Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Szergej Jeszenyin

Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –

szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye,

s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,

neved, a törékeny, messze szállt.

Gyűrött sálam őrzi már csak híven

fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal

macskamódra, lustán lépeget,

emlegetnek tűnődő szavakkal

vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:

álom voltál, elhaló zene.

De tudom – aki formálta vállad,

fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Babits Mihály

Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát

homlokod havasa alatt, homlokod havát

elfeledtető fényes nyári szemed szédületét

szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,

szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?

Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei

fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,

csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,

csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:

az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Petőfi Sándor

ŐSZ ELEJÉN

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

Elröpülnek, elröpülnek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderül.

Ajka még mosolyog, s szemébe

Könny tolul... ennek sincs vége,

S ajkán újra mosoly ül.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimból:

Elmém, nem tudom, hol járt?

"JeepCKing :

Ne add fel!

Mikor a fájdalom és a kín felordít,

és az ég minden vihart ellened fordít,

mikor az útszéli faág arcodba csap,

és pokoli démonok tépik a hajad...

Mikor a reménytelenség leghűbb társad,

s nem jön a megváltás, hiába is vártad,

mikor a puszta lét is már csak büntetés,

mert hasztalan volt a hit, és a tüntetés...

Mikor azt hiszed, utadat végigjártad,

s remegő kezekkel vésed a fejfádat,

mert az erődet már fogyatkozni érzed,

és az elmúlás rozsdája marja vérted...

Mikor azt hinnéd, eljött az utolsó nap,

s fájó búcsúztatódra készül már a pap,

mikor már nincs erőd küzdeni az árral,

és úgy döntenél, elmész ezzel a nyárral...

Akkor gondolj azokra, kik hazavárnak,

és lágy mosolyodban egy világot látnak...

Gondolj azokra, kik igazán szeretnek,

akik veled együtt sírnak, és nevetnek...

Gondolj azokra, akiknek szívében élsz,

és gyengéden fogják a kezedet, ha félsz...

Gondolj azokra, kik érzik, mit te érzel,

s gyógyfűvel takarják sebeid, ha vérzel...

Gondolj azokra, kiknek a szavad áldás,

akiknek melletted lenni egy megváltás...

Mikor azt éreznéd, leomlott az erőd,

akkor meríts belőlük magadnak erőt!

Amikor a reményed meghalni látszik,

és lelked a kialudt tűz mellett fázik,

szeretet-hasábot tesznek a parázsra,

nem is kell túl sokat várnod e varázsra.

Ha félsz az éjszaka baljós hangjaitól,

zenét csalnak elő lelkük lantjaiból,

hogy elűzzék a félelmetes árnyakat,

melyek kiölnék belőled a vágyakat.

És mikor hited porrá zúzná az élet,

festenek tenéked egy gyönyörű képet!

Miattuk, általuk érdemes tán hinni,

reményed, álmaid velük tovább vinni!

Ha másért nem, miattuk érdemes élni,

és Istentől imádban új csodát kérni!

Ne add hát fel, míg van, kinek hiányoznál,

míg van egy fül, mi hallja, ha kiáltoznál!"

"Csók Ilona: Az élet.

Az életünk, akár a színház,

csupa játék , higgyétek el.

Ha felgördül a bársonyfüggöny

magad állsz ott, és játszani kell.

A szerepek ki vannak osztva.

a Sors tudja mi jár neked.

Néha nevetve, máskor sírva

játszod, játszod az életed.

Mikor már eljátszottál mindent,

a szíved lelked kimerül.

Várod , hogy mi lesz az ítélet,

tapsol a nép, vagy kifütyül.

Hiába minden, a szerep véget ért,

pedig benned még tüzek égnek...

Amikor legördül a függöny,

bármit kaptál, ez volt az ÉLET."

Kosztolányi Dezső - Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindíg, mindíg játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfõre ülni,

borból-vízbõl mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú õszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubinteát és sárga páragõzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,

ki fütyörész az ablakunk alatt?

Akarsz-e játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz-e játszani boldog szeretõt,

színlelni sírást, cifra temetõt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kun Magdolna:

A szív határai

A szeretetnek nincs törvénye,

és nincsenek jogszabályai,

mert az ember önnön döntése,

meddig terjed a szív határai.

A szeretethez nem kell más,

csak néhány kedves szó,

mert az, lélektől lélekig terjedő,

szép muzsikaszó.

S ha szívünkbe muzsikál a dal,

nem nyomaszt bennünket a csend,

mert minden benne szóló dallam,

mosolyt zsong majd bent.

WEÖRES SÁNDOR

RONGYSZŐNYEG 4

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját-völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Robert Browning

Az elveszett kedves

Nos, vége! s bármily fájó íz is,

úgy fáj-e, mint hivém?

Ejh! jójszakát cseveg a csíz is

már a tornác ívén!

A szőlők ifjú rügye pelyhes,

így láttam én ma még,

de holnap mind pattanva kelyhes

- s lásd, minden szín kiég...

Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh

nyúljak kezed után?

S barát legyek? csak barát már? - jó!

de annak is jut ám

egy nézés, ében fénnyel villanó! -

Szívem hadd őrzi görcsösen -

s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -

lelkemből nem múl sohasem!

De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,

csak tán csöppnyit puhább,

s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,

csak tán picinyt tovább...

Tóth Árpád fordítása

EMÉNYIK SÁNDOR:

Sas a magasban

Lassan kóvályog az erdő felett,

És egyre szélesebb köröket ír,

S a földtől egyre távolabb lebeg.

Lassan elnyeli a levegő-ég.

Hatalmas szárnya alig-alig lendül,

Ez "ama kiterjesztett erősség".

Idelenn hullanak a levelek,

S én hulló levelek útján megyek,

És magammal, és mással,

És az Istennel perelek,

S lényem törvényét félve kutatom.

Az a másik ott fenn:

A végtelen erő,

S a végtelen Magány,

És a végtelen Nyugalom.

Még csak próbálja. Tartja még az ág.

De érzi már, ahogyan lassan leválik.

Mellette még zölden rezdül a másik

(de azt is már rozsda lyugatta át).

A szárvégen még megtapad az ágvég,

kapaszkodik a konvexbe a konkáv,

de egymásból egymást kibontják,

hogy betelljen egy rajtuk túli szándék.

Már visszavonja magát közülük

a nedv, amitől forrt s bomlott a rügy.

De holt-é a levél, míg a fa él?

(Ki kérdi ezt? S választ? Kitől kívánnál?)

Megborzong .Könnyedén. És most levált. Már

Sodorja is (talán feléd) a szél.

[Somlyó György]

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

Kaffka Margit

A KÉTSÉGBEESETT

Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!

És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!

Én boldogtalan, mi lesz már velem?

Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,

Már tél huzódik a vidék fölé,

Már jön a tavasz nedves, esős szele.

Megint húznak a vad hattyuk felettem,

Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor

Láttalak jönni-menni, bús madarak!

Elvirulnak céltalan a krizantémek...

Szegény virág, - én - megvetett, nyomorult!

Senkinek sem jő kedve leszakítni?

Örökké ablakomban ülök és várok.

- Még mindig nincsen a nappalnak vége?

Finom eső áztatja a réteket.

Halk saruján az alkonyat leszáll;

Gyöngéden öleli a földet az éj...

Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.

1913

Robert Browning

Élet a szerelemben

Menekvés? Tőlem? Mit ér?!

Míg én vagyok én s te vagy te; míg

Ketten vagyunk a világban, én

A szerelmes és te a kőkemény.

Egyik üldöz, a másik fut s búvik.

Már félek, az életem kudarc.

Valóban, mint egy végzet, olyan;

És bárhogy igyekszem hasztalan;

De mi kár, ha vesztes e földi harc?

Csak torna ez, ideget edzeni!

Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,

Ha elestél, újra kezdeni:

E hajsza az Élet, ennyi csak!

Még egyszer villantson szeme rám

Egy sugarat ebbe a ködbe, s én

Ha összedől remény-palotám,

Újra építem! bár szökevény

Örökké s Hűtlen

A Cél!

E. E. Camings: Kötődés♥

♥ Magamban hordom a szívedet,

a szívemben hordom,

Mindig itt van velem.

Bárhová megyek, mindig kell nekem

És akármit teszek, bármi lesz,

Te ott leszel kedvesem.

A sors nem riaszt,

mert Te vagy a sors nekem.

Nem kell világ ennél szebb,

mert Te vagy a világ, igen!

Íme a titkok titka,

mit senki se tud:

gyökere minden gyökérnek,

rügye minden rügynek,

egek feletti ég a fán,

mely maga az élet.

Mely magasabbra nő,

mit a lélek remélhet,

vagy elme megérthet,

mint az alá nem hulló csillagok csodája.

A szívemben őrizlek,

Ott őrizlek a szívemben! ♥

Kosztolányi Dezső:

Plato olvasása közbben

1

Való-e a világ körültem

vagy tán az álom a való,

s e napsugáros, kékes űrben

a durva hajsza a csaló?

Akkor tün el igaz világunk,

ha reggelenként ébredünk,

s akkor igaz valónkba látunk,

ha álmokat néz húnyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,

vagy az csak egy álcás halál,

gyötrött valónk csak akkor éled,

ha silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,

az égben, az ó sírokon,

s az ember, e bolygó lakója

az éjjel, a földdel rokon?

2

Az élet oly csodás, tünékeny,

száll mint az omlatag homok,

felleg, derű jár fönn az égen,

az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszin, mint a holló,

holnapra ősz, s a sors ledönt,

minden csodálatos, leomló,

mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba,

s reggelre már mások vagyunk.

Mind változunk zokogva, vágyva

és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva

botlunk, bukunk mindannyian.

Mind látomány lenn, ami durva,

s a láthatatlan az, mi van.

Dsida Jenő: Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben

Immár tudom, hogy nem maradnak itt

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben

Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása

Fagyos viharként száguld mindenik

Mögöttük sír a kertek pusztulása

S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék

A vihar szárnyán mindez elrepül

Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég

Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre

Én felettem is végigzúg a szél

Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje

Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra

Nem hall ajkamról senki sem panaszt

De most szívemnek még egy vágya volna

S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten

Az összes szelek, mind, egyszerre át

Ne várjon rájok elfásulva lelkem

Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan

Mind külön fájjon, sajogjon nekem

És mindegyiket nagyon megsirassam

És minden könnyem egy-egy dal legyen

William Blake

A beteg rózsa

Beteg virág vagyok:

Láthatatlan féreg

Éji vihar szárnyán

Egy szirmomra tévedt;

Ágyat vetett bennem,

Szép kármin ölemben,

S most sötét szerelme

Titkon megöl engem.

(Képes Géza)

Jevgenyij Vinokurov

Ő

Mellém ül enni: asztalon az étel,

Rám szól: egyél, és megadom magam.

Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,

Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,

Mezítláb ténfereg öreg zakómban,

Vagy felveri a konyhát éneke...

Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?

Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

a s víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Várnai Zseni: MEGYEK FELÉD...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

holdad vagyok, mely vonzásod körében

járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat csak rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor a közeledbe érek,

már azt hiszem: most... most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,

megérint, mint egy csók a téren át,

s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

lehullanék, ha Te nem vonzanál,

úgy tartasz engem óriás erőddel,

úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma

égen és földön mindent szétlövellt,

akkor zuhantunk egymás közelébe,

karod elkapott, s védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk

pályánk sínére parancsolt a rend,

a csillagok fészkükre visszaültek,

s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,

bolygok körötted, s önmagam körül,

bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

s örök vonzásod szárnyain röpül...

(1945.)

Várnai Zseni: Mintha örökig élnél...

Úgy tégy, mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc!

s mindent bevégzel...

megszünsz létezni,

nem leszel!

Mintha sose lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,

nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz!

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre

és örömre...

minden megérik, teljesül

a földön és a föld körül...

Ember és világegyetem

egy véghetetlen értelem...

Mondom magamnak vigaszul,

mert égek olthatatlanul...

s ha kérded tőlem:

mi a végcél?!

Folytasd, mintha örökig élnél!

József Attila: Szerelmes vers

"Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!"

Zelk Zoltán - Gyermekbánat

VOLT NEKEM EGY kistestvérem,

meg egy fehér egerem –

kistestvérem meghalt, aztán

elveszett az egerem.

Kistestvérem temetőben

a föld alá temették,

anya, apa soká sírtak,

olyan nagyon szerették.

Úgy szerették, hogy ha bőgött,

fölemelték, ringatták,

ha mégis sírt, vettek néki

piros cipőt, bőrlabdát.

Most a föld alatt szaladgál,

kergeti az egeret –

de meghalok én is egyszer,

akkor aztán lemegyek,

lemegyek majd a föld alá

s hogyha rám néz, megverem:

mért kergeti olyan soká

az én fehér egerem!

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz, kedves, mialatt

gyors kerék visz: sóvár magányomat

hívja magányod, együtt vagy velem,

ahogy veled én, és ahogy nekem

vigaszt csak képzelt jelenléted ad,

fájdalmad fájdalmamban érzi csak

enyhűlni szorítását sziveden.

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy együtt vagyunk: az enyém kevés

volna, magába, míg így, szüntelen

kettőződve, mint tündér repesés

hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen

egymásba zárva tart a szerelem.

Fájdalmas táj

Sötét éjszaka. Fény csak a Hold.

A nappal minden világosat magával rabolt.

Színtelen az árnyék, fáradtan nyögnek a fák.

Az éjjel a tájnak egy kis Holdfényt ád.

Halkan sétálok a kietlen tájon,

Csend honol a sötét, néma fákon.

Szél sem jár, éjszaka illata lüktet,

Nehézkes súlyt adnak, az ébredező szívnek.

Sétálok. Megreccsen alattam az ág.

Az apró nesz minden csendes szabályt áthág,

s én megrezzenek. Csillogó szemem csodálkozva nézi a tájat,

piros fény sújtja a görnyedező fákat.

változott a táj. Más már az illat.

A távolban már... Igen, bújik elő a Nap,

bogarak zümmögése, fák susogása...

Hajlanak át az ébredező mába.

Madarak énekelnek, vidáman játszanak,

S lépteid hallom. Suttogom: "Vártalak."

Kirajzolódik alakod keskeny árnyéka,

S arcodnak minden selymes vonala.

Beléptél a hajnalba, s jöttél felém.

Úgy éreztem, enyém vagy, enyém,

de ölelésed hideg volt akár az éjszaka.

Újra elémtárult a rideg táj fájdalmas harca...

Ahogy küzdött a selymes Nap a sötétség ellen,

ugyanúgy álltam én is most veled szemben.

Te hívtál, mégis ajkad nehézkesen mozgott,

értelmetlen szavakat ridegen ontott...

Majd elhallgattál, s én tehetetlenül néztem,

De mit akartál mondani... nem értem.

- Nem szeretlek már - mondtad, s hűs záport ontott a felhő.

El sem hittem: "Ezt mondta. Pont ő..."

Magamra hagytál. A padon hűs zápor áztatott.

Halkan suttogom még: "hát elhagyott..."

Nem látom már, mit játszik a táj.

Egy valamit érzek: pokolian fáj!

-??-