Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Radnóti Miklós

SZEPTEMBER

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!

a fák alatt sok csilla, barna ékszer:

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,

a perzselőt! a hűs esők előtt.

Felhőn vet ágyat már az alkonyat

s a fáradt fákra fátylas fény esőz.

Kibomló konttyal jő az édes ősz.

Ajtók

Egy ajtó, ami mögött állsz.

Egy ajtó, mely előtted áll.

Egy ajtó zárva.

Biztosan?

Megpróbáltad már kinyitni?

Mi van, ha csak a kilincsre kell tenni a kezed?

Mi van, ha zsebedben lapul a kulcs?

Megnéznéd?

Egy ajtó, ami előtt állsz.

Egy ajtó, mely nyitható.

Egy ajtó, mely neked nyílik.

Lépj be rajta!

Ott van a te világod!

Indulj!

Frenyó Krisztina

SZEPTEMBER VÉGÉN (Petőfi S.)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Linn Márton

Kopogtat az ősz!

Valaki kopogtat, rázza már a fákat,

Készíti nekik a színes, új ruhákat.

Hatalmas ecsettel pingálja az erdőt,

Festi a fáknak az őszi, meleg kendőt.

De lám csak, szakadozik már az a kendő,

Hull a földre, színes szőnyeget teremtő.

Köd ül a hegyre, völgyre, ismerős tájra,

Takarva szépségét, hogy senki se lássa.

Pedig mily gyönyörű, ahogy a köd fölszáll,

Látom, hogy a festő, színekkel előáll.

Szélvihar közeleg, esővel jő az ősz,

Rázza a fákat vadul, mutatva, mily bősz.

Kányádi Sándor: Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,

csak reggelente van hideg,

csak estelente kéldegél...

újra és újra föl a szél.

Csak az éjszakák, csak azok

hűvösek, mint a csillagok.

Napközben meleg van, meleg.

Sütkéreznek a verebek.

Duruzsolnak a darazsak.

Napfényben fürdik a patak.

Gúnárok, gácsérok, tojók

élvezik még az úsztatót.

De a reggeli hideget

feledni többé nem lehet,

sem az esték, sem a sötét

éjszakák csillag-hűvösét;

tudják mindezt a levelek,

s a fáknak búcsút intenek.

Benedek Elek: Most állj meg itt

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Remeg a föld, eltörpülnek a fák.

Felhők fölrázott vánkosán a nap

lomha vért csorgat már, nem aranyat.

Fejed fölött megfordul egy madár,

a láthatár felé suhanva száll.

Szétszórja a megnyúlt árnyékokat

az úton végig-söprő alkonyat.

Magad állsz a mai nap peremén,

nincs szívedben se bánat, se remény.

Nem is sejted, mit ígér a holnapod,

de elébe kell állnod, azt tudod.

És túl kell élned; amíg csak lehet,

ugyanazt kell itt újra-kezdened,

téglánkint rakva egyre a falat

a részvéttelen ég boltja alatt,

mintha létezne beteljesedés,

s nem rész lenne maga is, az egész,

mintha az időt hagynád örökül

mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül

tovább) az utódokra, mintha csak

az lenne lényeged, mi megmaradt

kezed nyomán, s mások javára vált...

Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Váci Mihály:

SARKCSILLAGOM, SZÜLŐFÖLDEMEN

Gyermekkorból ittmaradt felhőket

álmodnak felettem az egek.

Jegenyék lángját szítják a szellők,

A könnytől ki óv meg engemet?

Szülőföld! E modern korban csúfság

éri azt, kinek még fogain

recseg a hazai homok kvarca.

Titkolom rólad-kelt álmaim.

Tengereken, világokon túlra

vágynak a súlyuk-vesztett szivek.

Pedig mit az ember itthon elveszt,

földön, égen nem lelheti meg.

Hazám édes gravitációja!

Csak vonzásod adhat súlyt nekem!

Hová mennék? Határaid közt is

milyen nehéz meglelni helyem!

Mi lennék, ha te is elengednél?

Szülőföld, hazám - sarkcsillagom!

Csodálok minden csillagot, holdat,

de csak tehozzád igazodom!

Éj van. Nem látom, csak hallom őket:

- sírva húznak vándormadarak.

Vágyik, vergődik, sóhajt az ember,

lázadozik - s mégis hű marad.

Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének;

van, ki már rakétán menekül.

Leborulok. Szívem melegíti

a Földet, mely lassan, egyre hűl.

1957

Jó éjszakát!

Fenn az égen, messze délen

lágy holdkaréjt szelt a Nap,

csillagporral díszítette,

így lelt rá az alkonyat.

Ágyat vetett a Tejúton,

- mint amikor született -,

Göncölszekér elringatja,

épp időben érkezett.

Csillagokat számlálgatja,

milliárdnyi barikát,

el is jutott épp ötszázig,

elnyomta a Holdvilág.

Nyugalomban, csillagfényben

így aludt el ma a Nap,

aztán reggel megint ébren

bukkan fel az ég alatt.

Kökény Éva: Szeptember

Ez a nyár jókedvem nyara volt!

Szívemhez szelíden, zene hangján szólt,

ajkamra tündér-szavakat varázsolt -

lelkemet élmény járta át.

Most szeptember sző árnyat körém.

Még melenget a nap, sugarát ontja -

de vidító virágaim szirmát

süvítő szél úrfi mind lefújja,

nyár szépségeit sorra letarolja.

Már szeptember sző árnyat körém.

Nem lesz madárdal, eltűnnek

a szivárvány-szárnyú pillangók,

nélkülük szomorúbb lesz a világ -

csak a sóvárgás, a felsőbb vágy marad!

Bár szeptember sző árnyat körém.

Most szédülten, szorongva, szelíden kérdem

e szőlőszüretelő, évszakváltó hónapot,

szépséges nyaram, virágözön, madárdal

és pillangók helyett nekem mit adsz?

Szeptember! Számomra mit tartogatsz?

(Szívhang, 2012.)

Somlyó Zoltán:

VALAKI...

Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.

A kék eget?... A múló napokat?...

Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,

szivembe visszacsengő dalokat?...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm

ennyire az élet husába vágom?!...

... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,

aki lehettem volna e világon...

Kökény Éva:Nyárutó

Eltelt hát a nyár,

úgy elfutott

június, július,

s a csillagokat:

Szent Lőrinc könnyeit

hullató augusztus!

Ti gyors napok

naptáramból

úgy elosontatok,

mintha sosem

lettetek volna ott.

A fa alatt az asztalon

egyre több lehullt levél -

s én újra faggathatom

a rám köszöntő őszt:

szövi-e, fonja-e körém

az árnyát,

ellopja-e egemről

a nap lángját

megtöri-e

szememben

a hold sugarát?

arany haja vállára hullt,

gyöngy foga szikrát vetett,

liliom arca kipirult,

ágyat vetett s rám nevetett.

Ana Blandiana: Hagyd meg, ősz

Hagyj nekem zöld fákat, ősz!

Nézd, szemeim adom neked.

Sárga szélben tegnap éjjel

A fák sírva letérdeltek.

Hagyj nekem kék eget, ősz,

Szórj villámot homlokomra!

Éjszaka - az ég a fűben,

Majd széthasadt, hajladozva.

Hagyd meg ősz, a madarakat,

Űzd el inkább lépteim!

Hajnal egén csordogáltak

Pacsirták üvöltései.

Hagyd meg, ősz, a füvet, hagyd meg

A gyümölcsöket,

Medvét ébren, itthon gólyát,

A nappali fényeket!

Hagyd meg ősz a nappalt, ne sírj

A napba füstfelleget!

Sötétíts el inkább engem,

Úgyis esteledem.

(P.Tóth Irén fordítása)

FEKETE ISTVÁN: NYÁR VÉGÉN

Az árokparton elnyűtt gyalogút,

és az erdőkben augusztus seper;

a domboldalon avult fű lapul,

s némán búvik a csattogó eper.

A patak szélén sárga liliom,

virágán kopott, fényes poszméhek,

a buzogány a víz tükrét nézi,

s a mélyben magasságát az égnek.

S alkony ha jön, a nád alig zendül,

barna szántásba dől már a határ,

kökénybokorban üres fészek,

és a bokrok alatt alszik a Nyár.

Baranyi Ferenc: Porvers

Akit egyszer porig aláztak;

porig kell azért lehajolni,

a méltósága-vesztett sorshoz

méltóság-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?

Megértem: belerúgni könnyebb.

Még emberibb átlépni rajta

könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked

bátortalan feddése rádvall:

másokért őrzött tisztaságod

nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,

és hát derekad roppanó is,

ápolt tüdődet is belepné

a talajmenti szilikózis,

hát nem hajolsz porig, ha porból

akármi hív: kincs, ócska holmi. . .

Pedig akit porig aláztak -

porig kell azért lehajolni.

Kányádi Sándor: TUDOD….

Tudod

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Ferenczy Dorina

Hallgass a szívedre!

Ha az eszed uralkodik el a szíved felett,

Az nem boldogsághoz, - hanem szenvedéshez vezet.

A túlagyalás helytelen végeredményt szülhet,

Így a szívre kell hallgatni, addig, amíg lüktet!

Hajnal Anna:Ma

Ez a ma a béke napja volt

s a málnaízű csendé,

a nap ma egész nap sütött

s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,

s egyedül lenni legszebb,

pilláim alvó sásain

elálmosul a könnycsepp.

Wass Albert: Ki a magyar?

Ki a magyar hát, cimbora?

Te, vagy én? Vagy a harmadik?

Nosza döntsük el szaporán,

míg el nem süllyed a ladik!

Ragadjunk hát lapátot, csákányt,

evezőt! Ebura fakó!

Így csináljuk már ezer éve,

ez hát nekünk való!

Aztán , ha majd holt tetemünket

kiveti a víz a partra:

magyar leszel Te is, én is,

a harmadik is, mind, mind, kit halva,

bevert fejjel, némán, gyászban

fektethetünk a ravatalra.

/Papp Ádám: Néha (Az élet komédiája)/

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

mert úgy érzem

megfájdítja az élet a szívem.

Nincs ezzel baj,

lesznek még jobb napok,

s aztán majd csak lazán

odavetem, hogy: - Jó napot!

Néha minden egyszerű, édes,

néha olyan bonyolult,

mint amikor nem tudom,

hogy mit akar bennem az út.

Inkább ráhagyom,

nem gabalyodok bele.

Nem hagyom kuszaságát magamon,

csak megyek csendben vele.

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

néha úgy érzem már meghalhatok,

néha azt, hogy keveset éltem.

Jön, ami jön, vagy éppen

megy, ami megy, akár por a szélben.

Csak dúdolok, tudod, csak játszom,

Nem veszem komolyan, aztán mégis,

mert komédia az egész világ

én pedig jónak, vagy rossznak látszom.

Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel

Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,

Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül

A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszölős verandán

Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,

Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani

Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is

S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!

Nincs már a földön semmi, amit várnék.

Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,

Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,

Amit félbe sem hagytam, idelenn...

Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,

Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,

Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,

S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött

Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?

Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,

Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok,

Legyen meg a Te szent Akaratod!

Sík Sándor

Tompa Mihály: Alkonyatkor.

Tünődve állok én

Az est sugárinál,

Midőn a nap sötét

Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk

Fáklyája majd elég,

Ujabb dicső korány

Reá derűl-e még?

És a vak éj után

Ragyogva kél napunk;

Jelenti: álmaink

Után - feltámadunk.

Fekete István

Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza vállát,

melyet vinni már alig-alig győz,

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz

Fekete István

Szeptember

Őszi hálót szőnek már a pókok,

vizek tükrén vándor csillagok.

Bokrok árnyában üresek a fészkek,

mint az erdő szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen a rizling meg a saszla

cukrot szűrnek a napsugárból.

Hasad már a diók szagos héja,

jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,

harkály rikkant, lepke tántorog,

kinyílik a zsúpos présházajtó,

s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,

hűvös az est, harmatos a rét.

Köd lebeg a patak fényes selymén,

teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...

Nem marad más, csak a csend és álom,

mohos tetőkön ásít a kémény,

halott levél kereng a pókfonálon.

ADY ENDRE: AZ ÚR ÉRKEZÉSE

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon

De háborus éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

Németiné Kodrán Erzsébet: Láss csodát!

Ősz fejem lehajtom ráncos, vén kezemre,

Úgy gondolok vissza elmúlt éveimre.

Bizony nem volt könnyű ennyi évet élni,

Keményen dolgozni, a gondoktól félni.

Mégis úgy gondolom, csodás ez az élet,

Csak észre kell venni a sok jót és szépet!

Ha a kelő nappal kelünk minden reggel,

Tele lesz a lelkünk tiszta szeretettel.

Varázslatos látni az ég tündöklő kékjét,

És meglátni benne a jövő reményét!

Gyönyörködni abban, ahogy egy kismadár

Csemegét csenni a gyümölcsfára száll.

Csodálatos látni, ahogy felszáll a köd

A marosparti fenyők fölött,

És nyomában ragyognak a fények,

Ébrednek bennünk a remények!

Este, ha a csillagokat nézed,

Szíved mélyén édes emléket idézel

Arról, hogy voltak ragyogó, szép napok,

Fényes éjszakák és múló bánatok!

Vihar után, ha az ég derül,

Az jut eszedbe észrevétlenül,

Hogy a szivárvány maga a csoda,

A víz és a nap szerelmi mámora!

Nyisd ki hát a szemed, és lásd a csodát,

Ne nézd a világ sötét oldalát!

Éld meg, amit adott az élet,

A szépet, a szépet, a szépet!

Reményik Sándor

Mindennapi kenyér

Amit én álmodom:

Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,

Amit én álmodom:

Egy nép szájában betevő falat.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Lelki kenyér az éhező szíveknek,

Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem cifraság a szűrön,

Nem sujtás a magyarkán,

Nem hívságos ünnepi lobogó

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Ha tollat fogok: kenyeret szelek.

Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,

Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,

Lehet magára hiú a kenyér?

Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.

Kellek: ezt megérteni egyszerű,

És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,

Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,

De benne van az újrakezdés magja,

De benne van a harchoz új erő, -

De benne van az élet.

Új kenyér

Mosolyog a nyári dél,

az asztalon friss, fehér

új kenyér-

Honnan van az új kenyér?

Három traktor földet szántott,

a vetőgép búzát vetett,

felhő hullatta az esőt,

nap hullatta a meleget.

Szökkent a szár szép magasra,

jött a kombájn, learatta,

learatta, kicsépelte,

a gőzmalom megőrölte,

teherkocsi hazahozta,

anya pedig megsütötte

Mosolyog a nyári dél,

az asztalon friss, fehér

új kenyér.

Szilágyi Domokos

Aranyosi Ervin: Az élet szép…

Minden nap újra ébredünk,

s a nagy világba révedünk,

újabb utunkra indulunk,

dúdolva szép, bevált dalunk.

Minden nap újra kezdjük el,

ilyen az élet, menni kell!

Előre nézni, s tudni azt,

a múlt sosem jelent vigaszt.

Ne nézz hát vissza, nem szabad,

nehezen vonszolod magad,

a tegnap súlya válladon,

minden lépésnél hátranyom.

A mában élj és láss csodát,

élvezd virágok illatát,

a nap az égről rád nevet,

melengeti a lelkedet.

Végy észre apró örömöt,

hétköznapodba költözött,

vidító szép varázslatot,

egy kedves embert, állatot,

virágokat, patakot, fát,

a szerelmet, ha rád talált,

s mindent mi jól esik neked,

élvezd az egész életet.

Sík Sándor

A várakozó

Egy ablakban, egyedül, árván,

Egyvalakire várván,

Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,

Oda, hol kanyarul az ösvény,

Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,

Akárha mágnes rabja lennél,

Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,

Csak nézted, mint egy megvarázsolt,

De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,

Hogy szűk lenne az élet is:

Úgy-e, hogy nem adnád te sem,

Hogy állnád, várnád akkor is!