Alvásparalízis ..átélted már? "Élménybeszámolók" (beszélgetés)

Mégegyszer mondom: a fizikai test védelmet ad, ha erős a testtudatod, ha jó a földelésed, ha rendesen kitölti a lélek a testet, ha működik a gyökércsakrád, stb. Bárhogy is nevezzük, a fizikai test védelmet ad, egy alapot, egy bázist. Ha ki vagy emelkedve egy picit (vagy nagyon), ott már sérülékenyebb vagy, mert neked a Földön kell működni. De ha szét vagy csúszva, akkor már nem a "Földön" jársz, hanem jobban ki vagy szolgáltatva az energetikai-lelki hatásoknak.

A védelmet ez esetben az alsó csakrás gyakorlatok jelentik, mint például a sport, a szexualitás, a munka, a koncentráció, mert ezek visszahúznak a testbe. Ha erősek az alapok akkor nehezebben támadnak be.

A drogosok, megszállottak, pszichés betegek pont ettől vannak veszélyben, mert nincs meg a fizikaival a rendes kapcsolat. A lehető legcsúnyább dolgokat tudja művelni, ha nincs alap és beránt a negatív erő, mert elvesztjük a kontrollt felette. Embertelen igyekezettel tudjuk csak visszaszerezni az uralmat.

És közben tisztítani kell a lelket is, mert ha mi nem vagyunk ellenségesek magunk számára, akkor sem belül, sem kívül nem árthatnak nagyon nekünk.

A tisztulás az egyik legfontosabb dolog. A béke és az öröm a fokjelzője a tisztaságnak.

Én sem néznek őrültnek.

Mikor legelőször volt alvási paralízisem én is a hivatalos orvosi véleményt találtam meg, akkor még első olvasatra el is fogadtam. Aztán el kezdtem gondolkodni rajta, és rájöttem, hogy ez tiszta hülyeség. Na ekkor utána néztem alaposabban a dolognak. Arról olvastam is és a Ti beszámolóitok is azt támasztják alá, hogy csak a gonosz, rossz szándékú lények bénítanak meg, ha jó akaratúak vagy közömbösek, akkor nem bénulunk meg. Nekem kétszer volt ilyen lebénulásom, tehát engem is megkörnyékeztek. Ha nem kezdek el vele nagyon intenzíven foglalkozni, biztosan hatalmukba kerítettek volna, de sikerült lerázni őket (és remélem végleg!). Valóban nem szabad tőlük félni, mert az élteti őket. Sok minden gyengíti őket, de leginkább az, ha belülről eldöntjük, hogy erősebbek vagyunk.

Az viszont szomorú, hogy a társadalom a szőnyeg alá söpri ezt a jelenséget, elmebetegnek tartják, aki ilyenekről beszámol, vagy jobb esetben csak ráfogják, hogy hallucinál. Ha ő maga nem veszi kézbe a dolgot, vagy nincs senki körülötte, aki segíteni tud neki, akkor valóban könnyen öngyilkosságig fajulhat.

A Twin Peaks-et még gyerekkoromban láttam, akkor nagyon ijesztő volt, most biztosan más szemmel nézném.

Hidegrázás...

[link]

(A lényeg, a záró epizód.)

Kicsit olyan "Laura Palmer szindróma"...

Addig "kínozták", amíg meg nem tanulta kínozni magát, így a végén már megszállottan várta a halált és be is vonzotta a gyilkosát. Tehát megendedte, hogy az történjen, ami a gonosz terve volt.

Mind a film, mind a sorozat is alapmű, sőt: REMEKMŰ!

Tökéletesen szimbolizálja, illusztrálja a gonosz működését. Ettől olyan nagy sikerű.

A gonosz nem úgy hat mint az áramütés, hanem mint a Tom és Jerry-ben. Addig súg a füledbe, addig befolyásol, amíg megdumálja veled hogy akard a rosszat cselekedni, netán elszenvedni. Tehát végső soron megtanít önmagadnak (ezáltal másoknak is) ártani. Önszabotál. HA GYENGE VAGY! HA (EL)HAGYOD MAGAD!

Mihelyst megengeded neki hogy hasson, már az övé vagy. Csak ott tud beléd piszkálni, ahol gyenge vagy, ahol feladtad az erődet.

Ezért vannak veszélyben az öntudatlanok, mert ők gyengég, elvesztették a kapcsolatot önmagukkal, szétszórtak, ösztönösek. Gyenge az öntudatuk, ezáltal befolyásolhatók.

Köszi! Az az érdekes, ha spontán megy, akkor akár ágyút is dörgethetnének a fejem mellett. Voltunk még tavasszal egy wellness hotelben, ott a medencetérben a nyugágyon jött rám a rázkódás, majd egy út mellett találtam magam, ott sétáltam még egy lovat is láttam, utána belezuhantam a nyugágyba. Pedig ott azért voltak zajok, nem egyedül voltunk, és még a medencében a gépek is zúgtak.

Ha pedig én kezdeményezem, akkor zavarnak ezek a tényezők. Gondolom, ha sokat gyakorolunk, már nem fognak.

További jó gyakorlást Neked is!

Valójában, nem sok mindent csináltam. Annyi volt, hogy háton fekve elengedtem magam, testileg is, gondolataimat is. Azt azért határozottan megfogalmaztam, hogy most kiemelkedek a testemből, de másra nem gondoltam. Inkább az ellazulásra koncentráltam. Aztán egyszer csak elkezdtem érezni a szokásos rezgéseket, majd örvényléseket, szédülést, és utána megláttam a szobát. Furcsa volt, mert korábban, mikor még féltem ettől, folyton kétségbeesve azt "kiáltoztam" magamban, hogy "Ne!!!", most pedig egy örömujjongásban törtem ki, tényleg nagyon megörültem, hogy sikerült, még ha nem is sokáig tartott.

Nem mindig sikerül, mert a legkisebb dolgok is bezavarnak: a saját gondolataim mint ahogy írtam, hogy dolgom van, menni kell valahova, kevés erre most az időm stb., de pl. ezen a héten azért nem is foglalkozom vele, mert már reggel fél hattól dolgoznak velünk szemben a sportpálya felújításán és nagyon hangosak a munkagépek. Ez is zavarna. Most inkább a figyelem összpontosítást gyakorolom, úgy is arra nagyobb szükségem van.

Egyébként minden este meditálni szoktam lefekvés előtt kb. fél órát. Nálam biztos, hogy a meditáció váltotta ki ezt az egészet, mert mikor tavaly ismét el kezdtem csinálni rendszeresen és nagyon mélyen, utána 3 hónap múlva jött elő, hogy megláttam az első szellemet a lakásban, és az első alvásparalízis. Ez utóbbit úgy tűnik sikerült legyőzni:-), bár nem akarom elkiabálni.

Igen, mert ott is (mint mindenben) a FÓKUSZ számít. Ha a testedre, vagy a földi dolgokra fókuszálsz, akkor abban az irányban haladsz. Ha a szellemi felé, akkor a szellemi felé. A tudat (vagy lélek) arra halad, amerre a vágyai húzzák, mert ő a kapocs. Tehát a figyelem magában hordozza a vágyakat (nem mindig tudatosan), mert amire vágyunk, arra figyelünk. Ezért fontos a koncentráció, hogy az orientálódás, a választás tudatos legyen, összpontosult és megkülönböztető. Az összpontosulás egy ideig feszültséggel jár (az elme tiltakozik az elején), de utána természetessé, ellazulttá válik. Tehát a kigyakorolt koncentráció egy mély, biztonságos, bizalmas, örömteli, laza, nyugodt, összeszedett, magabiztos állapotba hozza a lelket. Innen már gyerekjáték a "főnököt" játszani és irányítani, de csak akkor ha állapotba hozzuk magunkat. Az, hogy állapotba hozzuk magunkat, az alapfeltétel.

[link]

Képzeld, tegnap reggel sikerült először saját elhatározásból kilépni a testemből.

Agyilag éberen ébredtem, testileg még fáradt voltam, és eszembe jutott, hogy ki kellene próbálni, úgy sem kellett sehová menni, teljes csend volt körülöttem.

Elég gyorsan jött a teljes elgyengülés, utána a rezgések, vibrálások. Valóban igaz, ha nem állunk ellen, sőt mi vagyunk a kezdeményezők, úgy teljesen más, sokkal kíméletesebb. A kellemetlen rázkódás helyett csak rezgéseket lehet érezni a még kellemetlenebb mellkas és fejfeszülés helyett pedig örvénylést és szédülést, de ez nem olyan rossz. Egyszer csak elkezdtem látni a szobát, abban a jellegzetes narancsos-barnás árnyalatban, közben emelgetni kezdtem a vélhetően asztrális karjaimat. El is határoztam, hogy megnézem a férjemet, mit csinál a másik szobában (ő már addigra felkelt és átment) és utána egyeztetünk, de először megnézem a saját testemet az ágyon fekve. Lehet, hogy erre nem kellett volna gondolni, mert szinte azonnal visszamentem sajnos, és utána annyira felélénkültem, hogy úgy éreztem, most nem kezdem újra. Lehet, hogy azzal, hogy rágondoltam a fizikai testemre, visszatértem. Vagy a másik oka az lehetett, hogy a kezeim a fejem felett voltak, el is zsibbadtak, mire visszamentem. Mindennek ellenére nálam ez nagy sikerélmény, mert ilyen még nem volt. Két dolgot pedig megtanultam: kényelmesen kell feküdni, hogy ne zsibbandjon el semmink, és nem szabad a testünkre gondolni legalábbis, amíg ennyire közel vagyunk.

Ez a különc dolog nálam is mindig megvolt. Már gyerekkoromban is mindenhol úgy éreztem, hogy kilógok a közösségből, legyen az család, óvoda, iskola. Mindenki normálisan viszonyult hozzám nem az volt a gond, hogy szekálnak, hanem teljesen más volt az érdeklődési körük, habitusuk stb. Ha nem akartam magamra maradni, kénytelen voltam alkalmazkodni. Mára már nem érdekel, minden további nélkül maradok különc.

Tök jól fogalmaztál. Hát igen, ez nem mindennapi dolog. Sajnos vannak egy páran, akik eleve nincsenek "ideszögelve", így könnyebb elkalandozni más síkokon. Sokkal inkább a finomabb régiók fele nyitottak, mint a durvák felé. De hát erről szól az inspiráció. A gond ott van, amikor itt is működni kell, na, az nagyon megnehezíti a dolgot, egyfajta hasadásnak éli meg az ember, mert más törvények uralkodnak. Két világnak egyszerre megfelelni meg pláne nehéz, és akkor az ember megkockáztatja hogy szeretik, ámde különcnek vagy ostobának nézik. Hajlamos hogy beképzelje, hogy ő a hibás a lenti szennyért.

De aki benne van (az a nagyon kevés) az tudja milyen MOCSKOSUL nehéz két világ között ingázni, és kiegyensúlyozni. Nap mint nap. Mert folyamatos ingerek érik külsőleg-belsőleg.

Az ember eljuthat odáig (főleg ha rossz passzban van) hogy hétköznapi feladatokat nem képes ellátni "valamiért", mert mondjuk rengeteg "olyan" élmény éri, nappali vagy esti tudatában.

A halálközeli élmény egy elég drasztikus beavatás. Beavatás annyi, mint megtapasztalni a SZELLEM ÉN-t. A valódi Önmagadat. Ez kábé ilyen "HAHÓ, ITT VAGYOK!" dolognak felel meg. Persze erre meg is érik valahogy, akit kiválasztanak. Onnantól teljesen más ember lesz. Nem is tud már hétköznapi ember lenni. Nem képes rá. Ha egyszer tudod hogy nem szereted a tökfőzeléket, soha többet nem fogsz enni. Ez kábé ilyen.

Beavatás van egy pár fajta, nem feltétlenül merül a víz alá vagy ütközik kocsival. Az is átélheti, aki tudatosan készül rá.

A szeretet, a béke, a fény, mind az ÉN-nek a tulajdonsága. Ez egy szembesülés a valódi önmagaddal. Nos, ha már egy sugarát megkapod, nem tudsz vele betelni. Folyamatosan kelleni fog neked.

A koncentráció valójában összetolja a tudatot és a testet, a meditáció inkább kilazítja. De a koncentráció ilyen szempontból fontos, hogy mindig egy adott szempontból tudj valamit uralni, irányítani, összeszedetten.

Köszi a biztatást! Nagyon találó ez a bambuszos hasonlat.

Azt észrevettem magamon, hogy nehéz az összpontosítás egy dologra. Az asztrálutazásos könyvben is vannak ilyen összpontosító gyakorlatok, szoktam is ilyeneket csinálni, de sajnos elég gyorsan bejönnek más gondolatok, és megzavarnak. Sokat kell még gyakorolni!

Találtam a neten egy előadás hanganyagot, ami a halál közeli élményről szólt. A mi esetünk nem ez, de abban egyezik, hogy mindkettőnél testen kívüliség van. Ebben említették, hogy ezek az élmények nem véletlenül vannak, és a halálközeli élmény tulajdonképpen egy felsőbb erők általi beavatás (nem tudom, pontosan, mi ez, majd utána nézek). Úgy gondolom, a testen kívüliség is az ebben az esetben. Azért kaptuk a "sorstól" ezt a lehetőséget, mert valami dolgunk van vele, csak nyilván erre nem azonnal jövünk rá, hogy mégis mi. Egyébként olvastak föl egy részletet a tibeti halottas könyvből, és szóról szóra azt írják le a test elhagyás folyamatáról, ill. a testen kívüli állapotról, amiket mi is át szoktunk élni.

Nagyon sokszor akkor történnek a nagy dolgok, amikor nem történik semmi.

Coelho beszél egy kínai bambuszfáról, ami sokáig nem nő látványosan, persze mert a talaj alatt iszonyatos gyökereket ereszt. Amikor tökéletesek a gyökerek, akkor hirtelen meglódul a fa és óriásira nő. Tehát nagyon sokszor a passzív szakasz is egy erőteljes aktivitást rejt a belső világban. Már csak azt vesszük észre hogy kifényesedett az edény, óriásiak a gyökereink és a magasba lendültünk. Mert ez is egy transzformációs folyamat, még ha nem is annak tűnik. Hozzáteszem, szörnyen nehéz, kínos helyzet, átlagember nem bírja, beledilizik, bogyót szed rá, öngyi lesz, stb... Iszonyatos türelem, hit, lelki erő kell hozzá.

Gyönyörű, nem?

[link]

Nekem az a módszerem, hogy legyél önmagad "kísérleti nyula". Én is csöppentem olyan dolgokba, amiről azt sem tudtam, mi tévő legyek. De ez egy lehetőség hogy önmagad tanítójává válj. Ne félj kísérletezni. Persze ez akkor egyszerű, ha kapcsolatban vagy azzal a belső hanggal, amit lehet a belső vezetődnek vagy lelkiismeretednek nevezni. Erre is oda kell figyelni, mert csak a csendben szólal meg, hogy "tenni" kell vagy "lenni". A cselekvésnek és a tétlenségnek is megvan az ideje. Tétlenség alatt a türelemet, az elfogadást értem. Ez persze ugyanolyan aktív folyamat, csak nem annak tűnik. Meg kell adni magad.

Szóval ő eligazít hogy melyik szakaszban vagy és mi a helyes döntés.

És akkor így lehet megfontoltan, okosan kísérletezni.

Jó lesz ez. Elég faján csinálod szerintem. Koncentrációt kell gyakorolni sokat, hogy egy helyre tudj fókuszálni. Mert ha ez nincs meg, akkor van a sodródás, akkor van a szétszóródás, az uralhatatlan folyamatok.

"Az átlagember elméjének a fénye gyenge és szétszórt. Össze kell ezt a fényt fogni, míg erős reflektorrá nem válik. Amire ezután ráirányítjuk ezt a fénysugarat, az tisztán megjelenik előttünk, így minden tudást megszerezhetünk róla."

/Paul Brunton/

Ja értem. Akkor Nálad inkább az a helyzet, hogy elszakadtál a földi, anyagi világtól.

Mikor sikerül kilépnem nem mindig tudom összeszedni magam annyira, hogy irányítsam az esemélyeket, hanem csak sodródom. Jellemző, hogy hallok valami hangot, és azzal kezdek el foglalkozni, elfelejtem a többi dolgot, amiket szeretnék véghez vinni, mindig csak arra az egyre koncentrálok. Pl. folyton elfelejtem azt is, hogy megnézzem a saját testem, hogy látom-e ott feküdni az ágyban.

Egyik alkalommal viszont sikerélményem volt. Este lefekvéskor rágondoltam egy ismerősömre, hogy szeretném meglátogatni testen kívüli állapotban, és másnap reggel, el is mentem hozzá. Ez egy hétköznap reggel 8-9 óra között volt, ő már dolgozott, és én ott voltam, szerettem volna beszélni hozzá, de persze nem vett észre. Megszólalt a telefonja is, és hallottam, hogy egy női hang beszél valami utazásról. Utána elmentem onnan, majd visszazuhantam a testembe.

Próbáltam máskor ezt megcsinálni, de azóta még nem sikerült:-(