Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Wass Albert : Magányosság erdeje
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép
és megfogja két tévelygő kezem
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép
és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki.
Valaki, akit nem ismerek
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat
Nyiraty Gábor: Az út végén
Itt vagy a Földön, kaptál egy életet,
sokszor észrevétlenül elmúló éveket,
egy utat, melyről nem tudod, hova visz,
mégis úgy érzed, menned kell, mert valami hív,
s az úton találkozol majd másokkal,
ellenségekkel, igaz barátokkal,
emberekkel, kik életed részei lesznek,
fájdalmat okoznak, de boldoggá is tesznek,
és mikor eljön az idő, rájössz majd egyszer,
kik azok, akik őszintén, szívből szeretnek,
s mi az, ami az életben igazán számít,
a többi mind fénytelen, hamis kincs, s csak ámít,
megtanulod a valódi értékeket látni,
s ki lesz az, ki az út végén melletted fog állni.
Aranyosi Ervin: Az élet vonata
Körülöttünk zakatol az élet.
A vonatomon láttalak már téged.
Én sem tudom meddig szól a jegyem,
s meddig leszel az utastársam nekem.
Csomagodban az emlékek gyűlnek.
A szép dolgok, a rosszal elvegyülnek.
Rajtad áll, melyikből cipelsz többet,
milyen emlékek maradnak mögötted!
Mit kapnak tőled majd az utastársak,
ha leszállsz majd újra visszavárnak?
Úgy élj, hogy minden állomáson,
valaki a vonaton már várjon!
Bognár Tibor: -ébredni-
(mai teendőim listája)
Belélegezni a hajnal illatát
ablakon túlra lesni a kávégőzön át
álmot űzni gyorsan, dobálni szerteszéjjel
holdselymet s csillagport, amit rámhintett az Éjjel-
S vigyázni arra, hogy szemembe rejtett fényem
mint aranyszín szalag, éppen arcodhoz érjen...
Dsida Jenő :
ÉN HÍVLAK ÉLNI
Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...
Múzsa sorai a költőjéhez...
Oltsd be szívem minden jóval,
Találj rám a legszebb szóval,
Virág leszek, ha szeretnéd,
Hogy illatomban fürödjél.
Lehozhatod a csillagot,
De tudod e, melyik vagyok?
Elrejthetnéd, úgy nevettet,
Csillagba bújt szerelmed.
Most búj belém, ha akarod,
Így saját magad láthatod,
Kit szeretsz Te ily nagyon,
Hisz bennem élsz, én itt lakom.
Add mit másnak sosem adtál,
Szép szavakkal versbe írtál,
Múzsád lettem, megszerettél,
Titkos szerelmemé lettél.
Alb Antal
2019.06.27.
Fazekas Mihály: Nyáresti dal
Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok:
Lengd be véle, gyenge szellet,
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyája mellett
Hadd fülelje sorjait.
Míg az estve bíborozza
A lement nap hajnalát ,
Míg az éj becsillagozza
Szétterítve fátyolát:
Addig a menny a földre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.
A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár,
Jó napunkat felcserélő
Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.
Harmatoddal részegülve
A virágos tarka rét,
Hímje nővel egyesülve
Néked ontja fűszerét.
A nap éles fényes súllyán
Minthogy untig szenvedett,
A kaszás a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.
Ó, palolj rá csendes este
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
Újra nyerjen életet:
Szállj le rám is sátorozva
Szenderítő nyugalom,
Közbe, közbe szunnyadozva,
Csendesedj le kis dalom.
Petőfi Sándor
SZÜLŐFÖLDEMEN
Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -
József Attila: Tedd a kezed
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
Bartos Erika: Gyümölcskosár
Itt van a nyár, száz napsugár
hívogat a kertbe!
Érik a sok édes gyümölcs,
szaladj gyorsan, szedd le!
Piros almát almafáról,
körtefáról körtét,
akassz meggyet füleidre,
szedj apró ribiszkét!
Falatozz a földről epret,
dús bokorról málnát,
tálba szedd a sötét szedret,
vödörbe a szilvát!
Barackfának tetejéről
integess a Napnak,
szőlőtőke ezer fürtjét
puttonyodba dobjad!
Végül itt egy görögdinnye,
hatalmas, zöld labda,
gurítsd haza, úgysem fér be
gyümölcskosaradba!
Kristina Calu - Ami kell
Határtalan előttem az égbolt
Talán csak tegnap, talán már rég volt
Összemosódnak napok, pillanatok
Cseppfolyóssá válnak a gondolatok
Eltűntek hetek, hónapok, évek
Kínzón belém marnak az emlékek
Mintha lett volna egy élet valahol
Egy élet, melyet senki nem szavatol
Visszhangos bennem a sok zaj
A sírás, a nevetés, a boldog moraj
Csobbanó víz, ablakon kopogó eső
Sóhaj és csók, kedvemet kereső
Érzek egy kezet, hátamat simítja
Látok egy szemet, könny beborítja
Hallok egy hangot, könyörög és kérlel
De hozzám mindebből semmi nem ér el
Egy nap már nincs ott a kéz, nem ölel át
Nem dobban nagyot a szív, ha meglát
Akkor tudom csak, mit vesztettem el
Semmi sincs, pedig minden volt, ami kell
Álmomban
Illata bódít, szél szele lebben,
éjszaka szólít, jobb vele ketten.
Elrepülünk hát angyali szárnyon,
nincs maradásunk itt, e világon.
Csillagok őrzik hajnalok útját.
Mennyire jó ez, nem szabadulsz már,
mert rabul ejtett mindaz a szépség,
mit belefestett most a sötétség.
Nézem az arcod, hajlik az árnyék,
és amit érzek, nem csak a játék.
Eltakar éppen kék pihefátyol,
ébred a reggel... nincs igazából.
Papp Ádám: A csend beszéde
Az a kis melegség kellene,
az az őszinte beszélgetés.
Kellene, hogy szem a szemmel
simuljon, mint kézzel a kéz.
Kellene az ölelés; a nyugtató,
kellene a lopott csók; a vigasztaló.
A mosolyt is vágyni, kívánni,
s a csendet, abban ,,bőrig ázni".
Kellene az a valós szerelem,
az a gyermeki játék,
ami midőnkben varázs,
s földi, szép ájándék.
Az összeérő hátak, az életünk.
Kellene a tűz, amiben édesen égünk.
Kellene magunk bizonyossága,
s tudni, minek mennyi az ára.
Kellene a világ zaja,
hogy ráleljünk a tiszta hangra.
Élnünk kellene nagyon, hogy
ne maradjon hiány az utolsó órára...
Sírtál-e már úgy,
hogy nem folyt a könnyed?
Nevettél-e úgy,
ahogy nem fogsz többet?
Daloltál-e úgy,
hogy nem hallotta senki?
Sétáltál-e úgy,
hogy nem kellett elmenni?
Álmodtál-e úgy,
hogy az nem volt álom?
Játszottál-e már
húrtalan gitáron?
Repültél-e már
fűben hanyatt - fekve?
Kószáltál-e már
csillagtalan este?
Temettél-e már
sok szép halott álmot?
Tettél-e jót úgy,
hogy csak Isten látott:
csöndben, némán?
Gyökössy Endre: Csöndben, némán
Esti üdvözlet
"Hagyd a lelkemnek meg
ezt a pillanatnyi csendet,
amire vágyik,
mert a fa sem terem szüntelenül,
és a virág sem állandóan virágzik.
Szüksége van mindennek
és mindenkinek a csendre,
megnyugvásra...
Hogy csak önmagába figyeljen...
belülre...
és semmi, semmi másra."
(Lénárth Mária: Kell a csend)
Szabó Lőrinc: Képzelt képzeleteddel
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
Lehajtott fejjel,nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol: csoda könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
" A Nyár! A Nyár! A Nyár!"
A nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.
A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant.Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt
nyugtalanul,rémülve,akadozva.
A nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.
Wass Albert: A nyár ment át az erdőn....
Aranyosi Ervin: Megérett a kajszibarack
Megérett a kajszibarack, tündöklik a bőre.
A ruhája a napfénytől váltott ünneplőre!
Fenn, a fákon mosolyognak, jelzik: ízük édes!
Leszedni a fáról őket lassan esedékes!
Színük sárga, narancssárga, helyenként piroslik,
húsuk édes, ízes, nedves, szájunkban elomlik.
Amit nem tudunk megenni, eltesszük befőttnek,
jó lesz később, amikor a hűvös napok jönnek.
Aztán, ami jól megérett, jó lesz majd lekvárnak,
azokra a barackokra már az üstök várnak.
Így mentjük át őszre-télre a nyár finom ízét,
ettől majd a kenyér-szelet, s palacsinta híz’ még.
Jó lesz majd a süteménybe is a finom lekvár,
de siess, mert gyorsan elfogy, rád sokáig nem vár!
A barackban ott a nyárnak ezer szép emléke,
télen aztán újra éled, hiába lett vége.
Mert a barack megmutatja, mily édes az élet,
a Nap ízét megőrizve elkényeztet téged!
Aki pedig szomjas fajta, s kit ural a bánat,
az megfőzi a barackot házi pálinkának.
A Nap fénye a jókedvet ott is garantálja,
pohár alján, ha elveszett, biztos megtalálja.
Megérett a kajszibarack, fogyasszunk belőle,
a többit meg tegyük félre, jó lesz majd jövőre!
Wass Albert : Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...
Alb Antal: Az én csillagom
Álmodok, egy csillag az ablakomba szállt,
Ott pihen párnámon, és úgy vigyáz reám.
Rám hajlik a fénye, kékké lesz ruhám,
Velem alszik csendben, a hosszú út után.
Így érkeztél Te is hozzám, mint a fénysugár,
Karjaimban rejtve őrzöm, mi a kezembe szállt.
Választhatott volna mást, és szebb csillagot, de
Ő választott hozzáillőt, ami én vagyok.
Szabó Lőrinc: Új szemüveg
Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?
…Kifizettem az új szemüveget
s alig léptem ki a boltból, alig
néztem körül az utcán egy kicsit,
ég s föld kivirult: házak, emberek,
az egész világ újjászületett.
Nem győztem nézni. Mintha hirtelen
megrészegedett volna a szemem,
olyan szép volt az első pillanat,
erősebb lettem, frissebb, biztosabb,
s mint egy mennyei festő tárlatán,
úgy bámészkodtam a sok új csodán.
Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,
a láthatár levetette puha
párázatát, fény s árny kettészakadt,
tündököltek a tiszta vonalak,
és lent a sín és fent a háztető
mind igaz lett, kemény és érthető.
S ráismertem a táj színeire:
így lobogtak négy-öt esztendeje
és azelőtt is, sokszor, régen is,
már diákkorom idejében is,
valahányszor gyengülő szememet
megreparálta egy-egy szemüveg.
Az örök világ megint fiatal!
Szinte szálltam a szem szárnyaival,
szinte a testem is repült vele,
kezem kinyúlt kilométernyire
és látott és ízlelt és szimatolt
és gyönyöréért csupa hála volt, –
S hiába tudtam, hogy mindezt csak egy
kis műszer teszi, egy új szemüveg,
ma egész nap örültem neki és
hit voltam megint és lelkesedés,
hogy bár öregszem (no, nevessetek!)
én mindig, mindig újjászületek.
Juhász Gyula
VALLOMÁS AZ ÉLETNEK
Mikor borulásos szemekkel
Kutattam a mélységeket,
Karcsú hidak szélén merengve
Én tégedet kerestelek.
Mikor öreg könyvekbe bujtam
A beteg gyertyaláng alatt,
Kábultan és félig vakultan
Én tégedet akartalak.
Mikor a falnak dőlve némán
Mákonyt kerestem és halált
S nem láttam sorsom semmi célját,
Lelkem a te szavadra várt!
Minden álomban és halálban
És gyűlöletben, végtelen,
Örök vágy fájó mámorával
Szeretlek, hűtlen életem.
József Attila:
Csönd Amit szívedbe rejtesz
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek –
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szívedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa-
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő-
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét-
és sötét papuccsal lépked az éj,
a fűszálak hegyén.
Azt mondod: tó-
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép-
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én-
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár-
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal púpozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz-
és áfonyával telik meg
harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod....
Károlyi Amy: Szólongatás
Kosztolányi Dezső: A nyár
A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.
S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.
Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...
Kányádi Sándor: Esőleső
Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föld el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.
Szabó Lőrinc: Nyár
Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!
hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.
Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.
föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,
függőlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága
túlvilágban szikráznak a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora
vagy az se emel!…Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?…Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!
Ágai Ágnes – Mintha
Ülök csendben a szobában,
Mintha csak itt volnál,
Mintha csak szólnál,
Mintha csak kimennél,
Mintha csak bejönnél,
Mintha csak lennél,
Ahogy lenni szoktál,
Amikor voltál,
Amikor szóltál,
Amikor kimentél,
Amikor bejöttél,
Amikor léteztél.
Most csak ülök csendben
Ebben a szobában,
Ebben a mindhiában,
Színlelt valóságban,
Más frekvenciában
Mintha megszólalnál,
Minthogyha kimennél,
Minthogyha bejönnél,
Minthogyha kérdeznél,
Minthogyha felelnél.
Én mintha nem lennék,
Csak idegen vendég,
Éppen betévednék,
Mintha én te volnék,
Lassan elvonulnék,
Minthogyha meghalnék.
Szabó Magda : Hinni
Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben,egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban,vagy épp zöldelőben.
Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában,a tiszta levegőben.
Hinni a szóban,a segítő kézben,
Hinni szeretném,hogy van miben hinnem...
Hiányzol
Ami fent összetartozik,
Az lent is összetartozik!
A föld, s az ég egybe tartozik.
Várok csendben, türelemmel,
Míg végre két karod átölel!
Az élet rendjét elfogadom,
De soha ? soha fel nem adom!
Túlélek minden napot,
Mert a holnap hozhat egy új napot!
Azt a boldog pillanatot várom,
Amikor e földi világban is,
Magához ölel a lélekpárom!
-Poór Edit-