Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Sárhelyi Erika: Hétközni józanság...

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek,

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg az ember apró vágyakkal él,

megbékél korral, idővel és csenddel,

esőcseppet, s nem óceánt remél,

tenyerében elférhet a tenger.

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

.

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

.

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

.

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

.

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.

.

Legyen áldott immár

Minden hibád, bűnöd, vétked.

Hiszen aki megbocsátja,

Végtelenül szeret téged.

.

Őrizzen hát ez az áldás

fájdalomban, szenvedésben.

Örömödben, bánatodban,

bűnök közti kísértésben.

.

Őrizze meg tisztaságod,

Őrizze meg kedvességed.

Őrizzen meg Önmagadnak,

és a Téged szeretőknek.

Kis István Mihály: Gyertyagyújtás idején

Közeledik szent karácsony ünnepe,

örömteli a gyermekek élete.

A kis Jézus a szívünkbe érkezik,

várja Őt, ki szeretetre éhezik.

/: Mind várjuk Őt, akik itt vagyunk,

Néki szól ma ez a kis dalunk.

Gyertyát gyújtunk advent idején,

szívünkben él szeretet, remény. : /

Édesanya, édesapa, jöjjetek!

Töltsük együtt az adventi ünnepet.

Szeretetünk összeforrva lángra gyúl,

kiűzi az aggodalmat, hogyha dúl.

/: Mind várjuk Őt, akik itt vagyunk,

Néki szól ma ez a kis dalunk.

Gyertyát gyújtunk advent idején,

szívünkben él szeretet, remény. : /

Az adventi koszorúban gyertyafény

vígan táncol szeretetünk lágy ölén.

Hazafelé, hogyha visszagondolunk,

emlékezünk, merre is van szent honunk,

/: Mind várjuk Őt, akik itt vagyunk,

Néki szól ma ez a kis dalunk.

Gyertyát gyújtunk advent idején,

szívünkben él szeretet, remény. : /

Édesanya, édesapa, itt vagyok,

a gyermeki vágyaim ma oly nagyok!

Együtt lenni nap nap után véletek,

s énekelni együtt ezt az éneket:

/: Mind várjuk Őt, akik itt vagyunk,

Néki szól ma ez a kis dalunk.

Gyertyát gyújtunk advent idején,

szívünkben él szeretet, remény. : /

Aranyosi Ervin – Advent második gyertya

A második is fényre lobban,

jelzi, angyal szállt a földre:

– Éljetek méltóbban, jobban,

s várjatok az újszülöttre!

Lelketeket készítsétek,

– a világ újjá születhet!

Szóljon szívből belső ének,

– nyissátok meg szeretetnek!

Legyen bennünk könyörület,

új megváltónk mikor várjuk.

A világ is szebbnek tűnhet,

ha utunkat ekképp járjuk.

Találd meg a belső békét,

s majd, ha utad tisztán járod,

élvezheted eredményét,

egy csendes, békés világot…

Rab Zsuzsa : Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem ittmaradt.

Elcseréltem vele a sorsomat.

Futamoz álmosan a zongorán,

temetőbe sétál ki délután,

gyereket pólyáz, szekrényben matat.

Valaki énhelyettem ittmaradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.

Ezt a kisutcát hagytam itt neki,

ezt az ecetfát nyarai felett,

hitvesi ágyat, dombos szigetet,

halálig-biztos társat hagytam itt,

ki ősszel rá meleg kendőt terít,

keresztelőket, temetéseket,

boros-toros, bő nevetéseket,

víg névnapokat, apró gondokat,

sereg rokont, derék utódokat,

lángok-falta, vad esztendők helyett

tisztes nyugalmú, hosszú életet,

s csak néha egy névtelen sajdulást:

ezt akarta - vagy mást? Valami mást?...

Valaki énhelyettem ittmaradt.

Küszöbére csempésztem sorsomat.

Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.

Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,

hogyne mondjam el egyszer legalább,

hogy néma nevetésed mily varázs,

mint tüzes pipacs, virágzó varázs,

hogy arcod izzik tőle, mint az ég,

ha a szürke, tompa napból már elég,

s az alkony minden tündéri ígér,

mi emberszívbe és éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond

- sötét király - uszályával bevont,

mely alól örökké borult szemek

mint messze felhőkből tekintenek,

elérhetetlen, bármilyen közel,

a lélek lelket, jaj mikor ölel?

És elfordultam, ne lássa anyám,

hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,

lábujjra állva vállig érhetek,

s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör

hozzád hajolni, s mennyire gyötör,

hogy mindig új vagy, idegen és más,

elporzó hullám, örök változás?

nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,

ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,

az ölelés vagy, élő és örök,

az első mozgás, amelyből a körök

indulnak s visszatérnek szüntelen,

lelkünk egymásban sohasem pihen?

És felriadtam-, régen hallgatok,

anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog?

s zavartan mondtam: anyám, a kezét

ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,

- és hirtelen elállt lélegzetem,

kezed éreztem hűlő szivemen,

és elfutottam, hadd legyek magam,

egyedül tiéd és zavartalan?

- most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,

szivárványosak mind a nappalok,

hársillatúak mind az éjszakák,

s téged virágzanak künn mind a fák,

ezüstpárákban, álmodó hegyek,

tündéri folyók feléd lejtenek,

melyek fölé az ámult ifju hold

aranyló arca szomjasan hajolt,

s úgy csókolja a vizeket a fény,

ahogy emlékeimben téged én.

Kányádi Sándor: Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,

Fújja körmét, topogjon,

Földig érő kucsmába,

Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,

Bújjon be a dunyhába,

Üljön rá a kályhára,

Mindjárt megmelegszik!

Reményik Sándor : Úgy fáj már minden….

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

Sík Sándor: Hogy mit szeretnék?

Hogy mit szeretnék? semmit már, csak élni,

Kenyéren-vízen, és a Csendre várni.

A napfényből elég már egy sugárnyi,

A szép világból egy akác-levélnyi.

A bölcsek köve, bölcsek könyve sem kell,

Szónak beérem már a Miatyánkkal,

Villany helyett a síró gyertyalánggal,

Az Ember helyett már az emberekkel.

Ó emberek, ti őrült kedvesek,

Hagyjatok élni még egy keveset,

És megáldani a veszett világot.

Élni és imádkozni, semmi mást:

Hétszer napjában: megbocsásd!

És hetvenhétszer megbocsátok!

Csillagfényes szép éjszakát!

Ady Endre: Szeretném ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

Arany János : Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ.

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, müvészi gonddal

Függött a lantos ujjain;

Láng gyult a láng gerjelminél

S eggyé fonódott minden ága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körűl a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorujába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz aki osszon. . . Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Most. . . árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kisértet,

Jár még föl a halál után. . . ?

Hímzett, virágos szemfedél. . . ?

Szó, mely kiált a pusztaságba. . . ?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

Óh, mennyi szép ünnep vár,

Mikulás is erre jár,

Puttonyában ajándék,

Édesség, meg sok játék.

Advent gyorsan követi,

Várakozás övezi.

Az asztalon koszorú,

Semmiképp sem szomorú.

Vidítja négy gyertyája,

Mosolyt csal az arcára.

Szelíd fénye simogat,

Ünnepelni hívogat.

Érkezik a Karácsony,

Sül a mákos kalácsom.

A fenyőfa üde zöld,

Illata mindent betölt.

Betlehemi Jézuska

Szendereg a jászolban.

Árad most a szeretet,

Átöleli szívedet.

Elballag a december,

Eléje jön Szilveszter.

Búcsút int az esztendő,

Legyen boldog jövendő!

Juhászné Bérces Anikó

Nem vers, dalszöveg de gondolom belefér :)

Karácsony (Kispál és a borz)

Minden úgy lesz, mint ahogy volt

Szépet árul mindegyik bolt

A hentesek mind disznót vágnak

A vadászok is lőnek párat

A szeretők egymásnak esnek

A szelídek meg félremennek

Húznak magukon párat

Majdnem mindenkit megcsinálnak

Könyörgöm a szelídeknek

Ne legyen még mindegyik meg

Maradjon meg némi remény

Boldog, aki lelki szegény

Állítólag a bűn nem marad

Meg a jóban, nagy alma falat-

Ként fordul ki a mohó szájból

A kéz meg visszateszi párszor

Ahogy a nők, hogyha mennek

A nőgyógyászhoz, én úgy térdelek

Le imához, össze a kéz,

Mozdul a száj, de olyan nehéz

Mert a kulcs, ami a mennyet nyitja

A pokolba is jó, fordítva

A kulcs, ami a pokolba jó

Az igazából a mennyből való

Somogyi Zsolt: Minden szívben él egy nóta.....

Minden szívben él egy nóta magyar nóta.

Minden hangja gyógyírként hat bánatodra.

Az emberek kerülnek, ha sírni látnak.

De a nóta véled marad hű barátnak.

Hogyha néha úgy érzed, hogy fáj a szíved.

Boldogságról rég nem mond már szép meséket.

Ha nem hiszel többé már a rossz világnak

Mindig hihetsz, amíg élsz e hű barátnak.

A te szívedben is él egy régi nóta.

Amíg ott zeng vár még rád sok édes óra.

Boldogságot benne mindig megtalálod.

Amíg lesz egy kedves nótád,

Mindig lesz egy hű barátod.

Juhász Gyula : KARÁCSONY FELÉ

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

...Bizalmas szívvel járom a világot

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorúan nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen

S ne csak így decemberben.

Szabó T. Anna: Az ünnep azé aki várja

Aki magot szór ablakába

és gyertya vár az asztalán.

A várók nem várnak hiába.

Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –

vigyázz! Kinézni nem szabad!

Künn az angyalhad térül-fordul,

egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?

– egy koppanás, és leteszik.

Fényben úszik az üvegajtód,

s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,

karácsonyszagú és meleg.

“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”

Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,

és minden zárt ajtót kitár.

A fa alatt angyalok ülnek –

az ünnep azé, aki vár.

Aranyosi Ervin: Télapóra várva

Tegnap este jól elbújtam,

nem talált meg senki sem.

Úgy döntöttem, hogy az éjjel

a Télapót meglesem.

Bebújtam a kiságy alá,

úgy lestem az ablakot.

Hátha onnan megpillantom,

a várva várt alakot.

Kis csizmámat kipucoltam,

az ablakba kitettem.

Jégvirágos lett az üveg,

ebben a nagy hidegben.

Lassan teltek hosszú percek,

s Télapó nem érkezett,

szempilláim lecsukódtak,

és álmodtam szépeket.

Aztán rám köszönt a reggel,

és az álom elrepült.

Látom ám, hogy kis csizmámba

csinos ajándék került.

Előbújtam rejtekemből,

s azt gondoltam mellesleg:

Télapócska, jövőre majd,

mindenképpen megleslek…

Heltai Jenő : SZABADSÁG

Tudd meg : szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

És győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle....

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság !

Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !

Tudd meg : szabad csak az,

Aki oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Inség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat,

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

Arany János : Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.

Tőlem ne várjon senki dalt.

Nem az vagyok, ki voltam egykor,

Belőlem a jobb rész kihalt.

A tűz nem melegít, nem él:

Csak, mint reves fáé, világa.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,

Bársony palástban járt a föld,

Madár zengett minden bokorban,

Midőn ez ajak dalra költ.

Fűszeresebb az esti szél,

Hímzettebb volt a rét virága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:

Versenyben égtek húrjaim;

Baráti szem, müvészi gonddal

Függött a lantos ujjain;

Láng gyult a láng gerjelminél

S eggyé fonódott minden ága.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,

Elsírtuk a mult panaszát;

Dicsőség fényével öveztük

Körűl a nemzetet, hazát:

Minden dalunk friss zöld levél

Gyanánt vegyült koszorujába.

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon

A visszafénylő hírt-nevet:

Hazát és népet álmodánk, mely

Örökre él s megemleget.

Hittük: ha illet a babér,

Lesz aki osszon. . . Mind hiába!

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Most. . . árva énekem, mi vagy te?

Elhunyt daloknak lelke tán,

Mely temetőbül, mint kisértet,

Jár még föl a halál után. . . ?

Hímzett, virágos szemfedél. . . ?

Szó, mely kiált a pusztaságba. . . ?

Hová lettél, hová levél

Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.

Kit érdekelne már a dal.

Ki örvend fonnyadó virágnak,

Miután a törzsök kihal:

Ha a fa élte megszakad,

Egy percig éli túl virága.

Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága!

Varga Irén: Mikulás napja

Eljött hát a nagy nap, mely

minden gyermek álma:

érkezik a Mikulás,

vele a nagy zsákja.

Rénszarvasok húzzák

a szánját fenn az égen,

gyorsan suhan rajta,

száll a csillagfényben.

Megtölti a csizmákat

mindenféle jóval,

kisgyermekek várják

vidám énekszóval.

Falu Tamás : Imádság elöre

Én istenem, ha egyszer felkelek,

S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,

Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,

S imára hullik lázadó hitem...

Ha célnak látok csendes négy falat,

S egésznek érzem, ami fél maradt,

Ha csak ülök a fehér ház előtt,

S lehull lelkemről, mi reája nőtt;

Ha messzeségek karja el nem ér,

És szívem múltak díványán henyél;

Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,

Csak békességgel megrakott hajóm...

Én istenem, tekints le majd reám,

S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,

Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,

Ha rámfújtál és lángom kialudt,

Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Sárhelyi Erika : Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,

vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,

hideg és kőkemény, mint késben a szándék,

legforróbb szavad is megdermedt ajándék .

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,

s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,

szívós és kitartó, akár földben a mag,

gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,

mint éjben a neszek, mint ringató mesék,

végtelen és áldott, mint templomok csendje,

mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,

mikor az égre az első fény fellobog,

s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,

hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Reményik Sándor : Úgy fáj már minden….

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál,

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely liliomok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

Juhász Gyula : Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

Bizalmas szívvel járom a világot

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorúan nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen

S ne csak így decemberben.

Vállamon egy madár ül és rekedt

hangján azt ismétli: nem érdemes.

Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek

nem változnak, csak a helyszínek és nevek.

A régi bajt tövestül tépheted,

csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.

A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment

reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…

(Rakovszky Zsuzsa)

"Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben."

Juhász Gyula /Karácsony felé,részlet/

Kassák Lajos: ADVENT VAN

Advent van, s átjárja lelkem

a szeretet és az emlékezés.

Rájövök ismét-tán ezredszer-,

hogy szépen élni gyakran túl kevés.

Szeretni szóban és tettekben,

hinni, remélni szüntelen.

Táplálni kell mosollyal, öleléssel,

hogy emléked hibátlan legyen.

Most visszarepülök gondolatban

gyermeki önmagamba újra…

látom, amint jancsi-kályha mellett

anyám fagyos lábujjamat gyúrja.

Hársfa teát tölt poharamba -

˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝

Átmelegedett a testem, valóban

s én azt hittem a tea tette azt.

Ma már tudom, tőle volt meleg.

Ölelés, szeretet, gondoskodás

ezek voltak mitől az a ˝jó˝

a testem és a lelkem járta át.

Ez adta azt a boldog érzést,

mi ma is rám tör, ha a múltba

révedek.

Hiánya - így advent idejében -

fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

Emlékszem a finom illatokra,

ami a konyhát járta át,

mikor sült a finom mézes,

és a lágyan foszló mákos kalács.

Arca piros volt az izgalomtól,

mikor a szobába engedett,

csilingelt egy üvegpohár szélén:

˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝

Futottunk mind a fenyő köré,

ámultunk, örültünk nagyon.

Ezt a boldog érzést fiaimnak

minden karácsonykor átadom.

Már negyedszer töltjük el nélküle

a karácsony szent ünnepét,

de lelkemben ott mosolyog képe,

ahogy átöleli hét kisgyermekét.

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,

ha gyertyafényben rá emlékezünk

s tudom - onnan fentről ő is nézi:

Ugye mindenkit szeretünk?

Jusson szép szóból bárkinek!

Simogató, ölelő kezekből,

mosolytól csillogó szemekből

áradó tűz gyújtson fényeket!

Muzsika szálljon a gyermek kacajból,

áhítat járja át a lelkeket!

A szeretetet, mit tőle tanultunk

naponta adjuk át mindenkinek.

Aranyosi Ervin: Adventi koszorúban

Hit, remény vesz körül,

öröm és szeretet!

A kis szívem örül

és hálás teneked!

Szépen megágyaztál,

helyed van szívemben,

az Advent ünnepe,

nem is telhet szebben!

Jó így várakozni,

egy szép körben lenni,

egymásra figyelni,

őszintén szeretni!

Fenyőágak szívmelengető illata, viaszgyertyák átható fénye.

Koszorút köt lelkünkben az emberek szeretete.

Mosoly az arcokon, még akkor is, ha mindenhol fáj.

Kisgyermekek szemében a szívből jövő ragyogás.

Az angyalok már szárnyaikat bontják,

hogy békét hozzanak és áldást.

Végtelen, tiszta Öröm költözhet szívedbe.

Hallod? A szívkapun kopog. Csak engedd be!

Csukd be hát szemeid, hallgasd a kis csengőt!

Tudod, azt a Hangot. Ott a legbelsőt.

S ha meghallottad, a szereteted add tovább,

de ne csak addig, míg csonkig égnek az adventi gyertyák.

/Sárándi Szilvia: Advent/

🕯️❤️🎄

Horváth M. Zsuzsanna: Ünnepvárás

Szitáló hó háztetőkre takarót von,

jeges tél az ágakra zúzmarát fon.

Hópelyhek táncolnak a széllel,

szívemben az ünnep közeledtét érzem

Fehér hópaplan öleli a tájat,

fagyöngy, gyöngyszemcsés varázslat.

A téren feldíszített fenyő áll,

színes üveggömbökre hópehely száll.

Szemekben könnycsepp csillan,

szeretet angyal simogatást oszt ma.

Szomorúság, bánat lelkekben ne legyen,

a rosszat feledjed, helyébe lépjen a szeretet!

Az év minden napján ezt kellene tenni,

a haragot, a gonoszt örökre elűzni!

Mosoly az arcokon, összefonódó kezek,

halvány gyertyaláng, melegen ölel.

Csillagszóró csillámport lövell,

Karácsony ünnepe, itt van oly közel!