Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Zanner Anikó: Ameddig lehet
Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,
úgy érzem, hogy lassan elmerülök.
Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;
Istenem! Miért történik ez velem?
Cserben hagy a jó. Mért oly szívtelen?
De...
Ameddig csak lehet, remélek,
bár számos esetben kétkedek.
Nem tudom, mi lesz a sorsom;
jó vagy rossz lesz a holnapom.
Aztán megszólal a biztató énem:
soha ne veszítsem el reményem!
Csak akarjam, és mellettem marad,
mint hegyet ölelő sziklafalak.
Amikor lent vagyok a mélyponton,
az éltet sokszor a fájó napokon,
ha velem van a remény, az irgalom,
akkor talán jobb lesz a holnapom.
Kökény Éva : Nem akarok félni!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
durva, békétlen világban élni,
előbb csak suttogok, majd kiáltok:
Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
éjjel-nappal folyton hátranézni,
megrettenni, ha süvít a szél
vagy ablakomhoz száraz ág ér.
Félelem nélkül szeretnék én élni,
mit mondok unokámnak, ha kérdi,
mit tettetek, hogy ide jutottunk?
nem akarok gyűlölködők közt élni!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
fenyegetést, rémségeket nézni.
Gyűlölet, és zűrzavar helyett
szeressünk, ültessünk fát, virágot!
Emberek! Tegyük jobbá a világot!
Szuhanics Albert – Ne félj…
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény…
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
Pósa Lajos - Az öreg asszony
Vasárnapi harangszó megkondúl,
Hivogatva száll ki a toronybúl.
Öreg asszony ballag a kis kertbe,
Mosolyognak a virágok szerte.
Nem kell neki a liliom, rózsa,
Violával, azzal sem áll szóba.
Tulipánra, jácintra se hallgat,
Öreg asszony fodormentát szaggat.
Beteszi az imádságos könyvbe,
Egyet sóhajt...majd kicsordúl könnye.
Szól a harang, a templomba ballag,
Hol a hit él s ragyog, mint a csillag.
Kinyitja az imádságos könyvet,
Imádkozik...fájó szíve könnyebb.
Az egekbe szálló imádsággal
Fodormenta illata is szárnyal.
Endrődi Sándor: Tavasz felé
Tavasz s tél küzdenek egymással,
Harcol a fagy és napsugár
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vígan fütyörész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
A nedves, földszagú barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább, a lejtős erdőszélen
Lapdáznak immár a fiúk;
Cikázva gabajodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz -
Mily könnyű fiatalnak lenni
S öregnek lenni mily nehéz!
Amott a szürke dombok alján
Egy ifjú pár jön boldogan,
Ahogy az útra fellebegnek,
Elnézem őket hosszasan.
Lelkem a messze multba röppen,
S szemem lassanként könnybe vész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!
Kun Magdolna: Ahogy idősödöm
Ahogy idősödöm, egyre jobban érzem,
becsülni kell minden napot, mely adódik még nékem,
becsülni és megköszönni a magasságos égnek,
hogy nem hagyott el erőm, s hogy van még bennem élet.
Mert amíg van erő bennem, tán remélhetem azt,
hogy része lehet életemnek a következő nap,
és az azt követő újabb nap, melyben ismét meglelem,
azon apró csodákat, mikért érdemes élnem.
Sok évtized elszaladt már, s az időm egyre fogy,
mert úgy születtünk, hogy nem lehetünk halhatatlanok,
hiszen mindenkinek ki van szabva másodpercre tán,
hogy mikor fénylik fel előtte egy másik útirány.
Tóth Árpád: GYOPÁR
GYOPÁR
Már jó utat bejártam,
Térdig kopott a lábam,
Hej, Élet, hallod-e?
Vadont jártam sokáig,
S nem rózsában bokáig,
Még nem sokallod-e?
Vad voltál, furcsa Élet,
Birokra kelni véled
Fog kellett és köröm,
Kis részem a kenyérből
Ritkán adtad tenyérből,
Kevés volt az öröm.
S ha volt is benne részem,
Vidáman és merészen
Nem kaptam semmi jón,
Én mindig úgy keringtem,
Mint bokszoló a ringben,
Örök-gyanakodón.
Bölcsebb lettem s erősebb,
De a szivem merő seb,
Csodákért vívni kár -
Már hetyke ölre véled
Nem szállok én ki, Élet,
Jobb, hagyjuk abba már!
Utadból félre vágtam,
Vén csend ormára hágtam;
Nap süt; pihenni jó;
Ragyog a szirt kopárja,
Enyém késő gyopárja,
A rezignáció.
Kun Magdolna: Fáradt dobbanás
Mint ki haldokolni készül, úgy lüktet szívem,
mintha meg-megállna benne a fáradó ütem,
mely oly sok éven át, tartotta magát,
s őrizte ritmusának nesztelen zaját.
Mi lesz velünk szívem, ha nem dobogsz tovább,
ha mindketten feladjuk az élni akarást,
és csendben állva várjuk, hogy az őszi szél
átlibbentsen minket az időkerekén.
Miért van szívem, hogy minden érzésünk,
akkor teljesül ki, mikor elmegyünk,
és akkor értékelik ön-mivoltunkat,
mikor temetői csend vigyázza örök álmunkat.
Miért sírunk szívem, miért könnyezünk,
régi, boldog érzést miért temetünk,
hisz oly sok idő telt el, míg megtanultuk azt,
hogy az élet csak egy röpke, múló pillanat.
Várnai Zseni - NÉMA BÁNAT
Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj:én ki nem mondom,
csitítom magam,hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánatott
bent a szívben önmagának!
Kinek beszéljek, tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös, szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes: a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!
Ha olykor érzem:tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek...
kinek zokogjam, tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!
És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom, miért is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat
e sorsot, amely csupa bánat..
Csak nézek, nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve...
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt, mi történt itten?
Nem tudja más csak, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!
Csitulj szívem, ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen...
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben...önmagának.
Máté Rózsika: Köszönöm
Köszönöm Istenem, az esőt és a napot,
S hogy Te egyformán szereted a szegényt és a vakot.
Köszönöm az utat, amit Veled együtt járok,
S a mindennapi csodát, amit veled megtalálok.
Köszönöm Istenem szívednek a kulcsát,
S hogy Veled megmászhatom a világ összes csúcsát.
Köszönöm életem minden egyes percét,
S hogy Te elhordozod szívem minden terhét.
Köszönöm a sok jót, amit Tőled kapok,
S hogyha Veled járok, eltűnnek a bajok.
Köszönöm családom minden egyes tagját,
S hogy te szenvedőnek meghallgatod hangját.
Köszönöm az ágyam, melyre fáradt fejem hajtom,
S ha Hozzád szól az imám, Te meghallgatod hangom.
Köszönöm, hogy asztalunkon minden nap van étel,
S hogy felsegíted azt az embert, ki Elötted térdel.
Köszönöm Istenem otthonomat, házam,
S hogy nem kellett sohasem az utcán éjszakáznom.
Köszönöm örömöm, s a mindennapi gondom,
Tudom, ha velem vagy, bármi jön, megoldom.
Köszönöm Istenem, hogy általad létezek,
S hogy Te megbocsátasz nekem, bár oly sokszor vétkezek.
Köszönöm, hogy így szeretsz, s nem engedsz el soha,
Életemben Te vagy a legeslegszebb CSODA.
Sárhelyi Erika - Félúton
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Aranyosi Ervin: A barátság
Barátod az, ki akkor jön, ha kell.
Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.
Aki előtt nincsenek titkaid,
s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.
Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.
Akinek fontos egy barát “jaj” szava.
Akivel gyorsan rohan az idő,
de ha hiányzik, holnap újra jő’.
Aki meghallgat, s komolyan veszi,
és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.
Aki megérti minden gondodat,
ki szót sem vár, elég a gondolat.
Ki megért téged és ő is érthető,
ha együtt vagytok megáll az idő.
Bármit is mond, csak igazat beszél,
s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.
Barátod, egyben lelki rokonod,
s a legjobb benne, hogy te választhatod.
Egy szinten rezeg időtlen lelketek,
egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.
Barátod az, ki melletted marad,
ki elviseli a rigolyáidat.
Tettéért hálát tőled sose vár,
ki nélkül élni unalmas és sivár…
Aranyosi Ervin: Védtelen a férfi
Az asszony szava szent és érthetetlen!
Magyarázatra sem lelsz a szép szemekben!
Azért mégis próbálsz a kedvében járni,
s látva igyekvésed, nem fog megutálni!
Ám, tudod, a lelkét nagyon kell szeretned,
„csak” annyi a dolgod: boldoggá kell tenned!
Persze, a hogyanja, sehol nincs megírva,
s ha rosszul csinálod, azt jelzi is, sírva!
Ám, vigyázz, ha csend van, s befogja a száját,
akkor vihar készül, félredobja báját!
Olyan veszedelem ez férfiembernek,
mellyel szembeszállni királyok sem mertek.
Volt ugyan egy király, mely sikert aratott,
pallossal, kötéllel tett szájra lakatot.
Az arák fejvesztve menekültek tőle,
s nem valószínű, hogy tanultak belőle.
Ám, a modern korban nincsen erre módunk,
ha nagyon felbosszant, mi csak morgolódunk!
Egy kis szerelemért mikre vagyunk képes…
De a megértésük, mégsem lehetséges.
A tudomány sajnos, nem fejtette még meg,
védtelen a férfi, ez benne a lényeg!
Sokkal tovább élnek, hát az agglegények,
ám, hosszabbnak érzik létüket a férjek!
( Aranyosi Ervin © 2024-02-20. )
Kányádi Sándor: Zsörtölődő
Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Vörösmarty Mihály
NÉVNAPRA
Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.
1842. június
Anna Eszter: Igaz barátokról
Istenem! Azt hiszem meg lettem áldva!
Azért, mert adtál nekem igaz barátokat.
Akik szeretnek, és akiket viszont szeretek,
Akik csak, adnak, és vissza sosem kérnek.
Egy igaz barát nem önző, csak önmagadért szeret.
Azért van, hogy ott legyen melletted.
A családon kívül, Ő az igaz családtag
Mert mindent megtesz érted – miattad.
Egy igaz barát mindig meghallgat,
Ha tud, ha nem tanácsot ad. J
Megvigasztal, jó kedvre derít,
Akkor is, ha a bánat szétfeszít.
Egy igaz barát nem kérkedik, nem követel,
Csak ad vissza semmit sem kér.
Ha nem kérded, bánatát visszafolytja.
Akkor is, ha a szívét nagyobb bánat marja.
Egy igaz barát lélekben, mindig veled van.
Akkor is, ha felnövünk, és idő egymásra aligha marad.
Testvéred Ő, ha nem is vér a vérből,
De érzed, a lelked egyik párja Ő.
Azt hiszem, én vagyok a legszerencsésebb a világon.
Mert nekem van igaz barátom.
Aki nem kérkedik, csak egyszerűen szeret.
Aki elfogad így, ahogy vagyok,
És lélekben itt van mindig mellettem.
Várnai Zseni
Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!
Dante: Oly furcsák vagyunk mi emberek
Olyan furcsák vagyunk mi emberek:
lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Egymásról azt hisszük, boldog talán,
S írígykedünk egy-egy boldog szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták, szabadok.
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Különösen vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk.
Dévényi Erika: Nem tudom Neked adni a Napot...
Nem tudom Neked adni a Napot
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.
Nem tudom a Napot Neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a Tiéd.
Nem tudom a Napot adni Neked,
De adom a szeretetem,
Ha fontos Neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.
A Napot Neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak Neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.
Áprily Lajos : Mennék eléd
Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Aranyosi Ervin: Örök szerelem
Nem érdekel minket,
hogy milyen a világ,
ha nem halunk bele,
nem tud hatni miránk!
Mikor megtaláljuk,
hogy mi a fontosabb,
akkor a szívünk már
nem fáj olyan sokat.
Ha van kit szeressünk,
más nem is érdekel,
csak együtt lehessünk,
s a szív-szívre felel.
Minden szebbnek látszik,
ha párom átölel,
lelkében, a lelkem,
szép megnyugvásra lel.
Sokkal szebbnek látszik
egymástól a világ,
kevesebb a bánat,
szívet bántó szilánk!
Közös álmainkért
élünk, vagyunk, teszünk,
tanulunk egymástól,
teljesebbé leszünk.
Ami egyikünkből
valahol hiányzik,
azt hozzáteheti
könnyedén a másik.
Így lesz a két félből,
egy teljesen egész,
hétköznapok gondja
többé fel nem emészt!
Ha kell, elbújunk
egy érző ölelésben,
válaszokra lelünk
a párunk szívében.
Így lesz a világ is
szerethető, kerek.
Boldog a mi szívünk,
hisz örökké szeret!
(Aranyosi Ervin © 2024-02-16.)
Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó
Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.
“Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.
Virágszagú szellők vígan fújdogálnak,,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:
Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.
Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.
Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.
Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.
Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni.”
Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.
Kun Magdolna: Boldogító erő
Mikor még szívünkben több volt a szeretet,
jobban megbecsültük a napokat, az éveket.
Nem hajszoltuk a pénzt, nem is vágytunk nagyra,
csak mindig annyit kértünk, hogy víz és étel
jusson az asztalra.
Mikor még jobban becsültük, és tiszteltük egymást,
emberibb volt körülöttünk ez a nagyvilág,
hiszen áradtak lelkeinkből a tanult szép mesék,
melyek nehéz sorsú életünket megkönnyítették,
s egyben megszépítették.
Mikor még a szegénység nem volt bűn, sem vétség,
az emberek egymás baját jobban megértették,
és önzetlenül segítették azokat a rászorultakat,
kik valamilyen oknál fogva bajba jutottak.
Akkor még én is hittem, s vallottam, úgy érdemes élni,
hogy szívünk szeretetét bőséggel kell mérni,
mert minél többször adjuk oda szeretetünk másnak,
annál jobban érezhetjük boldogító erejét
az emberi jóságnak.
József Attila: Amit szivedbe rejtesz
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Aranyosi Ervin: Szerelmünk örök ünnep!
Érezned kell, hogy mindennap szeretlek!
Nem kell várnod a Valentin napot!
Így a lelkünk naponta ünnepelhet,
s figyelmemet bármikor megkapod!
Nem kell hozzá külön okot keresnünk,
egymást szeretve, ez maga az ok!
Nem naptár mondja meg mikor szeressünk,
mert jó veled, ha melletted vagyok!
Nem kell ünnep egy jó beszélgetéshez,
és kedveskedünk, mikor csak lehet!
Naponta érünk egymás szép szívéhez,
s megnyugvást hoz, hogy a társunk szeret!
Naponta tesszük a szívünk díszesebbé,
s érezzük át szerelmünk melegét,
fontos nekünk, hogy hogyan tegyük szebbé,
hogyan lehet még teljesebb a lét?
Valentin nap van, hát ma is ünnepellek,
és egész évben egy életen át!
Ám, ahogy tegnap, ma is épp úgy szeretlek!
nem csak ma mondok érted el imát!
Mi változik meg a múló napokkal,
nélküled élnem – érzem – nem lehet,
köszöntelek hát, hozzád írt verssorokkal,
s éreztetem azt, hogy szívem szeret!
Kányádi Sándor: Egyszerű öröm
Öröm már az is, ha a Nap
bőkezűbb, mint a tegnapi,
egy kis langymeleg, annyi csak,
hogy az eresz jégcsapjai
fölengedjenek egy kicsit,
s meghervadjon a jégvirág,
hogy elláthass a sarokig,
csak a sarokig legalább,
s máris meglegyint a remény,
véred is enged, csörgedez,
jeget-pengető hangot ad;
ennyi kell, egy kis enyhe fény,
és amíg csöpög az eresz,
indulót vacog a fogad.
Farkas Éva: MI A BOLDOGSÁG?
Hogy mi a boldogság? Most elmesélem,
Ha ideülsz mellém, szótlanul, szépen.
Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire,
Figyelj a lelkednek rezdüléseire.
A boldogság ott mélyen, tebenned van,
Most szunnyad éppen, némán és hangtalan.
Jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág,
Ébredő fény, melytől más lesz a világ.
Boldogság, amikor másnak adni tudsz,
Ha békét hozol, nem szörnyű háborút.
Nem mérlegelsz, segítsz, ha valaki kér,
Megosztod, ha asztalodon van kenyér.
Mersz szeretni, hagyod, hogy szeressenek,
Letörlöd az érted hullott könnyeket.
Bízol, nyílt szívvel várod az új csodát,
Egy versben, egy dalban, ott a boldogság.
A boldogságért néha szenvedni kell,
Egyszer eljön, vedd hát észre, jól figyelj!
Engedned kell, hogy szívedet mossa át,
S kezedet megfogja egy igaz barát.
Ne félj attól, hogy most talán sírni kell,
Szívedből lassan eltűnik a teher.
Hallgasd szívverésed friss, új dallamát,
Kicsiny csoda, de ez már a 'boldogság'.
Áprily Lajos : Mennék eléd
Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Judit Dávid: Én is voltam egyszer boldog...
Én is voltam egyszer boldog, nagyon rég...
Oh, ha újra önfeledten nevetnék!
De szívemben nem lakik most boldogság,
Pedig ízét oly szívesen kóstolnám!
Én is voltam egyszer boldog, de elmúlt...
Ajkamon a vidám kacaj elnémult.
Gyászos csend kíséri most már lépteim,
S néma szívem csendben sír."
Aranyosi Ervin: Mikor szeretettel nézed
Mikor szeretettel nézed a világot,
sokkal élhetőbbnek, kedvesebbnek látod!
Sokszor a kevésből, sokkal könnyebb adni,
két lábbal a földön, embernek maradni!
Mikor megöregszel, akkor majd megérted:
Te vagy a világért, s a világ van érted!
Tudsz Te emelt fővel, máshoz lehajolni,
s Te vagy aki szolgál, nem a drága holmi.
S hidd el téged szolgál az életben minden.
Ahol szeretet van, - tudd, - ott hiány nincsen...