Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kányádi Sándor

Tudod...

Tudod...

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Éj-mélyből fölzengő

- csing-ling-ling - száncsengő.

Száncsengő - csing-ling-ling -

tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló

- kop-kop-kop - nyolc patkó.

Nyolc patkó - kop-kop-kop -

csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő

- csing-ling-ling - száncsengő.

Száncsengő - csing-ling-ling -

tél öblén távol ring.

Weöres Sándor: Száncsengő

Gazdag Erzsi - Hull a hó

Hull a hó, hull a hó,

mesebeli álom,

Télapó zúzmarát

fújdogál az ágon.

.

A kis nyúl didereg,

megbújik a földön:

„Nem baj, ha hull a hó,

csak vadász ne jöjjön!"

.

Parányi ökörszem

kuporog az ágon,

Vidáman csipogja:

„Süt még nap a nyáron!"

Veress Andrea Hajnalka - A négy gyertya meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya.

Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani amint beszélgetnek.

Azt mondta az első:

Én vagyok a BÉKE. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem el fogok aludni.

Néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra.

Azt mondta a második:

- Én vagyok a HIT. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem...

A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:

- Én a SZERETET vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám...

Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyerek, és mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:

- De hiszen nektek égnetek kéne MINDÖRÖKKÉ!!!

Elkeseredésében sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:

- Ne félj, amíg nekem van lángom, meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.

Én vagyok a REMÉNY!!!

A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával ÉLETRE keltette vele a többit.

Fagyöngyök Reményik Sándor

Ha könny a gyöngy:

A fagyöngyök az erdő könnyei,

Parányi könnyek, mozdulatlanok,

Fák sudarára fagyott sóhajok,

Az erdő gyöngybefagyott bánata,

Élősködők, mint minden bánat,

Amely az élet üterére támad

És lassan, észrevétlen

Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Kassák Lajos

Advent van

Advent van, s átjárja lelkem

a szeretet és az emlékezés.

Rájövök ismét-tán ezredszer-,

hogy szépen élni gyakran túl kevés.

Szeretni szóban és tettekben,

hinni, remélni szüntelen.

Táplálni kell mosollyal, öleléssel,

hogy emléked hibátlan legyen.

Most visszarepülök gondolatban

gyermeki önmagamba újra…

látom, amint jancsi-kályha mellett

anyám fagyos lábujjamat gyúrja.

Hársfa teát tölt poharamba –

˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝

Átmelegedett a testem, valóban

s én azt hittem a tea tette azt.

Ma már tudom, tőle volt meleg.

Ölelés, szeretet, gondoskodás

ezek voltak mitől az a ˝jó˝

a testem és a lelkem járta át.

Ez adta azt a boldog érzést,

mi ma is rám tör, ha a múltba

révedek.

Hiánya – így advent idejében –

fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

Emlékszem a finom illatokra,

ami a konyhát járta át,

mikor sült a finom mézes,

és a lágyan foszló mákos kalács.

Arca piros volt az izgalomtól,

mikor a szobába engedett,

csilingelt egy üvegpohár szélén:

˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝

Futottunk mind a fenyő köré,

ámultunk, örültünk nagyon.

Ezt a boldog érzést fiaimnak

minden karácsonykor átadom.

Már negyedszer töltjük el nélküle

a karácsony szent ünnepét,

de lelkemben ott mosolyog képe,

ahogy átöleli hét kisgyermekét.

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,

ha gyertyafényben rá emlékezünk

s tudom – onnan fentről ő is nézi:

Ugye mindenkit szeretünk?

Jusson szép szóból bárkinek!

Simogató, ölelő kezekből,

mosolytól csillogó szemekből

áradó tűz gyújtson fényeket!

Muzsika szálljon a gyermek kacajból,

áhítat járja át a lelkeket!

A szeretetet, mit tőle tanultunk

naponta adjuk át mindenkinek.

Aranyosi Ervin - A nyugalom padja

Látod ezt a padot? A nyugalom padja.

Értékét a rajta töltött időd adja.

Mert, ha magányosan leülsz megpihenni,

az élet szépségét tudod számba venni.

Rá tudsz csodálkozni a gyönyörű tájra,

s élvezed a léted, anélkül, hogy fájna.

Látod ezt a padot? Ez egy csodás bútor!

Távol tart bánattól, haragtól és bútól!

Mikor kedveseddel idelátogattok,

a harmóniának fénylő esélyt adtok.

Ez a pad egy csoda, felemeli lelked,

e helyt sikerülhet életcélra lelned.

Hallgass a szívedre, csillapítsd le elméd,

jó lenne, ha vágyad, érzésed figyelnéd.

És a pad majd segít, hogy önmagadra leljél,

csak a belső hangra, érzésre figyeljél,

s mikor felállsz innen, s haza indulsz végre,

rájössz, nem szorulsz már többé segítségre!

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Kiss Norbert - Sírva jöttem...

Sírva jöttem erre a Földre,

S majd nevetni fogok, ha elmegyek,

De addig az őszinte mosolyért

Mindent és bármit is megteszek,

Sorsom vésnöke szemembe nézett,

Megfáradt kezét a szívemre tette,

S az élet nagy kérdéseire

Jótanácsként ezt felelte:

Nem kell keresned, hogy találj,

Nem kell megvetni, hogy csodálj,

Nem kell szárny, hogy repülj,

Nem kell lenézni, hogy becsülj,

Nem kell várni, hogy indulj,

Nem kell nyugalom, hogy izgulj,

Nem kell penge, hogy vérezz,

Nem kell válasz, hogy kérdezz,

Nem kell kapnod, hogy adhass,

Nem kell a csend, hogy hallgass,

Nem kell sírnod, hogy nevess,

De élned kell, hogy szeress...

Sírva jöttem hát erre a Földre,

De mosolygok majd, ha elmegyek,

Búcsúzóul csak annyit kívánok,

Utadon e-sorok vezessenek...

Dsida Jenő: Az első hó

A kis angyalkák szürkeszín szitáján

a földre szikra lisztszemek szitálnak

s a fehér földre mosolyogva, lassan

repülnek, szállnak.

Fehér a szántás, fehér a vetés,

fehér a ház, a sövénykerítés,

fehér a sírás és a nevetés.

Minden, minden fehér!

S akkor vadul, komoran

tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, -

az első hóba beleterpeszkednek

az első varjak.

Aranyosi Ervin: Öltözz fel hóember!

Öltözz fel hóember,

hideg ma a reggel,

dacolj a hideggel,

a rosszkedv kinek kell?

Öltözz fel hóember,

sáladat tekerd fel,

seprűd ne ereszd el,

integess a kezeddel!

Amikor hull a hó,

az élet szép,

az öreg télapó

kedves vendég.

Öltözz fel hóember,

vastagabb kabát kell,

lapogatlak kezemmel,

hizlallak a szememmel.

Nagyra nő a ruhád,

vastag hó borul rád,

nagyra nő a ruhád,

nem ismer rád anyukád!

Szuhanics Albert: Katalin napi köszöntő

Katalinnak viszünk ma virágot,

jellemző rá tisztaság, erény.

Születéskor ki e nevet kapja,

vezérli azt mindig új remény.

Ő igaz nő, tudja is a világ,

mily hűséges, boldog, Katalin,

Odaadó jelleme van neki,

segítene mindig valakin.

Mert Katácska sohasem butácska,

okos ő és szemrevaló ám.

Kati huncut, de lényéből árad,

hogy Katóka jóravaló lány.

Katust nagyon szereti is apus,

dorombol ő, mint egy kiscica.

Szerelméhez hozzábújik féltőn,

ugye fiúk, ilyen Katica?

Ma köszöntjük Katalinok napján,

Katerinát, Ketrint, Katikát,

Családtagunk, rokonunk ő nekünk,

nélkülük nem teljes a világ!

Szomszédunk is Katus néni olykor,

nagy énekes, Cárnő is lehet.

Köszöntöm ma mindegyik Katinkát,

szívemből, ki visel ily nevet!

Isten éltesse a Katalinokat!Boldog névnapot!❤🥀

Szabó Lőrinc: Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körül,

aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; –

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerűen

lüktetnek, és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,

hunyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.

Erdőszélen kicsi kunyhó,

Öreg Anyó itt lakik,

Őrizgeti száz évének

féltve őrzött titkait.

Bundás kutya, Cirmi cica

Anyókával éldegél.

– Ritkán jár erre a postás,

csak amikor jön levél.

Öreg Apó, tavaly télen,

fel a mennybe költözött.

Anyó tudja, – jó ember volt,

– és angyalnak öltözött.

Álmában még találkoznak,

beszélgetnek keveset,

simogató szavaikban

megbújik a szeretet.

Kint lehullott az első hó,

minden fehér tünemény.

Kis kunyhóban, tűzhely mélyén

sül pár apró sütemény.

Dédunokák, hogyha jönnek,

díszvendégek legyenek,

málna szörpöt iszogatva

finom sütit egyenek.

Kicsi kunyhó kéményéből,

lágy füst száll az ég felé,

legalább a földi illat

öreg apót meglelé.

Felöltözik Öreg Anyó,

mert hideg a téli szél,

ajtó előtt havat söpör,

s közben magában beszél.

– Hej Apókám, ki mesél ma

unokáknak szép mesét,

amíg eszik az Anyókád

diós, mákos bélesét?

Azt sem tudom eljönnek-e,

ha tudják: nem lesz mese.

Nem is tudom, hogy az ünnep

mese nélkül rémes-e?

De mit tegyek, a mesének

te voltál a mestere.

Nem feküdt itt mese nélkül

egy gyermek sem, este le.

Mi lenne, ha súgnál nekem,

egy szép mesét kedvesem?

Nem múlna el az unokák

karácsonyi kedve sem.

Öreg Apó mennyországból

nyugtatgatja kedvesét,

– ültesd le az unokákat,

súgok neked szép mesét.

Öreg néne a sütőből

kivette, mit készített,

süteményből, nagy tányéron

szép kis halmot épített.

S mint ahogy a hó a rétet,

porcukorral lepte be,

és hogy meglepetés legyen,

kendő alá tette be.

Majd leült a hintaszékbe,

s elbóbiskolt, jaj, nagyon,

szép álmából arra ébredt,

zörgetnek az ablakon.

Szeme ragyog – Hát megjöttek!

– arcán öröm ömlik szét,

úgy sietne, s visszatartja

ez a fránya hintaszék.

Az ajtóban sorakoznak

kisebb nagyobb gyerekek.

Dédnagyanyó várja Őket,

s szívében a szeretet.

Ölelgeti sorra mindet,

mindegyik nőtt, változott,

végül jön a legnagyobb is

aki fenyőfát hozott.

Kis fenyőfa illatával

betölti a kis szobát,

néhány gyermek dúdolja

a “kiskarácsony” dallamát.

Vén komódon szép terítő,

Karácsonyra ott marad,

erre teszik a fenyőfát

tartó díszes talpakat.

Hátizsákból kikerülnek

üvegdíszes dobozok,

szaloncukor, habcsók díszek,

kézzel festett tobozok.

Elkezdik megtervezgetni,

hova milyen dísz kerül

öltöztetik a kis fenyőt,

szép lesz majd, ha sikerül.

Dédnagyanyó hintaszékből

figyeli a dolgokat,

Csodás ünnep a Karácsony,

nem lehetne boldogabb!

Elkészül a karácsonyfa

tetején már csúcs ragyog,

– Hát ezek az apróságok

egytől egyig angyalok.

Gyertya gyullad, és a kunyhó

énekszóval megtelik,

Dédnagyanyó szíve örül,

elhallgatná reggelig.

– Ám de itt a friss sütemény,

üljetek le gyerekek,

csak ti nektek sütögettem,

mindegyikből vegyetek.

Kínálgatja dédmamácska,

s amikor már mind evett,

– Figyeljetek – kéri tőlük

– mesét mondok gyerekek.

És ahogy elcsendesednek,

mesélni kezd nagyanyó,

messzi tájról, emberekről,

télről, mikor hull a hó.

Mennyről, ahol nagyapó van,

s minden kedves, csodaszép,

(Ahonnan nagyapó súgja,

nagyanyónak a mesét.)

S lám a mese elvarázsol,

hallgatja a sok gyerek.

Képzeletük mozivásznán,

pont, mint egy film úgy pereg.

És eljön a mese vége,

elmúlik az áhítat.

Könyörögve kérik Dédit,

hogy meséljen másikat.

Csakhogy eljött már az este

álom manó bekopog.

Ágyba kerül minden gyermek,

álmosak és boldogok.

Betakarja mindegyiket,

puszit ad az arcokra,

s visszaballag a konyhába,

mert neki még van dolga.

Milyen csodás a karácsony,

olyan boldog a szíve,

Elmosogat, s bibliáját

veszi most a kezibe.

Elmormol pár imádságot,

köszöni a szép napot,

köszöni az Úristennek,

ami szépet épp kapott.

Aztán párja jut eszébe,

megszólítja kedvesét.

Megköszöni neki ezt a

boldogságos szép mesét.

Végül elnyomja az álom,

s álmaiban éli át,

újra itt van nagyapó is,

s itt vannak az unokák…

/Aranyosi Ervin - Dédnagyanyó karácsonya/

Ilyés Lőrinc

Üzenet a borús égnek

Üzenem a borús égnek,

karácsonyra havat kérek!

Nemcsak holmi hamis telet,

kaptunk abból már eleget.

Akad itt hó, néhol akad,

legtöbbje ám csak lagymatag,

büszke télnek csúfolása

nedves, mocskos sár, jégkása.

Hogyha az ég makacs lenne,

s havazni nem volna kedve,

akkor bizony, Istent kérem,

üssön léket majd az égen.

Makacs, borús, nagy nyavalya!

Hulljon ki az összes hava,

s suhanjon át fagy a tájon,

hogy a friss hó mind megálljon.

Egyedül csak ezt kívánom,

legyen fehér a karácsony.

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye

vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,

hideg és kőkemény, mint késben a szándék,

legforróbb szavad is megdermedt ajándék.

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,

s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,

szívós és kitartó, akár földben a mag,

gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,

mint éjben a neszek, mint ringató mesék,

végtelen és áldott, mint templomok csendje,

mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,

mikor az égre az első fény fellobog,

s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,

hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,

Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.

Nem kérdezek, és most te se beszélj,

Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,

Legyen szép ünnep ez a délután.

Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,

Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,

Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.

Valóság volt? Lehet, álom csupán,

Hogy a miénk volt egy egész délután.

-Jókai Mór - Csak egy délután

Kedvelője volt a

Virágoknak anyám,

Szép intését mintha

Még most is hallanám:

"Szeresd a virágot

És ne féltsd szívedet,

Mert, ki ezt szereti,

Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény

Két atyafi-gyermek,

Egy szívben egymással

Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?

A földnek jósága;

Tudod, mi a jóság?

A lélek virága."

Petőfi Sándor

--------------------

Szuhanics Albert:

ERZSÉBET-NAP

--------------------

Az ősz, s a tél kapujában

sorban nevek állanak.

Erzsébet fénylő közöttük,

ragyog, mint az őszi nap.

Előtte fák titkos fényben,

rőt levéllel, csillogón,

mögötte a fehér hó hull,

átlépvén bús őszutón.

Óh, Erzsébet, milyen szép vagy,

mégis szeszélyes valál;

néha reggel még ősz az úr,

de már tél van délután.

Királynője magyaroknak,

örök emlék ez nekünk.

Ámde neved nem enyészik,

egyik nagy-nagy ünnepünk.

Böbe, Zsóka, Elizabeth,

Liza, Zsike, Bözsike:

anyánk, húgunk, nejünk neve,

míg nővérünk Erzsike.

Tüzes tekintetű Erzsók,

te hoztál fehér havat,

mégis forró a te lényed,

s e hó még oly olvatag.

Eliz tudja, Böbe még nem,

hogy milyen a szerelem.

Kívánom, hogy névnapotok

számos, s nagyon szép legyen!

Erzsike, én megköszöntlek,

Böske néni figyelj rám!

Kívánok sok boldogságot,

ezen a szép délután!

Grigo Zoltán:

Nélküled

Hidegek lettek a hajnalok,

nem látom szemedben fényüket,

csendesebbek bennem a dalok,

fáznak a lelkemben, nélküled.

De még mindig téged keresnek,

s ha egyszer többé nem találnak,

nem mondhatják el, hogy szeretnek,

csak a rohanó éjszakáknak.

Egyedül hordanám az éveket, amíg száguldó időm megpihen,

addig őrizné emlékedet

az őszülő, csavargó szívem.

Megállnék még minden folyónál,

vallatnám némán a mélyüket,

s nem lenne bennem fájóbb a szónál,

mint kimondani azt, hogy - nélküled.

Ady Endre: Egyedül

Egyedül

Hideg, sötét éj van; itt ülök szobámban

Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...

Odakint a hűvös, őszi éjszakában

Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,

Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...

Édes reményekről, amelyek csak voltak,

Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő,

Ne zúgd e siralmas, síró éneket,

Ami régen elmult, ami vissza nem jő,

Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,

Szép reménye, vágya mind, mind tovaszállt,

Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,

Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús, őszi, hideg szél,

Feledni akartam, altatni szivem,

Dacolni a múlttal, ugye, míly rideg cél?

De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...

Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod

Az emlékezésnek régi lángjait,

Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,

Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...

Wass Albert

"Otthon az, ahova hazatérsz.

Ahol valaki vár este.

Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok.

Elég egy szoba.

Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.

Ez az otthon.

Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál.

Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.

Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon".

Aranyosi Ervin:

Kezek

Tudod mit ér, ha két kéz simulva összeér?

S lágyan öleli egymást a két csupasz tenyér.

Ha ujjak játszadoznak, simítva szüntelen,

ha lángra gyújtja szíved az álomnak tűnt jelen.

Incselkedő kis lépés, tétova mozdulat,

csiklandozó mosolygás - a szív ekként mulat.

A bőr a kézen érzi - vibrál a tiszta fény,

s az összeolvadásból feléled a remény...

Gazdag Erzsi:Mesebolt

Volt egyszer egy mesebolt,

abban minden mese volt.

Fiókjában törpék ültek,

vízilányok hegedültek.

Öreganyók szőttek-fontak,

apró manók táncba fogtak.

Kaszás pók varrt az ablakban,

lidérc ugrált az udvarban.

A lámpában ecet égett.

Az egylábú kettőt lépett.

Cégére egy tündér volt.

...Ilyen volt a mesebolt.

Nagy tisztelettel emlékezem a kedves,derűs gyermekverseiről ismert magyar íróra,költőre,aki 1912-ben ezen a napon született.

Pilinszky János

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Négy évszak az élet

Azelőtt lassabban múltak el az évek,

Mostanában olyan, mintha sietnének.

Nemrég még tavasz volt, s nyár derekán járunk,

Vagy már az is elmúlt, és ősz van minálunk?

Négy évszak a élet? Mit kezdünk a téllel,

Elszállnak éveink hulló falevéllel?

Elsodorja a szél, mint egy száraz lombot,

Az élet köpenyéről letépi a gombot?

Az ősz, már fejünket fehérre színezte,

Acélos testünknek erejét kikezdte.

Szemünknek fényére fátylat sző a holnap,

És a vágyaink is már halk hangon szolnak.

De a szívünkben még tündérek zenélnek,

Múló ifjúságról, emlékről mesélnek.

Erőt adó fénnyel süt még fenn a napunk,

És a melegétől új erőre kapunk.

Dacolunk esővel, hideg őszi széllel,

Ugye megbirkózunk majd a fagyos téllel?

Aranyosi Ervin: Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

József Attila - De szeretnék...

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni, kelni,

S öt forintér kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám,

Új ruhámat mutogatnám,

Dicsekednék fűnek, fának,

Mi jó dolga van Attilának.

"De erre gondolni sem merek,

Boldogságom gyorsan pereg,

S mert nincs meg e sok jó dolog,

Azért nem vagyok én boldog. "

József Attila első verse,amit 10 éves korában írt

Reményik Sándor: Régi nóta

Valamikor régesrégen,

Mesebeli erdőszélen,

Hogy hirtelen zápor szakadt:

Megbújtunk egy ernyő alatt.

Napsugárra nem is vártunk,

Napfény volt a mosolygásunk.

Egymás arcát derítettük,

Hogy borult: számba se vettük.

Mint fiatal fák a szélben,

Egymáshoz hajoltunk szépen,

Szűzi szívvel, tiszta szemmel,

Céltalan, szép szerelemmel.

S vert az eső, vert az áldás,

Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.

A pillanat csak elszakadt.

Mivé lett a régi erdő?

Hová lett a vén esernyő?

Az ég egyre csak feketült,

A záporba jég is vegyült.

Már ernyőt sem feszítettünk,

Jégnek puszta fejjel mentünk.

S külön bánat, külön zápor

Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,

Ajakunkon vihar-ízzel

Megint csak egymásra leltünk

És kérdeztünk és feleltünk.

Véghetetlen béke-vággyal

Egymás lelkét fontuk átal.

A csalánból, ami éget

Szőttük a nagy csendességet.

Álltunk, mint valaha régen

Mesebeli erdőszélen.

Álltunk enyhe borulatban,

Ünnepesti alkonyatban.

Álltunk őszbe hajló nyárban,

Ritka másodvirágzásban.

S feszült fölénk árnyat ejtő,

Vak vihartól mosolyt rejtő

Tündér-gomba: régi ernyő.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyüléptű szivében megterem

az érett és tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.

1944