Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Reiner Maria Rilke : Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet,

mélyes mély életem, te;

mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,

mire a nyír remegne.

Szól hallgatás hozzád, ne láss,

ne hallj, hagyd érzékeidet.

Add magad, engedj - s minden suhanás

ringat majd, úgy szeret.

S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,

hogy élned sikerüljön,

áradj szét ünnepi öltözetül

mindenen itt eme földön.

Ha erőd fogytán van

Ha összetörik benned az élni akarást,

s úgy érzed, erővel már nem bírod tovább,

hited legyen az, mivel önmagadat véded,

hiszen a hit olykor nagy dolgokra képes.

Amíg hited szilárd, nem kell attól félned,

hogy legyőznek téged az ártó ellenségek,

mert, Ők, hiába akarják, hogy mindent feladjál,

ha Te, késztetés érzel, hogy újra talpra állj.

A hited az-az erő, mely áttör mindenen,

és biztonságot nyújt majd egy egész életen,

hiszen a hit nem más, mint bízván bízni abban,

hogy a Jóisten segít, minden gondban, bajban.

Nézd csak ezt a fát, mi mindenre képes,

mily nagy erővel bír törzsében az élet,

s mily nagy hittel törte át azt a nehéz kősziklát,

ami összezúzta benne az élni akarást.

Kun Magdolna

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden…

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

B.Radó Lili : Új barátság hajnalán

Merengő szemem, ki látóvá teszed,

ki elindítasz utamon, hogy járjak,

ki kiszínezed számomra a nyárnak

sápadt virágát s két karom kitárod,

hogy minden embert magamhoz öleljek:

tudod-e mit teszel velem?

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,

ha látó szemmel nézem odakint,

nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?

Az úton, melyet lépésem követ,

ismersz-e minden tüskét és követ,

mely megsebez és gátat vet nekem?

Fáradt bimbóját halovány tavasznak

hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,

pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?

Két lankadt karom ujjongón kitárom,

de ha ölelek, ki tudja, mi áron?

Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?

Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,

ismerősnél, rokonnál több: Barátom,

tudod-e mit teszel velem?

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni,

csak úgy magunkhoz ölelni az időt,

ne vegye észre rajtunk kívül senki,

hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

– törődik a test és bomlik az elme -,

ha minden nap a káoszban ér véget,

már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,

de vegytiszta tudattal és merészen…

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis

az utolsó pecsét az útlevélen.

Máté Rózsika: Köszönöm

Köszönöm Istenem, az esőt és a napot,

S hogy Te egyformán szereted a szegényt és a vakot.

Köszönöm az utat, amit Veled együtt járok,

S a mindennapi csodát, amit veled megtalálok.

Köszönöm Istenem szívednek a kulcsát,

S hogy Veled megmászhatom a világ összes csúcsát.

Köszönöm életem minden egyes percét,

S hogy Te elhordozod szívem minden terhét.

Köszönöm a sok jót, amit Tőled kapok,

S hogyha Veled járok, eltűnnek a bajok.

Köszönöm családom minden egyes tagját,

S hogy te szenvedőnek meghallgatod hangját.

Köszönöm az ágyam, melyre fáradt fejem hajtom,

S ha Hozzád szól az imám, Te meghallgatod hangom.

Köszönöm, hogy asztalunkon minden nap van étel,

S hogy felsegíted azt az embert, ki Elötted térdel.

Köszönöm Istenem otthonomat, házam,

S hogy nem kellett sohasem az utcán éjszakáznom.

Köszönöm örömöm, s a mindennapi gondom,

Tudom, ha velem vagy, bármi jön, megoldom.

Köszönöm Istenem, hogy általad létezek,

S hogy Te megbocsátasz nekem, bár oly sokszor vétkezek.

Köszönöm, hogy így szeretsz, s nem engedsz el soha,

Életemben Te vagy a legeslegszebb CSODA.

József Attila : Az a Szép, régi asszony...

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

föláll és szertepillant és hirtelen megindul

és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

ott lappang, elvezetni a távolokon által,

két oldalán a búcsút integető fákkal.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

Aranyosi Ervin: A mosoly ékszer

Szájad szegletében valami ott játszik.

Ne rejtsd véka alá, - hidd el - jobb ha látszik!

Mert a mosolyodnak e vidám játéka,

szeretet gyöngyszeme, szíved ajándéka.

Nincsen olyan ékszer, ami jobban állna,

amitől szép arcod gyönyörűbbé válna.

Ha egy másik ember megáll veled szembe`,

a "mosoly ékszere "jusson az eszedbe.

S látni fogod aztán, hogy a mosoly hat rá,

mert nincs ki sajátját magának tarthatná.

Visszakapod menten, bár tán nem is vártad,

visszatér ha szíved szélesre kitártad.

A mosolyát látva szíved felmelegszik,

hozzászoksz, hogy használd, s egyre jobban tetszik.

Egyre többször hordod, fényesíti napod,

s lelked gazdagítja, mikor visszakapod.

JUHÁSZ GYULA : Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,

Kitündököl és ragyog egyre szebben

És melegít, mint kandalló a télben,

Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Szerettem gyereknek ezt a versikét. :)

🎄Csanádi Imre: Karácsony fája🎄

A Karácsony akkor szép,

hogyha fehér hóba lép-

nem is sárba, latyakba...

Ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,

kis madárnak pihenő-

búcsúzik a madártól,

őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak

szép karácsony fájának-

derét-havát lerázza,

áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő: csendüljön,

ahány gyerek: örüljön,

ahány gyertya: mind égjen,

karácsonyi szépségben!

Móra Magda: Az út felén túl..

.

Ha elkerülted már az ötven évet a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet, de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat és nem mész fejjel valamennyi falnak. Már tiszteled az évgyűrűt a fában és hinni tudsz

a mások igazában. Már reméled, hogy nem hiába éltél, mit szóval

szóltál, vagy tettel beszéltél. Nem maradt hang a semmibe kiáltó,

ha nem is lettél irányjelző zászló. A magad helyén álltál lendületlen,

szélben, viharban, ködben, szürkületben. A tieidnek maradtál a béke

a nyitott ajtó biztos menedéke. Ha elkerülted már az ötven évet, már

nem hiszed, hogy adósod az élet. Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság, mert kevés volt a salakmentes jóság. A mindent adó, semmit vissza váró a minden próbát derekasan álló. Mely sosem számol szüntelen csak árad, örökös fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már az ötven évet s mind ezt beláttad és mind ezt

megélted. És be tudsz állni a legszürkébb helyre, már Te lehetsz

a sorsod fejedelme !

Tandari Éva: EMBER maradj Fiam..

EMBER maradj Fiam ,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem...

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

- a politikából!

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér ...

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér...

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!

Lesznai Anna : Késön érkezem

Hogy hazatértem egy-két éjjen át,

Hallottam még a csalogány dalát;

S hogy harmadnapon örömváró füllel

Lestem hangját az énekes bozótnak,

A csalogányok némák voltak!

A tavasz végdala jutott nekem, -

Ez életem!

Mikor engem ringatott a karján,

Nem volt fiatal asszony már anyám,

S hogy nőttem, gond és teher tért a házhoz.

Anyácskám gyakran így szólított engem:

"Vigaszt keresek nevető szemedben,

Ifjúságom búcsúja vagy nekem

Én gyermekem."

Gyerek léptekkel sok oly házban jártam,

Melyben azóta csend s magány van.

- Sok olyanba, mely már aludni készül,

Udvaraikba víg virágok keltek,

Melyek nevei nótát énekeltek:

Százszorszép bokor, - égő szerelem

Nyilott nekem!

Hosszú uzsonnák a hársfa alatt

Megrövidültek. Az idő halad.

Nappal eloszló tarka pipafüstben,

Kiket kertünkben együtt ülni látok,

Megöregedtek mind a jó barátok -

Ujak nem jöttek. Im megértem, -

Egy kedves világ végét értem.

Emléket mos el minden tünő óra,

Minden alkonynyal elhangzik egy nóta,

Mit többé senki sohsem énekel

És minden évben egy-egy régi ház

Becsukja nehéz, tölgyfa ajtaját -

Dudvás kertben sápadt virág terem

Oly későn érkezem!

Hervadásba léptem

Hervadásba léptem, nem tagadhatom,

hisz ezer ránc, és könny fut át arcomon,

könnyek, azok a folyton hulló könnyek,

melyek oly gyakorta szabad utat törnek.

Réges-régi varázsom is illanóban van,

akárcsak a tűzragyogás rőt-szín hajamban.

Csak lelkem érez még némi napsütést,

mikor szép szó pendít belül tavaszi zenét.

Mert azon az úton, hol ma már lépkedek,

fázósan sírnak fel a nyári levelek.

S fázósan sír minden mi körülöttem éled,

mert ez a hervadás az, mibe belehal az élet.

Kun Magdolna

Zanner Anikó : Lehullott a virág...

Lehullott a virág, tarka falevél,

élénken muzsikál az őszi szél.

Zenéjével üzeni, nemsoká itt a tél,

véget ér a kellemes enyheség.

Fáradt a Nap, hamar becsukja szemét;

hűvös sötétség lopja el a helyét,

teríti a tájra fekete fátylát,

elhozza állatok éjszakai álmát.

Ó, hová lettél, cirógató szellő;

testet, lelket szeretve melengető?

Hová lettek a trillázó kismadarak,

kik derűs énekükkel felvidítottak?

Nem várunk szívesen, zimankós tél,

maradnál ott, hol szívesen vagy vendég!

Amikor itt leszel, ne örülj nagyon!

Visszatér a tavasz minden varázsával;

szivárványvirágok bódító illatával,

s elkerget majd langymeleg mosolyával.

( 2023. október 27. )

Kun Magdolna: Így ősz tájt

Úgy hervadok én is,

mint azok levelek,

melyek ősz-tájt a fákról,

sárgulón peregnek.

Így már nem mondhatom többé

varázsos tükrömnek,

látod tükör, látod,

napról-napra szebb leszek,

Csak annyit mondhatok,

mikor belenézek,

köszönöm Istenem,

hogy megélhettem általad

ezer, s néhány évet

Mert aki felismerte az élet

valódi csodáját,

és kellőképpen értékelte

mindazt, ami abban van,

már elmondhatja magáról

bárhány év is telt el,

megtanult élni

emberhez méltóan,

néha könnyet ejtve,

néha magányt sírva

de mégis-mégis

boldogan.

Búcsúzik az ősz

Vége van a színes,

Szép őszi világnak.

Dél darával az ősz,

Befedi a tájat.

Szél sípolva, dalol,

Lomb nélküli fákon.

Száraz leveleket,

Sodor hét határon.

Varjak kiáltoznak,

Hintázva az ágon.

Gyakran vitorláznak,

Hervadt őszi tájon.

Csendes lett a kisút,

Üres, néma, árva.

Sepregeti a szél,

Síró dalát fújja.

A sok színes levél,

Lehullott a földre.

Búcsúzik, messze száll,

A színek tündére.

A fáradt öregek,

Hosszú útra mennek.

Sápadt levelekkel,

Csendben elköszönnek.

Elbúcsúzik az ősz,

Indul az útjára.

Sírva búcsúztatja,

Varjak kiáltása.

/Kovács István/

Aranyosi Ervin: A szél, a fák, a levelek

Rángatja a szél a fákat,

reszketnek a levelek.

Egy kis megnyugvásra várnak.

Félve élni nem lehet!

Mondd, a szelet ki uralja,

ki ad erőt és jogot,

amikor még szellőcske volt,

vajon, kihez nyafogott?

Ki küldte, hogy rendet rakjon?

Szabad létű fák között,

hogy parancsot osztogasson?

Por gúnyába öltözött,

s megmarkolta békés fáknak,

imádkozó ágait,

s eltitkolta rossz urának,

a gonosz szándékait!

Vajon, emberi lény küldte,

meghasonlott és hamis?

Lehet, hogy az ördög szülte

és gonosz lett maga is?

Száraz ágak porrá törnek,

de az ifjú, fiatal,

zöld levelek tündökölnek,

mert még mind élni akar!

Lám, dacolnak ők a széllel,

még remélnek holnapot,

s nem bír a sok friss levéllel,

mikben az élet ragyog!

Száraz törzsek mind feladják,

de együtt a sok levél,

ágaikat megragadják,

mert a hit még mindben él!

Ha a zsoldos szél tovább fut,

róluk a por lepereg,

kinyújtózva sóhajtoznak

túlélő levelek.

külön-külön gyenge jószág,

együtt közös az erő,

a szél randalírozása,

csak együtt túlélhető!

Aranyosi Ervin : Utolsó levél

Őszi levél bágyadtan lóg a fán.

Kapaszkodik, maradna még talán.

Az elmúlás sápadt képére ül,

ereje fogy, s hitében elmerül.

Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,

és nem hiszi: - neki csak ennyi jár.

Maradna még, - az elmúlástól fél.

Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,

kinek a sors ezt hagyta örökül.

Neki a földön annyi dolga van!

- Aki elmegy, az mind boldogtalan!

Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,

mert nélküle szegényebb a világ.

Őrzi a fényt, lelkében a napot,

az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,

és újraél gyönyörű perceket.

Rügybontó tavaszt úgy idézi fel,

mint születést, ha jött az égi jel.

Majd jött a nyár, lángoló szerelem.

virág is nyílt az apró levelen.

Gyümölcse érett, leszedték róla már,

elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,

sok társa már réges-régen lehullt.

Kapaszkodik, - soha nem adja fel,

ígéret kell, hogy új tavasz jön el,

s ő visszatér, s megújul teste tán,

rügyként születő levél lehet e fán.

Fülébe súgja ígéretét a szél,

és földre hull az utolsó levél.

Zanner Anikó : Ameddig lehet...

Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,

úgy érzem, hogy lassan elmerülök.

Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;

Istenem! Miért történik ez velem?

Cserben hagy a jó. Miért oly szívtelen?

De...

Ameddig csak lehet, remélek,

bár számos esetben kétkedek.

Nem tudom, mi lesz a sorsom;

jó vagy rossz lesz a holnapom.

Aztán megszólal a biztató énem:

soha ne veszítsem el reményem!

Csak akarjam, és mellettem marad,

mint hegyet ölelő sziklafalak.

Amikor lent vagyok a mélyponton,

az éltet sokszor a fájó napokon,

ha velem van a remény, az irgalom,

akkor talán jobb lesz a holnapom.

Zanner Anikó : Intelem

Megtaláltad lelki békédet?

A célodat végre elérted?

Ne hallgass a sok "jó" tanácsra,

csak szíved tiszta parancsára!

Foglalkozz ifjú életeddel,

meríts szépet szerény éneddel!

Vigyázz jól a megnyert csatádra,

óvd meg kincsed, ne vesszen kárba!

Sok ember sajnos, bánt és gonosz,

ki másokat kéjjel ostoroz.

Védd magadat mindig és bárhol,

ne félj a kínzó megbánásról!

Légy hát bölcs, bátor, leleményes,

de maradj mindig emberséges!

Kormányos Sándor - November volt...

November volt már, reszketős,

vacogtak mind a kertek

s a lúdbőrző zsombékos vizek

fehér ködöt leheltek.

.

A csupasz fákon búskomor

némaság ült s a gallyak

törékeny gyászát károgták a

határban űzött varjak.

.

A bánat szállt majd elrepült

s a szétkárogott csendbe

már úgy hulltak a percek mintha

a holnap lenne benne.

.

November volt, a szél sodort

didergő, furcsa álmot

mely télről dalolt és ringatott

egy hófehér világot.

SOMOGYI ZSOLT : FOHÁSZ

Felnézek az égre minden áldott este,

Keresem az Istent, mert beszédünk lenne.

Nehéz szívvel várok csöndben a soromra,

Tudom odafönn is rengeteg a dolga.

És csak halkan mondom az ég csillagának;

Szólhatna egy jó szót az Úr angyalának,

Hogy a Jó Istennek súgja oda csendben :

Uram ! A világgal valami nincs rendben!

Hallgassa meg imám, más kérésem nincsen,

Segítsen mi rajtunk, hiszen Ő az Isten.

Ember az embernek farkasa lett régen,

Gyűlölet vert tanyát sok ember szívében.

Rengeteg a földön a hontalan, árva,

Uram, ez a világ saját sírját ássa!

Túl sok már a fájó, bús könny a szemekben.

Uram ! A világgal nincs valami rendben!

Anya a gyermekét sorsára hagyja,

Pénzért az ember a lelkét is eladja.

Háborúk zajában ártatlanok halnak.

Jól tudom Uram, Te nem így akartad.

Nagyon nagy a bűnünk, amit meg kell bánnunk,

Bocsásd meg, úgy kérlek, minden gonoszságunk!

Könyörögve száll fel fohászom az égbe:

Uram! A világnak Tenélküled vége!

Imádkozzunk 🙏

Felnézek az égre minden áldott este,

Keresem az Istent, mert beszédünk lenne.

Nehéz szívvel várok csöndben a soromra,

Tudom odafönn is rengeteg a dolga.

És csak halkan mondom az ég csillagának;

Szólhatna egy jó szót az Úr angyalának,

Hogy a Jó Istennek súgja oda csendben :

Uram ! A világgal valami nincs rendben!

Hallgassa meg imám, más kérésem nincsen,

Segítsen mi rajtunk, hiszen Ő az Isten.

Ember az embernek farkasa lett régen,

Gyűlölet vert tanyát sok ember szívében.

Rengeteg a földön

a hontalan, árva,

Uram, ez a világ saját sírját ássa!

Túl sok már a fájó, bús könny a szemekben.

Uram ! A világgal nincs valami rendben!

Anya a gyermekét sorsára hagyja,

Pénzért az ember

a lelkét is eladja.

Háborúk zajában ártatlanok halnak.

Jól tudom Uram,

Te nem így akartad.

Nagyon nagy a bűnünk, amit meg kell bánnunk,

Bocsásd meg, úgy kérlek, minden gonoszságunk!

Könyörögve száll fel fohászom az égbe:

Uram! A világnak Tenélküled vége!

Ámen 🙏

Kovács Sándor: Őszi napsugár..

Csak egy percre ha kisütnél

Gyönyörű Napocska,

Nem azt kérem,hogy sugarad

A meleget ontsa.

Jól tudom,hogy nincs ideje

Most a napsütésnek,

De a meleg nyári napok

Nagyon szép emlékek.

Még egyszer most megcsodálnám

Gyönyörű,szép arcod,

Megvívnád a fellegekkel

Az örökös harcod.

Tudom,ott vagy most is köztük,

Eltakarnak téged,

Rabságban tartják sugarad,

Eltompítják fényed.

Erősebb vagy mint a felhők,

Ők csak mennek,jönnek,

Elrabolják sugaradat,

Vissza sem köszönnek.

Tova szállnak szelek hátán,

Aztán jönnek mások

Felhőtlen,szép,tiszta eget

Nagyon ritkán látok.

Egy percig ha érezhetném

Sugarad melegét,

Elvakítaná a fényed

Az emberek szemét.

Azt kívánnám,hogy az a perc

Gyakran visszatérjen,

Amikor te,szép Napocska

Felragyogsz az égen.

A felejtés hídja

Létezik egy híd, a felejtések hídja.

Aki azon áthalad, nem jön többé vissza,

De, hogyan is jöhetne, ha mindent elfelejt,

még azt is, hogy létezett egykor idelent.

Végtelenül hosszú a felejtések hídja,

ezért kivétel nélkül, elférnek majd rajta,

mindazok kiknek e világban lejárt ideje,

s akiknek akarva vagy akaratlan el kell mennie.

Amikor a felejtés hídjához nagyon közel érünk,

még egyszer utoljára fájva visszanézünk,

és búcsút intvén kezünkkel, megköszönjük azt,

hogy az itt maradtak szívében múltunk helyet kap.

Amíg lesz, olyan ki szeretettel gondol vissza ránk,

nekünk sem kell átlépni a felejtés hídját,

mert mindig akad valaki, aki majd néha-néha nap,

imádságba foglalja valóságunkat.

Kun Magdolna

Horváth M. Zsuzsanna: Múlt-szilánkok

Kitaposott, kanyargós ösvény a nyári réten,

vadvirágok, vérvörös pipacsmező tengerében.

Utam haza, a kis falumba, patak mellett haladt,

zafírkék égbolt, akácfák hűst adó lombja alatt.

Hívogat az otthon, rég látott, tornácos kicsi ház,

enyhet adó szőlőlugas alatt szúette pad rám vár.

Minden téglában ott van, mi fontos, fájó emlék,

gyermekkor múltvarázs, számomra oly' kedves hajlék.

Űr tátong, valaki hiányzik, bár álmom valóra vált -

Ö volt ki ölelésre tárt karral, féltőn a kapuban várt.

Nyugalomillat árad, körbefon a múlt, az idő lánca,

pillanatok gyöngyszemei emlékek, szívburokba zárva.

Észrevétlenül suhanó idő, a sors gondolatfonalán,

mézillatú csendben, emlékgömbként lép tovább.

Múlt selymét, idő fűzte hajamba ezüst fénnyel,

mosolyráncba rejtem, gyermekkorom, létem.

Kopott karosszék, pókfonál hálóba rejtett idő,

képzelethintán hullámzó széttördelt álmot szövő.

Áttetsző fátylon az élet néha csak egy pillanat,

otthon melege, emlékszilánkok könnyen elillannak.

REMÉNYIK SÁNDOR : Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:

Valaki jönne és karon fogna szépen, szelíden –

Nem is karon, csak kézen fogna, mint árva gyermeket a másik

És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,

Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra

Aki jönne mellettem fő lehajtva egy órácskát hallgatagon

S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,

De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánk sugároz:

Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Aranyosi Ervin - Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!