Emlékezzünk.... (beszélgetős fórum)

"Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember.Egyedüli példány.

Nem élt belőle több,és most sem él,

s mint fán se nő két egyforma levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló"

/Kosztolányi Dezső/

Emélkezzünk azokra a kicsinyekre,akiket nem engedtünk megszületni.Akiket halálra adtunk,és meg sem néztük,hogy fiú - e vagy leány.Akiknek egy lélegzetvételt sem engedélyeztünk,egy mosolyt sem kűldtünk feléjük,akiket sose öleltünk a szivünkre.

Pedig lehetett volna belőlük életeket mentő:Szemmelweisz Ignác,vagy Albert Schweitzer, Teleki Blanka vagy Huggonnai Vilma. "Akikkel méltóság volt egy bolygón élni." /Németh László/

Legalább utólag adjunk nevet azóta sem feledett gyermekünknek,aki pedig bennünket választott szülőnek,aki hozzánk akart leszületni.

Hitem szerint a név ereje továbbkiséri őket égi

útjaikon, és megsegíti őket az új leszületéskor

Kosztolányi Dezső

Hát manapság nem az igazán szép a szép, talán érted mit akarok mondani.

Vannak olyan festmények, amit dicsőítenek, és nem tudom sokszor kivenni mi lenne.

Ma valahogy ciki az őszinte érzelem,nagyon sokszor nem a szép , a jó kell.

szépek a verseid, van köztük kirívóan szép csak így tovább.Csak gratulálni lehet hozzájuk.

Kedves Gyula! Köszönöm a dicséretet, és nem bánnám, ha szélesebb nyilvánosságot kapnék. De amit a boldogságról írtál, hát én sem vagyok kivétel. Próbálkoztam versíró versenyen, nem jött be, de ha van gondolatom, lesz még több vers is. Eddig kb. 50 van, jók-rosszak vegyesen. Csak a névvel van a baj. Mivel más fórumokba is írtam ezzel a névvel, inkább inkognitóban maradok, de előbb-utóbb minden kiderül... Még egyszer köszönöm.

Platty (ez is mond valamit, nem?)

Hallod e Te lány, ez meseszép, Minerva ír még ilyen szépet, összehozlak benneteket.

Nagyon tehetségesek vagytok, írok Neki olvassa el ezt a két versed, kíváncsi vagyok a véleményére.

Mikor elolvastam, egyetlen gondolat jutott eszembe, ilyen lehet az önzetlen szerelem.

Nagyon remélem hogy boldog vagy, megérdemelnéd, csak sajnos az írja mindig a legszebb verseket, aki boldogtalan.

Remélem Te kivétel vagy. Kérlek ezt írd át a keressük meg a legszebb verseket_be, hiszen méltó helye lenne ott is, és írd alá a neved.

Baráti üdvözlettel

Gyula

Ha nem fárasztó, lenne még egy. Ez nem a szülőről szól, de emlék.

Szeretlek, nem kereslek

Szeretlek,

hát nem kereslek.

Hiányzol.

Tudom, hogy távol,

szivedbe zárva

rám vigyázol.

Néha küldesz

egy gondolatot,

ilyenkor lelkem

újra ragyog.

Nem felejtlek

s te sem felejthetsz,

csak mélyen a

szivedbe rejtesz.

Néha magadban elmosolyodsz

rajtam, hisz van rá ezer okod,

ha kezedbe kerül a múlt

lenyomata, és fut az út,

amelyen egykor együtt mentünk,

olykor találkozik a lelkünk.

Ki tudja, mikor látjuk egymást,

lehet, hogy csak a végállomást

érjük el együtt, nem tudom,

akkor az lesz a jutalom.

Én többé már

nem kereslek,

csak nagyon,

nagyon szeretlek.

Ezt biztosan Te írtad, ha az életedből merítetted akkor hátborzongató, de mégis gyönyörű.

Ha Te írtad, nagyon tehetséges vagy, érzelemtől fűtött,nagyszerűen öszzeszedett, drámai.

Írd meg kérlek ki írta.

Anyám emléke

Alig eszméltem.

Anyám a vérben

feküdt habzó

szájjal, fehéren.

Szemei az égre meredve,

teste meg csak rángott egyre,

én sikoltva bújtam volna

a föld alá, a pokolba.

Apám a saját útját járva

magamra hagyott az álom-lázba,

s mivel akkor én voltam csak vele,

hát tőlem lett beteg szelleme!

Sikoltva tört a rettenet

számból elő: Segítsetek!

Tehetetlen gyermekként néztem,

hogy fuldoklik az alvadt vérben.

Később elég volt egy kis megingás,

egy rándulás, eszmélet-rontás,

"Jól vagy?"- kérdve már öleltem,

reccsent a múltban sebzett lelkem.

Utoljára megsimogatott.

Kért pár kis tortafalatot.

Feküdt az ágyban, megnyugodva,

így engedett el, kezem fogva.

Megsimogatta még bús fejem,

bízott, hogy jobb lesz majd nekem.

Hangja lágyan suttogott,

mint kiskoromban biztatott.

Emléke oly megnyugtató,

hogy volt egy szép búcsúszó:

"Milyen szép vagy, kislányom" mondta,

aztán elaludt, mosolyogva.

Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,

ne hidd hogy alszom,hisz ott sem vagyok.

A hallkan fúvó szellőben találsz meg,

és a hóban,mely gyémántként ragyog.

Vagyok a napfény érett búzatáblán,

őszi eső,mely gyengéden alászáll.

Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,

hogy madárraj száll arra szárny suhogva,

ha szíved csendes éjben engem érez,

én sugárzom rád,csillagként ragyogva.

Ne állj hát sírva nyughelyem előtt,

emlékezz rám,és a halál

nem vesz rajtam erőt!

(Greg Scheider)

Sokat gondolat az én drága két Szülőmre, akik felneveltek, akik minden megadtak számomra ami tőlük telhetett, pedig nem voltak jómódúak, gazdagok. Szeretetben, boldogságban éltünk. Egyedüli gyermek voltam. Sajnos nem érhették meg, hogy dédik lehessenek! Imádták a három unokát.

Nyugodjanak békében!

kertbe ment

Áprily Lajos

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,

a virágosod és a pázsitod,

Én nem tudom, virágok ültetését,

ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve

júniusi vasárnap hajnalán,

beteg lábával és beteg szívével

bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,

sokszor riasztó árnyék lepte meg,

de szigony-eres, érdes két kezével

még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,

s most elgondolni nem tudom, hogy ül.

Virágosodban könyörülj meg rajta,

hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,

virágaid közé vegyíts gyomot,

hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:

asphodelosod és liliomod.

Anyám meghalt

Hiszek az emberi szeretetben,

a másokért fájó rettenetben,

az anyák szívében égő vérben,

a magzatát őrző anyaméhben...

*

A távirat jött, anyám nagybeteg -

s megőriztem régi hitemet.

nem hittem el, mindig győzni láttam,

jégesőben, forró aratásban,

nem hittem el, hogy elveszíthetem! -

Tűzétől kapta tűzét a szívem. -

Kihunyhat most ez az örök máglya,

az anyaság fényes lángolása?

Vaksi ködben, zúgó jégesőben

vezettem éjjel, hogy élve érjem,

s ahogy` megláttam, eltörött a fény,

a téli hajnal sápadt üvegén.

Csókoltam arcát, ő fogta kezem,

napok óta várt rám türelmesen,

"de jó, hogy jöttél"- csordult a könnye

s a mélységből nézett könyörögve.

Mit tehetnék? - ez a vég már, láttam,

ki a vétkes ebben a vitában?

Kértem őket, évekig, jöjjenek,

a távolság nagy, nem segíthetek

s ők maradtak s feljajduló álmok

melegével védték a virágot

az almafákon - csodára vártak! -

mint a fákon a tavaszi szárak.

Csak a munka, konokul, mint régen,

meghajszoltan, túl a hetven éven,

tőlem távol, érettünk, mi végre? -

Elfáradtak, mint fának a kérge

s a téli szél a legdrágább ágat,

családfánkról letörte anyámat.

Csontos Endre

Várnai Zseni:

Síró szemek. .

Én sokat nézek a síró szemekbe

S éjente magam is sírok sokat

És messze, zord sötét tájak felől

Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,

Mind megtalál és mind olyan enyém,

Hogy arcomat sápadtra komorítja

S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek

Virággal ' övezni homlokom,

De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,

Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,

Felédhajlók és könnyen nevetők,

Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,

És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,

Lelkem mélyén bús dalok zengenek,

Kacagások, víg játékok helyébe,

Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,

S most minden könny az én szememben ég,

Mosolyogni meg közben elfeledtem. . .

Lehet-e engem így szeretni még?

/ismeretlen/

Három árva sír magába,

Egy elhagyott sötét szobában

Zivataros hideg éj van

Édesanyjuk kint a sírban

Édesanyám gyújts világot,

Nem tudom én jaj mit látok.

Mond, az egyik el nem alszik

Sóhajtása föl-föl hangzik

Beteg vagyok édesanyám

Hol maradtál nem gondolsz rám

Harmadik mond, mindegyik sír

Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,

Kilép sírból édesanyjok

S tova lebben a vak éjbe

Hazafelé az ösvényen

Arca halvány hangja régi

Fia-lánya megismeri

… az tőle hogyan félne

megcsókolják mintha élne.

Az egyiket fölfogja karja

Másikat takargatja.

Harmadikat ápolgatja.

És ott virraszt a kiságyon

Míg el nem alszik mind a három

Majd megindul, széttekinget

Keresi a régi rendet

Rendbe teszi a szobácskát

Helyre teszi a ruhácskát

Az alvókat hosszan nézi

Csókját százszor megtetézi

Kakasszóra üt az óra

El kell válni virradóra

Sír bezárul ó az a sír mindent elfed,

Bút örömöt fényt szerelmet

De ki gyermekét szerette,

Gondját sír el nem temette.

Pákolitz István

A könny

A nyitott sír felett

lomha fekete varjú száll.

Két szárnycsapás közt rám mered

a dermesztő Szabály.

Ijesztő gyengeségem

megbúvó-nyüszítő állat.

Tegnapi hecceket idézek

vitákat,

hogy elfojtsam könnyem

s önzésem senki se lássa;

mert részvétlenség lenne

és magam – siratása.

De törvény,

hogy a halál csak az élőnek fájjon;

remegjek – gyászod örvén –

önön tragédiámon.

A göröngydübörgésbe

cérnafüttyös cinke pityeg.

Oldozó könnycsepp éget

s legördül. Legyen a tied.

Édesanyámnak :(((

Minden elmúlik, mint az álom

Elröpül, mint a vándormadár,

Csak az emlék marad meg a szívben,

Halványan, mint a holdsugár.

Friedrich Schiller

Senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".

Nem igaz.

Ez nem olyan seb, ami gyógyul.

A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.

A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben. . . Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk. (Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy "Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!". ) És ezt a hiányt valamennyien felfedezhetjük a lelkünkben.

Egy 8 éves gyermeknek még sokkal jobban tud fájni a szülő elvesztése.

Mindig szívszorító ha egy gyermeknek ilyen nehéz terhet kell végigélnie.

De élni kell tovább, menni kell a sorsunk útján, és sajnos nem mindig mi választunk, döntünk.

nagyon kedves vagy...

én nekem ezt az egészet 8 évessen kellett megélnem és nem hiszem,hogy valaha eltudom fogadni,max beletörödni...mindig azt hittem,hogy anyukám amikor hátra ment a hátsó udvarba,akkor ott beszélget vele és nem is halt meg apum,csak nem mer előjönni...egyedűl volt otthon és épp a csibéket etette,amikor hirtelen érte a halál...azóta sem szeretek oda hátra menni,mert mindig eszembe jut,hogy ott találta meg anyu...

Ismerem a dalt,Nagyon szép, és Zoránt is szeretem Az én Édesanyámnak a " csak a jók mennek el " című dal szólt, az is szép.

Bármivel emlékezünk,vagy ha csak rájuk gondolunk, igen már velünk vannak, bent a szívünkben.

Nagyszerű Ember lehetsz,és jó volt hozzád a sors, hogy megadta neked ezt a lehetőséget, hogy vele legyél.

Biztos hogy sokkal jobb volt neked, és neki is.

Nem tünhet el egy emberi lélek nyomtalanúl, én is hiszem, hogy várnak ránk, és találkozunk velük.

Talán sokunk számára ez ad valamilyen megnyugvást.

Ha búcsú nélkül hal meg közeli hozzátartozónk , sokkal rosszabb, ezt nagyon nehéz feldolgozni.

Milyen szerencsés a bajban az-az ember, aki ott lehet a végső pillanatban.

Mikor Édesanyám meghalt, nagyon távol voltam tőle.

Ismerem az érzést amiről írsz, azért van, mert nagyon szerettük Őt.

Kívánok Neked békességet a szivedbe.