

Amint a könny húrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy feltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltozni tud-e, ha kínok-kínja ég.

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altató nótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álom mesére vár,

Mely arany kertben arany szárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mese tengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

Csók Ilona: Árnyékban

Mikor az árnyak egyre nőnek,

Nincs már értéke az időnek.

Egybefolyik nappal és éjjel,

Gondolat röpköd szerteszéjjel.

Kapkodsz utána félve, ijedten,

Jaj, mit akartam? Hova is tettem?

Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,

Holnapra pedig elfelejted.

Régi emlékek, szép gyermekkor,

Mintha ma lenne, mondtad sokszor.

Kedves arcok, akik szerettek,

De a nevüket már elfeledted.

Aztán ha egy név fel fel révül

A múltnak zúgó tengeréből,

Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod

A vonásokat már nem találod.

Utunk végén másképp kell élni.

Őszi avarban csendben lépni.

Amit nem találsz emlékedben,

Keresd ott belül a szívedben.

Halk, rég hallott melódiákat,

És átélhetsz apró csodákat.

Ne kapaszkodj a múltba váltig,

Csak érzéseid őrizd halálig.

Ha szeretni tudsz még, az a lényeg

Mikor az árnyak égig érnek

Ilhan Attila -Köd (Sisler) sétány

Leszállt az este a Köd-körúton

már a vállunkra esett,

egyedül voltunk, mint levágott karok,

nem égtek tüzek a hegyekben

kialudtak a világítótornyok fényei

miközben egymás tekintetét kerestük

Elvesztettelek a Köd körúton

az utcai lámpák fényében

felhők vonultak át az égen

olyan voltam, mint elhagyott gyerek

esőszag a járdákon,

elvitt a halál, te vagy a semmim.

Gyulai Pál:

Szeretnélek még egyszer látni...

Szeretnélek még egyszer látni

A kertben, ott a fák alatt,

Hallgatni édes csevegésed,

Mint gyermek, úgy örülni véled,

Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni

Homályos őszi délután,

Kandallódnál a karosszéken,

Ha mintegy elringatva, ébren

Alszol s álmodva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,

Midőn úgy várod jöttömet,

Megismersz immár a távolból,

S bár ajkad olyan hidegen szól,

Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni,

Szép csöndes nyári estvelen,

Holdfénynél az akászok árnyán,

Midőn fejed' keblemre hajtván,

Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni

A vén udvarház csarnokán,

S ha elhangzott az Isten-hozzád,

Még visszanézni utólszor rád

S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,

Meggyógyítna egy pillanat.

Mit szenvedtem, feledni tudnám,

S még egyszer örömest feldulnám

Éretted ifjúságomat!

Piován Győző: MÁJUSI ÉNEK

Csobog már a kis patak,

Zöld a lomb, a rét;

Méhe zsong, virág fakad,

Szellő zúg mesét.

Illat száll, madár dalol,

Felhőtlen a táj.

Halljátok-e gyermekek?

Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,

Hív a szép határ:

Menjetek vidulni hát,

Míg virít a nyár.

Szedjétek gyümölcseit,

Míg felétek int,

Míg az őszi hervadás

Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten

S fölsuhan a Nap,

Hálaima mondásra

Ne légy hallgatag;

És este se késlekedj

Fohászt zengeni

Ahhoz, ki a föld porát

Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól

Zöld tavaszt fakaszt

S tarka nyárrá bűvöli

Halkan a tavaszt.

Ahhoz, aki őszt ad és

Őszre szép telet,

Áldásokkal hintve be

Földi életed.

Aranyosi Ervin: Májusfa állítás

Felállítják a májusfát, májusi nap ránk nevet!

Körbeállják, megcsodálják felnőttek és gyerekek.

A háztetőn gólyafészek, a vándor is hazatért,

elrepül még pár új gallyért, fészkéhez pár kacatért.

Kelepelve táncot járnak, kihirdetik a tavaszt,

magasztalják a Napocskát amely rügyeket fakaszt.

A gyerekek példát vesznek, némelyikük táncba kezd,

épphogy csak nem kelepelnek, na de mondd, ki bánja ezt?

A férfiak a májusfát kipányvázzák, emelik,

és a világ kacagással, vidámsággal megtelik.

Színes szalagok az ágon, májusi szél belekap,

s repkednek mint felhők között, égben szálló madarak.

Ahogy nézi a sok ember, szívük, lelkük is vigad

kezdődhet a víg mulatság, te is érezd jól magad!

József Attila: Május

A rengő lomb virágban ég

és készül a gyümölcsre,

a nyílt uccára lép a nép,

hogy végzetét betöltse.

Iramlanak bogarak,

friss jelszavak repülnek.

S az aranyba vont ég alatt,

-mert beköszönt az ünnep –

a szabadság sétára megy.

Hős népe ágat lenget,

s ő kézenfogva vezeti

szép gyermekét, a rendet!