Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Horváth M. Zsuzsanna: Ünnepvárás

Szitáló hó háztetőkre takarót von,

jeges tél az ágakra zúzmarát fon.

Hópelyhek táncolnak a széllel,

szívemben az ünnep közeledtét érzem

Fehér hópaplan öleli a tájat,

fagyöngy, gyöngyszemcsés varázslat.

A téren feldíszített fenyő áll,

színes üveggömbökre hópehely száll.

Szemekben könnycsepp csillan,

szeretet angyal simogatást oszt ma.

Szomorúság, bánat lelkekben ne legyen,

a rosszat feledjed, helyébe lépjen a szeretet!

Az év minden napján ezt kellene tenni,

a haragot, a gonoszt örökre elűzni!

Mosoly az arcokon, összefonódó kezek,

halvány gyertyaláng, melegen ölel.

Csillagszóró csillámport lövell,

Karácsony ünnepe, itt van oly közel!

Váradi Krisztina : Adventi szívek

Sötét van, némán ölel körül a csend,

Csak a színes gyertyák fénye lobog nesztelen

idebenn.

Kinn hófehér táj, csodára vár a világ,

Szívünkben is fellobban egy-egy égi láng.

Különös érzés, mely védőn ölel át,

Így üzen az idő, hogy létünk egy fontos

szemvillanás.

Bár nem biztos minden léptünk, vár egy cél,

Ragyogjon bennünk a hit s fényét szórja szét!

Biztató a tudat, minden értelmet nyer,

Így üzen a végzet, hogy egyszer minden

jobb lehet.

S bár néha nem merünk bízni semmiben,

A remény szikrája tüzet gyújt szívünkben.

Milyen nagyszerű szózat hangzik belül,

Így üzen a menny, hogy itt a földön

nem kell félnünk.

Bár gyakran könnyes szemünk s fájdalom ér,

A pislákoló öröm lángra lobban még!

Egészen betölt egy hatalmas erő,

Így üzen a mindenség: Igen, jön,

várjuk Őt!

Bár úgy érezzük, magányosan állunk,

A szeretet parazsa feléled társul.

Advent van, némán ölel a csend,

És a színes gyertyák fénye új értelmet

nyer hirtelen.

A megszentelt csendben érezhetünk csodát,

Hit, remény, öröm, szeretet, ezt adjuk tovább!

Reményik Sándor : Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott

Egyszer csak könnyebb lett a lelkem

Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,

Talán apám, anyám régen?

Talán más is, aki szeret.

Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,

És azt, aki értem csak

Egyszer is imádkozott.

Ismeretlen szerző - Advent 🥀részlet🥀

Az első gyertyát gyújtsuk azokért,

akik már nem lehetnek velünk.

A bölcs szívű vénekért, az ártatlan

elesettekért.

Azokért, akik úgy óvtak minket az

elmúlástól, hogy maguk múltak el.

Legyen övék az első gyertyaláng.

Azoké, akiknek lábnyomaiban újra

kisarjadt a fű, újra születtek a fák,

és minden, ami élet.

Az édesanyákért, a jóságért,

és gyermekeikért,

akik továbbra is őrzik a szeretet hatalmát.

Az emberi mulandóság felett érzett

bánat idején

sem szabad megfeledkeznünk róluk. (...)

Aranyosi Ervin: December

Nézze meg az ember,

itt van a december!

Odakint a világ

kihűl a hideggel.

Nekünk kell fűteni,

hogy a szív ne fázzon,

ne a tél legyen úr

az egész világon.

Lelkünk csepp szikrái,

lobbantsanak lángot,

öleljük magunkhoz

a fázós világot!

Lélek melegével

gyújtsuk meg a gyertyánk,

mosolyunk dicsfénye,

melegebb fényt vet ránk.

Ha szeretet fénye

szívünkből sugárzik,

lángra gyúl sok szép szív,

és már nem is fázik,

Átmelegszik, hittel,

ő is adni képes!

Szereteted eljut

mások jó szívéhez.

Zanner Anikó : A szülői ház

Hív a régi ház, ahol felnőttem,

ahol szép gyermekkorom töltöttem.

Ahol jó kedvvel, derűsen játszottam,

a sok csínyért szidást csak néha kaptam.

Ahol öröm volt vidáman, gondtalan élni,

ahol soha semmitől nem kellett félni.

Ahol Édesanyám vigyázta léptemet,

ha tudta, teljesítette kéréseimet.

Ahol Édesapám simogatta fejemet,

édes Mamám féltően dédelgetett.

Hív a régi ház. Szemei lesik érkezésem;

a csend ölel magához, mikor belépek.

Néma ridegség járja át a szobákat.

Senki nincs, ki hívó szavamra válaszolna,

elmentek messze, a fénylő csillagokba.

Leülök. Markolom a fájó csendet;

magamban a régmúlt időkről merengek.

Itt voltam boldog, önfeledt gyermek,

s itt voltak, kik annyira szerettek.

Szívemben hallom kedves hangjukat,

magam előtt látom szelíd mosolyukat.

Mint lágy szellő, mikor arcom cirógatja,

úgy érzem érintésüket egy pillanatra.

Hideg borzongás fut végig a hátamon,

merengésemből hirtelen felriadok.

Lassan elindulok, az ajtót becsukom,

egy mély sóhajjal, könnyezve búcsúzom.

(2022. Búcsú a szülői háztól.)

Kun Magdolna : Az élet megy tovább

Bármennyit szenvedünk, bármennyit is sírunk,

küszködve és fájva is mindent ki kell bírnunk,

mert az élet nem áll meg, az élet megy tovább,

így nekünk kell cipelni a nehéz keresztfát.

Sokan vagyunk, kiknek szívén sebek tátongnak,

gyógyulatlan sebek melyek mélyre hatolnak,

így sosem hegednek be, és sosem forrnak össze,

akármennyi idő is az, mely elmúlik felette.

Mert sorsunk úgy íródott, hogy tengernyi legyen

az a sok-sok kihullt könny mely abban megterem,

és tengernyi legyen benne az a sok-sok bánat is,

amely ég magasig korbácsolja lelkünk kínjait.

De tudnunk kell, a Jóisten mindig vigyáz arra,

hogy elnehezült keresztünket szíveink is bírja,

így hinni kell abban, hogy egyszer egy napon

levétetik vállainkról minden fájdalom.

Nyiraty Gábor: Ál/arc

Van, hogy leveszem az álarcomat,

És megmutatom valódi arcomat,

szívemet, a százszor összeragasztottat.

Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják,

Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák,

Mégis van, hogy néha hibázom,

És amikor nem kell, akkor is kitárom.

Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet,

Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével,

S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe.

Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel,

Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel,

De soha nem adtam fel, sose tettem,

És szívem darabjait egyesével,

Újra és újra összeszedtem.

Egyre ritkábban veszem le álarcomat,

Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat.

Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket,

Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.

Reményik Sándor - Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.

Robognak vonatok és életek -

Bennem, legbelül valami remeg.

Mert nem tudom,

Sohasem tudhatom:

Szoríthatom-e még

Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.

Viszontlátásra - holnap.

Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.

Vagy ha nem akkor - hát majd azután.

És ha aztán sem - talán egy év mulva.

S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.

Viszontlátásra a földnek porában,

Viszontlátásra az égi sugárban.

Viszontlátásra a hold udvarán,

Vagy a Tejút valamely csillagán -

"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

Sárhelyi Erika : Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,

csak úgy magunkhoz ölelni az időt,

ne vegye észre rajtunk kívül senki,

hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

- törődik a test és bomlik az elme -,

ha minden nap a káoszban ér véget,

már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,

de vegytiszta tudattal és merészen...

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis

az utolsó pecsét az útlevélen.

Tandari Éva: A csönd szigete vár...

A Csönd Szigete az én kis otthonom .

Itt béke van! Jöjj el, ha elfáradtál nagyon.

Itt elkerülheted a rohanó világ zaját,

Elfeledheted az Idő vad rohamát.

Itt nem kérdez senki, hát nem kell, hogy felelj,

És nem kell hogy "Jó" légy, hogy magadra ügyelj.

Az sem kell, hogy köszönj: csak jöjj be, és pihenj!

Hogy erőd legyen küzdeni, ha már muszáj, hogy menj.

Az Élet egy küzdőtér, hol vad harcok dúlnak,

Hol döntő szerepe van minden órának, és napnak.

S tán még a perced sem lehet egészen a Tiéd!

Föl kell áldoznod azt is; a túlélés tüzén.

Nem érsz rá Szeretni! Virágot nevelni,

S ha gyermeked kérdez, nincs időd felelni.

Mindennapi harcod foggal-körömmel vívod.

Jöjj hát ide pihenni, ha már végképp nem bírod.

Itt nincs IDŐ, nincs HARC, s nincs HATALOM.

Itt a CSEND lépdel körötted, puha lábakon.

Itt szabad sírni, és szabad semmit sem tenni.

Itt szabad csak úgy egyszerűen EMBERNEK LENNI.

Tompa Mihály : A madár, fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig űltök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;

S ti hallgattok? elkészűltök innen?

Itthagynátok bús anyátokat?!

Más berekben máskép szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek'...

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirul;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirul.

Dalotokra könnyebben derűl fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesítvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyü szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Ugy tennétek, mint az emberek?

Itthagynátok, idegent cserélve...

- Fiaim, csak énekeljetek!

Reggeli vers:

Kányádi Sándor: Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya,

deres a medve lábnyoma.

Lecsupaszult a málnavész.

Minden toboz a földre néz.

Hályogod szemmel pillogat

olykor néhányat még a nap.

Se cirpelés, se csipogás,

hallgat minden kis muzsikás.

Csak a szél, csak a szél,

egyedül ő zenél.

Ág se moccanhat nélküle,

minden kis hang az ő műve.

A medve helyett ő morog.

Övé minden csőr és torok,

ő játszik minden furulyán,

harsonán, dobon, pikulán.

Táncoltat erdőt, bokrokat,

lebbent az égre fodrokat,

s annak, ki ellene szegül,

annak a hátán hegedül.

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Aranyosi Ervin: Barátok között

Most nem törődöm szinte semmivel,

csak élvezem, hogy napom rám ragyog.

Nem érdekel, hogy milyen kor jön el.

A mában élek, s gondtalan vagyok.

És tudom azt, sok barát vesz körül,

és bűvkörébe zár a szeretet.

Lelkem szabad, kicsi szívem örül,

hadd adjam át az érzést teneked!

Mert barátok közt sokkal könnyebb élni,

mert egymagadra sohasem maradsz,

a fagyos télben sohasem kell félni,

ha szívek hozzák el a szép tavaszt!

Ha felemelnek szívbéli barátok,

ha nem hagyják, hogy semmivé legyél,

ha arcukon a fénylő mosolyt látod,

a szíved dobban, s ettől újra él!

Ha látod őket, melegséget érzel,

és rögtön, ettől biztonságban vagy,

őrzik szavad, egyetlen sem vész el,

és marasztalnak, kérik, hogy maradj!

Nincs elvárás és nem kell megfelelned,

azt teheted tőlük, amit akarsz!

Béke száll rád, és felolvad benned,

s nem szippant magába be holmi harc!

Nincs más dolgod, adni és elfogadni,

a mában élve, itt oldódni fel,

néha tettekkel jó példát mutatni,

és megértően mosolyodni el!

Megérteni, és kellően figyelni,

a lélek miképp rezdül, ha megél,

a tanácsokat értőn megszívlelni,

hogy ettől te is boldogabb legyél!

Reményik Sándor : A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,

De felhők felett, de vizek alatt

Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom

Vagy börtönöm pokolmély vártorony,

Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:

Repülni! Dús képzeletem, ne félj,

Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,

Az Isteneknek lángitalt kínálj!

Durva őrszem rád nem rivallhat: ,,állj!''

Repülj, semmi se szegje kedvedet,

Repülj, szakítsd magadra az eget,

Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat

És népesíts be új világokat,

Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,

Köd oszlopába, áldozat füstjébe,

Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot

S nyomodba kémek serge meddőn hágott,

Műhelyedben, Mester - téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,

Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,

S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,

Szabad, mint a morajló tengerár,

S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,

És bíróul fölötted ki sem ül,

Csak aki lát - az Isten egyedül.

Várnai Zseni : MINTHA ÖRÖKIG ÉLNÉL...

Úgy tégy. mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc!

s mindent bevégzel...

megszűnsz létezni,

nem leszel!

Mintha sohase lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,

nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre és örömre...

Juhász Gyula : A legszebbnek

A legszebb dalt, mely bennem él,

Elmondom néked egyszer,

Nem ég majd benne szenvedély,

Szívemben fáradt béke mély,

Mint alvó sarki tenger.

Emlékek északfénye még

Gyúl majd fölötte búsan,

Ó mert én annyit szenvedék

Lángolva, könnyem hullt elég,

Ormokra vitt az útam.

A legszebb dalt ott zengem el,

A csillagos magosban,

Hol szívünk halkan ünnepel,

Hol minden biztat és emel,

Hol üdv van, diadal van.

A legszebb dal strófáiból

Bús lelkem száll az égbe,

Lelkem a megtört, megtiport,

Mely hasztalan lángolt, vivott

S most azt dalolja: Béke!

Ady Endre : Az élet

Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs.

Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

Megvehető akármi ritka kincs.

Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak

Kufár lélekkel hasznot, üzletet;

Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,

Eladó minden, hogyha van vevő:

Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

Rajongás, hit, eszmény és szerető.

Aki bolond, holmiját olcsón adja,

Az okos mindig többet nyer vele,

A jelszó: egymást túl kell licitálni,

Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya

S eladják mégis minden szent hevét.

Akad vevő rá, egymást licitálja,

Hogy a holmit atomként szedje szét.

Folyik a vásár harsogó zsivajban,

Az egyik kínál, másik meg veszen,

Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,

Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

Bolondok bizton, balgák szerfelett,

Eddig az ő példájukat követtem,

Ezután én is másképpen teszek,

Lelkem, szivem kitárom a piacra,

Túladok én is minden kincsemen...

...De nincs erőm íly nyomorulttá válni,

Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Kosztolányi Dezső:

Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,

s egy kacskaringós, kedves madarat.

És akarok még sok másszínű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer,

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikitó,

és kellene szomorú-viola

és téglabarna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján.

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

és akkor írnék, mindig-mindig írnék.

Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

A. Túri Zsuzsa: Hív az út

Hív az út, a százkarú,

s hívnak a hegyek,

Messzi, fénylő városok,

De többé nem megyek.

Várhat rám a zöld mező,

Az áradó patak,

Virágzó, szép almafák,

Ezüst színű tavak,

Hívhat még, mint hajdanán,

Az arany sivatag,

Végtelen, kék óceán,

Mesék, varázsszavak.

És hívhat az éjszaka,

A tücskök éneke,

Lekacsintó csillagok,

Halk éjjeli zene,

Mert sejtem a titkokat,

Hogy merre fúj a szél,

Álmodó fák sóhaját,

S amit a Hold mesél.

Hívhat bárki bárhová,

Már túl sokat tudok,

Lámpás-szívemre csukok

Ma minden ablakot.

Reményik Sándor - Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet

Boldognak látni minden népet.

Megetetni az összes éhezőt

Virággal ültetni be a tar mezőt.

És meglocsolni a sivatagot

Ez — mit az élettől akarok.

Békében nevelni sok gyermeket

S ne legyen rémísztő a rengeteg.

Fény gyúljon fel az agyakban

S az ember ne éljen akaratlan.

Csak az örömök legyenek nagyok

Ez — mit az élettől akarok.

Emlékezni arra mi régen volt

Becsülve tisztelni az öregkort.

Mert tapasztalás tanít jövőt

És erős oltalmazhat serdülőt.

Hogy városokat ne fedjen el homok

Ez — mit az élettől akarok.

A vérnek legyen végre értéke

S nem kérdezve, hogy kérték-e.

Csak adni magadból őszintén

Hogy kísérjen a tudás, a fény.

S a gyermekek legyenek boldogok

Ez — mit az élettől akarok.

Kérem, legyen mindennap ünnep

Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek.

Legyen hit, megértés, szeretet, béke

Hisz az életnek van valódi értéke.

Így büszke lehetek, hogy ember vagyok

Ez — mit az élettől akarok.

Kristina Calu - Az idő (Egyperces)

Az idő egy tolvaj. Mindent visz, amit a keze elér. Viszi a gyermekéveket, kettőt pislogsz és már vége. Viszi, a tinédzser kor lázadásait. Még rúgkapálnál, tiltakoznál, lázadoznál a szülők akarata ellen, de már te is szülő vagy. Hová tűntek a húszas évek gondtalan hétköznapjai, amikor még otthon lakhattál, és nem neked kellett megoldanod a számlákat, a hétvégi ebédet, vacsorát, a programokat? Az idő egy tolvaj. Messziről figyeled az apró ponttá lett embert, aki valaha voltál. Lassan, de biztos léptekkel távolodik tőled. Már átadta a stafétabotot mostani önmagadnak, aki sokszor csak a fejét kapkodja, és nem érti, honnan kerültek szeme köré a szarkalábak, mikor érkeztek meg az első ősz hajszálak? Tovatűnő éned kérdőn keresi az ifjúság eltűnt szerelmeit. A soha véget nem érőnek, és örökké tartónak vélt éveket. A hajnalig tartó bulizásokat. Most már otthon, körmödet lerágva aggódsz, hogy biztonságban hazatérjen, az, aki nem rég még benned növekedett, és várta, hogy végre a szemedbe nézhessen. Hová tűnt gyermeked bársonyos bőre, baba illata, állandóan társaságodat kereső apró kis lénye? Ki ez a nyurga, minden ellen hadakozó kamasz, akinek csak az a hihető, amit a barátoktól hall, és minden, ami tőled jön, elutasításért kiált? És elhiszed, ha valaki azt mondja neked, egykor te is ilyen voltál? Az idő egy tolvaj. Kénye-kedve szerint visz mindent, amit a keze elér. Viszi a szeretteket, nem kérdezi, megengeded-e. Nem kérdezi, fáj-e. Helyette megrántja a vállát és azt mondja: tudod, én minden sebet begyógyítok.

Aranyosi Ervin: Mai fohász

Ha belém költözik a félelem,

kérlek, akkor is legyél velem!

Adj nyakamba szép virágkoszorút,

tüntess el végre, minden háborút!

Tégy erőssé és fogd a kezemet,

legyen szívedben érző szeretet,

és emelj fel, jó emberré tegyél,

olyanná, aki éppen érted él!

Emelj fel, kérlek, gyermeked vagyok,

a világomba beleolvadok,

hittel reménnyel teszem dolgomat,

lesz holnapom, s lehetek boldogabb!

Ne hagyj elveszni félelmek között!

Lássam Napom a zord felhők mögött!

Álmodjak szebbet, s jobbat, mint mi van,

ne higgyek el hazug szót naivan.

Ne rettegjek, hisz nincsen rá okom,

hadd elmélkedjem szép világomon,

és vedd le rólam elmém láncait,

hadd járjam el világom táncait!

Adj szeretetet, érző tiszta fényt,

a szívemben tartsd élőn a reményt,

hogy lesz még álmom, boldog holnapom,

hogy vágyaimra válaszod kapom!

( Aranyosi Ervin © 2023-11-22.)

Wass Albert: Az életünk egy furcsa kis mese ...

Az életünk egy furcsa kis mese,

szeszélyes játék, bús színész dolog,

... minden egy szürke váz körül forog,

fénnyel cifrázva, könnyel is tele...

az életünk egy furcsa kis mese.

Ami körülvesz, minden: színfalak.

Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,

a fény, a rózsa, a dal, a babér,

ha majd kilépünk újra visszatér,

s új élet-színészeknek itt marad.

Ami körülvesz, minden: színfalak.

S vajon, ha majd, a halk függöny legördül,

s érezzük már a Csend leheletét,

elmondhatjuk a taps elé kiállva,

hogy nem játszottunk mi sem el hiába

e végzetes, csodálatos mesét?

Kora reggel kávét hoztam,

mosolyodban is napoztam.

Ettől lett több ez a reggel,

így ébredjen minden ember!

Kávét hoztam, ébresztőnek,

barátnak és barátnőnek.

Nem zavar az időjárás,

mert a mosoly csodavárás.

Most elküldöm, s ha megkapod,

legyen boldogabb a napod.

ha megkapod, küldd is vissza,

szívem a mosolyod issza.

A kávém csak ébresztgetett,

ám csodát tesz a SZERETET!

(Aranyosi Ervin)

Reviczky Gyula : Imakönyvem

Aranykötésü imakönyvet

Hagyott rám örökül anyám,

Kis Jézus ingben, glóriában

Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba

Beírta jó anyám nevét,

Lehajtom a betűkre főmet,

Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer

Fehér ruhában láttam őt.

Tavasz volt ép', a kedves ákácz

Virágozott a ház előtt.

A lemenő nap fénysugára

Reszketett ajkán, zárt szemén.

Apám ott állt a ravatalnál

És velem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily

Sárgák s kopottak e lapok.

Rég' volt, midőn ez imakönyvből

Még az anyám imádkozott.

Kék selyemszállal összekötve

Van itt hajambul egy kevés.

Aranyos fürteimhez akkor

Nem illett még a szenvedés.

Irott imádság töredéke

Mellett van az anyám haja,

Emitt egy szentnek vézna képe

S egy régi, halvány Mária.

Elnézem... Épen így viselt meg

A sors azóta engemet.

Sokszor szeretnék sírni, hogyha

Nem szégyelném a könnyeket.

Az Ur imádságát ütöm fel

(Kisérőm a nehéz uton)

S vigasztalást vegyít a kínhoz

A te imád, óh Jézusom!

Imádság kell a szenvedőnek,

A kit a sors árván hagyott.

Úristen, én nem zúgolódom:

Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszlom a világnak,

Csak szellemednek, jó anyám,

Milyen kopár volt ifjuságom,

S hogy mennyi bánat szállt reám.

Türtem, reméltem, megalázva

Idegenek közt éltem én;

De azt a régi imakönyvet

S emléked szentül őrizém.

Sárhelyi Erika : Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,

vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,

hideg és kőkemény, mint késben a szándék,

legforróbb szavad is megdermedt ajándék .

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,

s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,

szívós és kitartó, akár földben a mag,

gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,

mint éjben a neszek, mint ringató mesék,

végtelen és áldott, mint templomok csendje,

mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,

mikor az égre az első fény fellobog,

s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,

hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

"Nincs időm." Ez a ma emberének kedvenc mondata, de legalábbis a legtöbbet használt. Hozzájön még a "rohannom kell", az "azt sem tudom, hol áll a fejem" stb. stb. Ötven évvel ezelőtt is huszonnégy órából állt egy nap, az óramutató sem haladt lassabban. Akkor is dolgoztak, gyereket neveltek és háztartást vezettek, és abban az időben még jóval kevesebben büszkélkedhettek autóval, amivel ugye sokkal kényelmesebb és gyorsabb (?) az eljutás A-ból B-be. Szóval akkor hol a bibi? Miért nincs senkinek ideje? Heteken át vársz egy nyamvadt telefonhívásra, de hát ugye nincs rá idő, nemhogy találkozni...

(Kristina Calu)

Zanner Anikó : Rohanás

Rohan az ember, rohan a világ.

Az élet hajsza, öröm és csalódás.

Nyargalás, kicsike megállás,

késztet a lét s a többre vágyás.

- Pihenj! Dobog a szív.

- Rohanj! Irányít az ész.

A kérésre nincs lassítás.

Test kínlódik, lélek háborog,

mégis csak futás, futás.

Hajsza után hajsza.

Sodródás a végzet felé,

mint összetört, gyönge faág,

melyet röpít a bőszült áradás.

Nincs figyelés az intő jelekre.

Egy legyintés, folytatás tovább.

Visít a mentő vészes szirénája!

Ember, lassíts! Vigyázz!

Mit érsz a "mindennel",

ha fizetsz az életeddel!