Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Reményik Sándor: Szeretnék szeretni
Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen, igazán,
halálos, nagy ragaszkodással
senkit talán.
Szomorú ez, mert annyian szeretnek
jobban, mint őket én,
s több könnyük volna engemet siratni,
mint nekem, ha őket elveszíteném.
Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,
én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
és én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
szívem központ-teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.
Vándorolok egy szívtől másikig,
s vissza megint,
s mondom magamban: szeretnék szeretni, -
de rév nem int.
Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
s az mint a köd elfoszlott százfele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
elporlott, s tele lett a föld vele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
nekem hullt le, – de csillagtörmelék,
sok arcon meg-megcsillan egy jele,
de nem az egész, – s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,
s az Egyből itt a földön lett a sok, -
sok-sok szívből tevődik össze Egy,
szívtől szívig azért barangolok.
Ha a Nyár a világon elhever,
s aranyló délután
Egy álom végre kibontakozik
a fák alvó sudarán;
Ha völgyet-hegyet, zöld vadont
hűssel Nyugat szele tölt -
Ide gyere! Hozzám visszagyere!
S mondd: Itt legszebb a Föld!
John Ronald Reuel Tolkien
Paul Verlain
Óvatosság
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Fordította: Szabó Magda)
ÁBRÁNYI EMIL: NE SÉRTSD MEG...
Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!
Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!
Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...
Késmárk. 1900.
ÁBRÁNYI EMIL: FÉLTETT BOLDOGSÁG
- 1883. -
Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!
A sors irígy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!
Váci Mihály:
Két szívdobbanás
Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg kezét;
kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg - mint gyermeki indulat, -
átjár melegen a munka láza;
ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az , ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;
az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.
Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt : -tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.
Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él :
bizonytalan és vívódó verését
megnyugtatta két tiszta szenvedély :
a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet már szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusára.
Lovász Edina: Várlak
Nem hallak,
Nem látlak,
Elképzellek,
Várlak.
Nem tudok semmit,
Nem várok semmit.
Elfogadok bármit,
Várlak.
Nem ismerlek,
Nem engeded,
Csak sejtelek,
Várlak.
Nem tudom, jössz-e?
Nem tudom, látlak-e?
Nem számít,
Várlak.
Nem tudok,
Nem segítesz,
Távol tartasz,
Várlak.
Ha jössz, fogadlak,
Ha mész, engedlek,
Ha engeded, megismerlek,
Várlak.
Ha akarsz, jössz,
Ha akarsz, mész,
Ha akarsz, megismerhetsz,
Várlak.
Élsz, ahogy akarsz,
Élek, ahogy lelkem vezet,
Legyen, ahogy lennie kell,
Hiszek,
Remélek,
Várlak.
Szeretlek
Ez a szó melyet,
A füledbe súgnám,
Ha itt lennél velem,
Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,
Ez annál fényévekkel több,
Ilyet még nem éreztem,
Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,
De megtévesztett,
Most már tudom mi a szerelem,
Ez az.
Pedig még nem is találkoztunk,
De a beszélgetések hangulata és mélysége,
Meggyőzött hogy beléd estem,
Gyönyörű arcodat nézem a képeken,
Folyamatosan,
Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,
Annyira szép vagy,
Örülnék, ha karjaidba zárnál,
És te is azt súgnád a fülembe, hogy
SZERETLEK!!!
(Juhász László)
Ábrányi Emil: Még mielőtt...
Még mielőtt megláttalak,
Ismertelek már régen:
Ha volt egy boldog álom, az
Téged jelentett nékem.
Ha jártam némán, egyedül
Kopár, kihalt vidéken -:
Egy rám mosolygó kis virág
Téged jelentett nékem.
Ha bús, nehéz, reménytelen
Homály feküdt az égen -:
A felhők közt egy kis sugár
Téged jelentett nékem.
Mikor lázamban nyögtem és
Vártam közelgő végem -:
Egy bíztató, halk égi hang
Téged jelentett nékem
Bolyongva tenger-partokon
És népek tömegében -:
Egy csillag folyvást vezetett
S téged jelentett nékem.
Föl kellett, hogy találjalak!
Mert ami földön-égen
Bájos, sugárzó és nemes:
Téged jelentett nékem!
RADNÓTI MIKLÓS: HÁROM HUNYORÍTÁS
1
Odakinn már setteng a reggel,
és a parton túli hegyekkel
aranyszárnyu szellők játszanak.
Így fekszem, ringó félhomály van,
a körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;
végigkutatja fekhelyem és
az ablak most csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben lengő lobogó.
2
Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,
s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.
3
Tegnapi ujság fekszik a földön,
alvó címeit most ujraköltöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes Politika.
Már figyelem a távol híreket,
már egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,
s ujjamig szalad az idegesség.
1937
RADNÓTI MIKJÓS: ESŐ ESIK. FÖLSZÁRAD...
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.
Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
1941. január 30.
Radnóti Miklós: Július
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.
1940. június 12.
Ismeretlen szerző: Amikor
Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod,
Amikor tudod, hogy kár volt, de mégse bánod.
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd magad,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja két kezét,
Amikor nem bírod már, csak úgy jönnek a szavak,
Amikor nem bírod már, türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már, aludnál és ébrednél mellette,
Amikor már, önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józanész,
Amikor rájössz, hogy miért is ne, egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy Szereted!
Ha már Villont emlegettük, egy szolídabb verse :)
Francois Villon: Ellentétek
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Vig dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
AJÁNLÁS
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad s kitaszít a világ.
( Ford: Szabó Lőrinc)
Placskó Lajos: Lennél?
Halkan, fájdalmas választól rettegve
Kérdem kedvesem, mond: Lennél-e?
Lennél-e arcomon szél simogatása?
Lennél-e fülemben csermely csobogása?
Lennél-e gyöngy, életem éke?
Lennél-e fény, ne éljek sötétben?
Lennél-e mézem, étkem lényege?
Lennél-e bor, mámorom öröme?
Lennél-e harmat, hajnalok csodája?
Lennél-e kelő nap reggelek varázsa?
Lennél-e vérem, szilajan lüktető?
Lennél-e levegő, testemet éltető?
Lennél-e köd, ősszel kavargó?
Lennél-e ragyogás, tavasszal zsongató?
Lennél-e szirom bíbor virágon?
Lennél-e szerelmem ezen a világon?
Így van... folytathatnánk a sort ... a teljesség igénye nélkül:
József Attila, Balassi Bálinr, Babits Mihály, Tóth Árpád, Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós, George Byron, Johann Wolfgang von Goethe, Heinrich Heine,Friedrich Schiller,Alekszandr Szergejevics Puskin, :)....stb....stb... stb....
...Igen, Villon... :-)
...Vagy a magyarok között Ady Endre. És Perőfi... ...És Weöres Sándor (!) És. Így. Tovább... :-)
nagy igazság van benne....
sztem aki "jó" ebben a világban siimán hülyének nézik....:(
A válasz nem könnyű...
Túl általánosan fogalmaztál.
A költészetre is és szinte minden költőre, jellemzőek a mély érzelmek, érzékenység. Általában a legszebb verseiket a fájdalmas, sötét, gyötrődő időszakaikban írták... legyen az szerelem, vagy egyéb más, fájdalmas, nehéz élethelyzetek. Az erőszak is megnyilvánul itt-ott, lírákban, drámákban, drámai helyzetekben. Ez mind jellemző nagy költőinkre, akár magyar, akár külföldi.
Pl." François Villon (ejtsd: [vijon] vagy [vilon][1]), eredeti nevén: François de Montcorbier (Párizs, 1431. vagy 1432. – eltűnt 1463-ban), a középkor végének, a reneszánsz virágkorának világszerte legismertebb, legnépszerűbb és legszubjektívebb francia költője. A lírai költészet formai elemeit felhasználó, de témaválasztásában inkább a dolgok fonákját bemutató balladái és zsargonban írt versei hűen tükrözik magát a kort, a művelt költő hányatott, bűnös életét, mély vallásosságát. A későbbi romantikus szerzők benne látták az „elátkozott költők” előfutárát." Wikipedia
De a ténylegesen erőszakos költemények nem igen nyerte el, csak nagyon kis réteg érdeklődését tetszését... gondolok itt horrorisztikus, sátánista, egyéb fanatikus művekre, mint ezek:
Kálnay Adél: Kérdés
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra, fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porba, hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
Kamarás Klára: Őrizz meg
Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben.
Búcsút veszek lombtól, virágtól,
maroknyi léttől, csalfa nyártól.
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak!
Aki voltam, s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.
Miroslav Válek: Csak úgy
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"
Micsoda megaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjük haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
"Igen? s hová?"
Megkérdenélek, ó, szivem virága:
"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"
"Ó, semmi - mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen..."
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy mikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
"Hová?" Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Petőfi Sándor: Kérdezd: szeretlek-e
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted
És egyedűl érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a hüség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
Mely, mint a villám, érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmivel,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
Sőt ha rólad csak megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magas-fényesen,
Mint a tejút a legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hüség is
Még a te érdemed csupán;
Hogy szerethetne mást többé, akit te
Megszeretél, dicső leány?
Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
Nem látja azt a föld többé soha!
Pest, 1847. június 14-30.
Ady Endre
Nem adom vissza
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit a földön nézni
Még szabad.
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.