Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján

lombot ontva

vén akácfa vetkezik,

ablakomba

búcsút mondva

nyújtogatja ágkezit.

Ha szűkellő

őszi szellő

simogatja sudarát,

gallya rebben,

halk zörejben

sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad

bármi bágyadt,

bármi búsan bólogat,

vén akácom,

e világon

nincsen nálad boldogabb!

Viharával,

nyomorával,

átaluszod a telet-

új virággal,

lombos ággal

kelteget a kikelet.

Sárhelyi Erika: Zabolátlan sorok Hozzád

Játszunk, ahogy az idő osztja a lapot.

Kapkodva szeretünk, akár a fürge szél,

két "szia" közt veszünk kabát-kalapot -

most mégis torkomban ül, hogy elmentél.

Mert vagy, mint csuklómon az ér,

mint tenyeremben a kusza vonalak,

mint vacsorához asztalra tett kenyér -

észrevétlen adod oda magadat.

Fölénk nőnek a rohanó hónapok,

a nyár haja egyre az őszbe lebben,

majd a tavasz a télre rákopog, s látod,

ebben a folyvást-szaladásban majdnem

elfeledtem a várásban rejlő ezernyi csodát,

titkát a soha el nem szakadásnak,

mikor egymásba érnek az éjszakák,

s hogy akár látatlan is látlak.

Ahogy távolodsz, úgy jössz bennem közel.

S most közelebb vagy, mint a mindennapokban,

mikor napra nap együtt ébredünk fel,

és a kelő Nap kettősünkre lobban.

Talán a mindig-együtt, meg a megszokás,

s a gondok, miket lelkünkre gyűrtek az évek,

hogy mi se változunk, és egyik nap se más,

eltakarta, hogy ma is, most is ugyanúgy érzek.

Látod, még soraimat se zabolázom,

ma gúzsba kötnek a máskor szelíd szabályok,

hisz' tested nyoma még ott pihen az ágyon,

és nem könnyű most, hogy csak így várok.

De valahogy majd eltelik ez a hat nap

- talán írok Neked még hasonló, suta verseket...

oly jó, hogy újra és újra visszakaplak,

pedig soha el nem veszítettelek.

Sárhelyi Erika: Tátova hold

Ismerlek már rég... talán öröktől is.

Olykor mégse vagy más, csak távoli galaxis,

néma bolygó - titkos és felfedezetlen -,

túl megannyi, ragyogó csillagrendszeren.

S egyszerre vonz és taszít e furcsa gravitáció,

hisz néha menni, máskor maradni volna jó,

és csak keringek körötted, mint tétova hold,

kit űzne a "van" és marasztal a "volt".

S bár a jövő ma még fényévnyi messzeség,

talán lesz még idő és szerelem elég,

hogy időn, téren és kozmoszokon át

végül felderítsem lelked rejtett univerzumát.

Szabolcsi Erzsébet : Sóhajokba kapaszkodva

... mert az élet repül velünk,

ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,

andalogva, kézen fogva,

emlékeket felkarolva,

sóhajokba kapaszkodva,

összebújva vagy széthullva,

illatokkal, illanókkal

tele tarisznyánk a jóval,

hamubasült fájdalommal,

friss idővel, vagy a múlttal,

ezerarcú szép titokkal...

Ady Endre: A gazdagság álma

Hűvös park, őszi reggelek:

Dér-ittasan leszállingóznak

Valakire

Vörhenyes tölgyfa-levelek.

Valakinek szeme ragyog,

Szórja a levelet marokkal

S cseng a szive:

"Halleluja, szép aranyok."

Kél a nap s irigyen nevet:

Valaki boldog. Csönd a parkban

És hullanak

Garmadával a levelek.

Babits Mihály: Mi az? Mi az?

Mert valamit elveszítettem!

Mi az? mi az? Már elfeledtem.

A sorsmadár kering felettem:

mi lenne ha eszembe jutna?

Boldog vagyok, hogy elfeledtem.

Ha gondolatom visszajutna

a félve rejtett, régi utra,

jaj, mivé lenne? hova futna?

...mi baj ha lelkem vére buggyan?

Csak meg ne lássam, meg ne tudjam!

Ha éjjel visszaálmodom,

reggelre ujra elfelejtsem.

Ha rátalálok az uton

fölvegyem és megint elejtsem.

1909. (?)

József Attila: Kép a tükörben

Hogyan volt, azt már nem tudom.

De mégis csak megláttam egyszer,

Bámultam rája nagy szemekkel.

Már régen volt, csak ezt tudom.

Néztem égve.

Arca, alakja tűztükörbe,

Szemembe rögződött örökre

S szivemre hajlott tündökölve.

Már régen volt. Nem is tudom.

1922. október

Horváth Rita A csoda titka

A tóparton csendben állok,

talán egy apró csodát várok.

Nézem a vizet ahogy ragyog,

a tükrében én is ott vagyok.

A víz elmossa arcomat,

mint nagyobb hullám a partokat.

Elgondolkodom amíg merengek,

lehet hogy csodák már nincsenek?

S lássuk csak, tán tévedtem,

hiszen a megoldás itt van előttem.

Mert a csodát nem eszik, nem isszák,

és nem is pénzért vásárolják.

Elmosolyodom mert rájöttem,

a csoda bennem van,

csak eddig nem hittem.

Ady Endre: Nem hagyom abban

(Küldöm, valakinek, ha akarja)

Tündér-Ilonám, most választott álmom,

Be, sokféle vagy aranyalma-fámon

S be másképpen fáj minden ébredésem

És mégsem és mégsem,

Alvó királyfi nem leszek én mégsem,

Nem hagyom abban utánad-menésem.

Megyek elébed és megyek utánad,

Vágy köt lábamhoz óriás falábat

S mértföldekkel érlek el ujra-ujra

És tán összebujva

Egyszer leszünk csak éhesen fakulva

Álmok és aranyalma-fa mulva.

Tündér-Ilonám, már mennek a mentek

S az álmaink egyre szentetlenebbek,

Talán beérlek hajnali időre.

Hiszen olyan pőre

A Szerelem s a jelszava: előre.

S az aranyalma pókhálóval szőve.

És most csináljuk a csodált csodákat:

Utánad viszem aranyalma-fámat

S utánad viszem minden ébredésem

És mégsem és mégsem,

Alvó királyfi nem leszek én mégsem:

Nem hagyom abban utánad-menésem.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám

Dés László: Vigyázz rám

"Elaludni készül a nyár,

Ködök lusta fellege száll,

Hűvösebb az éjszaka már.

Vigyázz rám!

Ugye, holnap útra kelünk,

Zsebre vágjuk majd a kezünk,

Kicsit túl vidámak leszünk?

Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,

Kérdezem, de mégse felel,

S hogy mi legyen, majd dönteni kell,

Vigyázz rám!

Szemed most is annyira szép,

Szerelemmel nézel-e még?

Nevetésed éppen elég,

Vigyázz rám!

Összekötve ott van a zsák,

Benne mind a nyári ruhák,

Nem emlékszik senki se ránk,

Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,

Kérdezem, de mégse felel.

Aztán majd, ha dönteni kell,

Vigyázz rám!

Ez az év is úgy tűnik el,

Kérdezem, de mégse felel.

Aztán majd, ha dönteni kell,

Vigyázz rám!

Vigyázz rám!"

Radnóti Miklós

Razglednicák

1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,

a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;

torlódik ember, állat, szekér és gondolat,

az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.

Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,

tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan

s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,

vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

1944. augusztus 30. A hegyek közt

2

Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő

apró pásztorleány

s felhőt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

Cservenka, 1944. október 6.

Juhász Gyula: Ősz

Opálos színei bágyadt ködében

Leszáll reám a kora alkonyat,

Kései tűzrózsák nyílnak a réten

S az égen a mély csöndesség fogad.

Nagy topolyafák gallya hullong gyéren

És sötétben hallgat a tó

S a kolomp úgy méláz a lomha légben,

Mint altató

Hűs szele húz át az ősznek a réten,

Fázik a lelkem, érzi a deret,

Keresnék valamit a messzeségben,

Kihunyt fényt, elnémult üzenetet.....

Oly hirtelen borult az est fölébem

S az ősz oly gyorsan rámtalált,

Úgy állok itt a hervadó vidéken,

Mint a topolyafák.

Szép Ernő: Recept

Se meghalni, se nem élni

Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,

Várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,

Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,

Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,

Csak bámulni és ámulni.

Örülni az égnek reggel,

Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,

Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,

Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,

A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,

A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,

Képzeletben messze lenni.

Túl gondolni a világon,

Túl az óperenciákon.

(MÍG IFJÚI VIRÁNYID...)

Míg ifjúi virányid hevét természeted oldja

S a hajló kornak bájait önti beléd,

S míg meg nem komorúlt éltednek napjait éled

A boldog vigaság ártatlan édjei közt,

Űzd el bánat hozó habozásaid féktelen árját,

Mely rád, mint tenger, gödrit elhagyva rohan,

A dúló Szmimome tisztátalan útjaid útáld,

Melyeket a puhaság vég veszedelme követ.

Sok vétkekbe merűlt társidnak kedvesen hívó

Nyomdokait ne kövesd, Circe pohári azok.

Majd ha korod lefolyand, s őszűlt hajfürtjeid aggott

Vén fejedet befödik, s végre hanyatlik erőd,

Majd ha fagyos vénség megtörvén termeted ékét,

Dísztelen arcodnak ráncait összeszedi.

Ha jól töltötted már mult korod éveit, hasznos

Gonddal fáradván a tudományok ölén,

Boldog örömbe merűlt lélekkel visszatekénthetsz,

Mint folytak ezelőtt nyájas időbe napid.

/Vörösmarty Mihály/

Benedek Elek: SZERESD A FÁT

Szeresd a fát, hisz ő is érez,

Gyengéden nyúlj a leveléhez.

Ágát ne törd, lombját ne tépjed

Hagyd annak ami, épnek, szépnek

Szeresd a fát!

Ő is anya, minden levele

Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,

És gyermek minden ágacskája,

Szeretettel tekints föl reája,

Ne bántsd a fát!

Édes gyümölcsét várva várod

S te mégis letörnéd a virágot?

Szegény virág gyorsan elszárad

S te bánkódnál majd, késő bánat,

Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,

Mint a vak, úgy néz a világba,

Oly bús a fa, a tördelt, tépett,

Mint anyád, ha elvesztene téged.

Szeresd a fát!

Ady Endre: Október 6.

Őszi napok mosolygása,

őszi rózsa hervadása,

őszi szélnek bús keserve

egy-egy könny e szentelt helyre,

hol megváltott- hősi áron -

becsületet, dicsőséget

az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára

ráragyog a nap sugára,

oda hull az őszi rózsa,

hulló levél búcsú csókja:

bánat sír a száraz ágon,

ott alussza csendes álmát

az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,

tűzz reá a fényes égre,

bús szívünknek enyhe fényed

adjon nyugvást, békességet:

sugáridon szellem járjon ,

s keressen fel küzdelminkben

az aradi tizenhárom.

Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére

Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.

Egy nép mely gyászol, s ünnepel!

Temetni jöttünk és siratni,

de e nép többet érdemel!

A gőg, s a túlerő legyőzött,

de büszke népünk fennmarad!

Ők tizenhárman ott nyugosznak,

nem népünk sírja lett Arad.

Ha hűvös, őszi éjszakákon,

a csillagokat kémleled,

tizenhárom ragyogó csillag

felülről őrzi népedet.

Hibáinkból tanulni kéne,

mert “megbűnhődte már e nép”!

S a hűvös, őszi éjszakákon

érezd a HŐSÖK tekintetét…

Üdvösség

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt

megszületnem,

amikor szeretni tudtam,

és szeretnek-e,

nem kérdeztem.

Csak ennyi történt

teljes életemben,

egyébkor

szakadékba buktam.

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt

megszületnem.

Weöres Sándor (1913-1989) Kossuth-díjas költő, író, műfordító

Zelk Zoltán: Nem emlékszem

Mit is akartam mondani?

Soha még olyan fontosat,

olyant, amitől az utak,

az utcák meg a téli kertek,

a kertek meg a madarak,

olyant, amitől…

Nem emlékszem,

csak arra, hogy a hóesésben

az utak, kertek, madarak…

Pedig soha még oly szépet,

soha még olyan fontosat...

Kaffka Margit: Litánia

"Szerelem"? - ezt már írtuk,

Prózába, versbe sirtuk.

Szerelem; olcsó szó ez:

Szerelem, - így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,

A mátkám és a bátyám,

- Kicsiny, fészkes madárkám;

Ideál, - szent, komoly, nagy;

Pajtásom, kedvesem vagy.

Hittel és emberséggel

Első te, kit vállallak,

Kit szóval-szívvel vallak

És álmomba se csallak.

Kit bántani nem hagynék,

Kiért tán ölni tudnék;

Te édes-kedves társam,

Miféle szerződés ez?

Micsoda Isten irta?

Ady Endre: Vallomás a szerelemről

Hetedhét országban

Nem találtam mását:

Szeretem szép, beteg,

Csengő kacagását,

De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt

Erős, nagy voltomban,

Szeretem hibáit

Jóságánál jobban,

De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges

Voltomat e nászban

S fényes biztonságom

Valakiben, másban,

De nagyon szeretem.

Vészi Endre: Arckép ezer tükörben

...Elkezdenéd újra?

El én!Tiszta szívedből?

Nincs tiszta szívem.

És jó hideg aggyal?

Nincs hideg agyam.

Mert múlékony és nem múló anyag vagyok,

kit víz alá húz a kétkedés,

de földob, mint repkedő halat, a remény,

s mert tízezeréves feledés szunnyad idegeimben,

elhiszem, hogy itt az a perc,

mely újra szárnyra bocsájt.

Zelk Zoltán: Október

Kisöccsétől, Szeptembertől

búcsút vesz és útra kél,

paripája sűrű felhő,

a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,

amerre vágtatva jár,

félve nézi erdő, liget,

de o vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,

felhőlovas szélszekér?

Azt hiszed tán, aki siet,

aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi

hiszen nem megyen ő messze,

csak addig fut, míg rátalál,

a bátyjára, Novemberre.

Wass Albert :Hajnali nyomok

Látom: ma erre jártál,

nyomot hagytál a harmatos gyepen.

A madarak is tán azért dalolnak,

s az Isten is azért mondá talán:

ma szép idő legyen!

Azért kelt fel a nap is ily korán,

hogy csókolhassa azt a kis nyomot,

amely a bükkerdőig elvezet.

A bükkerdőbe már be sem tekint:

a bükkerdőben úgyis elveszett.

Azért esett ma harmat,

hogy merre jársz, parányi nyom legyen.

S legyen, amit egy furcsa vándor

csókolgasson a harmatos gyepen.

Szabó Lőrinc: A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt.

Áldottak voltak a titkos erők,

melyek a túlsó partra vittek át,

ahol a lélek elejti magát,

ahol gyógyul a fájó akarat,

ahol bilincsét oldja a tudat,

ahol levedli magányát az Egy,

ahol a Sokba az ember hazamegy,

ahol félelem és vágy megszünik,

ahol az ész nem érzi szárnyait,

ahol a cél leteszi fegyverét,

ahol tárgytalan merengés a lét,

ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,

ahol már puszta közeg az egyén,

ahol én jártam: minden pillanat,

ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:

ami, álmodva, a vég gyönyöre,

s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Dugasz István – Hit nélkül

Árpád az ősünk és vezérünk

Nélküle itt soha nem élhetünk.

Nekünk e földet ő szerezte,

Árpád sávos zászló vezette.

A turul jelkép a zászlaján,

- E jelkép örök neked hazám.

Aki e jelképet tagadja

Magyart itt látni nem akarja -

István tette szentté a magyart,

Ő mindenkinek csak jót akart.

Ott ahol volt, szentlélek lakott,

Ő nekünk egy országot adott.

Mert pogányként nem lenne magyar,

Mi sem lennénk más, mint az avar.

Nevünk szép volt, mint a félhold,

Köröttünk mindenki hódolt.

Amikor még igaz volt a magyar

Nem bánthatta az idegen kar.

Ahogy veszett a hitünk

Egyre gyengébbek lettünk.

Hit nélkül a végén elveszünk,

Hisz nem él bennünk a szellemünk.

Lassan nem tudjuk mi a haza,

Olyan, mint elkergetett anya.

Olyanok vagyunk, mint a jéghegyek,

Előbbre valók az érdekek.

Más okok miatt elolvadunk,

Talán csak egy emlék maradunk.

Jön az ősz

Jön már az ismerős,

széllábú, deres ősz.

Sepreget, kotorász,

meg-meg-áll, lombot ráz.

Lombot ráz,

diót ver,

krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat,

s harapja, kurtítja,

a hosszú napokat.

Wass Albert - Álomtündérhez...

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.

Te nem lettél még hozzám hűtlen.

Mikor mindenki csalfán elhagyott,

Gyújtottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta

Te elvittél az álmodó avarra.

S te mutattál mindent, ami ott terem

A bűvös, varázsos álom-réteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,

Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

Ha vérző szív volt mellemen az érem,

S töviskoszorú messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,

Virágot hintettél rám és tavaszt.

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,

Vittél az eszme-Krisztus után,

S hogy az igazság sugározzon rám,

Vezettél fönt a néma Golgotán.

Ha rám viharzott lent az ember átka,

Vittél a béke messze csillagára.

Féltem. . . kezed kezembe tévedett.

Óh, örökre áldott legyen neved!

Nagy László

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?