Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Dsida Jenő

ARANY ÉS KÉK SZAVAKKAL

Miképen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetük közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.

Szeretnék (Kun Magdolna)

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,

elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely

dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket, szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.

Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,

hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.

Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,

vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal.

Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,

dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat,

Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok, s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet...

Radnóti Miklós: NAPTÁR

JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még

csordúltig az ég sűrü sötéttel.

Oly feketén teli még,

szinte lecseppen.

Roppan a jégen a hajnal

lépte a szürke hidegben.

-1941. február 5.

FEBRUÁR

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó;

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint.

S íme fehér hangján

rábéget a nyáj odakint,

tollát rázza felé s cserren már a veréb.

-1941. február 21.

MÁRCIUS

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,

vidám, kamaszfiús

szellőkkel jár a fák alatt,

s zajong a március.

A fázós rügy nem bujt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók.

-1941. február 26.

ÁPRILIS

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép

s féllábon elszalad.

Ó április, ó április,

a nap se süt, nem bomlanak

a folyton nedvesorru kis rügyek se még

a füttyös ég alatt.

-1939. március 12.

MÁJUS

Szirom borzong a fán, lehull;

fehérlő illatokkal alkonyul.

A hegyről hűvös éj csorog,

lépkednek benne lombos fasorok.

Megbú a fázós kis meleg,

vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

-1941. február 25.

JÚNIUS

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,

az ég derüs, nincs homlokán redő,

utak mentén virágzik mind az ákác,

a csermelynek arany taréja nő

s a fényes levegőbe villogó

jeleket ír egy lustán hősködő

gyémántos testü nagy szitakötő.

-1941. február 28.

JÚLIUS

Düh csikarja fenn a felhőt,

fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestü hőség ül a

fényesarcu fák felett.

-1940. június 12.

AUGUSZTUS

A harsány napsütésben

oly csapzott már a rét

és sárgáll már a lomb közt

a szép aranyranét.

Mókus sivít már és a büszke

vadgesztenyén is szúr a tüske.

-1940. július 21.

SZEPTEMBER

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!

a fák alatt sok csilla, barna ékszer:

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,

a perzselőt! a hűs esők előtt.

Felhőn vet ágyat már az alkonyat

s a fáradt fákra fátylas fény esőz.

Kibomló konttyal jő az édes ősz.

-1940. július 15.

OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,

leülnek a vándorok.

Kamra mélyén egér rág,

aranylik fenn a faág.

Minden aranysárga itt,

csapzott sárga zászlait

eldobni még nem meri,

hát lengeti a tengeri.

-1941. február 7.

NOVEMBER

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,

a holtak foga koccan. Hallani.

S zizegnek fönn a száraz, barna fán

vadmirtuszok kis ősz bozontjai.

Egy kuvik jóslatát hullatja rám;

félek? Nem is félek talán.

-1939. január 14.

DECEMBER

Délben ezüst telihold

a nap és csak sejlik az égen.

Köd száll, lomha madár.

Éjjel a hó esik és

angyal suhog át a sötéten.

Nesztelenül közelít,

mély havon át a halál.

-1941. február 11.

BÁNAT

"Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!"

( Heinrich Heine )

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta s tovalibbent –

így néha megérezheted

önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,

hogy legalább a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják!

– s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.

Megszelídül a magánytól,

s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?!

– Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást,

azt, ami van, és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

– azt se, hogy szeressék.

Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el

egy-egy estét...

Váci Mihály: Aztán

"Emlékszel? Aztán milyen jó volt

Hozzád fordulni - és Te édes! -

Hogy doromboltál hogyha csókot

Súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egy más ölében

még fészkelődni, s megfordulva

fel-felkérdezni, félig ébren:

"Szeretsz? " "Szeretsz még?! " - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.

De a percekre emlékezzél,

mikor odabújtál szívemhez

és magadról megfeledkeztél."

Juhász Gyula - Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már,

Hol az öröm s madár se jár,

Hová a vágy is elhervadva ér el,

Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,

Tavaszban, éjben vagy mesében,

Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,

Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

"Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk."

Tóth Árpád: Be furcsát álmodtam..

Be furcsát álmodtam az éjjel,

Hahó, hahó,

Lefutok kacagva a lejtőn,

Ma csupa zengés a szívem,

Ma kínom távol ormán rajt pihen

Halk, puha hó.

Nézd, hó esett az éjjel,

Hűs és szelíd, mint álombeli bú.

De dalolnak a fák,

Arany színű láng

Fodrozza a felhőt,

S a hegyi ösvény vadrózsa-szagú.

Lefutok kacagva a lejtőn,

Hahó, hahó -

Odalent csendben megpihenek,

Messze merengnek a nyitott szemek,

S szívemben csendesen

Szitál a hó.

Ady Endre - Egy ócska konflisban

Királyném, kigyúltak a lángok,

Aranyos hintónk, íme, száll,

Ma a nép közé vegyülünk el,

Te a királyné s én a király.

Lásd, ez a fényes kocsitenger

A villámfényes fák alatt

Miérettünk hullámzik, fénylik,

Hogy téged s engem lássanak.

Királyném, bocsásd le a fátylad:

Ma este kegyosztók leszünk.

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Őri István - Te vagy a csend

Te vagy a csend

Te vagy a társ

a magány elfut előled

a rossz jóra válik

s én mégis félek...

Tőled?

nem!

akkor mitől?!

magamtól mindentől...

ha csend vagy,

boríts be életem,

hogy ne halljam

a világot

ne halljam magamat,

a szűnni nem akaró

szívdobogást...

meg tudod tenni?

csak egymásban lenni

csendben

mozdulatlanul

sokáig

Veled, velem

hogy elpihenjenek

a hangok

s közeljöjjön a végtelen...

Te vagy a csend

Te vagy a társ

Te vagy?...

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

– valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

– s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

– minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

– minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

– az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

– mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

– a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

– „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

– mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

– s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

– minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

– minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

– megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol…

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanul és jelzés nélkül.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem...

(Pilinszky János)

Amit szívedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek --

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szívedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szívedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

(József Attila)

Dsida Jenő

ARANY ÉS KÉK SZAVAKKAL

Miképen boltíves,

pókhálós vén terem

zugában álmodó

középkori barát,

ki lemosdotta rég

a földi vágy sarát

s már félig fent lebeg

a tiszta éteren, -

ül roppant asztalánál,

mely könyvekkel teli

s a nagybetük közébe

kis képecskéket ékel,

Madonnát fest örökké

arannyal s égi kékkel,

mígnem szelid mosollyal

lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is

lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökítni, drága

arany és kék szavakkal

csak Téged festeni,

míg ujjam el nem szárad,

mint romló fának ága

s le nem lankad fejem

a béke isteni

ölébe, én Szerelmem,

világ legszebb Virága.

Ady Endre: Én, szegény magam

Édes átok:

Utolsó napig és hajszálig

Gyermek-szemmel

Nézni a világot.

Újra-újra

Megborzaszt az emberi rosszság,

Szepegéssel

Borzalomba fúlva.

Kérded, kérded:

Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?

S jön a válasz

S a választ nem érted.

Jön a válasz

S úgy hallgatod, mint riadt gyermek

S reszketsz, mint fa,

Félig-zöld és száraz.

S szólsz: bús kincsem,

Te, szakadatlan, vén gyermekség,

Úgy imádlak:

Egyebem úgysincsen.

Szabó Lőrinc: Egy kis értelmet a reménynek

.

Nem boldogságot, csak hitet, csak

egy kis értelmet a reménynek,

adj, Istenem,

emberi sorsot a szegénynek!

.

Nézd, gyönyörű volna az élet

van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,

és milliók

rabjai a nyomoruságnak.

.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat

ezerféle ravasz gonoszság,

pedig erős

nép nélkül elpusztul az ország.

.

Nektárral és ambróziával

csordul a Föld, s nem jut kenyér se, -

mondd, Istenem,

örvény az ember szenvedése?

.

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?

Fáztál valaha? Ugye, fáztál?

Szidtad magad,

mikor téli esőben áztál?

.

Ha nem éheztél, dideregtél,

nem szólok hozzád soha többet,

úgyse tudod,

mit gondol a szegény előtted;

.

de ha tudod, mi a csalódás,

ha gazdag vagy, de vagy szegény is,

akkor, uram,

hozzád küldöm imámat én is:

.

Ne bántsd a pénzes nyomorultat,

ki közönyével megtiport

de add nekem

ajkáról a biztos mosolyt,

.

a hitet, erőt! Adj új lelket

a sok-sok hitetlen szegénynek,

adj, Istenem,

egy kis értelmet a reménynek!

Johann Wolfgang Goethe: Megbékülés

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,

sajgó szív, ha túl nagy a veszteséged?

Hol a múlt, s amit túl gyors szárnya elvitt?

A legszebb is hiába volt a részed!

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;

az érzékekből hogy illan a dús lét!

De zene zendül, angyalszárnyalással,

hangját millió hangba szövi bennünk,

hogy az embert áthassa mély varázzsal,

s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

És könnyül a szív, és hamar belátja,

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:

a túlgazdag ajándékot a hála

vele szeretné önként viszonozni.

Így boldogít -bár soha ki ne hűlne!-

a zene s a szerelem iker üdve!

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Aranyosi Ervin: A szeretet fénye

Mi is a dolgom ezen a világon?

Mi hajt, mi kerget át az életen?

A választ erre, tudom, megtalálom,

s eloszlik bennem minden félelem.

Szeretet lángja itt él a szívemben.

Melegét érzi mindaz, ki erre jár.

Megerősítést lelek a hitemben,

hogy jó az ember, s az élet sem sivár!

Csak vakságunktól kéne szabadulnunk,

mit dühünk, haragunk táplál szüntelen.

Az egyszerűt, a csodát kéne látnunk,

s szívünkbe zárni, hogy velünk legyen.

Átélni újra múltunk szép emlékét,

kívánni azt, hogy újra, úgy legyen!

Dédelgetni a boldogság tiszta képét,

- felfelé menni mindig a hegyen!

Ahogy a Nap ott fenn ragyog az égen,

ha kél, ha fekszik, épp oly messze van.

Szeretettel tekint a nagy világra,

és járja útját, sohase nyugtalan.

A Napnak fénye szívünkben parázslik,

a szeretet lángja fáklyaként lobog.

Ne tartsd magadban, érezze a másik,

ebben a fényben lehetünk boldogok!

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Ady Endre: Őszi, forró virág-halmon

Forró virág-halmon,

Déli Nap-özönben

Hallgatom, hallgatom

A virág-tereferét.

Röhögő pirosak,

Epés violásak,

Csillogó fehérek

Viszik harsányan a szót.

Filozófus kékek,

Haragos zöld mályvák,

Gunyoros vörösek

El-elszólják magukat.

Csak egy virág hallgat,

Szinte-szinte ölnyi,

Sárga, őszi rózsa,

Büszkén lógatja fejét.

Virág-gyötrelemnek,

Virág-gondolatnak

Átkos hordozója,

Bánatos, szép, nagy fejű.

Ady Endre: Eldönti a sors

Rossz vagy, vagy jó vagy?

Nem születtem én kitalálónak

S nem is születtem rossznak vagy jónak,

De kedves, gyűlölt

Hiábavalónak.

Akarsz maradni?

Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,

Igérni tudok és megfogadni,

De beváltani?

Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,

Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:

Két ember s mind a kettő bolondos.

Mi lesz velünk, majd eldönti talán

A Sors, e bölcs, gondos.

Szabó Zsolt: Képzeld el

azt miként rád gondolok

ülve szobámban egyedül

falat nézve s azon túl

hol látni vélem arcod

s annak minden vonalát

azt miként rád gondolok

agyam zakatol s próbál

mindent hogy sikerüljön

formába önteni mindazt

mit rólad tudni vél s akar

azt miként rád gondolok

mindig még akkor is

mikor nem s figyelni

kéne másra fontosabbra

mint képzeletem csapongásaira

azt miként rád gondolok

s napokat számolok kezemen

órát percet pillanatot

éjszaka sem alszom ám

csak órámat figyelem

azt miként rád gondolok

s papírra kerülnek e sorok

milyen üresnek érzem magam

levegőért kapkodok próbálok

írni de nem tudok

HIÁNYZOL

Szabó Lőrincz: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

"Ne akard megszabni, hogy mi a jó nekem

A döntésem -akármilyen!-

Azt akarom, az enyém legyen!

Ne kezelj gyermekként, csak mert

férfi vagyok, ne hidd azt öntelten

Hogy csak a nők a nagyok!

Ne tervezz helyettem, ne felügyeld az életem,

Nem biztos, hogy a te véleményed

Egyezik énvelem!

Ne akarj betörni, ne akarj letörni,

Úgyis csak makacsul el fogok hajolni!

Mi jogon tiltasz meg dolgokat

Mért kell nekem tűrnöm

A te irányításidat? Mért nem engeded

Hogy néha igenis rossz! legyek?

Ez az enyém! s nem a te életed!!

Ha elcseszem, ám legyen, te sem

vagy bűntelen, nem vagyok védtelen,

S nem tiéd a végtelen!!

Tudom, hogy "jót" akarsz,

de folyton csak belémmarsz,

hadvezérnek kellett volna lenned,

Vagy rég el kellett volna menned

tőlem végleg - De ezt úgyse érted...

Ha tönkremegyek, ha elpusztulok is

helytelen döntéseim miatt, akkor sem

Akarom, hogy TE mutass jó utat

majd rátalálok magamtól, vagy

ha nem, hát úgy van jól, de elegem

van belőled, menekülnék mellőled

Inkább élnék szegényen,

mint teveled egy fedélen

Lassacskán megvénülök,

de melletted elhülyülök, fuldoklom

az aurádban, nyöszörgök

Hiányzik az egészséges magány,

és igenis direkt vagyok "trehány"

csak hogy téged bosszantsalak-

Sokszor tudatosan húzok közénk falat!!

Úgy szeretnék néha egyedül lenni,

Csak a magam kedvére tenni

s nem attól félni, hogy te

mit mondasz, mit szólsz, mit hallasz,

Inkvizítorként hogy vallatsz

Keress mást, kit szapulhatsz,

És győztesként elvonulhatsz!!

Engem fáraszt már a harc

Nyugalomra vágyom

Az életem az enyém

S ENYÉM MINDEN ÁLMOM!!"

Hát,nem a legszebb...

Simon Ágnes

(2001.)

Reményik Sándor: Szeretnék szeretni

Szeretnék szeretni.

Mert nem szeretek mélyen, igazán,

halálos, nagy ragaszkodással

senkit talán.

Szomorú ez, mert annyian szeretnek

jobban, mint őket én,

s több könnyük volna engemet siratni,

mint nekem, ha őket elveszíteném.

Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,

én egyedül vagyok.

Ölelni őket száz kar kellene,

és én a semmiségbe karolok.

Hiányzik valami:

szívem központ-teremtő ereje.

Nekem nem középpontom senki se.

Vándorolok egy szívtől másikig,

s vissza megint,

s mondom magamban: szeretnék szeretni, -

de rév nem int.

Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,

s az mint a köd elfoszlott százfele.

Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,

elporlott, s tele lett a föld vele.

Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,

nekem hullt le, – de csillagtörmelék,

sok arcon meg-megcsillan egy jele,

de nem az egész, – s én megyek odébb.

Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,

s az Egyből itt a földön lett a sok, -

sok-sok szívből tevődik össze Egy,

szívtől szívig azért barangolok.