Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

- József Attila -

ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Mentovics Éva: Az ősz útja

Kertek alatt - nézd csak! -

már az ősz botorkál,

meg-megáll egy hársnál,

néhány rőt bokornál,

előkap egy pemzlit,

s lám, amott a festék…

bemázolja a kert

álmos, fáradt testét,

aranyló pendelyt fest

nyárfákra, meg fűzre,

s engedi a szélnek,

hogy majd messze űzze

rozsdálló levelét

bükkfának és tölgynek,

s elterüljön végül

lenn, az avarszőnyeg.

Nagyon szeretem ezt a verset,Gálvölgyi János előadásában :

GARAI GÁBOR:

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan –

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot

mintha babusgatná a szép napkorongot

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék

Isten tudja honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat

mint királyi ember királyi urának

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édesanyám izent a köveknek,

szíve ment előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni.

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki sem tudja majd, hogy királyfi voltam

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom

KÁNYÁDI SÁNDOR

VALAMI KÉSZÜL

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt ficserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelõre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bõrét nem félti,

és a szellõ is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen õszül.

Kányádi Sándor: Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,

csak reggelente van hideg,

csak estelente kéldegél...

újra és újra föl a szél.

Csak az éjszakák, csak azok

hűvösek, mint a csillagok.

Napközben meleg van, meleg.

Sütkéreznek a verebek.

Duruzsolnak a darazsak.

Napfényben fürdik a patak.

Gúnárok, gácsérok, tojók

élvezik még az úsztatót.

De a reggeli hideget

feledni többé nem lehet,

sem az esték, sem a sötét

éjszakák csillag-hűvösét;

tudják mindezt a levelek,

s a fáknak búcsút intenek.

FEINEK GYÖRGY: Csak addig menj haza...

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !

Szeretkezni szeretnék Veled!

Vadul suttogni neved!

Elvenni egy percre az eszed!

Érezni bőrömön kezed!

Csókolni akarom testedet,

Gyönyörbe hajszolni véredet,

Felfedni minden titkodat,

Elűzni összes gondodat!

Érezni akarom a szád!

Bőröd borsódzó bársonyát.

Hajad rám omló illatát,

Látni szemed szép csillagát.

Hallani akarom szívedet,

Érezni löktető kéjedet!

Repülni Veled az égre,

Zuhanni együtt a mélybe!

Aludjon el minden lámpa,

Jöjjön sötétség a világra!

A homályban vágyón, ha kereslek,

Érezd, milyen, hogy szeretlek.

/Paul Geraldy/

A FEHÉR CSÖND

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,

Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Pár perce olvastam mindkét Ady verset én is:)

Ezt is szeretem nagyon:

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

FÉLIG CSÓKOLT CSÓK

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún:

Holnap. Majd holnap.

Ady

Tessék egy Ady:

Áldott csodáknak

Tükre a szemed,

Mert engem nézett.

Te vagy a bölcse,

Mesterasszonya

Az ölelésnek.

Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb.

lehet már volt... :)

Ady Endre

Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Váci Mihály: Nélküled

Elmúlnak így azt estjeim,

nélküled, csillagom.

Olyan sötét van nélküled

­szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,

hogy szinte földre ver,

le-le hullom, de sóhajom

utánad ­ felemel.

Olyan csönd van így nélküled,

hogy szinte hallani,

amit még utoljára

akartál mondani.

Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám

és nyári éjszakán gondolj reám.

És őszi éjszakán gondolj reám,

és téli éjszakán gondolj reám.

Ha lennék tőled oly távol talán,

mintha más ország volna a hazám,

ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,

hanyatt feküdve, mintha óceán

habja himbálna, lágyan és puhán,

add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.

Nappal minden fonákjára kerül,

imádjanak, lengjen tömjén körül,

gondolj nappal - búdul vagy élvedül -

mire elméd gondolni kényszerül,

de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg mozdonyfüttyökön is át,

a szélben, mely felhőkkel vív csatát,

hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád

megenyhülést, ha miattam reád

oly öröm árad, oly szomorúság,

fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,

az esővel esengem szaporán,

a hóval, mely szűk szobád ablakán

bedereng s álmomban s álmom után,

tavaszi éjszakán gondolj reám,

és nyári éjszakán gondolj reám,

és őszi éjszakán gondolj reám,

és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása

Itt maradtam egyedül, négy fal közé bezárva.

A percek szenvednek, várnak az idő halálára.

Minden hideg, minden fagyott, belepett mindent a hó.

Az összes dolog halott, csak hiányod állandó.

Lakatos Demeter

Csángú imácság, melyket tanultam anyámtul és melyket montom,

mikor kicsi vultam, hányszor feküttem öste:

IMÁCSÁG

Add meg nekem Istenem

Minden nopi kenerem,

Ürezz meg te minden rossztul,

Minden baj-, minden gonosztul.

Adj szüléknek egissíget,

Kergesd el a betegsíget.

Házunkban mindig jó legyen,

Teljbe minden csak menen.

Őrangyalom, alíssz el

És hulnap regel küls fel,

Újból menen nekünk jól

Meddig a nop leszentül.

Amin!

(Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára - OSzK Fond 402/27)

Szójegyzék:

alíssz = altass

leszentül = lenyugszik, leáldozik (a Nap)

menen = megy, menjen

ürezz = őrizz

Papp-Váry Elemérné (Sziklay Szeréna), HITVALLÁS

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában.

Ez az én vallásom, ez az én életem,

Ezért a keresztet vállaimra veszem,

Ezért magamat is reá feszíttetem.

Szeretném harsogni kétkedők fülébe,

Szeretném égetni reszketők lelkébe,

Lángbetűkkel írni véres magyar égre:

Ez a hit a fegyver, hatalom és élet,

Ezzel porba zúzod minden ellenséged,

Ezzel megválthatod minden szenvedésed.

E jelszót, ha írod lobogód selymére,

Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe,

Halottak országát feltámasztod véle.

Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted,

Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted,

Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.

Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél,

Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél,

Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.

Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött,

Mert az minden halál és kárhozat fölött

Az élet Urával szövetséget kötött.

Annak nincs többé rém, mitől megijedjen,

Annak vas a szíve minden vésszel szemben,

Minden pokol ellen, mert véle az Isten!

Annak lába nyomán zöldül a temető,

Virágdíszbe borul az eltiport mező,

Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.

Napsugártól fényes lesz a házatája,

Mézes a kenyere, boldogság tanyája,

Minden nemzetségén az Isten áldása.

Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő,

Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő,

Magyar legyen hited s tied a jövendő.

Magyar, legyen hited és lészen országod,

Minden nemzetek közt az első, az áldott,

Isten amit néked címeredbe vágott.

Szíved is dobogja, szavad is hirdesse,

Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este,

Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában!

Adj egy percet a csendnek,

És hallgasd hogyan serceg

Benned hangja fájón

A tűnődő örületnek.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit.-

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelenül.