Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Bernát János

Mint űzött vad

Mint űzött vad az éji homályban,

vértől vöröslő sebbel oldalában,

menekülök messze egy" fenevad" elől,

menekülök messze, mert félek, hogy megöl.

Menekülök messze, s mégis hozzá közel,

hisz csábító varázsa magához ölel.

De ellök, eltaszít, és mégis leláncol,

majd magához édesget, és megkorbácsol.

Mézédes a manna, mit megannyit ígér,

s vágyódó elmém oly ostobán remél.

Kedvesen szólít, s eltaszít üvöltve,

tavaszi a szellő, de reám tör süvöltve.

Várok a falaknál, mint holmi kenyérlesők,

s vágyom a csókját, mint földek az esőt.

Gyönyörű valója meg éppen csak megvillan,

s mint csapodár pillangó, oly gyorsan elillan.

Máskor meg percekig hiába várhatok,

de csak elmém rajza mit belőle láthatok.

És testembe gázol, s lelkembe mar,

óh megfojtja szívem, érzem hamar.

El kéne futnom, de mégsem teszem,

élni vagy halni, már mindegyre veszem.

Zokszó nélkül ásom fekete síromat,

zokszó nélkül tűröm iszonyú kínomat.

A fekete sírbolt, ím magához ölel,

s én menekülök messze, mégis hozzá közel.

El kéne tűnnöm, de mégsem lehet,

a "fenevad" éne élteti szívemet.

Elbukom, elveszem, a sárban ragadok,

a "fenevad" éltet, és mégis meghalok???

Egyre csak éhezem, s oly régen ettem,

hisz kedvesem láncos kutyája lettem...

Aranyosi Ervin: Ne bújj mosoly mögé!

Ne bújj mosoly mögé, mondd ki, amit érzel!

Hiába a látszat, ha ezer sebből vérzel!

Legalább magadnak valld be, ami fáj még,

lelkeden nem segít egy ócska színjáték!

Könnyezd meg bánatod, sírd csak ki magadból,

meríts kellő erőt a tapasztalatból!

Bocsáss meg szívedből, annak aki bántott,

vesd le a haragot, mint egy rossz kabátot!

Ha kisírtad magad, ha elmúlt a bánat,

tedd, amit a bölcsek ilyenkor csinálnak:

Próbáld a sérelmet, mint elmúltat nézni,

s akarj egy vidámabb percet felidézni!

Ilyenkor ölts mosolyt, szép, elégedettet,

gondolj oly dolgokra, ami megnevettet,

Rögtön látni fogod, kisütött a napod,

arcodon elárad a mosoly, ha hagyod…

Johann Wolfgang Goethe - Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

Rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

S éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

A ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Percy Bysshe Shelley - A Szerelem Filozófiája

Folyóba ömlik a patak,

tengerbe a folyam,

a szellő-nász széllé dagad,

a szél széllel rohan.

Törvény, hogy ne légy egyedül;

a magány mostoha;

a föld s az ég is egyesül,

csak én veled soha.

A felhő szirteket ölel,

a hullám lágy habot,

s a virág sem taszítja el,

kit párjául kapott.

A hold a tó vizén csobog,

réten ragyog a nap -

mit ér mindez, ha nem fonod

körém két karodat?

William Butler Yeats - Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár, ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, 

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem, 

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben. Radnóti Miklós: Tétova óda

Tamás István: Ha majd egyszer

Mennem kell, mert vár rám a fény,

szívem tüze teérted ég.

Most úgy fáj minden, sajog bennem

úgy érzem most el kell mennem.

Gondolatban legyél velem,

Te voltál csak az életem.

Ott leszek majd álmaidban,

újra élek vágyaidban.

Fáj most nekem, fáj az élet,

el kell mennem, már nem félek.

Nem félek, mert vár rám a fény,

szíved tüze csak bennem él.

Tovaszállok csillagfényben,

hóesésben, napsütésben.

Ott várok rád, hol örök a fény,

milliónyi csillagfénynél.

Tiéd szívem, Tiéd lelkem,

vár engem az ismeretlen.

Fentről nézem majd életed,

kívánom, hogy boldog legyen.

Visszatérek álmaidban,

megpihenek karjaidban.

Szerettelek földön, égen,

bennem élsz majd örök fényben.

Angel: A szomorúság alatt is ott a boldogság

Tudom hogy milyen az élet

Tudom hogy milyen a halál

Tudom milyen szeretni valakit, ki nem szeret viszont.

Tudom milyen mindenél éjjel sírva aludni el, s reggel fájó szível felkelni.

Tudom milyen az mikor senkire nem számithatsz, csak magány karol át és azt suttogja "ma meghalsz"

Tudom milyen az mikor fáj a szíved, de ne búsulj mert valaki a távolból rág gondol, s érted harcol.

Tamás István: Áldott legyen

Áldott legyen kezed, amivel simogatsz.

Áldott a csókod, mely felhevíti vágyamat.

Áldott legyen tested, mely féltve őrzi lelkedet,

Áldott legyen szemed, mely örökön rám nevet.

Áldott legyen karod, amikor átölelsz,

Áldott legyen minden veled töltött perc.

Áldott legyen szíved gyors dobbanása,

Áldott legyen szerelmünk, igaz valósága!

Mondd újra (A Portugál szonettekből)



Mondd újra s újra mondd és újra mondd,

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak

kakukknótához hasonlítanak,

emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb

újul tavasszal s kizöldül a mag.

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak

sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,

hogy a rét túl sok virággal veres

s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:

de ne feledd, hogy némán is szeress...

Elizabeth Barrett-Browning

Dal



Szomorú vagyok, nehéz sóhajok

tépnek, mindig sírhatnék:

kinek hódolok,

semmit sem adott

epedő szerelmemért.

Amit vágytam rég,

s amit vágyok még,

már valóra nem válhat.

Engem, a szegényt,

itt hágy, ami szép,

kedv és javak elszállnak.

Amikoron látlak,

gőgöd sajgó bánat,

vígasságom elveszett.

Hiába ha vágylak,

inkább a halálnak

ajánlom meg testemet.

Hetvenkedhetek:

érted szenvedek,

amióta ver szívem.

Szánd meg hát beteg,

gyötrött lelkemet,

már örömöt adj nekem.

Álvaro De Luna

S Ha Ág Dobol Az Üvegen…



S ha ág dobol az üvegen

és megremeg a nyárfa,

mintha jönnél lábujjhegyen

s én ülök várva, várva.

S ha tó vizébe kábítón

a csillagfény aláhull,

mintha zsongulna száz kínom

és minden megvidámul.

S ha sűrű fellegek közül

a hold lenéz a földre

a lelkem benned üdvözül

és rád gondol örökre.

Mihai Eminescu

Virág És Pillangó



Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

A mezőnek én vagyok virága,

Kikeletnek zsenge ifju ága.

S égek érted belső fájdalommal,

Mely szivemből könyet és fohászt csal.

És fohászom illat a szelekben,

Gyenge harmat a könyű szememben.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy kis ég van a könyű csepjében,

Lelkem száll az illat özönében.

Jer, fürödjél e köny-ég árjában,

Vagy szunyadj el illat mámorában.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Kebelemre szállj le, kis csapongó!

Egy rövid nap tüneménye létünk,

Elmulik, míg örömet cseréltünk.

Éljük át e kort egy pillanatban,

Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.

Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,

Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;

És ha édes életed kifárad,

Szemfedőd lesz hervadó virágod.

Vörösmarty Mihály

Szeress úgy,

hogy remegjen minden hajnal,

s lássam rajtad,

hogy minden búcsúzással

hű szívedből

könny fakad.

Úgy szeress,

hogy hiányomtól

ég zokogjon,

szeress úgy

hogy kínzó vágyad

körém fonjon.

Szeress hittel,

megértéssel,

had értsék az angyalok,

hogy buja szerelmed

szárnyalva is, őszintén is

egyedül csak én vagyok.

Szeress eszed vesztve,

perzselőn,

és csendben álmodozva,

reszketőn.

Úgy szeress,

mint ki soha még...

Ahogy a szív

izzó tűzzel,

majd csendes lánggal ég.

Lázas testtel szeress,

követelve, harcolva...

Magadba temess...

Úgy szeress...

Válóczy Szilvia

Aranyosi Ervin: Boldognak maradni…

Leülsz, s megfáradtan nézel egy virágot.

Úgy teszel, mint aki csodát sose látott.

Rácsodálkozol, de nem tudsz már örülni,

lelked a látványban nem tud elmerülni.

Mostanra rájöttél, túl rövid az élet.

ám már napról-napra nehezebben éled.

Nem okoz örömet, a megváltást várod,

jöjjön és oldja fel szomorú magányod.

Zavar körülötted a sok nyüzsgő ember,

Te tudod, a percet siettetni nem kell,

mert jobb csendben ülni, befelé figyelni,

hagyni a lelkünket szép életre kelni!

A világ mozgását megcsodálni szépen,

ott hagyni figyelmed folyón, vízesésen,

hallgatni egy apró patak csobogását,

figyelni madarat, mikor hívja társát.

Csodálni a Napot, hogy az eget járja,

s elnézni egy ifjút, ki a párját várja.

Megélni a világ millió csodáját,

megtalálni benne a teremtés báját.

Megtalálni benne értelmet és tervet,

keresni miért -et, s azt, hogy mit üzenhet.

Megismerni mindent, aztán tovább adni,

egész életen át boldognak maradni…

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Márai Sándor: Felelni

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,

s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,

az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?

Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?

Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?

Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?...

És, felelni az egészre: hol tartok?

Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,

vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?

Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.

Várják a választ, a csend nagy, drámai.

De ilyenkor megtudod és észreveszed,

hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Várlak



Éjfél van és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.

A mezőn piheg.

Fáradt csillagok bóbiskolnak.

A hold lezuhant kertek mögé.

Várlak, hogy jöjj.

Várlak, hogy egyszer besuhanj.

Hold – lábaid nesztelen röptét lesem

a bokorközön.

Szellő lengésed fehér szárnyalását.

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcseppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak téged!...

...Szívem ős mélydobbanását

várom a csendes éjben.

-Bartalis János-

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...

ÖRÖK ÖLELKEZÉS 

A téren kettős sírhalom van,

Fölöttök egy-egy zöld bokor;

Egymásra hajlanak, miként ha

Két szerető szív összeforr.

Igen, két szerető szív szálla

Pihenni e két domb alá,

Midőn a háborgó életnek

Kemény harcát kiharcolá.

Egymás mellé temetteték a

Hű szeretők itt magokat,

Hogy egyesűlve legyenek, mint

A földön, úgy a föld alatt.

És egyesűlve maradának.

Mely a sírhalmokon növe,

A két ölelkező bokorfa

A két szerelmes szelleme.

Petőfi Sándor

GARAI GÁBOR – Töredékek a

szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,

áldott legyen a te neved.

Hazug voltál, hiú, hitetlen?

Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.

Nincs áhítat már nélküled.

Csak nemléted fekete szörnye,

és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom

többé már meg nem osztja más.

Vár végső szégyenem: halálom.

S nincs nélküled feltámadás.

***

Lehet, csak a hibátlan testedet

szerettem, s föltárult, elengedett

szépséged gyújtottam ki a szilaj

szenvedély képzelt lángcsóváival?

Lehet, hűséged, vadságod csupa

varázsolt rongy volt, festett glória:

én rábűvöltem rajongón - te csak

eltűrted jámbor hóbortjaimat?

Lehet, hogy így volt.

Akkor is neked

köszönök mindent - s elvégeztetett.

Fönntart még a tőled vett lendület.

Már semmi sem leszek tenélküled.

***

Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém s mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.

***

Aláaknázott terepen

lépkedek feszes nyugalomban.

Dühöm csak jelentéktelen

legyek dünnyögésére robban:

a folytonos életveszély

morajától szemem se rebben;

minden reményem benned él,

halálomnál véglegesebben.

***

Mire megszüljük egymásnak

magunkat,

kihordunk annyi kínt, kívül-belül,

hogy elszakadni egyikünk se tudhat

többé a másiktól:

feltétlenül

valljuk egymást, mint gyermekét az

anyja. -

S akkor ha majd fájdalmak súlya

nyom,

fele bánatod én veszem magamra,

és bűneid felét is vállalom.

***

Mióta szeretlek, eszméletem

minden percében rád emlékezem,

álmomban is te őrzöl meg talán,

rólad tudósit munka és magány,

veled lep meg hajnalom, alkonyom,

s hozzád megyek, ha tőled

távozom.

***

Nincs itt más lehetőség:

lélek-fogytig a hűség

szálai két szeretetnek

végképp összeszövettek...

***

Amit szívedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek --

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szívedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szívedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

(József Attila)

Egy levél a földre hull

Lassan már alkonyul

És nemsokára

Az őszi tájra

Sötétség borul

Még bágyadtan int a Nap

A tékozló sugarak

Emlékekből

Képzeletből

Elém rajzolnak

Az arcod felragyog

Mint egy őszi tájkép

Ahogy újra felnevetsz

Csupa arany és bíbor

Minden árnyék

Ilyen gyönyörű nem lehetsz

A lusta Nap tavaszt ígér

Tavaszt ígér, nyarat remél

De nézd a dér

A fákhoz ér

Belőled érkező

Szíveden élősködő

Terhed voltam

De elfutottam

Növesztett az idő

Fejem öledbe ejtettem

Te egyetlen, aki hitt bennem

Ha megtorpantam

Orra buktam

A hitemet vesztettem

Az arcod felragyog

Mint egy őszi tájkép

Ahogy újra felnevetsz

Csupa arany és bíbor

Minden árnyék

Ilyen gyönyörű nem lehetsz

A lusta Nap tavaszt ígér

Tavaszt ígér, nyarat remél

De nézd, a dér

A fákhoz ér

Egy megfakult hajfonat

Egy dobozban tejfogak

Ennyi csak

Ami megmarad

Ha szétosztod önmagad

Ezer dolgom fojtom rád

A sírodon a friss virág

Csak ritka vendég

Nincs rá mentség

Felőröl a világ

Az arcod felragyog

Mint egy őszi tájkép

Ahogy újra felnevetsz

Csupa arany és bíbor

Minden árnyék

Ilyen gyönyörű nem lehetsz

A lusta Nap tavaszt ígér

Tavaszt ígér, nyarat remél

De nézd, a dér

A fákhoz ér

A sötét már elvakít

Szidj meg vagy mondj valamit

Nagy hirtelen

A nyakszirtemen

Egy kéz végigsimít...

Ákos-őszi tájkép

Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?

A földre bukni és az égre nézni fel?

Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?

S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?

És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?

Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?

Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?