Emlékezzünk.... (beszélgetős fórum)
Az olyan ember aki elvesztette a gyermekét, csoda hogy talpon marad.Hogy egyáltalán tud élni tovább, hogy tud valaminek is örűlni. Én is sokáig űltem a kislányom ágyánál, és még a gondolatát sem tudtam elviselni az elvesztésének,
Mi szerencsés emberek vagyunk Camea
A szívtelen időt megfordítanám,
hogy újra nálam legyél
hazudnám neked az élet dolgait,
hogy semmitől se félj
Hiszem, mindent szabad, hogyha valakit szeretünk
felmentést ad a világ
a véletlen téged egyedül könnyen bánthatott
nem nyílhat már a virág
A hullámzó időt visszatartanám
ne gyűrűzzön tovább
szép lenne megint az együtt ébredés
jobban vigyáznék rád
Most találtam ezt az oldalt..
Kicsit belehaltam... :o(
" Nem haltam meg, itt vagyok Veled!
Itt vagyok a szomszéd szobában,
hallom a hangodat, hallom hogy hívsz!
Elaludtam csupán!
Számomra már nem fáj a világ.
Nem haltam meg, csak a semmiben lebegek!
Angyalok szárnyán szállok hozzád,
s füledbe súgom a nevedet!
Felébredsz, de nem látsz engem!
Kétségbeesetten markolod a semmit!
Pedig nem haltam meg!
Létezem a szívedben, a lelkedben,
az álmodban, az emlékedben!
Hallom a hangod!
Ne köszönj el Tőlem,
Én kívánok Neked jó éjszakát!
S ha egyszer Te is a végtelenben ébredsz
én ott leszek..."
"KÖNNYCSEPPEK
Könnycseppek az arcomon... Nézem a fényképed, könyvet írsz éppen, égi libbenésű kezedben toll, ujjaid lágyan siklanak a papírlapon, MAMA...
Öledben édesen sárga papírok, telis-tele aranybetűkkel... Azt írod éppen: szeretlek.. aztán újra: szeretlek...és megint: szeretlek... Itt van velem a sóhajtásod, érzem gyöngéd kezed selymes simogatását, mosolygó hangod is hallom, amint nevetsz és nevetsz és nevetsz... MAMA...
Táncolj még - kéred -, táncolj, dalolj, édesem, oly jó nekem, amikor táncolni látlak.
Égszínű blúzod meglibben válladon, napsárga szoknyád körbelendül... még nevetsz, még pördülsz, még kezed nyújtod, még magadhoz ölelsz, és szoknyád óriásharangként borítja be a nélküled színtelen világot.
Egy világkörüli utazásra hívsz, MAMA... azt mondod: ez az élet... azt mondod: nevess, szeress, légy jó, légy mindig jó, gyermekem! - Kezed a kezemben, MAMA...
Szeretni hívtál ide, hogy együtt édesítsük a fanyar napokat, hogy együtt szálljunk a végtelenbe kéz a kézben, hogy együtt higgyünk két szívvel, mely egyszerre és ugyanazért dobog... Itt vagyok, őrzöm az életet, ahová hívtál, és édesen színes lángod világít a házban, a szobában, az utcákon és tereken... a szívemben, MAMA...
Édesen színes lángod átkarolja a földet egy szemvillanás alatt, vissza-visszatérve hozzám, soha el nem hagyva engem... MAMA... "
Hadd mondjam el! Tegnap mekkora öröm ért!
Rreggel álmodtam: szép ligetben sétáltam.
Aztán este 6 körül hazafelé
tartottunk,
elméláztam,
amikor a fiam megkérdezte:
"Apa, nem akarsz kimenni temetőbe?"
Kicsit túl voltunk ugyan a kereszteződésen, de ha Apa akarja, hát megfordulunk.
És lőn: ott sétáltunk a fák között, a csendben,
a sírokon virult a sok virág...
Ez az a hely, ahol minden halottainkat meggyászolhatom, - ahol a csend kivár.
Mert köztünk élnek, bár messze mentek már...
Megálltunk, pár perces néma csöndben,
és anyámra gondoltam a sír fölött.
Apám szellemével még mindig küzdök, de megbocsátottam neki, - elköltözött...
S előjöttek az emlékek szép sorban....
A szerelemem, kivel vigasztalódtam,
s mind, akiket valaha meggyászoltam,
akikkel eltemettem már a múltam.
A nap lehanyatlott a hegy mögött,
én bezártam szívem, és megújultam,
hisz nem viszem haza a sűrű múltam.
Mindenre fény derült - lelkembe költözött
a jóság és a megbocsátás,
ez lett szívemben a nagy áldás.
Ettől keltem ma új erővel,
gazdagon és teremtő új reménnyel.
Szép lesz a világ, ha akarod!
Ettől legyen víg a te napod!
Megkérdezted már régen miféle topic ez,olyan amely tele van szomorú mégis szép érzésekkel, mint amilyet Te adsz annak aki ide téved.
Köszönjük , Neked, Gyönyörű a videó remélem sok embernek nyújt egxy kis vigaszt
Az én anyámnak nincs selyemruhája,
Az én anyámnak nem is állna jól.
Sötét fejkendő az ékesség nála.
Filléres boltba vette valahol.
Az én anyámon nincsen semmi ékszer.
A könny, a gyémánt mely szemén ragyog.
Mert ő is érzi, hogy én nagyon régen.
Oly boldogtalan, szerelmes vagyok.
Az én anyám, egy oly egyszerű asszony.
Soha se tudja, mi az új divat.
Az éjszakákat sorra átvirrasztom.
Ha szívem fáj, csendesen megsirat.
/:Az én anyámnak, hogyha szárnya volna,
Lehozna nékem minden csillagot.
Az én anyám a megtestesült jóság.
S én hozzá néha mégis rossz vagyok.:/
Az én anyámtól engedelmet kérek
Hogy így szólítom:drága jó anyám
Mert ennyi sok jót, ennyi drága szépet
Én nem is érdemelnék meg talán
Az én anyám dolgos két kezével
Megsimítja fáradt homlokom
Én hála telten nézek két szemében
És a gyémánt könnyeit lecsókolom
Henry Scott Holland Kanonok: A szomszéd szoba
Így teljes! :o))
de viszont nagyon igaz és szerintem nagyon jó is :)
olyan sokszor haragszom azokra, akik hatalmas csokrokkal mennek ki a temetőbe, borítják virágerdőbe a sírokat, de némelyikről tudom, öreg szüleit nem is látogatta soha, vagy nem segítette, mint lehetett volna életében, nem pedig így, amikor már nem is tud úgy örülni az illető.
Az életet kell tisztelni, benne az élőkkel és szeretni mindenkit, aki bármilyen módon, de hozzánk tartozik, legyen rokon, barát, ismerős, kolléga.
A keserves zokogás a sírnál, nem mossa le senkiről, hogy nem törődött a szerettével időben.Az csak a külvilágnak szól.
Tóth Árpád:
Lélektől lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Kiss József:
Egy sír
Valahol messze,
Valaha régen,
Megástak egy sírt
Temető-szélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak –
Én tudom csak.
Nem jártam arra,
De odaszállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él kennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem –
Merre kell mennem.
Te alszol ottan,
Édes jó anyám!…
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán. –
Ha éltem sorát
Meghányom-vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem –
Be megkönnyezem!
Gárdonyi Géza
Fiamnak
Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.
Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.
Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.
S ha majd te is a testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!
1895
Vargha Ágnes:
Édesanyám
Lassan egy éve már, hogy elköszöntél,
azóta gondolok rád szüntelen.
Te, aki utamon végigkísértél,
most messze jársz, s már nem fogod kezem.
Hogy menni készülsz, tudtam én már régen,
de mégis mindig marasztaltalak.
S hogy szeretteid felkeresd az égben,
elengedni még nem akartalak.
Titokban szóltam Istenhez és kértem,
engedje még, hogy vigyázzak terád.
Megfakult mosolyod hálásan néztem,
és ünnepeltem az apró csodát.
S bár kínok gyötörték drága testedet,
a kedvemért mégis kitartottál.
Idéztünk együtt közös emlékeket,
s új reményt adott, ha felkacagtál.
Szerettem volna jó gyermeked lenni,
de sírtál miattam épp eleget.
Minden bűnömért bocsánatot kérni
most, hogy elmentél, többé nem lehet.
Dolgos kezed már nem szakít több rózsát,
és nem csukja az ajtót nesztelen.
Nem int röpke búcsút az ablakon át,
nem simítja többé lehajtott fejem.
Nézz rám odaátról, töröld le könnyem,
vagy üzenj, hogy jól vagy, ne sirassalak.
Otthonra leltél fenn, az örök fényben,
mégis velem vagy, szívemben hordalak.
Nem az a leghatalmasabb, aki ország-világ ura. Nem az a leghatalmasabb, aki szelek, tengerek fölött uralkodik. Nem az a leghatalmasabb, akinek a legtöbb öldöklő fegyvere van, az sem, akinek legnagyobb a kincse, gazdagsága, hanem az a leghatalmasabb, aki embert szül a világra.
Drága emléke bennem él