Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -

magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kő és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

ÚTMUTATÓ

Kaptál egy arcot

apád anyád arca

kaptál egy nevet

hordozd becsülettel

kaptál egy kezet

ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet

igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot

javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet

viseld el ha tudod

kaptál egy napot

még mindent jóvátehetsz.

(Tyche)

Dsida Jenő:Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

"Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:

"Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!"

József Attila

NAGYON FÁJ

Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,

az asszonyhoz ugy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,

meleg öl csal, nemcsak a vágy,

de odataszít a muszáj is --

ezért ölel

minden, ami asszonyra lel,

mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher

s kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb

menedékünk; a kés hegyét

bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt

nő, ki érti e szavakat,

de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem

így, élők közt. Zúg a fejem,

gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek

kezében a csörgő csereg,

ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene

tenni érte és ellene?

Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit

a világ így is olyat, akit

kábít a nap, rettent az álom.

A kultura

ugy hull le rólam, mint ruha

másról a boldog szerelemben --

de az hol áll,

hogy nézze, mint dobál halál

s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő

is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem

pénzt hoz fájdalmas énekem

s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!

Ti kisfiuk, a szemetek

pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,

csizmák alatt sikongjatok

és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,

kerék alá kerüljetek

s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek

viselők, elvetéljetek

és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,

bukjatok, összetörjetek

s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,

egymást megtépve nő miatt,

ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,

kiket, hogy húzzatok igát,

herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,

horgot kapjatok jég alatt,

és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,

minden, mi kíntól megremeg,

égjen, hol laktok, kert, vadon táj --

s ágya körül,

üszkösen, ha elszenderül,

vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől

menekülő élő elől

a legutolsó menedéket.

Petőfi Sándor

Ha férfi vagy, légy férfi

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne hitvány gyönge báb,

Mit kény és kedv szerint lök

A sors idébb-odább.

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembeszállanak vele...

Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne szád hirdesse ezt,

Minden Demosthenesnél

Szebben beszél a tett.

Építs vagy ronts, mint a vihar,

S hallgass, ha műved kész,

Mint a vihar, ha megtevé

Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited,

És ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.

Százszorta inkább éltedet

Tagadd meg, mint magad;

Hadd vesszen el az élet, ha

A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Függetlenségedet

A nagyvilág kincséért

Árúba ne ereszd.

Vesd meg, kik egy jobb falatért

Eladják magokat.

"Koldusbot és függetlenség!"

Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,

Erős, bátor, szilárd.

Akkor, hidd, hogy sem ember

Sem sors könnyen nem árt.

Légy tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.

Miroslav Válek: Csak úgy

Csak úgy,

mintha véletlenül akadnánk össze

sűrű, vad esőben körözve

a körúton, mint egy hajó fedélzetén,

csak úgy, mellékesen

ennyit mondok: "Szeretlek."

S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"

Micsoda megaláztatás!

Történhetne ez augusztus havában,

nagylombú fák alatt.

Megszégyenülten

himbálnám kulcsaim az ujjamon,

s "menjük haza" - ezt mondanám neked,

csak úgy,

véletlenül.

És szinte csak mellékesen.

Talán pont fél négy lenne, szerda délután,

és egy üzlet előtt állnánk, szivem,

hol emberek sürögnek-forognak,

s bent emléktárgyakat lehetne venni

és fennhéjázó orrú léghajókat.

Azt súgnád halkan és vigyázva:

"Igen? s hová?"

Megkérdenélek, ó, szivem virága:

"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"

"Ó, semmi - mondanád

csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen

és szinte csak mellékesen..."

Ó, merre, hol vagy?

azon rémüldözöm most egyre,

hogy majd találkozunk egy éjszaka,

ha dúl a nyári hőség,

mikor a hold az ablak előtt áll,

sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,

és én megrettenek,

hogy újra, újra

megint csak sírni kezdek.

Mikor teázom,

s mikor kávét darálok,

vagy mikor felöltöm a kabátom,

szavad fejembe fészkeli magát

és gúzsba köt és újra meg újra átfon:

"Hová?" Ki tudja, hová? A nagyvilágon

bárhová, csak hozzád közel lehessek,

miként az ág az ághoz,

hogy hozzád oly közel csevegjek

mint hab a habhoz a derűs-sugáros

alkonyatban, mikor röpítve szálldos

velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.

Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

henem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.

Csillanó tükrén a tónak,

Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,

Észrevétlen, mondhatatlan

Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.

Fegyveremmel az ölemben

Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.

Mennyi bűbáj, mily talányok!

Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,

Aranyos, tüzes felhőben,

Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.

Tán szerelme csókját kéri...

Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,

Vagy a lenge déli szellő,

A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved

Kék ürén a semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek

Tünedeznek, megjelennek.

Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,

Dicsőség fényözönében,

Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...

Mult, jövendő tán együtt van

Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,

Minden alszik... és a lelkem

Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,

Földi életem, halálom

Csak mese, csalódás, álom?...

Kányádi Sándor: Nyergestető

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar sem tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető;

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár és a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek

alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák, kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,

mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

Wystan Hugh Auden

Kedves, tedd alvó fejed

Kedves, tedd alvó fejed

Hűtlen, halandó szívemre;

Kör és láz elperzseli

Sok merengő gyermekarc

Saját báját. És a sír

Gyermek-múlást bizonyít.

Mégis - hajnalig simulj

Élő lényeddel reám:

Földi, vétkes vagy, - de lám,

Nekem hibátlan remek.

Test és lélek végtelen:

Két szerelmesnek, ki hitvány

Aléltságban nyúlik el

Fönt a szent varázshegyen,

Vénusz ad nagy látomást:

Világ-nagy gyönyört s reményt;

Míg az elvont mélybe tett

Pillantás felkölti néha

Kő és jég közt az aszkéta

Vad, érzéki mámorát.

Hűség, biztonság kiszáll,

Hogyha már éjfélre kong,

Mint a harang halkul el,

S kényes úrfiak henyén,

Fontoskodva esküdöznek:

Mindent magam fizetek,

Bármit mond a szörnyű kártya.

Ám ma éjjeltől egyetlen

Gondolat vagy suttogás,

Sem egy csók már el ne vesszen!

Szépség, álom, éj kimúl; -

Hadd: a hajnal lágy szele

Álmodó fejed körül

Legyen oly nap hírnöke,

Mely szemet-szívet vidít,

Érd be hát a földi léttel!

Kínok csúcsán is legyél

Váratlan erőktől edzett,

Bántalom éjét virraszd át

Örök földi szerelemben!

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

MIÉRT?

Ablakomban, szürke esten,

Üldögélek, semmi kedvem,

Munka nélkül, tétlenül

Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,

Szirmasíró, bús virágra

Nézek némán, hidegen,

Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,

És a perc mindegyre száguld,

Míg egy sápadt alkonyon

Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:

"Ne vesződj már szívbajoddal,

Jégkezemmel szeliden

Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:

Nem akarok lenni boldog,

Élni, élni, akarok!

Miért? balga, bús titok!

Tóth Árpád

Az életemet...

Az életemet kérném tőled, ó Sors,

Mert elraboltad szép életemet,

Nem követelhetem, mert nagy robottól

Aléltan, szolgád vagyok már neked.

Ó egykoron, fönséges májusában

Nagy indulásnak: szabad voltam én,

De akkor, remetéje mély magánynak,

Az életről csak mesét tudtam én!

Tömjénes és könyvtáras ifjúságom

Tűnt idejére úgy néz tört szemem,

Mint hervatag kertekre vézna várrom,

Az ifjúság legenda csak nekem!

Az életemet kérném tőled, ó Sors,

A szürke hórák mély, holt tengerén

Egy piros alkonyt, mely tűnő, de csókos,

E tájról így, ó hogy menjek el én?

Az üdv, a rózsa, a boldog majális

Mind, mind ígéret, mely nem teljesül,

Könnyezve vár a korai halál is:

A sírok ormán késő a derű!

Juhász Gyula

Alvó erdő

Alvó erdő szépe,

Szívem, aludni jó,

A hold virraszt az éjben

És csillag ég az égen,

Millió.

Alvó erdő szépe,

Szívem, el ne feledd,

Hogy várni kell az éjben,

Fehéren és kevélyen

Herceget.

Alvó erdő szépe,

Szívem, maradj magad.

Azért neked ragyognak

A csillagok s dalolnak

Madarak!

Alvó erdő szépe,

Szívem, ne menj tova,

A magány a te kerted,

Ha évek is a percek

S ha nem is jő a herceg

Tán soha!

Juhász Gyula

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tûnõ szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,

Hervadva ha vágynak, a nõket,

A sugaras, a bánatos

Õsz-idõket.

Szeretem a szomorú órák

Kisértetes, intõ hivását,

A nagy Halál, a szent Halál

Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,

Sírókat és fölébredõket

S dér-esõs, hideg hajnalon

A mezõket.

Szeretem a fáradt lemondást,

Könnyetlen sírást és a békét,

Bölcsek, poéták, betegek

Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,

Aki rokkant, aki megállott,

Aki nem hisz, aki borus:

A világot.

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tûnõ szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

Ady Endre

Mert későn jöttem...

...Mert későn jöttem én.

Tudom már sorsom átkát,

A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,

Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány

S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.

Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,

Új tájak öröme ezért nem az enyém,

Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár

S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.

Ezért nem láttam én a szűzek seregében

Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén

Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben

És magányos az éj. Mert későn jöttem én.

Ezért rajong szivem halódó birodalmak

Beteg álmaiért s a földnek kerekén

Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.

Mert hontalan e vágy.

Mert későn jöttem én.

Juhász Gyula

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzelmim édes tartományát;

Eltépném lelkemet

Szerelmedért.

Szerelmedért

Fa lennék bérc fején,

Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját,

S meghalnék minden év telén

Szerelmedért.

Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal,

Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő,

Szerelmedért.

Szerelmedért

Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném,

Dicsőbb erénnyel ékesítném

S örömmel nyújtanám neked

Szerelmedért!

Nagy László: Tűz 

Tűz 

te gyönyörű, 

dobogó, csillag-erejű 

te fűtsd be a mozdonyt halálra, 

hajszold, hogy fekete magánya 

ne legyen néki teher, 

tűz 

te gyönyörű, 

ihlet, mindenség-gyökerű, 

virágozz a vérző madárban, 

égesd hogy a sorsot kimondja, 

nem a hamuvá izzó csontja, 

virrasztó igéje kell, 

tűz 

te gyönyörű, 

jegeken győztes-örömű, 

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra 

lélekben szakállasodva, 

hűlve latoló józanságban, 

ahol áru és árulás van, 

öltöztess tündér-pirosba, 

röptess az örök tilosba, 

jéghegyek fölé piros bálba, 

ifjúság királya, 

tűz!

1883-ban,ezen a napon született Babits Mihály.

A gazda bekeríti házát

((Új barbár század jövetelére)

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyű szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirosát, és a tejnél édesebb

levegőt; mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse -

Óh mi edzve karmosabb

öccsökhöz már, kincses tavalyból érkezett

bátyák magunk: mit, hízelegni a modern

szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.

Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad

zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák

nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e

lárma és rángás? Csöndben érik a csira

a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű

növése lassú: ez az élet! kertem, add

a magvat ami megmaradt kincses tavaly,

füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján

vetkőzni csontig a virágokat; jöhet

a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd

a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény lenézve így szól: "Én vagyok az Új!" - feleld:

"A Régi jobb volt"- Hősi léceid mögött

mint középkori szerzetes dugott a zord

sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros

kép égetők elől pár régi könyvet: úgy

dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett

léckatonáid helyén élő orgona

hívja illattal a jövendő méheit.

Thomas Hardy

A férfi temetésén

Viszik nyugodni - csöndesen

vonúl a gyászmenet vele;

én hátúl megyek, idegen;

ők, család, s én, a kedvese.

Az én ruhám élénk maradt,

övékén éjsötét a szín;

de szemük könnyet nem mutat,

s engem tűzként emészt a kín!

Algernon Charles Swinburne

Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között

a szerelem hozzámszökött.

Örömre bú jött, napra éj,

a hosszú vágyra kurta kéj,

s óh, szerelem, reád mi jött

tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között

az édesből keserű lett,

a vágyból könny, a könnyből láng,

holt kéjből új vágy, új fulánk:

s a szerelem így font-kötött

a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között

egy órát köztünk font-kötött,

de már suhant is, fürge láb,

a tegnapok után tovább

az arany vízen; jött s szökött

tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt

minden vágy meghalt, elszunnyadt.

Az első csillag látta, míg

kettőnk egy lett; a második

csak engem látott magamat,

tenger fölött és part alatt...

Christina Georgina Rossetti

Emlékezz

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze

a hallgatag országba érkezem,

s nem foghatod meg többet a kezem,

és nem fordulhatok el tévedezve.

Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,

s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:

csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,

késő tanács, imádság, minden eszme.

De ha felejtesz, s aztán valahogy

emlékezel reám, ne búslakodj,

mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt

nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,

százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,

semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

Percy Bysshe Shelley

Indián szerenád

Első álmom rólad volt,

első álmom elröpült.

Még az esti szél nyögött,

még az égen csillag ült.

Lábaimban lakik egy

szellem: az rejtélyesen

húzott, hozott, vezetett

ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón

illet és szél úgy alél,

mintha mákos álmokat

tépegetne ott az éj.

Apadoz a zokogás

a csalogány csöpp szivén,

mint ahogy a tieden

kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!

Halk! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

szerelmed, mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

szívem dobzörgése vad:

szorítsad szíved fölé,

talán ott majd megszakad...

William Wordsworth

Tünemény

Mikor először tűnt elém,

drága volt, mint egy tünemény,

kit azért küldött életem,

hogy egy perc dísze ő legyen.

Szeme mint alkony csillaga;

s az alkony hozzá a haja:

csak ennyi benne az, ami

nem májusi és hajnali.

Vidám kép, édes könnyűség:

meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány

volt ő, és mégis földi lány.

Lépése szűzi és szabad.

Házias minden mozdulat.

Alakja nyájas, tiszta fény.

Nyomában emlék és remény

kelt: mivel ő sem állt a szív

mindennapi és primitív

éhei, kis búk, örömök,

csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,

s lesem élete ütemét.

lelket lélegző drága lény:

útitárs a Halál felé.

Szilárd ész, gyengéd akarat,

szívós erő halk báj alatt.

Valódi asszony, jó s igaz,

intés, parancs, derű, vigasz.

Asszony, és mégis valami

fényt érzek, ami angyali...

William Blake

Madárszerelem

"Hol a hazád, mondd, madár!

s este milyen tanya vár?

Milyen fészek, milyen lomb?

Oh te rétek dísze, mondd!"

"Áll egy szép fa társtalan:

ott búsulok egymagam.

Hajnal issza könnyemet,

este nem hoz örömet."

"Én meg téged kivánlak,

kincse-hangja a nyárnak;

nappal erdőn kószálok,

éjszaka sirdogálok."

"Énérettem sirdogálsz?

Engem kivánsz? Engem vársz?

Bánatomnak vége hát!

Óh szerelmes jóbarát!"

"Gyere hí csöpp lugasom,

zöld falomb közt, magoson.

Öröm szárnyán röpülünk,

virág alatt megülünk."

John Donne

Elégia a vetkőzésről

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,

vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.

S mint harcos, ha ellenségre talál:

lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.

Öved délkörét oldozd meg hamar:

minden tájnál szebb földövet takar.

Pruszlidat vesd le, olyan feszesen

tapad; más nem lát bele, de nekem

hadd suttogja a susogó selyem

esése, hogy most lefekszel velem.

Fűződre régtől féltékeny vagyok,

de megnyugtató, mikor kikapcsolod.

Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:

kibukkanó nap nyári kert felett.

Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy

talpadat nászi templomunk, az ágy.

S le fejdíszed filigrán, csupa fény

hálójával; hajad szebb diadém.

Ily fehér ingben égi angyalok

szállnak a földre; magaddal hozod

azt, mit Mohamed Paradicsoma

ígér nekünk, örök gyönyört, noha

a kísértet is vászoningben jár,

de főleg égnek nem a hajam áll.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,

hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.

Amerikám! Frissen fölfedezett

földem, melyet bejárok, fölfedek,

aranybányám, országom, hol mohó

kényúr vagyok, egyeduralkodó,

s boldog pionír, miközben sötét

kincseskamrádon ujjam a pöcsét.

A lélek úgy teljes, ha testtelen,

s a test akkor egész, ha meztelen.

Az ékszer nem kell, az csak elvakít,

mintha Atlanta kincseket hajít,

s a bolond férfi szeme ottragad

gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,

ami képkeret, könyvön díszkötés,

amatőr-öröm. De ennyi kevés.

Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:

a szeretőnek a nő teste kell.

A bűn nem bűn, és itt nem incseleg

az ördög sem. Engedd le ingedet.

Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy

föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.

Mezítelenül is gondoskodom rólad,

vagy nem elég egy férfi takarónak?

William Shakespeare

XC. szonett

Gyűlölj ha akarsz; ha valaha, most;

most, míg a világ célomban keresztez,

társulj csak a balsorshoz, és taposs,

ha talpra álltam, ne nyomj a kereszthez:

jaj, ne utóvéd légy, ha már szivem

átúszott romjain, s a gyászt legyőzte;

elszánt csatába most kezdj ellenem,

ne hozz esős reggelt a szeles éjre.

Ha el akarsz hagyni, hagyj el azonnal,

ne ha már végzett ezer törpe bánat;

de rohamozva jöjj: kóstoljam, ó jaj,

a legkeserűbb ízt, mely éri számat;

és semmi lesz a gond, ha rám pereg,

ahhoz képest, hogy elveszítelek.

William Shakespeare

LXXV. Szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Várnai Zseni - Az alvó kertben

Csak halkan lépjél, Kedvesem,

a kerti úton nesztelen,

s hallgasd az édes őszi

dalt, ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,

levél zizeg ily kedvesen?

A szél susog, vagy lomb dalol?

Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,

az ősz suhan itt csendesen,

s ahova tündérujja ér,

aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,

talán mindezt csak álmodom?

A kert is alszik, Kedvesem,

most halkan lépjél, nesztelen.

Bernát János

Mint űzött vad

Mint űzött vad az éji homályban,

vértől vöröslő sebbel oldalában,

menekülök messze egy" fenevad" elől,

menekülök messze, mert félek, hogy megöl.

Menekülök messze, s mégis hozzá közel,

hisz csábító varázsa magához ölel.

De ellök, eltaszít, és mégis leláncol,

majd magához édesget, és megkorbácsol.

Mézédes a manna, mit megannyit ígér,

s vágyódó elmém oly ostobán remél.

Kedvesen szólít, s eltaszít üvöltve,

tavaszi a szellő, de reám tör süvöltve.

Várok a falaknál, mint holmi kenyérlesők,

s vágyom a csókját, mint földek az esőt.

Gyönyörű valója meg éppen csak megvillan,

s mint csapodár pillangó, oly gyorsan elillan.

Máskor meg percekig hiába várhatok,

de csak elmém rajza mit belőle láthatok.

És testembe gázol, s lelkembe mar,

óh megfojtja szívem, érzem hamar.

El kéne futnom, de mégsem teszem,

élni vagy halni, már mindegyre veszem.

Zokszó nélkül ásom fekete síromat,

zokszó nélkül tűröm iszonyú kínomat.

A fekete sírbolt, ím magához ölel,

s én menekülök messze, mégis hozzá közel.

El kéne tűnnöm, de mégsem lehet,

a "fenevad" éne élteti szívemet.

Elbukom, elveszem, a sárban ragadok,

a "fenevad" éltet, és mégis meghalok???

Egyre csak éhezem, s oly régen ettem,

hisz kedvesem láncos kutyája lettem...