Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Johann Wolfgang Goethe - Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

Rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

S éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

A ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

WILLIAM SHAKESPEARE

AZ VAGY NEKEM, MI TESTNEK A KENYÉR

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Illyés Gyula: Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek

nagyon és egyre-egyre jobban.

Ott bujkálni a két szemedben,

rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már

szemeimben élnek és néznek,

s érezni azt, hogy szép, veled szép,

és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,

külön tévelyegve;

talán egy kis fészek adja meg nekünk,

hol ajk az ajkon egymást átölelve,

nevetve-sírva boldogok leszünk.

LASSÚ TÁNC

Néztél valaha gyermekeket a játszótéren?

Vagy hallgattad az eső zaját,

mikor lehull a földre?

Vagy követted-e egy lepke

szabálytalan röptét?

Vagy figyelted-e, a nap

hogyan oldódik fel az éjszakában?

Jobban tennéd, ha lassítanál.

Ne táncolj ilyen gyorsan.

Az idő rövid.

A zenének vége lesz.

Napjaidon átrohansz?

Amikor kimondod: „Hogy vagy?”

meghallgatod a választ?

Amikor a napnak vége van

végigheversz-e ágyadon

hogy a fejedben átfutó

ezernyi gondolatnak helyet adj?

Jobban tennéd, ha lassítanál.

Ne táncolj ilyen gyorsan.

Az idő rövid.

A zenének vége lesz.

Mondtad-e valaha fiadnak

„majd holnap…”

anélkül, hogy siettedben

észrevetted volna bánatát?

Vesztettél el

jó barátságot

visszahozhatatlanul,

csak azért, mert nem volt rá időd

hogy felhívd, és azt mond „Szia”?

Jobban tennéd, ha lassítanál.

Ne táncolj ilyen gyorsan.

Az idő rövid.

A zenének vége lesz.

Ha ennyire rohansz

hogy elérj valahová,

elveszíted az utazás örömét.

Ha egész napodat lihegve

rohanod át, a kapott ajándékot

mintha sosem nyitnád ki . . .

de az út porába dobod.

Az élet nem versenyfutás.

Fogd kezedbe inkább lassan.

És hallgasd muzsikáját.

Tyukodi Mária: Elengedés

Menj hát, ha menned kell

Ne nézz vissza.

Fordulj előre és lépdelj

Amennyire erőd bírja.

Vedd a zsákodat

Tedd a hátadra

Sajnos nem segíthetek

Most már hiába.

Próbáltam menni

Melletted az úton

Próbáltam más lenni

Hazudós módon.

Nem megy többé drága,

Képtelen vagyok rá

Talán egy másik élet

Alkalmas lesz rá.

Elengedem a kezed

Bárcsak ne kéne

De nem tehetek mást

Ez a vége.

Szeretlek, hisz tudod

Itt nincs változás

A legjobb vagy nekem

Nem kell senki más.

Ha nem lehetsz velem

Nincs mit tennem

Elengedem a kezed

Mert ez a szerelem

Pilinszky János

Gyász

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a partalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

Vass Gergely: Nem ment el örökre

Valaki jár a sírok között,

Gyertyát gyújt, könyörög.

Imájában a holtak szíve is megszakad,

De hiába, az a száj már nem kacag.

Nem grimaszol többé, nem mosolyog.

Meg sem mozdul,

Szíve már nem dobog.

De az, ki csendben a gyertyát gyújtja,

Zokog, könnye, - mint zápor - hull a porba.

Válla reszket a hiány terhétől,

Szíve vérzik, nem néz föl.

Csak reszket, s halkan fohászkodik,

Azért, ki alszik, imádkozik.

Görcsösen könyörög, hosszú perceken át.

Előtte a sír, mécses, virág.

Végül feláll, szeméből a könnyet kitörli,

De látszik, hogy egy újabb készül kitörni.

De elfojtja, s lassan a sírra néz.

Megnyugszik és egy képet felidéz.

Egy képet,

Hol az eltávozott lélek

Boldogan integet.

Elhiheted.

Nem ment el örökre,

Csak egy időre.

S mikor majd évek múlva,

Mikor számodra is véget ér az élet,

Várni fog rád, hiszen szeret téged.

ZELK ZOLTÁN: ÉN TÉGED TUDLAK 

Nem rejtőzhetsz el már előlem, 

nem menekülhetsz. Fogva tartalak. 

Rab vagy. S megalvadt bánatomban 

már csak rabságod vigasztalhat. 

S hogy még gonosznak sem kell lennem: 

ha futni vágysz, én futni hagylak. 

S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már: 

emlékeimtől visszakaplak. 

Egy mozdulat, egy szó, tekintet... 

bennem, köröttem rezgő részek. 

De ha úgy akarom, belőlük. 

felépíthetem az Egészet. 

Téged. S köréd a szobát, házat, 

az utcát is a béna fákkal. 

S a napszakot... Így kaplak vissza 

tested köré varázsolt tájjal. 

Mit rejthetnél el már előlem? - 

Megtanulta szemem az ívet, 

amit karod hasít a légben, 

ha magadra húzod az inget. 

S a guruló víz-gyöngyök útját 

has és comb közt, a test árkában, 

amikor nyújtózkodva, lassan 

felállsz fürdés után, a kádban. 

Kifosztottalak, lásd be végre, 

elloptam, íme, minden titkod. 

Tudom félő, lágy harapásod 

s bőröd alatt az eret, izmot. 

S mikor szeretsz: leheletednek 

gőzét. Síró, kis lihegésed. 

Megtanultalak én örökre, 

nem rólad tudok már, de téged. 

Én téged tudlak és úgy tudlak, 

mint az isten, aki teremtett. 

Rezgésből, árnyból és színekből 

újból és újból megteremtlek.

Hajdu Sára: Gyertyaláng

Sötét van, mégis bármerre nézek,

Körülöttem gyertyák százai égnek.

Mindegyik lángja egy életről mesél,

Pedig csend van, senki nem beszél.

Hallom a sok ártatlan kis gyermek dalát,

Kik oly hamar itt hagyták e földi hazát.

Hallom a sikolyt, mely őket kísérte,

Szinte érzem, milyen volt anyjuk ölelése.

Mögöttük ott áll számtalan fiatal,

Kikre várt volna megannyi álom, s diadal.

A nagy betűs élet kapujához értek,

De valamiért mégis inkább nyugovóra tértek.

Mesél a gyertyaláng sok anyáról, apáról,

Szép szerelmekről, és sok hű barátról.

Megfáradt öregekről, kiknek az volt az utolsó reménye,

Hogy megpihennek majd, Istennek ölébe.

S van egy láng, mi csak nekem mesél,

Rólad, s arról, engem menyire szerettél.

E lángot szívemben őrzöm, míg élek,

Míg egyszer majd rólam is a gyertyák mesélnek.

Juhász Gyula:Bölcsen és derűsen

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,

Élni, nem remélni,

Haláltól se félni, véle megbékélni.

Temetőbe járni, vígan elsétálni,

Koszorúkat látni

S mosolyogni: utunk oda mily parányi.

Nézni az egekre, tavaszi mezőkre,

Téli örökzöldre,

Altatóra várva heverni a földre.

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,

Élni, mit se félni,

Rövid földi lázat könnyűnek ítélni!

Ki vagy te, aki visszafogtad

futásomat?

Mért vagy erősebb, mint az ösztön,

mely más utat mutat?

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,

most alkuszom vele;

hiába érzem, hogy vulkán e föld,

hogy füstöl krátere,

riadozó álmom felett

neveli suta magzatát, lebeg

az együgyű reménység,

hogy te meg én s a jegenyék talán,

akik hallgatták vad szivünk verését,

mi mégis, mégis, mégis...

ó, talány,

ki fejt meg téged?

Ha körülnézel, kiborul a táj,

feldőlt kosár,

mikor mosolyogsz, jó mezőn

futkos valami nyáj,

ha megszólalsz, felemeli fejét

a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a

mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán

úgy lebben, mint a láng

ez a hajlékony, nyári éjszaka.

A ház. Haza. Világ.

Futni szeretnék, be az éj alá.

Ki van ott, aki hív?

Ha láthatnál most szívemig!

Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

Most miért szédülök?

Jaj, mennyire félbemaradtam!

Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

‪Szabó Magda:‬ Elfogadlak

SIMON ISTVÁN: KÉSŐ ŐSZ

Aranyszegélyű fellegek

között szállnak a vadludak.

Alkonyul,-látni sem lehet

őket, csak hangjukat

hallani.

Nincsen már hegedűs tücsök,

csak kósza eső van, ami

csipeg-csöpög a fű között.

Ezüstös dér, vagy ropogó

hóharmat lesz reggelre itt.

A vetésekre takaró,

bizony az kell kikeletig.

A fának ködszakálla van,

Meglengetik a szelek,

s így hajtogatja hasztalan,

hogy esik, szédül lefele

utolsó

ágrólszakadt levele.

Oly furcsák vagyunk mi emberek

a lelkünk sír, az ajkunk meg nevet.

Egymásról azt hisszük,

hogy boldogok talán,

s irigykedünk is egy-egy boldog szaván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,

hogy gondolatai tiszták és szabadok.

Nem vesszük, dehogy vesszük észre,

hogy könnyek égnek lángoló szemében.

Különösek vagyunk mi emberek.

A lelkünk sír, az ajkunk meg nevet.

Hazugság az egész életünk,

hisz akkor is sírunk, ha nevetünk.

-Dante-

Fésüs Éva: Őszi dúdoló

Mit siratsz, te kismadár?

Elrepült a drága nyár.

Búzaszem nem terem

köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?

Véget ért a lenge tánc

Itt az ősz, csendes ősz,

lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykurutty!

Kis porontyom, menj, aludj.

Jó gyerek nem brekeg,

téli álom lepte meg.

József Attila: Kedvesem

"Bizony a szirmok összeborulnak este.

Nem akartalak megcsókolni se,

Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,

Mint kisgyerek az édesanyját.

A vackorfa a beojtott ággal összenő,

Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,

Én kedvesem,

És szebb is vagyok, miként az éjszaka

A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,

Mely fogócskára tanítja a gyerekeket

És fölkelti a sáros füveket.

Régóta várt mellem bozontos rengetegje,

Hol éhesen, meg félfagyottan

Indulatok aggancsos csapata öklelődött

És most, íme,

Békén legelgeti liliomszavaidat

Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,

Én kedvesem.

Még sötét van,

Leheletünk se látszik,

De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,

Odaki hajnalodik

S én még mindig csókokat beszélek."

Klein Zoltán: TERMÉSZETBARÁT

A természetbarát

Nem csak néz, - de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg - megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

Márai Sándor

Mennyből az angyal

Mennyből az angyal – menj sietve

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság ?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal.

New York, 1956.

Várnai Zseni:

Őszi dal.

A nyár szerelme forró és merész,

de édesebb az őszi napsütés,

a csókja már nem éget,mint a láng

csak simogat,mint egykor jó anyánk,

szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,

hol lágy zene,hol vészes szenvedély,

a fény, az árny oly gyorsan változó,

mint életünk,e hullámzó folyó,

még kék az ég,de már is el borul...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,

zordan borong a felhős messzeség,

egy csonka ágra csapzott varju száll,

mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...

csak nézem és szívem elszorul:

jaj,minden nap korábban alkonyul...

korábban alkonyul..

Ady Endre - Három őszi könnycsepp

Őszi délben, őszi délben,

Óh, be nehéz

Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,

Óh, be nehéz

Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,

Óh, be könnyű

Sírva, sírva leborulni.

Móra Magda: Az út felén túl

Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,

nem maradt hang: a semmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelző zászló,

a magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat,

és voltál tűrés, és lettél alázat.

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság:

a mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

s mindezt beláttad, és mindezt megélted,

és be tudsz állni a legszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsod fejedelme!

Faludy György : Régtől sejtettem ezt

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,

hogy más is rájön: nyakunkon a kés;

mert ha igaz és nincs Isten az égben,

úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,

csak káosz, ahol minden egyre megy

és mentől többet tud, lát, ért az ember,

az élet annál értelmetlenebb: -

rémálom két irgalmatlan setétség

között. Még jó, hogy a vers meg a szépség

tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.

Kihúzták a festő alól a létrát:

kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

Áprily Lajos

Kerget az ősz

Kertünk felett felleg rohan,

szél rázza már a tört hidat.

Vizedről, játékos fiam,

hozd el már kis hajóidat.

Vitorláid gyanútlanul

vesztükbe mért indítanád?

Ártó, hideg viharba fúl

a sugaras robinzonád.

Szél fosztogatja holt nyarad.

Szabad fiam, szabad madár,

csukd össze könnyű szárnyadat:

jégfedeles kalitka vár.

Az erdőszél felé se menj,

az északos oldal csupa dér.

Lejtőidet köd önti el,

zörgő, gonosz tüskéivel

megindul az ördögszekér.

Emlékeink kis palackja

Bárcsak minden egyes drága percet,

egy kis palackba rejthetnénk.

Szerető ölelést, mosolyt, jókedvet,

mind-mind megőrizhetnénk.

Múlik az idő, s a világ változik,

de van, ami halhatatlan marad.

Egy illat, egy gesztus, ami felrémlik,

és megannyi szeretetteljes pillanat.

Mindez valóban megtörtént Veled,

nem álom, s emléke örökké Tiéd.

Apró rezdülés, fontos pillanat,

mit bár megmenthetnénk.

Néhány év imádott emlékei,

melyek drágábbak mindennél.

Életünk kicsi mozaikjai,

ami már soha el nem vész.

Őrizd meg eme kis palackot,

tartsd kezedben a múlhatatlant.

Sose feledd a tündöklő színpadot,

s azt, mit örökre szívedben hagyott!

/Galkó Patrícia/

Harsányi Balázs

Barátok

A barátaim a legjobb emberek,

Kiket szívembe gond nélkül beengedek.

Nekik mondom el legféltettebb titkaim,

És ők tudják, merre vezetnek útjaim.

Ők segítenek a rossz napokon,

És átszelnek velem a patakon.

Ha már a remény sincs velem,

Látják rajtam és nem kell bejelentenem.

Velem vannak jóban-rosszban,

Akkor is ha bomba robban.

Mikor már a szakadék szélén állok,

Mindig ott vannak mellettem a barátok.

Hogy mit jelent nekem e kis szó?

Olyan, akár egy esküszó.

Ha nincsenek barátaim,

Nincsenek szívdobbanásaim.

Aranyosi Ervin: Október 23.

(1956. emlékére)

Idegen népek állnak vállainkon,

saját hazánkban rabként tartanak.

S bennünk a vágy, már nem maradhat titkon,

hiába tankok, gyilkosok vad hadak.

Bilincs a kézen, béklyó köt a földhöz,

de mindez gyenge, míg lelkünk szabad!

Hazug világ, ma tőlünk messze költözz!

Igaz magyar, hát mutasd meg magad!

Megannyi nép már átgázolt felettünk,

s uralt minket. Hát ebből már elég!

Tatár, Török, Habsburg csicskása lettünk,

Trianont, nácit is nyögött-e nép.

“Felszabadítók” rabolták hazánkat,

és vittek mindent, mi mozdítható.

Hagytak tengődni, mert ez volt a látszat,

de szívta vérünk, a tolvaj hódító.

És jött egy nap, október huszonhárom,

hitet hozott a hűvös őszi szél:

Szabaddá válunk, végre, minden áron,

a bátor szív egy szebb jövőt remél.

Igaz szívek a nemzetért dobognak,

s elárult lelkek mernek hinni már.

Barikádon lyukas zászlók lobognak,

szabadság nélkül, az életünk sivár!

Áldott a hős, ki kiáll a hazáért,

s minden áruló legyen átkozott!

Szeresd hazád, felelős vagy a máért,

amely reményt, s szabadságot hozott…

Várnai Zseni: ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,

meggörnyesztették a szenvedések,

a háta hajlott, a szeme árkos,

s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,

csak munkában, kopott ruhában,

remegni értünk, sírni, félni,

én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten

áll ő kopárra szüretelten

a késő őszben, s földre hajlik,

panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,

magában néz elé a télnek,

a hosszú télnek, elmúlásnak,

lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,

látom őt lassan ködbeveszni,

belehullni az öröklétbe,

időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,

aranyszíve a napban fénylik,

így él majd ő gyümölcsben, fában,

elmúlhatatlan anyaságban.

SZÉP ERNŐ

MILYEN JÓ

NÉKEM LEFEKÜDNI

Milyen jó nékem lefeküdni,

Eldúrni magamat az ágyban,

A párnák halmait ölelni,

Míg a szender havaz be lágyan.

Óh istenem, de jó aludni,

De jó is elaludni nékem,

Elveszni a piszkos világról

Mint este a felhő az égen.

De jó nem hallani fülemnek,

De jó nem látni a szememnek,

De jó nem tudni a fejemnek,

De jó nem fájni a szivemnek.

Mikor halálom jut eszembe,

Nem is tudok már tőle félni,

Hiszen lefekszem és elalszom

Oszt többet soha nem kell élni.

Jaj nyöszörögtem, nyavalyogtam,

Ettem az ajkam, könnyem nyeltem,

Míg én az alvás üdvösségét

Megtanultam s kiérdemeltem.

Most elbúvok, mint búvócskában,

Falnak fordúlok bajtól-bútol,

Egy sóhajom maradt: elűzöm,

S fáradt lelkemben angyal dúdol.

Az ágyam szélire leülnék

Ha lehetne, mikor elalszom,

A villanyt ujra felcsavarnám

S nézném az én idegen arcom.

Hajamat gyöngéden legyezném,

Igazgatnám a takarómat,

Lesném, álmomban mit beszélek

És megtanulnám minden szómat.

Találgatnám csukott szememről,

Hol járok most, az Indiákon

Vagy a hercegnő halk kertjében?

És suttognám: szegény barátom.

Helen Bereg

Őszi hangulat

Öleld magadhoz nyár

Gyengülő melegét!

Hangtalan jön az ősz.

Tegnap még zöld levél

Nap-nap után érzi,

Mint festi sárgára

Ősz ecsetje, a dér.

Sárga lombkorona

Vöröses színre vált.

Rövid átmenet csupán,

S barnára aszalja

Az őszi elmúlás.

Hangtalan jön az ősz,

Ködfátyolt borít

Reggelente a fákra.

Harmat csillogása

Reszketve esik

Hidegen didergő,

Rongyos lombruhára.

Lassan minden levél

Avarrá csendesül,

Hajdanvolt zöldjét

Emlékképként őrzi

Szem írisze ott belül.

Nyirkos hajnali szél

Elfújja napsugár

Gyengülő melegét.

Öleld magadhoz!

Rejts ruhád alá!

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein

A csermely violás völgye nem illatoz,

S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem

Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

Lollim barna szemöldöke!

Kun Magdolna: A szív határai

A szeretetnek nincs törvénye,

és nincsenek jogszabályai,

mert az ember önnön döntése,

meddig terjed a szív határai.

A szeretethez nem kell más,

csak néhány kedves szó,

mert az, lélektől lélekig terjedő,

szép muzsikaszó.

S ha szívünkbe muzsikál a dal,

nem nyomaszt bennünket a csend,

mert minden benne szóló dallam,

mosolyt zsong majd bent.