Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

Tandari Éva

Magányos öregek ...

Az ősz - öreg anyóka

reszketve - botolva,

a konyhába tipeg.

Kis teának, hogy vizet tegyen ...

de visszalép legyintve;

minek már ez ... Istenem ...!

És lassan visszatipeg,

és szobája is hideg,

és szívét a magány

dermeszti meg.

- A gyermekek felnőttek.

Az Ember ... rég meghalt.

~ Ó, én édes párom!

Hát nem vittél magaddal ...

És bújik az ágyba,

kis melegre vágyva,

várva a békés,

a megváltó Halálra.

Hisz senki sem kopog hogy;

" Megjöttem! Csókolom! "

~ És senki sem köszön rá,

ki " Jónapot " - kíván.

Magánya maradt csak,

s az emlékezés:

Reszkető szívének, hidd el

~ ez oly kevés!

Magam előtt látom

a ráncos kis kezeket ...

Ez szelt Néked nemrég

még minden szeletet ...

Nem hálát kérte ...

- Csak kis szeretetet.

~ Ne lökd a magányba

- ki mindig szeretett!

Neked játék, neked szerelem

Neked játék,neked szerelem,

neked a fény és a végtelen.

Nekem a hiány,nekem a küzdelem,

nekem a bűn és a félelem.

Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal,

két sornyi hír lett az életem.

S ami szép,azt csak képzelem.

Neked eső,neked havazás,neked maradt a tisztaság,

fehér lepedőn.

De záporverte homlokodra jeleket karcol az idő,

mert nagyon fáj,mert üvölteni kéne,

mert nem lehet,

mert nem lehet,

mert amit nem lehet, az az élet,

mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz.

Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak

sohasem lesz vége.

Neked játék,neked szerelem,neked a fény

és a végtelen.

Nekem a hiány,nekem a küzdelem,nekem a bűn

és a félelem.

Csak tovább roncsol a vágy,az eltévedt boldogság.

Kit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk,

s ránk gyújtotta házunk.

De nem, nekem szép így is,

nekem szép a volt,s a lesz is,

még ha a bűnnel házasságot kötsz is.

Hajnali házak csendjét ma még titokban zárjuk,

s a kulcs halott fémtestként postaládánkba koppan,

mint startpisztoly dörren a meneküléshez,

mert futni kell, magam,magad ellen,

mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,

s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét.

De itt ez csak per,itt ez csak büntetés.

Neked játék,neked szerelem,neked fény,

Nekem a végtelen.

A közös bűn,a hiányzó értelem.

Mi neked küzdelem,nekem a félelem.

Talán egy más korban,

egy más létben vége lesz a láznak.

De most,ami volt,ami lesz odaadod másnak.

Ez most a búcsú és a kezdet is.

Ez most fájni fog,még ha tudjuk is.

Benkő Péter

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú őszt,

lehet-e némán téát inni véled

rubin téát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

ez utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Zelk Zoltán- Két veréb

Az ablakban két veréb

mondja nékem életét.

Így csirregi egy veréb

ablakunkban életét:

,,Árnyék voltam én elébb,

aztán lettem csak veréb.

Letten volna bár galamb,

hívna este a harang:

nem aludnék ághegyen -

teli lenne a begyem! "

Szól aztán a más veréb,

az is mondja életét:

,,Szegény veréb merre száll,

minden kémény macskaszáj!

Karma van a Napnak is,

minket űz a Hajnal is!

Ahány csillag az égen:

verébleső macskaszem!

Fészket ezért nem rakunk,

holnap úgyis meghalunk :

ereszalja vagy faág -

felfal minket a világ!"

Szól aztán a két veréb,

együtt sírva életét:

,,Aranyforint a kenyér,

ezüstforint, ha karéj,

de a morzsa csak fillér:

szegény veréb azzal él!"

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsitithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívül, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Endrődi Sándor: A szeretetről

"Valakit, valamit szeretni kell.

Istent, szülőföldet, hazát.

Kinek lelkében nincs szeretet:

Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.

Nyíló virágot, kék eget,

Minden koldusnál százszor koldusabb,

Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.

Jók vagyunk, ha szeretünk.

Az Isten a szeretet tüzét

Szövet nélkül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.

Hogy szívünk boldogabb legyen,

Kivert kutyánál is gazdátlanabb

Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.

A szerető szív tündököl.

S Isten világa örök éj marad

Annak, ki mindent csak gyűlöl."

Adamis Anna: Összegyűrt szavak

[link]

Arcodat őrzi az arcom -- Ruttkai Éva

Arcodat őrzi az arcom

Kezedet őrzi kezem

Léptedet őrzi a léptem

Szemedet őrzi a szemem.

Lélegzeted a lélegzetem.

Más értelme van minden szónak,

Más jelentést hord minden hang.

Más vagyok én is, mint aki voltam,

Más, mióta nem vagy nekem.

Másképp üt a szív és az óra,

Másképp zeng egy húr, hogyha zeng.

Más a válaszom és a kérdés,

Más,mióta másnak szól.

Tegnap még más szemmel néztem,

Egyszerű volt,ami volt,

Most életem foltokban áll.

Arcodat arcomban hordom,

Titkodat hang nélkül mondom,

Léted a semmiben oldom szét.

Arcodat őrzi az arcom

Kezedet őrzi kezem

Léptedet őrzi a léptem

Szemedet őrzi a szemem.

Lélegzeted a lélegzetem.

Sárhelyi Erika: Suta szavak

Kopott szavakon, elrongyolódott

Rímeken, régi, unott frázisokon

Át, bukdácsolva keresem egyenként

A betűket, mik hozzád vezetnek.

De hiába gömbölyítem az ó-kat,

Az ő-ket, hagyom el, vagy teszem ki

A vesszőket, mindegyre kicsúsznak

Tollam alól a selyemfényű szavak.

Mikor a tekintet vak, s a száj csak

Néma, határozott vonal, akkor

A tinta, mint végenincs fonal képes

Teleszőni a gondolat hófehér vásznát,

A betűre sóvár, telhetetlen papírt.

S talán adhat a bajra némi gyógyírt

Egy suta, elkoptatott "szeretlek",

Tán e szó még valamit jelenthet

Így leírva, pőrén és kendőzetlenül.

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...

Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

"Világszabadság!"

S ezt elharsogják,

Elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. -

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

Petőfi Sándor

Sárhelyi Erika: Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,

falevél szőnyeg lepi a tájat.

Álmosan moccan égen a felhő,

Fa kérge roppan – őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,

elnyeli hangját rőtszínű paplan.

Szalad a szellő, fák között surran,

kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,

szépül a fészek, rebben a repkény.

Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,

Mélyül a homály – készül az erdő.

Te vagy

Te vagy, kinek tekintete a szépről mesél,

Te vagy, kinek törékeny lelke folyton remél,

Te vagy, ki nekem eddig nem lehetett még senki.

Te vagy, kit lehetetlen elfeledni.

Te vagy, kinek minden mozdulatától szívem úgy ver,

Te vagy, kire szemem már nézni sem mer,

Te vagy, ki nélkül létezni nem tudok,

Te vagy, kit gondolataimból kiűzni nem bírok...

Te vagy, ki a gyönyörű szót szívembe véste,

Te vagy, ki beástad magad lelkembe oly mélyre.

Te vagy, ki nekem a világot, a létet jelenti.

Te vagy, ki megtanított engem a legszebbre: szeretni.

Te vagy, óh te, ki elhozta az örök nyarat.

Te vagy, ki zavartá teszed pillantásomat,

Te vagy, aki nélkül lelkem darabokra szakad,

s akit utálni nem lehet... Az is te vagy.

Várnai Zseni: ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,

meggörnyesztették a szenvedések,

a háta hajlott, a szeme árkos,

s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,

csak munkában, kopott ruhában,

remegni értünk, sírni, félni,

én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten

áll ő kopárra szüretelten

a késő őszben, s földre hajlik,

panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,

magában néz elé a télnek,

a hosszú télnek, elmúlásnak,

lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,

látom őt lassan ködbeveszni,

belehullni az öröklétbe,

időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,

aranyszíve a napban fénylik,

így él majd ő gyümölcsben, fában,

elmúlhatatlan anyaságban.

Sárhelyi Erika: Álom

Olykor az álom,

akár egy lábnyom,

átbotlik életen-halálon,

hogy nálad vagy

nálam magára

találjon.

Hiszen a való

pont arra való,

hogy legyen

benne jó,

valami apró

szeretnivaló.

Mint a napfény

télnek idején,

vagy egy csillag

az éj köldökén,

egy út, egy cél,

arcodon a szél,

a pillanat,

ahogy lelkedhez ér,

a mágia,

a hét és a három,

vagy csupán

egy álom,

mi átlebeg

életen, s halálon.

Sárhelyi Erika - Add a kezed !

Ha a tavasz későn jön és keserűn,

ha minden dal hamis a hegedűn -

add a kezed!

Ha rövid és szomorú lesz a nyár,

ha a tél is leszegett fejjel jár -

add a kezed!

Ha csak tükröm mondja az igazat,

minden más csupán olcsó kirakat -

add a kezed!

Ha utamon túl sok a mély gödör,

ha kiköp a sors, aztán feltöröl -

add a kezed!

[...]

Ha félnék, hogy elsodor az élet,

mielőtt még elveszítenélek -

add a kezed!

Haljunk meg

Mint a szőllő kebeléhez

Szorítja támaszait,

Vagy a bús szilfa mellyéhez

A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással

Eggyé olvadt csókjain

Félig alélva portyásznak

Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek

Én téged s te engemet,

Ha úgy szorítná, míg élek,

Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim

Úgy egyesűlhetnének,

S ajkaidról ajakaim

Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában

Úgy megvetném a nektárt,

A menny ambróziájában

Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában

Örömmel alélnék el,

S szádból e boldog órában

Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!

Már megy lelkem kifelé:

A halálban se váljunk meg,

Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat

Egymástól elszakasztja,

Bontván csendes álmainkat,

Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,

Hol elhúnyni találunk,

Egy zőld sírhalom magában

Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek

Egyesűlt lehellettel,

Csókok közt emelkedjenek

A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,

Hol örök élet hever,

Hol a mennyei tetőkre

Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára

Halhatatlan tavasz néz,

S örök fényt fest hűs aljára

Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,

S a szellők fuvallási

Tisztábbak, s jobban újítnak

A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről

A bús könnyek lehúllnak;

Ahol a vérzett szívekről

A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket

Örök láncok kerítik,

S egymással szerelmek őket

Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját

Megöleli végtére,

És Petrarca hív Lauráját

Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal

Néz Abelard hívére,

Helóízt jobb foganattal

Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -

Nézd, az ég már nyílva vár:

Jer, haljunk meg, én nem kések,

Óh, bárcsak ott volnánk már!

Csokonai Vitéz Mihály

"legszebb versek" - Legvonzóbb nők,

harmonikus, erőtejes, kifejező, erős,

de szépség - elnézést Ízlések és pofonok, meg trendek, korszak ideálok.

Alázatos elnézést!

Ügyes!

Érdemes folytatni! Már a vers(ek) írását.

Sziasztok! Hirtelen ezt a topikot láttam a legalkalmasabbnak a kis "versem" bemutatásához..

nemrég kezdtem el írni, folyamatosan finomítok rajta, keresem a legjobb ütemet, hozzáigazítom az alapzenéhez stb...

Ismerek egy lányt, akire ha gondolok,

Szívemben kés forog,

Indulnék újra meg újra szívem ösvényén, megszünnének a gondok,

A végtelenben sétálnánk együtt, pont ott,

Együtt mi ketten, csak ő meg én,

A bánatom néhanapján megtöri a fény,

Mert tudom van még remény,

Egyszer fogom majd a kezed,

Ahogy írom ezt a pár sort neked, az enyém remeg

eddig ennyi.. vélemény?

A szerencse változó

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,

Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa,

Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,

S páva módra fénylő szárnyára emelni,

Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,

Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:

Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,

Mikor nála boldog életet keresnek.

Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,

Forrót alád éppen azalatt csepegtet.

Midőn legnyájasabb karokkal öleled,

Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;

Azért repűl veled az ég tetejére,

Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.

Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,

Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,

Bátor szívvel vonjad fére magad tőle.

Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,

Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl.

Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,

Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.

Ellene a virtus fog lenni kőbástya,

Az ártatlanságnak béfed szent palástja.

Ez az a conductor, amelyre mennyköve

Mindig haszontalan ropogással löve.

Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,

Melyre minden bombit hasztalan lövelle.

Csokonai Vitéz Mihály

Juhász Magda: De jó lenne...

De jó lenne jónak lenni,

mindig, mindig csak szeretni,

lelkem szállna, mint a lepke,

olyan könnyű, lenge lenne.

De jó lenne jónak lenni,

csak a szépet észrevenni,

nem félni, és nem remegni,

mindig, mindig csak szeretni.

De jó lenne jónak lenni,

a nagy Istent megkeresni,

a lábához kuporodni,

és az Igét befogadni.

De jó lenne... de nem lehet.

Farkasok közt nem élhet meg,

aki bárány, aki balga,

megrohanja azt a falka.

Megrohanják, leteperik,

mert a jót itt nem szeretik.

Lelkünk fáradt, szívünk remeg,

nincs közöttünk aki szeret?

Gyilkosságok, fegyver, átok

miért sújtja a világot?

Hisz` szeretni könnyebb lenne,

lelkünk szállna, mint a lepke.

De jó lenne jónak lenni,

egymás kezét megkeresni,

és a gonoszt mindörökre

eltemetni, elfeledni.

De jó lenne jónak lenni...

KESERŰ ÉLET, ÉDES SZERELEM

Másnak szívem mindig jót kivánt,

S engem mégis minden ember bánt.

Szétszaggatják rajtam takarómat

S tüskékkel tömik meg vánkosom;

Reggelenként aztán kinevetnek,

Amiért rémekkel álmodom.

Cseppenj bé keserü életem

Poharába, édes szerelem!

Meghasadt lant keblem; húrjain

Vad kezekkel nyargal át a kín,

S olyan a dal, melyet rajta penget,

Mint a szélbe zúgó tőzharang.

Néha téved a harmóniátlan

Hangzavarba egy-két tiszta hang.

Cseppenj bé keserü életem

Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet

Összeolvaszthatná némileg;

Ez az egy fa, mit kétségb'esésem

Vízözönje még el nem lepett,

Melynek ágán bujdosó reményem

Még lel egy kis menedékhelyet.

Cseppenj bé keserü életem

Poharába, édes szerelem!

Lyányka, tőled egy tekintetet,

Milyet a nap őszi tájra vet,

Melynek nincs már éltető erője,

S mégis olyan kedves, olyan szép!

Mert meghozza boldogabb napoknak,

A tavasznak emlékezetét.

Cseppenj bé keserű életem

Poharába, édes szerelem!

Petőfi Sándor

Helen Csok: Kívánság

Jó lenne mindenkit szeretni,

Aki engem viszontszeret,

Aki őszintén nyújt kezet.

Aki mosolygón rám tekint,

Aki elmegy, de visszaint.

Aki a jobbomon halad,

Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,

Akkor is, ha nagyon nehéz.

Azt is ki jön, és rám se néz.

Vagy, ha rám néz, de mégse lát.

Aki felró minden hibát.

Aki vádol, ha nincs miért,

Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.

Elfogadni más igazát.

Nem aratni, csak mindig vetni...

Szebb lenne tőle a világ!

Alexandr Blok: Ne hívj!

Ne hívj, lelkemnek ne igérd

hevét a régi lobogásnak.

Magányos vagyok és setét,

s te lángsugaras látomás vagy.

Puszta a föld, sárgán dereng

az éj, a holdfény meg se moccan.

Jég borzadály és néma csend

lakozik fagyos csillagokban.

Győzelmes arcod ismerem,

hívó szavaddal hallhatón szólsz,

tud lelkem a te nyelveden,

de engem már hiába unszolsz.

Puszta a föld, a hold ragyog -

ne hidd, hogy újra megigézel.

Szívemben fagyos csillagok

jég borzadálya, csendje fészkel.

Sárhelyi Erika: Csendek

Vérnarancs tűzbe bámulok.

A nyári éjszaka konok

sötétjét apró szikrák

szaggatják szerteszét.

S míg pattog a fahasáb,

hunyt szemmel hallgatom

az égig érő, szívet tépő

csönd-zenét.

*

Hallgatsz, hallgatok.

Páros magányunk

csöndfalán csak

szívverésünk dörömböl.

Meg se hallod -

s én sem mozdulok.

Pedig szeretnünk kéne

'tiszta erőből'.

*

Jó így a csöndben,

karodba bújva.

Mintha egy pillanatra

szívünkre hullna

az a régi-régi érzelem.

Beléd burkolózom,

meg ne fázzon bennem

ez a ki-betakart,

elszenderült szerelem.

*

Hallgat a szó bennem.

Meg nem született soraim

bebábozódva pillangó-

létre várnak.

Rám telepszik a csend -

a foglyul ejtett gondolat

nem növeszt ma szárnyat.

Sárhelyi Erika: Árnyék létem

Olyan vagyok ma, mint a szél,

szaladni vágyom szüntelen.

Könnyű testtel, láthatatlan,

csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm',

a létfolyam mint kavarog.

Nem zavarna semmit bánat,

csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,

mondat végén a három pont.

Semmi vagyok, mégis látszom,

mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,

falhoz lapulva, csöndesen.

Szárnyam sincs, így nem repülök,

csak a szél sodorja életem.