Emlékezzünk.... (beszélgetős fórum)
Hatos Márta - Nem búcsúzom...
... emlékezem
Az utcán futottunk össze,
Láttam megtört vagy, oly´ elveszett,
Arcodból semmi nem volt már a régi
Csak két csillagszemed.
Ölelésre tártad két karod,
S annyit mondtál: te nem változol...
Emlékszel?
Legutóbb Mártélyon nyaralt a szűk
baráti kör, mennyi kacagás, móka
maradt a napok mögött!
A jurta hangos volt - egy víg csapat -
ébren vártuk a hajnalokat.
Ott a parton a nyári éjeken
szomorkodtunk elmúlt szerelmeken,
beszéltünk barátokról, s arról, hogy élni, élni kell!
Emlékszel?
Egy rigófüttyös hajnalon a napkeltét rajzoltad
és nevettél: "gyorsan jön nagyon"!
Mindenen nevettünk, kinevettük a zord napokat,
s még annak is örültünk, hogy soha
nem kellett aludnunk híd alatt.
A Tisza-parton ültünk, s tengernek láttuk azt,
csillagot kerestünk éjjel, s fogtunk sok halat.
Emlékszel?
Minden csinos lányt levetkőztetett szemed,
s zokogást tettetve mondtad, hogy mind a
másé, egyik sem lehet a tied.
Rajzoltad az "Örök Évák"-at és mindegyik
rajzod címe az "Örök Semmi" lett.
Emlékszel?
Fejből idézted Verlaine-t és szenvedélyesen
búsan szavaltad a Shakespeare szonetteket,
Villon-t szeretted s hogy Karinthyt* idézheted,
Vangelist csodáltad, s elmerültél Paganiniben.
Én "asztráltam" neked rövid, de boldog életet,
s ősi kultúrákról vitáztunk mód felett.
Emlékszel?
Még alig két hete...
Megint a parton idéztük fel az elmúlt éveket.
Szerettél élni. Főnix madárként újult mindig életed!
Nevettél, mint régen, de láttam szomorú a szemed.
Művész vagy - mondtam én - de csak legyintett
kezed: "semmivé vált az életem, de tudod te ezt,
művészet már az is, ha nem gondolsz erre sem."
Emlékszem... elköszöntünk, mint két jó barát,
s pár nap múlva jött a hír: Te ott vagy, ODAÁT.
Angyalok emeltek a szivárvány fölé.
Nem siet a Nap Neked kelni már.
A holdak ívét rajzolod egy csillaghíd alatt,
s nem mondod többé, hogy te semmi vagy...
Úgy fáj a szó, hogy leírni alig tudom,
csak idézem az utolsó perceket...
Légy jó... majd találkozunk, mondtam,
- akkor nem éreztem, kezed furcsa
szorítása karomon mit jelent -
s nem tudtam miért mondod: Isten veled!
Őszinte barát voltál...
...Várj reám! Hamarosan megyek!
Addig gondold ki, milyenre fessük át a kék eget!
...hallom ahogyan nevetsz...
ősi Vali
Kő alól bújik egy gyenge fácska,
félénken megremeg, csodálkozik.
Ámulva néz a fénylő világra,
fatönkhöz hajolva kapaszkodik.
Nem sejti még, hogy magányos, árva.
Fatönk-anyja már régóta halott.
Hiába vágyna a fény csókjára,
s hogy átöleljék óvó ág-karok.
Hajtása gyenge. Riadtan rebben
szellő dalára, míg egy kis levél
szárnyait bontva nyílik épp' széjjel,
s halk rezzenéssel víg táncra kél.
Ámul a fácska, s bánatát rejtve
nyújtózik büszkén az ég felé,
s a kicsiny levélre párát lehelve
fohászát susogja: esőt remél.
Könnyekre vágyik, de fél gyökérrel
is kapaszkodik a napfény elé,
levelet érlel ágán, s gyengéden
árnyékot borít a fatönk fölé.
Nálunk is veszteség volt, bár koránt sem akkora, mint Cuncikánál, de fájdalmas.
Már elbúcsúztam a nénikémtől, de itt is szeretnék, sokat kaptam Tőle, főleg szeretetben, pedig nem is vagyok rokona.
Pihenj békében, a szeretett társad mellett édes Néni, drága Kismama.
Egy kis angyal lett belőle, aki mosolyogva nézi az anyukáját aki sír.
Hiszem, hogy találkozunk szeretteinkkel, Te is, sajnálom ha fölkavartam az érzéseidet, kívánok Neked megnyugvást, hiszen Te mindent megtettél, hogy Ő élhessen.
Baráti üdvözlettel:
Gyula
Nemtudom mi történhetett, , az emberi mulasztás, gondatlanság sok életet követelt, már,
hiába a féltés, minden rossztól való megvédés, ha felelőtlen ember közelébe kerül a gyermekünk.
Ilyenkor szerintem még sokkal fájóbb, mint mikor tudja az ember, hogy elkerűlhetetlen, ha gyógyíthatatlan beteg.
Minden tiszteletem az ilyen embereké, mert életük végéig magukban hordják a fájdalmukat.
Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik
fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint
könnyön át, csak homályosan látja őket.
Lev Tolsztoj
Hol van aki megbocsátott mindent
Valahol a végtelenben jár.
Hol van aki felkavarta itt bent.
Emlékeim álló csillagát.
Emlékezni fáj
Ha újra itt a nyár.
Akkor mindig-mindig fáj a szívem
Emléked ha száll
Újra itt a nyár
S újra itt vagyunk- talán.
Hol van aki felnevelt az útra
Hol van aki fogta két kezem.
Visszavárom, mindig újra-újra
Míg elmúlik az egész életem.
Igen, ezt én is így gondolom. Amikor meghalt gyerekkoromban Apukám az is szörnyű volt, de amikor a lányom...
Szerencsére voltak, akik mellém álltak és nem hagyták, hogy legyűrjön a fájdalom. És persze ott volt a fiam.
Azóta teljesen átformálódott az életem és egész más lett a gondolkodásom.
Tengerszemű, rózsabőrű kicsinyem elmentél
És elvittél minden örömöt.
Ó, hogy vártalak, óvtalak gyönyörűségem.
Hiába, itt hagytad szüleidet.
Keserűen kiáltom világba,
Meghalt lelkemből egy darab,
Tengerszemű, rózsabőrű kicsinyem
Fekszik e sírhant alatt.
Miért nem nőttél nagyra nekem kedvesem,
Gyermekem, ellopott reményem.
Kopasz ág vagyok jégverés után
Termése vesztett gyümölcsfaág.
Alattam mackód, rongyos kisbabád,
Nemrég vásárolt kis fehér ruhád.
Ítélkezett a sors: téged vitt el,
S nekem kell élnem tovább.
Keserűn kiáltom világba,
Meghalt testemből egy darab,
Tengerszemű, rózsabőrű kicsinyem
Nyugszik e sírhant alatt.
Bogikámat, a 2 éves kislányomat vesztettem el.
(Az idézet Várnai Zsenitől származik)