Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kun Magdolna: Szeretnék....

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,

elérhetőt,

kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely

dalra késztet,

elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket,

szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.

Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,

hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.

Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,

vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal.

Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,

dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat,

Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok,

s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet...

Csokonay Vitéz Mihály: A reggelről

Már alélva pislog szép fénye azoknak

Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.

Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak

Felébredésére a piros hajnalnak,

Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,

Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.

Az ég alját piros bársonnyal prémezi,

S aranyos csipkékkel körűl övedezi.

Szép bársony burkokból kihívja azokat

Az estve még félig bimbó virágokat,

Amelyek kitárván szagos kebeleket,

Béfűszerszámozzák az egész vidéket.

Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,

A kies vőlgyeket bényargalják velek,

Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak

És egy fűszerszámos templomot csinálnak,

Amelynek pirosló rózsából rakatott

Oltárára hint le a hajnal harmatot,

Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,

Az egész szent helyet béfüstölik velek;

Melynek az ambránál éltetőbb illatja

Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.

Erre a madarak koncerti zengenek,

S a lélekben egy szép érzést teremtenek.

A szelek is áldó éneket suttognak,

S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

"Szájon, mellen, karban, kézben,

Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,

Halálosan, tudatosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben

Legyek mint csontváz, víg halott.

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom."

"Ifjabb voltam s tán jobb lehettem

Találkozásunk idején.

Anyegin, szívemből szerettem,

S szívében mit találtam én?

S válasz mi volt? Szigorusága.

Egy halk leány szerelme, vágya

Nem is volt újság, ugye, nem?

Ma is meghül még - istenem! -

Vérem hideg, feddő szavától

S szemétől... Nem hibáztatom:

Nemes szándékú volt nagyon

A szörnyű órában, s magától,

Amit tett, nem volt helytelen:

Köszönöm, hogy úgy bánt velem..."

Puskin: Anyegin

Ady Endre

A rém-mesék uhuja

Fél-hajnal csöndje s a szobán

Nagy, kék fülekkel, ostobán

Egy furcsa bagoly átröpül,

Mint a rém-mesék uhuja.

Szárnya veri az ablakot:

Magam vagyok és én vagyok,

Így nem éreztem soha még

S nem láttam az életemet.

Talán elszáll, ha fölkelek?

Hajh, hajnalodó éjjelek,

Hajh, multam, sorsom, életem,

Nagy, kék fülű uhu-madár.

Gyurkovics Tibor: Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj

a sárga nyár is égre száll

feltündököl a láthatár

gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék

közötte vékony kék az ég

a szél kiáltja szerteszét:

ne még ne még!

Kiröpül az egész határ

- de gyönyörű az őszi ég -

a szél süvítne még: ne még!

amit gyűjtött a sárga nyár

a szél süvítve vitte szét

soha nem adja vissza már

ez a gyönyörű őszi ég

amit röpít a kék határ

soha nem adja vissza már

se ősz se tél se ősz se nyár!

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,

ahogy még sosem szerettem,

hogy kitárom az ablakot,

és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,

A szemembe, szívembe, számba,

és én magam is ragyogok.

Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem

lopódzik be a naplemente,

mielőtt lebukik a nap,

arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem

megadatott, ahogy nem szerettem

senkit se, talán csak Istent,

ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,

s övé vagyok...

Gyurkovics Tibor : ÖRÖKKÉ

Örökké van a táj, a fák, az almakertek,

a fák végén a lomb vagy a diólevél,

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,

a lebegő ködök a levegőbe fúrva

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,

a billenő hegyen a tér sziklája áll,

mint mértani idom, amelybe zárva él egy

madár és énekel tízezer éve már.

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják

a szívemet, szegezz a fák közé oda,

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Aranyosi Ervin: Ne hagyd, hogy betegség leterítsen

Az idő tovaszáll, emlékek szépülnek,

egykor csodás percek kincstárba kerülnek.

Nem mozdul a lábad, nem visz már előre,

nincsen cél, ami várna, nem kapsz már erőre.

Úgy hiszed, az élet ennyi volt, s már vége.

Már nem is fohászkodsz, s nem nézel az égre...

Várod, mint megváltást eljövő halálod,

zűrös világunkban helyed nem találod.

Pedig már van időd! Végtelen, mint tenger,

s tudnál teremteni bűvös értelemmel.

Nem látsz túl magadon, csak bajodat látod,

ezzel béleled ki megszürkült világod.

Eszedbe nem jutna: - változtatni kéne!

- Nem csak "trottyos" vagyok, vén apó, vagy néne.

Ne hagyd kialudni lelked tiszta fényét,

vedd újra kezedbe a világ teremtését.

Világot teremtett a jó "öreg" Isten.

Ne hagyd, hogy betegség, hiány leterítsen.

Te is gyermeke vagy, teremtésre képes!

Járulj hozzá te is az új teremtéshez.

Aranyosi Ervin: Válaszúton

Merre megy az utam? Válaszúthoz értem.

Lerogytam a földre, s teremtőmet kértem,

segítsen dönteni, melyiket válasszam,

rosszat elkerülve, csak a szépet kapjam.

S szólott az Úr hozzám: - Nincsen rossz döntésed,

csak ha teendőid, büntetésnek érzed.

Minden út feladat, amit el kell végezz!

Rajtad áll, hogy hogyan jutsz el a végéhez.

Gyötrelmeken mész át, ameddig megéled,

vagy új, nagy kalandok történnek meg véled?

Minden benned dől el, válaszd, ami tetszik:

a keserű "megfagy " , a bátor "felmelegszik " !

Az utad nagy kaland, élvezz minden percet!

Szolgáld mindazokat, kik téged szeretnek.

Szolgáld azokat is, akik másképp élnek,

kik az árnyékuktól, s önmaguktól félnek.

Járj be minden utat, s a végén meglátod,

csodák szegélyezik az egész világod.

Nyakó Zita: Menni kell tovább

"Az életed hosszú út,

végtelenbe nyúló utazás,

megállók a boldog pillanatok,

s aztán menni kell tovább.

Szoríts magadhoz kedvesem,

hadd tartson még itt a vágy,

Aztán legördülő könnyekkel,

majd menni kell tovább.

Most megpihenek, maradok,

most még félve bújok hozzád,

s talán az utamon társam leszel,

mert menni kell tovább.

És egyszer elengedem a kezed,

s küldök egy utolsó csókot hozzád,

becsukom fáradt szemeimet,

s az úton egyedül megyek tovább."

Gondolatjel

Azt mondják, csak egy "gondolatjel"

az élet két évszám között,

s roppant idő folyamában vesz el

az is, vagy elnyeli a köd.

Mi volt előtte, s lesz utána?

Hány van, ki meg sem kérdezi,

és aki tán, az is hiába,

nem válaszol az ész neki.

De válaszol a Könyvek-Könyve!

Nos, kell-e hát a Biblia?

Kereszten vérzik elgyötörve

tükrében az Isten Fia,

Ki értünk jött le, meg van írva,

és bűneinkért szenvedett,

hogy végtelenre hosszabbítsa

a sok-sok "gondolatjelet".

Füle Lajos

Robert Burns - Ha mennél hideg szélben

Fordította: Weöres Sándor

Ha mennél hideg szélben

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar

rémségesen, rémségesen:

szívemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,

sötét, veszett, sötét, veszett;

mennyország volna nékem az

együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura

az ég alatt, az ég alatt:

koronám legszebb ékköve

volnál magad, volnál magad!

Várnai Zseni: Szolgálj szívem!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen,

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este, ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok,

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este, ha ágyamba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,

holnap sikerül minden biztosan,

a félúton, szívem, jaj meg ne állj,

kip-kop... tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog...

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...

Most meg-megállok s felfohászkodom:

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...

Csak kis kitartás, még egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan...

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

Várnai Zseni:Fáradt a szívem

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

Reményik Sándor: Az én békességem.

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,

S szívembe egyszer az a béke szállna,

Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -

Előbb elzárnám a láda fiába.

Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,

Trónolnék vele a világ felett.

Nagy-óvatosan körültapogatnám:

Hogy hát igazán, igazán nem álom?

Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:

Testvér, testvérem, rokonom, barátom,

Itt, itt a béke, itt van aranytálon!

Itt, itt van mindennek a megoldása,

Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:

Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

Czető László: Szeretet

Szeretlek, oly szép ez a szó,

Szemnek látni, s füllel hallani jó,

Érezni azt, amiből e szó fakad,

Tudni viszont ezt soha nem szabad.

Mert amit tudunk, az stabil, biztos dolog,

De a szeretet bizony kétoldalú korong.

Gondozni kell mindig, óvni, és védeni,

Meglátni a szépet, s azt meg is érteni.

Sok-sok apró dologban örömünket leljük,

Hogy ne tudjuk okát, miért is szeretjük.

Millió darabból áll össze az egész,

Egésszé teszi őket a szív és az ész.

Ha megkérdezik tőled: "miért is szeretsz"?

Válaszolni ilyenkor nem igazán lehet.

Egy-egy szóval elmondani igazán merész,

Mert akit szeretünk, erre egy élet is kevés.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú őszt,

lehet-e némán téát inni véled

rubin téát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Ady Endre

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,

Ha hitted, hogy még mindig tartalak

S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:

Sorsod szépítni hányszor adatott

Ámító kegyből, szépek szépiért

Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem:

És köszönök ma annyi ölelést,

Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

Amennyit férfi megköszönni tud,

Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak

Fövényes multban, zavaros jelenben

S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján

Milyen régen elbúcsuztattalak.

Milyen régen csupán azt keresem,

Hogy szép énemből valamid maradjon,

Én csodás, verses rádfogásaimból

S biztasd magad árván, szerelmesen,

Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

Nem bírt magának mindent vallani

S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,

Akartam látni szép hullásodat

S nem elhagyott némber kis bosszuját,

Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,

Nem kevés, szegény magad csúfolását,

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma

S hozzám tartozni lehetett hited,

Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,

Kinek én úgy adtam az ölelést,

Hogy neki is öröme teljék benne,

Ki előttem kis kérdőjel vala

S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág

Rég-pihenő imakönyvből kihullva,

Vagy futkározva rongyig-cipeled

Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát

S, mely végre méltó nőjéért rebeg,

Magamimádó önmagam imáját?

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

Csillag-sorsomba ne véljen fonódni

S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

Általam vagy, mert meg én láttalak

S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Várnai Zseni - Mi legyek még?

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,

tejjé változtam, az kellett nekik,

ültem kis ágyuk mellett reggelekig,

ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,

hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,

s mikor szemükbe visszatért a fény,

napként sütötte őket az enyém,

s piros lett arcuk, alma gömbölyű,

attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajas kenyér,

és játékszer, hogy meg ne unjanak,

és képeskönyv, hogy megtanuljanak

belőlem mindent amit álmodom,

később az egyszeregyet számolom,

növök velük, már iskolás leszek,

s a nagy katedra előtt reszketek:

felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,

borzalmas, hogyha bennük elbukom!

Most széllé kell változnom, hogy elérjem

az egyiket, a messzeségbe kínt,

de aki volt, örökre tovatűnt,

s ha elfogom, ha átölelhetem,

lelke páncélját át nem törhetem,

s mindkettő bár belőlem sarjadott,

többé már nékik mit sem adhatok,

a földön nincs több oly bús szerelem,

mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?

Legyen belőlem sűrű rengeteg,

majd jól elbújhat ott a két gyerek

ha menekülni kell a rossz világból,

és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,

és tejjel-mézzel folyó kis patak,

isznak belőlem, hogyha szomjasak,

és dalolok majd nékik estelen:

- Aludjatok el itt a keblemen.

Várnai Zseni

ÉN MONDOM ÉS TE ADD TOVÁBB (1935)

Én mondom és te add tovább

Csak ember tűr

Új hullámhosszra szállj

Mandulák

Amiért fiat szültem

Hang a lemezen

Minta érték nélkül

Utazás

Babona

Csodálatos

Szelet markoltam, elrepült

Belebámultam a napba

Mi legyek még?

Már itt az ősz, Szerelmem

Szolgálj szívem!

Macskazene

Szegény öregasszony fohászkodik

Asszonyok a gőzben

Árva lány

Aggszűz sírdogál

Őszibarack

Néztem önmagamba

Álmodni puszta földön

Csak szívem világol még

Retusált fénykép

Nem volt hiába semmi sem!

Antóni Sándor: Alkotmányunk Ünnepe

Szeretünk hazánk úgy, mint gyermekünk,

Tiszteljük őseinket, kiket soha sem feledünk.

Becsületre, Tisztességre, Bátorságra tanítottak,

Kik a hazáért oly sok vért áldoztak.

Szeretünk téged, mindannyiunk bölcsőjét,

Itt születtünk, e földnek esszük áldott kenyerét.

Alkotmányunk tisztelt Ünnepére,

Szent István királyunk dicső szellemébe,

Emlékezzünk, de semmit ne feledjünk,

Hitben és reményben tovább kell, hogy éljünk.

Hazánk Magyarország, Te oly sokat áldoztál,

Kit igazságtalanul megcsonkítottak.

Bárhová is sodor minket az élet,

Az isten magyarnak teremtett Téged.

Kis nemzetünk maroknyi népe,

Ezer éve élünk a

Kárpátmedencében.

Dicső vezérünk Szent István király,

Ki törvényeiddel rendet parancsoltál.

Nagyasszonyunkra bízva népét és országát,

Szigorú törvénybe foglalta népünk alkotmányát.

Hit és a hazaszeretete kössön minket össze,

A magyarok istene áldjon mindörökre.

Ünnepeljünk hisz van mit Ünnepelnünk,

Van múltunk és jövőnk, mert magyarnak születtünk.

Sárhelyi Erika: Vizes nyolcas

Olykor folyó vagy, áradó és örök,

máskor csupán szelíd, tétova, patak.

Homlokod taván eső verte körök,

s néha nem lellek a hullámok alatt.

Ma féktelen zuhatag a két kezed,

el-elmerülök két érintés között.

Tenyered vizén a te meg én lebeg,

s elúszik a távol, ahol mennydörög.

Sárhelyi Erika: Árnyékszerelem

Valahol ott vesztettük el, azon az úton,

ahol már árnyékaink sem simultak egymásra.

Lehajtott fejünkön egy pillanatra megpihent

egy régi érzés tovasuhanása.

Egykor egymáshoz igazodó lépteinkben

megbotlott a közénk ékelődött csend,

csak mi hallottuk, ahogy kimondatlan szavaink

rekviemet játszanak odabent.

Lelet

Egy régi fotó. A sárga túl sárga,

az ég is makulátlan és hamiskék.

Jól állhat neked most az idő sármja –

borostyánba zárta arcodat a kép.

Ahogy felfogást, úgy emlékeket sem

tudok zsebpénzre váltva lecserélni.

Hiába vándorolt máshoz a szívem:

bevésődtél. S ma nincs dolgod, csak lenni.

Sárhelyi Erika: Cselédlépcső

az udvarban balra

egy macska járta út

falán rozsdamarta

ásatag falikút

rég kiszáradt emlék

illan mint az éter

vallomások helyén

penészgomba térdel

mállik a képzelet

akár a vakolat

szaladó lépteket

les meg a gondolat

selyemsuhogás- és

illatfelhő-mámor

érzéki tévedés

rabol el a mából

s erőtlen az elme

felfogni az időt

elfogyott türelme

száz évvel ezelőtt

Sárhelyi Erika: Kacsint az ősz

Mint ki álmából riad, oly' kábán

nézem, mint fut ablakom előtt a nyár.

Szelíd fény ül a fák koronáján,

míg ég s föld közt tűnni látszik a határ.

Esik. S ahogy az ég telesírja

a kitikkadt föld nap harapta testét,

lám, friss eret dajkál a dombok alja,

óvón tartva fölé szép-szelíd kezét.

Szél borzolta bokrok suttogása

hervadást lop a tobzódó táj fölé.

Még zöld a lomb, integet a nyárfa,

de kacsint az ősz: a holnap már övé.

Hosszú hónapok

"Hosszú hónapok teltek el azóta

mióta téged nem láttalak,

hosszú hetek,és hosszú hosszú órák,

mióta nem hallom már a hangodat.

Hosszú hetek, s te nem is hívsz azóta

régen elfeledted már az arcomat,

hosszú hetek, s én őrlődöm azóta

Vajon jól vagy e ?S vajon merre vagy?

Hosszú hónapok ,mit feledni szeretnék,

mégis ,agyamban lázasan dobol,

hiába próbálom mégis elfeledni

szívemben érzem :sohasem tudom."

- Meggyesi Éva-

Sárhelyi Erika: Vers és minden más

A vers néha csak terem,

újabb elmentett fájl a winchesteren.

Emlékek és fájások,

gondolatcunamik, múltáradások.

Fejfák, virágok, gyertyák,

kontyos, gömbölyű mosolyú anyókák,

színek egy spontán rajzon,

a Duna-part, a nyár és a Balaton,

arcvonás és érintés,

a lélek, a mélység és a merülés,

békesség és zűrzavar,

újjászületés és érzésravatal,

pohárban gyilkos méreg,

a vasárnap, ahogy hétfőre ébred,

indulat és bocsánat,

Attila és szavai a Mamának,

a te, meg én, meg a tél,

hogy már előre tudom, mit kérdeznél,

a mi és a nélküled,

a hirtelen lezuhanó szürkület,

rím, amihez nincs képlet...

A vers te vagy. Minden más csupán részlet.