Emlékezzünk.... (beszélgetés)

Csillogó szép csodás világ,

Búcsú nélkül megyek tovább,

Sohasem jó a búcsúszó,

S, mire való a könnyes vád?

Halkan csendben megyek el én,

Mennyi színes csodás remény

Suhan velem, s a szerelem

Üzen nekem, hogy nincs már fény

Fizetek főúr, volt egy feketém

És egy életem, amit elrontottam én

Sietek főúr nincs már sok időm

Tán ma éjszaka, akit várok, értem jön.

Holnap talán,

Már egy másik főúr jön majd énfelém

És az égi kávéház teraszán így dalolok én

Fizetek főúr, volt egy feketém,

És egy életem, amit elrontottam én

Az én édesapámnak is ez volt a kedvence

Már én is gondoltam rá, hogy nem szerencsés a kiírás ,de te miért nem gúnyolódtál egyből.

Nem tudom hogy kell átjavítani de nem is ez a lényeg ,hanem amit leírsz,az érzés ami benned van.

Maama ne menj át mert veszélyes nagyon

Mama ne menj ne hagyj a másik oldalon

vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Ha az én kis anyukám átszalad az úton

Mennyi sok év szállt el azóta nem is számolom

Kis hajlott háta csendesen átkarol

látod felnőtt a kisfiad

Hát bízd csak rá magad nincs kéz amelyik jobban símogat

Mama ne menj át mert veszélyes nagyon

Mama ne menj had várjanak a túloldalon

Vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Ha az én kis anyukám áttipeg az úton

Hosszú és nehéz volt az életed szegénység háború és három rossz gyerek

Azt mondod várnak már nagyon amott a túlsó oldalon

Ahová nem hallatszik át az én dalom

Mama ne menj át itt kellesz még nagyon

Mama ne menj had várjanak a túloldalon

Egy kicsit fogd még a kezem belőled dobbant a szívem

Hát nélküled mit ér az életem

Mama ne menj át itt kellesz még nagyon

Mama ne menj had várjanak a túloldalon

Vigyázol azt én jól tudom de álljon minden forgalom

ha az én kis anyukám átlibben az úton

Ne lépj hogyha fáj én viszlek bárhová,

Csak vihesselek még nagyon soká

megrágok minden falatot ha fáj a fogad

Ahogy te is régen helyettem mikor sírt a kisfiad

Mama ne menj át itt kellesz még nagyon

Mama ugye ...megvársz majd a túloldalon

vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Mikor az én kis anyukám átlibben azon az ....úton

édesapámnak,is ez volt sokat énekelte.

de már nem,él 4éve ment ell.

nagyon,hiányzik...

Az Édesapám gyakran harmonikázta:

"... fizetek főúr, volt egy feketém és egy életem, amit elrontottam én..."

:(((

Visszaolvasgattam.... hááát....ja, lehet, hogy a topikcímet át kellene írni/iratni... mondjuk "Emlékezzünk - halottak napja" címre... vagy hasonló. :o)

Nekem a most nyáron meghalt mama kivételével, a nagyszüleim és a dédnagyszüleim már régen meghaltak. A kisfiammal ketten gondozzuk a sírokat... nekem minden ilyen közös sírgondozás, emlékezés... és kicsit halottak napja... és kicsit az élőké is. Olyankor mindig arra gondolok, hogy "látod mama, ő a kisfiam... nagyon büszke lennél rá!" ... és olyankor mesélek a nagyszüleimről, dédnagyszüleimről, akiket ő már nem ismerhetett.

köszönöm hogy ilyen vagy és jöttél már ki akartam törölni a topikot, hisz még itt is tudnak sértegetni az emberek.

Igen, mint Írtad magunkat is köszöntjük hiszen mindannyian meghalunk.

Birtalan Ferenc:

Menekíts

száll röpül a nyárfa magja

ne hagyj itt ne hagyj magamra

nincs szavam a nemlevésre

csak a vagyra csak a mégre

testem fárad földre göbbed

röptesd újra újra röptesd

érted vagyok legyél értem

adj hitet a szenvedésben

fölöttem az ég ha megdől

menekíts a félelemből

benned halok értem élj itt

teremtéstől teremtésig

Bertók László:

Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,

vizsgája szemnek, emberségnek,

akiket te mutatsz,

azok már nem előznek.

Sebességük fűszálak élein,

porszemeken cikázik,

arcuk

csontok roncsaiban ázik.

Mértanuk pontjai között

a közúti szabályok

érvénytelenek,

életünkre igazolások.

Meghívás nélkül jelen vannak

kanyarokban, mozdulatokban,

tekintetük, mint jelzőlámpa

bennünk villan.

Tükörbe nézünk, megalázkodunk,

mindnyájan fehér bárányok vagyunk,

virágot hintünk az útra,

fejünkre hamut,

miközben őket ünnepeljük,

azaz magunkat ünnepeljük,

hisz nincsen visszaút.

Krizantémok a temetői buszon,

fejem körül virágok,

glória, mennyei kalap,

harmattal áldott.

Fehér lobogókkal a város

kiözönlik a kapukon,

mindenki megadta magát,

nem villog szurony.

Csak az évek, a nyavalyák

szűkülő sorfala vigyáz,

dércsípte árnyékuk felett

siránkoznak a fák,

megállók vasa, csonka keresztek

tükörképe szalad.

Arcom mögött a Tejút mozdulását,

köszöntöm halottaimat:

Nagyanyámat, Katona Juliannát,

s a másikat, Farkas Katalint.

Friss fakereszt ablaka mögül

nagybátyám még némán visszaint.

Aztán újra a sejtek szava.

Ülök a buszban, térdemen fiam.

Körben a téboly tűzkarikái.

Halottak napja van.

Birtalan Ferenc:

Halottak Napja, Élők Napja

Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?

Van-e ÉLŐK NAPJA?

Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?

Mi elmegyünk.

Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,

míg van út NINCSEINK felé.

Elmegyünk, áldjuk az őszi

napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.

Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...

Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.

Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,

lesz-e hová?

Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse

haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,

milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga

a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.

Ezek a tisztaság percei.

Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.

Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,

itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,

...por és hamu...

Csak egy élet semmi több, és én újra eljövök,

csak egy élet múlik el és te mellettem leszel

Csak egy élet múlik el és te mellettem leszel

Ha az állomáson állsz és ott rám hiába vársz

Azért nézz csak jól körül nehogy mégis elkerülj

Kicsit én is késhetek de ha mondom ott leszek

Útporától piszkosan szeretetre szomjasan

útporától piszkosan szeretetre szomjasan

... egy szép vers halottak napjára...

Kamarás Klára

Valaki volt. . .

Valaki volt. . . aki ma nincsen. . .

Mint kézfogas rozsdás kilincsen,

elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt, . . . ma nincs semerre.

Az éjszaka a szél leverte

az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt. . . s őt én szerettem.

Minden szavát rajongva lestem,

de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt. . . valaki elment. . .

Ahogy rovom e hosszú termet,

tudom, többé már nem jön vissza.

Nekem kicsit mást jelent ez a nap. Élnek a szüleim egészségben... mondhatni mindenki körülöttem van még... kivéve a nagyszülőket, nagymamám a nyáron halt meg 98 évesen... addig egészségben élt... ilyenkor talán már kicsit természetes a halál. ... szerencsésnek tartom magam.

... és egy kicsit más...

Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában...

Nem volt riadalom a pusztán

amikor megszülettem én

váratlanul, hivatlanul tán

halottak estelén.

Novemberben, halottak napján,

gyertyagyujtáskor, amidőn

a puszta népe künn könnyezett

a dombos temetőn.

Harangszókor, mikor a szomszéd

falvak magas sirkertjei

hirtelen testvér őrtüzekként

elkezdtek fényleni.

A völgyben egy kis házban akkor

szédült boldog kínra anyánk.

Elképzelem a téli tájat

és azt az éjszakát.

Egy sápadt nő egy kis szobában

s körül a komor hegytetők

ormán villogó koronákként

lobogó temetők.

Körül a halál diadalma,

gyertyás, kisértő ünnepély

és lent egy váratlan sikoltás

a párás völgy ölén.

Fönt sirás, tompa jaj, harangszó

és lentről a völgy mint meleg

tenyér fölnyujt vigaszul egy kis

sikongó életet.

IGEN, 1995. NOVEMBER 1-jén SZÜLETETT A KISFIAM!

Ha az egyik nagymamámra gondolok,akkor a "jóebédhezszólanóta" jut eszembe,de nem tudom melyik volt a kedvenc nótája,de Bangó Margitot nagyon szerette!:))

Anyámnál ,talán egy Agatha Christi idézet lenne,ami tetszene neki,imádja:))

Apám Benkó Rajongó és Z.Jimmy.

De ők még élnek:)

Nekem ez a topik már nagyon morbid. Bocsi.

Halott szerettünkre emlékezni nem hiszem, hogy így kell.

Mert, mi a szitu, ha szegény akárkim a Bódi Guszti dalokat szerette. Írjak ide egy olyan dalocskát? Vagy épp a hard rockban volt a kedvenc. Esetleg a metálban? Tetszene? Ettől meg lenne tisztelve?

Anyám forogna a sírjában, az tuti.

Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késő éjszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kis fiú:

Anyám, oh kedves jó anyám!

Szívem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, aki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!

Az árva búsan zengi így

Kínos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arczain;

Borzadva néz körűl, de itt

A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak szél sóhajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;

Lankadva visszadűl

A kedves dombra, - felsóhajt,

S mély álomba merül.

És ím az árva boldogul,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hív barát.

Szíve még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai;

Csöndes-nyugodva alszik ott -

Meghaltak kínjai.

1833.

GŐsi Valinak egy balesetben elment a fia, a miénk is, értelmetlenül. Nagyon sok vigaszt meritettünk az ő verseiből. Itt van egy gyöngyszem.

Földi léted egy nagy titok,

sorsod csodái várnak ott.

S ha megleltél mindent,

mit a Föld adott,

a végtelen titkait

kutathatod.

De addig élj, ölelj, szeress!

Sírj a szegénnyel!

Ha öröm kell, nevess!

S ha megosztottad, mit Isten adott,

csillag leszel majd,

várnak az angyalok.

Gősi Vali

2006. január 29

Mielőtt végleg elmegyek,

talán írok majd

egy búcsúlevelet…

ha írni akkor még lesz erőm

- s a búcsúszó helyett -

ha szólni akkor már

képtelen leszek,

megírhatnám még

azt az utolsó levelet…

S a levélbe írnék majd

utóiratot,

arról, hogy jövőt, reményt

örökül miként hagyok.

Különös gondolat

e levél, s benn' utóirat…

Mintha előre látnám most

lenyugvó napomat…

- feledve,

hogy fénytelen,

küzdelemben élt

földi létemet

sorsom kudarcaként éltem

győztes harc helyett...

... mert átutazóként

jártam itt csupán,

s a győzelem a földi lét során

vándorként

senkinek sem jár,

csak majd amott,

túl az anyagon,

túl a Földön álmodott

hamis ábrándokon…

S akkor, végül,

az utóiraton

olvashatnátok mind, talán,

ami ma még rejtély

e titkos Föld-tanyán:

hogy otthontalanul

élünk itt,

kunyhó, vagy pompás kastély

hiába vár…

a földi út nekünk

tűnő álom csupán:

tüzes harc,

és végül halál,

amíg a lélek mindent megtanul,

és végleg

hazatalál…

S bár kis földi örömöt,

és szerény, apró kincseket

a vándorlás során néha meglelünk,

végül minden múlandót

el kell vesztenünk,

mert terheinkkel

mi is elveszünk…

De aki sorsának útjára áll,

- hiába várja az út végén halál -

túl azon,

örök otthonára,

szellemhazájára,

s ott időtlen

boldogságra talál…

S utóiratomban is

végül majd ez áll:

ne csüggedj, vándor,

itt nincs többé halál!

Végtelen a pillanat,

s a boldog idő

- veled -

örökre

megáll!

/Édesanyámnak ,aki már nem él/

Édesanyám felnézek az égre ott látok egy fényes csillagot

Szívemet a fájdalom szorítja édesanyám ugye te vagy ott

Látod talán milyen az életem ne fájjon a szíved jó anyám jó anyám

Ne hullajtsd a könnyeidet értem

Úgy hiányzol édes anyukám

Fényképekről mosolyogsz te felém néha néha beszélek hozzád

Két kezemmel simogatlak téged te nem simogatsz vissza jó anyám

Fényképekről mosolyogsz te felém...