Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál,

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még ki is szalad.

Szivemben is alig

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

Ady Endre: Biztató a szerelemhez

Szép asszonyom, a szerelem

Ötlettelen és ócska jószág,

És mégis, hidd el, ez az egy

Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,

Élni, hazudni, halni, adni,

De csók-kérő daganata

A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,

Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:

Holnap s mindig az emberek

Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan

Ezt kellene feledni máma.

Ez a kicsi kis feledés:

Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?

Drágám, ugye, a napok évek

Nem rontják meg a mámorunk,

Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,

Olyan mindegy, csókunk mifajta,

Olyan közeli a Halál

S olyan nagyszerű győzni rajta

Váci Mihály : Mintha ...

Ez a folyó mintha folyna,

az éj is mintha éjjel volna;

- az ember mintha olyan volna,

milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,

éltetne is - míg csak leéled,

s mintha elég is lenne néked

mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,

sugárzik bennem néhány emlék,

pedig más vagyok régesten rég,

nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,

mikor nevetsz - mintha nevetnél,

s mert felderengsz még, hogyha fény ér,

éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,

az érdem elnyeri a zsoldját,

a szó olyan, ahogy kimondják,

Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,

a szerelem mintha lehetne,

a hit mintha még hitegetne,

s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha

öntökélyére lenne minta;

tökéletes hinta a hinta,

a kulcs az ajtókat kinyitja.

ami van mintha tényleg lenne,

a teremtés mintha teremne,

a lét mintha tényleg létezne,

a rend is mintha rendbe lenne.

Világunk mintha már az lenne,

minek az ember elképzelte,

s benne semmi dolgunk se lenne,

s mintha belenyugodnánk ebbe...

Juhász Gyula - Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorún nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a

vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a

legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy

"nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit

szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül –

a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük.

Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös

hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt

fölkelések, a rosszkedvű morgások,

veszekedések, összezördülések, a kellemetlen

esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek

egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas

érzésével visszanézve villámfényben látod meg a

múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam!

Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden

percben és órában!... Bár akkor tudtam volna,

amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet!

Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!

Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám,

másképp ölelném… És elmondanám neki azt,

hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."

(Müller Péter)

Négy gyertya égett az adventi koszorún.

S olyan csend volt ,hogy hallani lehetett ahogy a gyertyák beszélgettek.

Az első gyertya megpislant s elkezdte:

A nevem BÉKE az én lángom világít de az emberek nem tartják be a békét

S lángja pislákolni kezdett s kialudt..

A következő gyertya is rákezdett:

A nevem HIT az emberek nem akarnak tudomást szerezni semmiről ,ugyhogy hiába égek én is.

Huzat támadt és a gyertya lángja kialudt.

A harmadik gyertya szomorúan és csendesen rákezdett:

Az én nevem a SZERETET

Már nincs értelme ,hogy világítsak az emberek félretoltak és elfelejtettek.

S lángja sisteregve kialudt..

Egy kisfiú lépett a szobába s ránézett a gyertyákra és így kiáltott.

Nektek égnetek kell! És majdnem sírva fakadt..

És ebben a pillanatban megszólalt az utolsó gyertya is:

Ne félj ameddig én égek addig mindig van remény.

A nevem a REMÉNY

És a kisfiú meggyújtotta róla a három kialudt gyertyát s újra tündöklő fénnyel égett a négy gyertya.

A reménynek soha nem szabad elaludnia míg világ a világ.....

Ő szívembe lopta halk szavát

halálom kedves mosolyát,

úgy érzem táncol a világ s minden oly szép

Ő egy újabb álom tükre tán ha bánat borul s hajnalán

amikor gondok törne rám s köröttem minden oly sötét.

Ő jelenti mindazt ami jó

miatta születik a szó

örökös boldogság ,hogy itt van énvelem

ő a dall mit suttognak a fák

a csend a meghitt éjszakák

számomra több mint a világ

a mindenem...

Ő ki mindig olyan boldog és vidám

nekem is ad majd jókedvett talán

hisz el nem hagyom én soha már

Ő csak velem élvezi az életet

valóra válik majd a képzelet

bár hol is legyen szívem rá talál.

Ő a fény a dombok oldalán

az élet legszebb titka tán

az erős kézzel írott szó a pont után

Ő szívembe lopta mosolyát

én lesem várom a szavát

mert számomra nincsen más csak ő....

Ha most kérdeznél, elmondanám,

volt egyszer egy este....

mikor mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei

tudtam téged kereslek....

Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,

s egy a pincér meg a sötétség puha teste.

S a bátortalan vágy ,hogy valakit ismét szeressek,

mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly, is még voltak lopott csókok,

lopott volt minden pillanat, az örömök.. a kínok..

Most már szinte mind1 mit írtam akkor, mit éreztem éppen,

már nem karcol több csíkot a bánat, az éjszakai égen.

Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,

felébredünk s egymásra nézve semmit sem találunk.

Áttetsző testünkel kapaszkodunk egymásba,

szorítjuk a semmit mert nem tudhatjuk mi jön még,

meddig tart a meddig.

Nem mondj semmit, még így szótlanul szeretlek,

olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek.

Csak annyit mond majd egyszer: - jó reggelt

az éjszakánknak vége....

s megkapod az életet, az életért cserébe.

Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég,

felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még...

Ady Endre: Erdőben, esős délutánon

Lanyhán irigylem a

Viadal-évek kapott szitkát, gunyját:

Megszokják vagy megunják

Az embert az emberek

S az évek és a kedvek úgy szaladnak,

Mint páholt hadsereg

S koldusként járok a nyomában

A menekülő, gyáva hadnak.

A fajtám?:

Mindig ritkábban gyujt a harag.

Száz bűnöm?:

A legszebbje mind elmarad

S már alig-alig érdekel

Egykor imádott, furcsa sorsom,

Olyan lett, mint lopott kalap,

Titokban hordom.

Az asszonyom?:

Ha ifjabb lennék, tán szeretne,

Így csak egy renyhe,

Lassú, kis igéretű

Pillantást küld el vétve,

Én pedig másolt, régi lázaimat

Küldöm cserébe.

Még megbocsátni

Szeretek, ha nagy bűnök akadnak

S másoknak inkább

És néha-néha magamnak.

És szeretem az embereket

Szánva, őszintén:

Egy kicsit valamennyi úgy jár,

Mint én.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám

Pilinszky János

Téli ég alatt

Cholnoky Tamásnak

Fejem fölé a csillagok

jeges tüzet kavarnak,

az irgalmatlan ég alatt

hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován

kicsordul árva számon.

Mivé is lett az anyatej?

Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,

mindegy mi jön, csak jöjjön.

Oly engedelmes, jó leszek,

végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,

nincsen ki megsegítsen,

nem vált meg semmi szenvedés,

nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet

se egyszerűbb, se szörnyebb:

lassan megindulnak felém

a bibliai szörnyek.

Aranyosi Ervin

Apának lenni

Hogyan is kellene apának lenni,

néhány kis “porontyot” felnevelni?

Megtanítani szépre és jóra,

becsületre és szép, igaz szóra.

Fiúnak mutatni a példaképet,

és erőt adni, mit elvár az élet.

S a lánynak apát, hogy Őbenne lássa,

milyen legyen majd az Ő választása,

hogy később, a méltó párjára leljen,

s benne milyen értékekre figyeljen.

Hogyan is kellene apának lenni?

Anyát szépen és hűen szeretni.

Tenyéren hordani a kis családot,

megadva nekik az egész világot.

Biztatni azt aki már belefáradt,

- együtt építeni a homokvárat.

Szépséges terveket, álmokat szőni,

s látni a gyermeket lassan felnőni.

S bármi is történik mellette állni,

s ha eljön a napja nagypapává válni.

Hogyan is kellene apának lenni?

Igazi receptet még nem írt senki.

Egyetlen módon igazol az élet:

az kiknek apja vagy mind szeret téged.

Csorba Piroska: A gyermekkor

Mikor ,,kacsalábon" jár a két cipőd,

Mikor méretlen és örök az időd;

Mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell,

Mikor az asztalt alig éred el;

Mikor a játékból soha nem elég,

Mikor a képzelet világot tár eléd;

Mikor a homokból lisztet szitálsz,

S a sárból édes csokitortát csinálsz;

Mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba,

Mint vörös szőnyegre a mesék királya;

Mikor látod még az angyalt karácsonykor,

És látod a nyuszit kinézni a Holdból;

Mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe,

És drágább neked, mintha arany lenne;

Mikor a sötét szobában még rémek lapulnak,

Mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;

Mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad,

Mikor fakockákból építed a házad;

Mikor megeteted gondosan a babát,

És sztetoszkóppal hallgatod - hasát

Mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz,

Mikor homokból tornyos várat emelsz,

Mikor a kérdésre kérdéssel felelsz;

Ha az udvarra egyedül kimész;

Mikor - ha mást sírni látsz - sírva fakadsz,

Mikor még biztosan tudod, mit akarsz;

Mikor anyu ölében nyom az álom el,

És édesen alszol, mint lábasban a tej;

Mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén, S a cigarettáról azt hiszed: kis kémény;

Mikor még mindenből minden lehet,

S hatalmas sátornak látod az eget;

Mikor a mennydörgéstől megriadsz,

S dobogó szívvel anyuhoz szaladsz;

Mikor a mesékből soha nem elég,

És kérve kéred, hogy mondják újra még;

Mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak,

És azt hiszed: a szél csinál frizurát a fáknak;

Mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet

Megsiratod, és kis sírba temeted;

Mikor megmásznivaló minden magaslat,

És kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak;

Mikor számolod, hogy hányat kell aludni,

Míg a születésnapodig el fogsz jutni;

Mikor a papírcsónak tengerjáró hajó,

És a kabátzsebedben lakik egy manó;

Mikor egy nap százszor kérdezed: miért,

És senki-senki sem szid meg ezért;

Mikor minden cicáról azt hiszed, leány,

És a kutya? - Az fiú mindahány!

Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét;

S boldogan pipiskedsz: igaz kicsit bő még;

Mikor lopva belesel a tükör mögé,

Tán ott van valaki - az arcod az övé;

Mikor bújócskát játszva azt hiszed:

Senki nem lát, ha behunyod szemed;

Mikor a betűk még érthetetlen ábrák,

És a könyvekben csupa csoda vár rád;

Mikor összerajzolod a hófehér falat,

És sehogysem érted, miért nem szabad;

Mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak,

És titkokat súgsz este a babádnak;

Mikor a fürdőkád neked a tenger,

S te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;

Mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs,

Mikor még nem tudod: a képzelet a kincs;

A gyermekkor múlik, mint a nyár,

Mire rájössz, hogy volt - már tovaszáll;

De ha a szívedben helyet adsz neki,

Onnan a felnőttkor ki nem űzheti.

Szabó Lőrinc

(1900-1957)

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Ady Endre: Tüzes seb vagyok

"Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess."

Ima a szerelemhez

-Koltay Gergely-

"Neked játék, nekem szerelem, neked a fény és a végtelen.

Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.

Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal, kétsornyi hír lett az életem.

S ami szép, azt csak képzelem.

Neked eső, neked havazás, neked maradt a tisztaság, fehér lepedőn.

De záporverte homlokodra jeleket karcolt az idő,

mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne, mert nem lehet,

mert nem lehet,

mert amit nem lehet, az az élet, mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz.

Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak sohasem lesz vége.

Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen.

Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.

Csak tovább roncsol a vágy, az eltévedt boldogság.

Kit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk, s ránk gyújtotta házunk.

De nem, nekem szép így is, nekem szép a volt, s a lesz is,

még ha a bűnnel házasságot kötsz is.

Hajnali házak csendjét ma még titokban zárjuk,

a kulcs halott fémtestként postaládánkba koppan,

mint startpisztoly dörren a meneküléshez,

mert futni kell, magam, magad ellen,

mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,

s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét.

De itt ez csak per, itt ez csak büntetés.

Neked játék, neked szerelem, neked fény, nekem a végtelen

A közös bűn, a hiányzó értelem.

Mi neked küzdelem, nekem a félelem.

Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak.

De most ami volt, s ami lesz odaadod másnak.

Ez most a búcsú és a kezdet is.

Ez most fájni fog, még ha tudjuk is."

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Ha csak élhetnénk

Nekem,azaz érzés úgy kell,

amit csak te indíthatsz el.

Nélküled máshol lennék…

Mosolyod a lelkemnek kell,

jó így ébrednem fel.

Nincs is már mit kívánjak…

Egy szót sem szólok,mégis látod,

ha valami nem jó vagy éppen bántott.

Nem kell tudnod,elég,ha érzed,

és minden rossztól a szíved véd meg…

Vándor

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit itt nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazába.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek"

- mondja magában.

"De jó, hogy megtettem!

Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó gyöngykaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.

"Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!"

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

- sóhajtod csüggedezve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.

ismeretlen szerző

Dsida Jenő: Vágyom emberekre

Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,

most szeretném mind leszedni már.

Eddig beszéltem a fájdalomról,

most szeretnék meggyógyulni már.

Elég volt a látomás, a pokol,

az ismeretlen, polipkarú mélység,

melyet bejártam derengő, vérpiros

lámpással: most már napfényre vágyom.

És vágyom emberekre, jó emberekre,

ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok

mint a többieké. S vágyom, vágyom

a koldusok egyszerű, szelid dalára.

Weöres Sándor 

Mosoly az arcodon

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:

Szeretném látni a boldog szemeket,

Amelyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,

Amely mindig őszinte és békés.

Hallani, ahogy a jót dicséri szád,

S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,

Hogy hiteddel a rosszat leigázod.

Felülkerekedsz a súlyos bánaton,

Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,

Ha válaszút előtt botladozol.

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.

S ehhez legyen az a hely a templomod,

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,

A fénysugár lelkedig hatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,

A bánatodban is szívesen osztoznék.

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, akár a könnyeid árán is,

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,

De a követ neked kell a földről felemelned.

Várlak

Éjfél van, és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.

A mező piheg.

Fáradt csillagok bóbiskolnak

A hold lezuhant a kertek mögé!

Várlak, hogy jöjj.

Várlak, hogy egyszer besuhanj.

Hold-lábaid nesztelen röptét lesem

a bokorközön.

Szellőlengésed fehér szárnyalását.

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcseppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak Téged!...

...szívem ős mély dobbanását

várom a csendes éjben.

/Bartalis János/

Szövegírók: Koltay Gergely

Mikor egy este otthon egyedül talál, az ablakon kinézel, de semmit se látsz,

Mondd gondolsz-e rám?

Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza,

Mondd gondolsz-e rám?

megteszel mindent, úgy csinálsz, mintha élnél, órádra nem nézel, elrohansz, mielőtt sírásra görbülne a szád,

Mondd gondolsz-e rám?

Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza, imád az égbe, hallgatásod a földre száll,

Mondd, gondolsz-e rám?

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, magadat a tükörben olyan öregnek látod,

Mondd, gondolsz-e rám?

Tested áruként a holnapnak kínálod, és napról-napra árulod el titkaid másnak,

Mondd gondolsz-e rám?

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, te egyedül gyötrődsz fészkedben,

Mondd, gondolsz-e rám?

Pedig várod, hogy az élet újra Rád találjon, de legbelsőbb titkaid nem érti új barátod,

Mondd gondolsz-e rám?

Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden, nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,

igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek, s a madarak messzi délről lassan hazatérnek.

S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el...

Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, de hajnalban a derengés még reményt üzen,

éhes madár a reggel, az emlék megpihen, akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el...

Gál János

Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

Kovács Katalin : Ajándék

Valamit adnom kellene Neked,

talán egy simogatást,

egy mosolyt

amiről felderül tekinteted

és elszáll belőle

a gond,

és szívedbe beköltözik a

csönd.

Valamit adnom kellene Neked,

a sok szeretetért

nem maradok adósod

mert nagyon is

szeretlek én.

Neked adom a szépet és a jót,

neked adom a kézzel nem foghatót,

a könnyűt, a távolt, az eget,

a végtelen nagy szeretetet,

a lebbenőt, a táncot, a zenét,

s mindent mi élt és zenélt,

a kéket, a zöldet, a barnát,

a lilát és a halványsárgát,

mindent mit szeretsz,

s kedvelni fogsz,

a boldogságot, az örömöt,

a mosolyom, s az őszi ködöt.

Élj boldogan.

Nélküled-világ

Minden ízed, mosoly-képed

nesztelen lopódzott belém...

előveszlek, dédelgetlek,

nélküled-időm peremén.

Szívem íve, hozzád hajlik,

ahogy sóhajunk összeér,

vágyódásod ide hallik,

és titkon válasz-neszt remél...

Paula S. Tizzis

Nélküled



Elmúlnak így estjeim

nélküled, csillagom.

Olyan sötét van nélküled,

- szemem ki se nyitom.

Olyan nehéz így szívem,

hogy szinte földre ver;

le-lehullok, de sóhajom

utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,

hogy szinte hallani,

amit még utoljára

akartál mondani.

-Váci Mihály-

A boldogság  2014-09-05 22:44:25, péntek  A boldogság az egyetlen a földön,

amit irigyel még a gazdag is,

hiába van neki kincse,palotája,

ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.

A boldogság az egyetlen a földön,

amely mindennél fontosabb talán,

s mégis oly kevés ezen a földön,

kinek a boldogság örökké kijár.

Lehet kincsed és hatalmad,

megvehetsz mindent mit kívánsz,

s bár a pénzedért szeretni fognak.

boldog attól még nem leszel talán.

Sokszor a szegény a gazdag,

hisz mindenkinél gazdagabb talán,

kit kedves szavakkal,forró öleléssel

szerető párja karjaiba zár.

A kedves szót nem pótolja semmi!

Kinek kell az,ki dölyfös és puhány

,csak aki szívből tud szeretni,

az lehet boldog igazán.

Ady Endre

Keresztury Dezső: Mindig velem vagy

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.

Elküldelek s követlek: újra elhagy

kalóz kedvem, s hiányod visszaszív.

Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások,

gyors madárban röpte célja,

kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,

vágyad tündér játékát őrizem meg,

szemedből a tekintetet,

bőröd meleg színéből, szád ízéből,

ölelésedből, csípőd halk ívéből

újrateremtelek.

Mély álmomban csókodra ébredek fel,

minden nap újra és új értelemmel

fogalmazlak meg: így élsz igazán!

A szélbe rajzollak, s kilépsz a szélből,

ha arcom lengeti a víz,

színéről szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:

végtelen arc fonódik egy füzérbe:

melyik vagy te? És én melyik vagyok?

Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,

s bennünk a világ.

Vagy a végtelenben valami még nagyobb.

Nagy László - Könyörgés

Ha feküdni megyek

fekete éjfélkor,

ne harapjon belém

fekete komondor.

Csahos pulikutyák

ne ugassanak meg,

vacogó strázsának

ne mutassanak meg.

Ne figyelje senki

fehéredő mellem,

ne pörögjön másnap

nevem tüzes nyelven.

Álljanak nyugodtan

a nyesett akácok,

ne forduljon elém

büdös bürkű árok.

Ha édesen alszom

széna-heverőmön,

nagy pocakos pókok

ne marják föl bőröm.

Ha már nincsen semmim

ezen a világon,

bagoly huhogása

ne verje föl álmom.