Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kányádi Sándor: Tudod

Tudod

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Hangtalanul

Mint az árva nyárfa

A temető előtt,

Úgy hallgatom a csendet

A rácsos ablak mellett,

A zsongó némaságot,

Mely a szívembe nőtt.

Sok volt a zaj, az ige,

Ujjongtak a dalok,

Most a nagy némaság szól,

Mint örök orgonából

A vox humana hangja

És én csak hallgatok...

Juhász Gyula

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

Radnóti Miklós: A mécsvirág kinyílik

A mécsvirág kinyílik

s a húnyó láthatárnak

könyörg a napraforgó;

a tücskök már riszálnak,

odvában dong a dongó

s álmos kedvét a bársony

estében égre írta

egy röppenő pacsirta;

s ott messzebb, kint a réten,

a permeteg sötétben

borzong a félreugró

nyulak nyomán a fűszál,

a nyír ezüstös ingben

immár avarban kószál,

s holnap vidékeinken

újból a sárga ősz jár.

1943.augusztus 26.

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,

Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,

S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,

S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,

Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,

S hogy édes életednek újra egy éve veszve,

Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,

Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe

És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,

Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen

Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

Fjodor I. Tyutcsev: Kora ősszel

/Ford: Szabó Lőrinc/

Kora ősszel néha a friss táj

arcára pírt még csodák tüze fest.

A nappal tiszta, mint a kristály,

és fényben tündöklik az est.

Hol sarló járt, s dőlt kalász-rengeteg,

minden kiürült már a messze pusztán

s fehér pókháló-erezet

csillog a sok üres barázdán.

Mind tágasabb az ég...A dal kihalt belőle...

De messzi még a téli viharok:

s frissen-mosott, meleg azúr-mennybolt ragyog

a pihenő mezőkre.

Mihail Lermontov: A halott szerelme

Fordította: Lator László

A testem napról-napra porlad

a föld alatt,

de lelkem megtalálja, hol vagy,

s veled marad.

Szerelmem nem oltja semmi,

tovább lobog,

a síri éjben is, feledni

itt sem tudok.

Nem bántott végső perceimben

a félelem.

Örök lesz most a búcsú, hittem,

s emléktelen.

De íme, elfogott a bánat:

az égiek

között is vágy kínzott utánad,

s nem leltelek.

Mit ér az Isten fényhatalma,

mit ér a menny,

ha földi szenvedélyem álma

itt van velem?

Magamban itt is óva őrzöm

szüntelenül,

csak sírok egyre, mint a földön,

s féltés gyötör:

Tán bőröd más lehelet éri,

más száj becéz -

és árva lelkem nem kíméli

a szenvedés.

Vagy látlak szenderegni téged

más oldalán,

és forró, fojtott szavad éget

parázs gyanánt.

Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,

te hű leszel,

magadat súlyos esküvéssel

jegyezted el.

- Miért a könny, a riadalmak,

ó, mondd, minek?

Hisz nélküled békét, nyugalmat

úgysem lelek.

Wass Albert:

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt…

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

s a víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Őszinte szív

A csend őszinte szív hangja

A csend perceiben szólal meg

a szeretet tiszta hangja,

őszinte lélek ki meghallja,

boldogtalan sosem lesz,

hisz lelke fénylő csillaga,

ragyog naponta.

Ezüst szikrák színeiben,

ontsa a békét, reményt, hitet.

Csillag érte ragyog fenn az égen,

kis madárka éneke szelíd hangja,

énekel ha elbátortalanodna.

Ne félj drága ember,

jó úton mész előre,

Isten védő karja a te pajzsod.

Napangyal zengő dala,

földanya két karja,

őrzőangyal óvja

Isten megáldja a jókat.

Tenni szüntelen naponta,

alázattal, áhítattal,

szív míg dobban,

ontani, adni, ragyogni,

embernek lenni mindhalálig!

Üzen a csend őszinte szív hangja.

Szebenyi Judit

Tóth János

Már vége a nyárnak

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén

Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.

Őszi ruhát hullató színes tarka fákon

Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.

Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva

Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.

S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat

A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.

Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak

Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.

Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge

A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.

Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok

S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.

A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja

Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága.

Várnai Zseni: ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,

meggörnyesztették a szenvedések,

a háta hajlott, a szeme árkos,

s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,

csak munkában, kopott ruhában,

remegni értünk, sírni, félni,

én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten

áll ő kopárra szüretelten

a késő őszben, s földre hajlik,

panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,

magában néz elé a télnek,

a hosszú télnek, elmúlásnak,

lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,

látom őt lassan ködbeveszni,

belehullni az öröklétbe,

időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,

aranyszíve a napban fénylik,

így él majd ő gyümölcsben, fában,

elmúlhatatlan anyaságban.

Read more: [link]

Reményik Sándor

Őszi erdőn hamvadó parázs

Te szép, te szomorú, te tiszta láng!

Most már: avarba hamvadó parázs,

Én nem gyújtottalak,

Én nem oltottalak

Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.

Arra jártamban

Megcsapott messziről a meleged,

Tovább mentem,

Nem éleszthettelek.

Most hát elalszol.

Aludj.

Békesség neked.

Takarjon be a diadalmas Ősz,

A csend,

S a nesztelenül hulló levelek.

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján

lombot ontva

vén akácfa vetkezik,

ablakomba

búcsút mondva

nyújtogatja ágkezit.

Ha szökellő

őszi szellő

simogatja sudarát,

gallya rebben,

halk zörejben

sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad

bármi bágyadt,

bármi búsan bólogat:

vén akácom,

e világon

nincsen nálad boldogabb!

Viharával,

nyomorával

átaluszod a telet -

új virággal,

lombos ággal

kelteget a kikelet!

Reményik Sándor: Üres templomban

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,

az üres templomba besurranok.

Egy lélek, aki Istent látogat.

A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,

és mise sincs, se karinges papok,

az oltáron két öröklámpa ég,

az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.

Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,

itt állok, szemben állok Ő vele

s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma

csak fürkészem a nagy Akaratot;

úgyis addig állok, míg Ő akarja

s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,

mintha erdőben néznék csillagot,

ahol az örök, ős csend ünnepel,

pedig – csupán egy templomban vagyok.

Radnóti Miklós: Virágének

Fölötted egy almafa ága,

szirmok hullnak a szádra,

s külön egy-egy késve pereg le,

ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,

szemedre hajolnak az ágak,

fényén futkos a fény,

csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,

árny játszik a pilla felett,

játszik a gyenge szirommal,

s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,

megszólal a néma, ezüst éj;

kivirágzik az égi fa ága,

hold bámul a béna világra

Sárhelyi Erika: Túlragozott négy sor

Én már nem lehetek meztelenebb ennél -

az évek során csontig vetkőztem Neked.

Hogyha olykor puhán két karodba vennél,

tán fel is sebezném elfelejtett kezed.

Elfelejtett kezed tán fel is sebezném,

hogyha két karodba vennél olykor puhán.

Vetkőztem Neked - csontig - az évek során,

meztelenebb ennél már nem lehetek én.

Két karodba hogyha puhán vennél olykor,

fel is sebezném tán kezed. Elfelejtett!

Csontig az évek során Neked vetkőztem.

Ennél én már nem lehetek meztelenebb.

Signor István

Ősz

Minden arany már, a Napsugár is,

mely ontotta kincsét egész Nyáron át

nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik

az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,

társuk a lomb alig takarja őket

várják a sorsuk, s egy szeles nappalon

lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen

hajtva a széltől egy árva falevél,

táplálta anyját rövid kis életében,

most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel

érkezik egy hűvös hajnalon,

s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,

a Föld készül. Mereng új Tavaszon....

Ábránd

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzelmim édes tartományát;

Eltépném lelkemet

Szerelmedért.

Szerelmedért

Fa lennék bérc fején,

Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját,

S meghalnék minden év telén

Szerelmedért.

Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal,

Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő,

Szerelmedért.

Szerelmedért

Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném,

Dicsőbb erénnyel ékesítném

S örömmel nyújtanám neked

Szerelmedért!

-Vörösmarty Mihály-

Juhász Gyula

Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Aranyosi Ervin: Egér és az egérfogó (Tanmese)

Hazatért a paraszt,

s kezében csomagja.

Hívja feleségét,

és elébe rakja.

Bontogatják szépen,

s az egér a lyukból,

lesi mi kerülhet

elő csomagjukból.

Kíváncsi az egér,

szemét nagyra tátja,

s az új egérfogót

szörnyülködve látja.

Szalad az udvarra,

rémülten kiáltoz.

– Ez az egérfogó

én reám halált hoz!

Szalad hát a tyúkhoz,

s el kezdi mesélni.

Ám a tyúk leinti:

– Nekem nincs mit félni!

Szalad a disznóhoz,

a rémült egérke.

Kíváncsi, hogy vajon

aggódik-e érte?

Ám a disznónak sincs

oka aggódásra,

magával törődik,

nem is figyel másra.

Szalad az egérke

tovább, a tehénhez,

– de az egérfogó

csak egérrel végez.

Így hát a tehénnek

sincs félni valója.

Csak az egérnek rossz,

ha “süllyed hajója”.

Nem is talál senkit,

aki lelkét szánná,

aki az egeret

kicsit megsajnálná.

Szomorúan tért hát

haza az egérke,

nincsen itt a háznál,

ki aggódna érte.

S lám az egérfogó,

éjjel lecsapódott,

hangja a sötétben,

hatalmasat szólott.

Szaladt a gazdasszony,

megnézni mit fogott,

aztán felsikoltott,

s nagyot káromkodott.

Mert az egérfogó

mérges kígyót rejtett,

amit lecsapódva

rögtön foglyul ejtett.

Sötétben az asszony

lábát az megmarta,

mérgét kiengedni

ily módon akarta.

Beteg lett az asszony,

magas lett a láza,

gyógyítja a város

közeli kórháza.

Hogy gyorsan gyógyuljon,

a gazda tyúkot vág,

egy jó tyúklevessel,

jobbítja a dolgát.

Haza is engedték,

ha már haza vágyott,

a paraszt meg hívta

a nagy rokonságot.

Jött sok barát, s rokon,

mind segítenének,

de két ápolás közt,

valamit ennének.

Disznót vág a paraszt,

hogy legyen mit enni,

ám a feleségen

nem segített semmi.

Meghalt hát az asszony,

s mert temetni kéne,

a gazda sort kerít,

a szegény tehénre.

A halotti torra,

bizony sokan jöttek,

így hát keletje volt

a marhapörköltnek.

Az egér a tort már

szomorúan nézte,

az udvar lakóit

sorra felidézte.

Mi hát a tanulság?

Most elmondom máris:

– Okuljon belőle mind,

aki normális!

Igen önző ember,

aki csak azt mondja,

nem tartozik rá más

problémája, gondja.

Mert őt nem érinti,

reá nincs hatással,

– csak magának “kapar”,

s nem törődik mással.

De te gondolj arra,

azt az utat járod,

amit ember társad

és felebarátod.

Ezt a közös utat

úgy hívják, hogy ÉLET!

Senki ne higgye hát,

hogy csak az övé lett!

Mindenki és minden,

egy nagy szőttes része,

összefügg mindennel

a világ egésze…

Tűnődés

Van örömünk, van régi búnk,

mind a kettőnket egy csók andalít,

s tulajdonképp alig-alig

hasonlitunk.

Egy szó elég, csak egy szilaj,

és semmi pör,

örvény nyilik, és a vihar

kitör!

Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy

és tiszta, lágy,

de hát mihelyt bennünket elhagy

a vágy,

csak félig értjük azt, mi volt már,

és ott az átok...

Te, hogyha férfi volnál,

lennénk barátok?

Paul Géraldy

Berzsenyi Dániel

SZERELMES BÁNKÓDÁS

Itt, hol e bujdosó csermely

A bús bükben tévedez,

S búslakodó énekemmel

Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!

Epekedő szívemben,

S hív kebledbe visszatérek

Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai

A vizeken reszketnek:

Bágyadt szemem záporai

Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel

Az égen pirosodik:

Árvád lankadozó szívvel

Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében

Kínom előtt bujdosom,

A vadon bús zengésében

Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban

Keservimmel zárkozom,

Könnyel ázott nyoszolyámban

Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra

Nyitom fáradt szememet,

Siratlak, ha nyugalomra

Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim

Forrása el nem apad,

Míg bé nem húnynak szemeim,

Míg szívem meg nem szakad.

Ady Endre: Tüzes seb vagyok

"Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess."

Mágori Tamás: Szerelmes álom

Egy pillangót láttam álmomban.

A szárnyai alá vett, s ringatott.

Gyönyörű színekben pompázott előttem,

akár az éj, mikor telihold ragyog.

Egy sötét felhő sem volt az égen.

Csak ő és én, mi ketten.

A pillangó, mely ölelt, te voltál.

Szemeidben könny ragyogott.

Én tudtam, nem hiába vagy most itt.

Vigyázni jöttél, vigyázni fogsz rám.

Őszi este

Ázott földet világít halvány lámpafény,

díszes felhők mögött felizzik már az ég.

Avarból szabott köntöst magának a föld,

melyet illatos szél a vállaira ölt.

Házakat altat a reszketeg telihold,

siető óra az utcákra csöndet hord.

Kint hagyott kertben csak az ősz ül éji tort,

nemsokára dér fedi be a nyári port.

Nem hallani, csak a néma erdő szavát,

kék csend ékíti a lassú éjfél hangját.

Ködhálót fon az ágak köré az éjjel,

esthajnal csillaga a kísérő fényjel.

Toma Viktor

Ady Endre

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifju pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra.

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.

Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk

S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat

A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben

Téli szél zúg s elalusznak a lángok.

Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve

Rebbennek szét a boldog mátka-párok.