Rossz a kapcsolatom az anyámmal... (beszélgetős fórum)

"Az élethelyzeteim adottak. Ebben determinált vagyok. Rajtam áll azonban, hogyan viselkedem e helyzetekben. Itt a szabadságom."

Gondolati háttér: Élethelyzeteink nagy részét - családunkat, szociális körülményeinket, betegségeinket - szinte "készen kapjuk", vagy legalábbis igen sok, tőlünk független külső faktor határozza meg azokat. Viselkedésünk szabályozása azonban a hatalmunkban van, tőlünk függ. Így fonódik össze életünkben a determináció és a szabadság. Epiktétosz figyelmeztet arra, hogy azzal kell foglalkoznunk, ami tőlünk függ. Egy adott helyzetben sokféleképpen lehet viselkedni. Thomas Mann írja: "Eljött Petepré életének nehéz órája, amitől mindig félt - s lám, nemessé formálta azt." A szabadság értelme a nehéz helyzetek nemessé formálása viselkedésünkkel.

"Mindenről lemondhatunk, csak életünk fő gyökereit nem vághatjuk át. Keresem életem gyökereit."

Gondolati háttér: Az életben nem lehetünk meg kompromisszumok nélkül. Alkalmazkodnunk kell másokhoz is. DE NEM SZABAD OLYAN KOMPROMISSZUMOKAT KÖTNI,AMELYEKET NEM TUDUNK ELVISELNI. Életünk alapjainak sértetlenül kell maradnia. Meg kell ismernünk ezeket az alapokat - a többi nem érdekes.

Igen, keresztje mindenkinek van, csak nem cipeli egy életen át, mert megtanulta elejteni. A múlt az múlt, a jelen az jelen, a jövő, hát az meg a jövő. A múltban mocskolódott velem az unokabátyám, mikor 9 éves voltam, mert egy ágyben kellett aludnunk...akkor éppen ott voltam "lerakva"! Ő 22 éves volt.....Ti azt hiszitek, h más életében nincsenek "titkok"? Dehogynem, csak tudn kell nélkülük élni.

Az csak egy nagy hablababla, h állandóan a múlton, meg a rossz dolgokon kell rágódni.. Hát én nem vagyok hajlandó!!

Mi éljük a kis életünket, ami nevezhető boldognak is ,annak ellenére, hogy én is keresztülmentem durva dolgokon, de mivel a férjemnek mindent elmeséltem és ő volt az én pszihológusom, így sokkal könnyebb a boldogságot elviselni!!!

Tanuljátok meg kizárni az agyatokból a régi rossz beidegződéseket, mert addig csak magatokat rongáljátok...de ha neketek ez az élet így szép, és jó, akkor isten neki, éljétek!!! De nyavalygás nélkül!

Akkor leszel boldog igazán ,ha majd arra is rájössz,hogy nem kell boldoggá tenned anyádat,és nem is fontos ,hogy jó kapcsolatotok legyen ,mindenáron(főleg úgy ,hogy csak te viselkedsz továbbra is gyerekként).

Ha majd ez letisztul benned,akkor sem kerülni nem fogod,sem utálni ,mert bármikor mosolyogva el tudod hárítani azt ,hogy továbbra is úgy kezeljen ,mint a lányát:)))

Akkor fog igazán lehullani a kő a szívedről.

Egyenlőre még inkább ezt a viselkedést menekülésnek hívnám.

A családommal boldog vagyok. Az anyámmal nem. A múltam és az életem csak azért jelenítettem meg, hogy képet adjak róla, miért is vagyok rosszban többek között az anyámmal.

Nem tudom lezárni az egész addigi életem. Az is egy részem. Nem olvastál el mindent, ha ezt írod. Nem törekszem rá, hogy a múltban éljek, előjön az magától is sajnos. Sokszor a legváratlanabb helyzetekben. Tudod, van az a bizonyos memória... a tudattalan, az elfojtás..

...ami mellett lehet boldogan élni. Éppen ezért zárom ki most már tudatosan az anyámat. Hogy nyugodt légkörben, saját döntéseket hozva, boldogan élhessem az életem.

Ez tiszta sor:))

Minden ember más és más,nincs két egyforma ember a világon.

Mindenen túl lehet lenni és mindent le lehet zárni ,és mindig van egy holnap ,amikor új életet kezdhetsz.

Amiket írok tapasztalatok.

Én is átmentem mindezen.

Nem a semmiért,és nem bántásból írom,hanem mert már tudom ,mi a megoldás.

"Fata Morgana és egyéb kedves hozzászólók mégis hogyan változtassunk a ti véleményetek szerint a viselkedésünkön? Tűrjek és tűrjem folyamatosan? Mert ő az anyám? Ez nem mentség és soha nem is volt."

Légy végre felnőtt és tedd azt amit jónak látsz.

semmi mást nem mondok.

Anyádat pedig kezeld szintén felnőtt és önálló ember módjára,ami annyit tesz,hogy ne vedd magadra amiket mond,és ha megsért ,akkor mondd meg neki ,hogy tojsz egy nagyot arra amit gondol.

Majd ha normális emberként hajlandó hozzád viszonyulni ,akkor felhívhat.

Hidd el ,nem fog sokáig duzzogni,mivel az ilyen anyák élete üres,nulla,semmilyen a gyerekeik nélkül.

A te életed sem volt könnyű, mint ahogy egyikünké sem. Valószínű még nálunknál szerencsétlenebbek is vannak, sajna. De nem mindig kell ezzel mentegetőzni, mert akkor mi megintcsak háttérbe szorulunk. S bizony, ki kell írnunk magunkból a dühöt, fájdalmat. Én gyermekkorom óta vezetek Naplót, most felnőtt koromban vettem észre, hogy segít az érzéseim feldolgozásban.

Ugyanúgy érzek, ahogy te (már csak ezért is hasonlóak sajnos a rosszban a szülőanyáink), ha úgy van, mindig segítek/segítünk nekik a férjemmel és a gyerekemtől sem tiltom el, bár néha megfordult már a fejemben, mikor vele kapcsolatban is erőszakosan lép fel, hogy hogy neveljem, stb.

Nekem amúgy nincs apám "szerelemgyerek" vagyok, ahogy mondani szokták, de az igazság az, hogy apám soha nem volt rám kíváncsi. Ez is egy fájó pont. Iránta nem is tudom, mit érzek. Leginkább semmit, mégis hosszútávú tervbe vettem, hogy egyszer megkeresem. Nem azért, hogy számonkérjem, csak látni akarom, mielőtt meghal. Hogy mégis, hogy néz ki. Ennyi. Meg talán megmutatom neki a lányomat, az unokáját.

Apa nélkül, anyám, a nagynéném (sokszor jobban kijöttem vele, mint a saját anyámmal, emlkészem rá, gyermekkoromban is jobban szerettem, erre világosan emlékszem) és némelykor a nagyszüleim (nagyon konzervatívak) keze alatt nőttem fel, anyám három éves koromban férjhez ment a mostohaapámhoz, akinek volt egy fia, aki, mint írtam, tiniként rontott meg (nem teljesen, de amiket csinált, az épp elég volt). A történtek után elköltöztünk egy rövid időre, de a gyagya anyám utána hagyta magát meggyőzni, így megaláztatásom helyére újra visszamentünk. Pár évre rá a mostohaapám maga dobott ki minket, olyannyira megromlott a kapcsolatuk anyámmal... nem bántam. Most gondoljátok, el, továbbra is azzal élni és találkozni nap mint nap, aki malacságokat művelt veled. Azt hiszem, akkor kezdtem el magamba fordulni. Addig is inkább zárkózott voltam, de azután, nem éltem a korombeli gyermekek életét. Emlékszem, egész nap bent kuksoltam és olvastam-írtam.

Blablablabalalalalallala:)))

Minden egyes nappal dönthetsz úgy ,hogy boldog ,elégedett,önbizalommal teli ember leszel és lezárod az egész addigi életed.

Most vernek?Megaláznak,nem szeretnek?

Most boldog is lehetnél,ha nem dagonyáznál a múltban?

Igen,az lehetnél.

Minden egyes napban boldog ember lehetnél,ha nem ragaszkodnál a múltadhoz,ha el akarnád engedni .

Miért nem akarod?

Pedig jót mond ,a sajnálattal,együttérzéssel kitörölheted a segged.

Életed végéig akarsz azon elmélkedni ,hogy milyen pocsék gyerekkorod volt?Hogy soha nem szerettek ,tiszteltek a szüleid?Még mindig nem tanultál semmit x év alatt?

Senki nem fikáz,szerintem itt mindenki érti amit mondasz.

Két fajta ember létezik,akit a múlt irányít ,és akit a "most".

Ezt írtam le én is, nagy vonalakban. Ha hiszed, ha nem, néha még rámtör a szeretet érzése iránta, de az tény, hogy megalázkodni már soha nem fogok. Ha jó passzban vagyok, előfordul még, hogy összeszorítom a fogam és ráhagyom, de már nem vakon, mint régen.

Amúgy összejárunk, de ritkán megyek hozzájuk (persze egy kívülálló nem érti miért, és az emberek többsége bele sem gondol abba, hogy bizony lehet annak a dolognak valós alapja is, nem csak nyarvogás, hogy már megint mit csináltak vele.....), inkább ő jön hozzánk.

Az igazsághoz tartozik, hogy úgy látom, lassan a férjem is kiakad, mert ha nálunk van, veszettül elkezd pl. takarítani, mintha mi malacólban élnénk, s természetesen a dolgokat nem a megszokott helyére teszi vissza, ettől meg a férjem ki tud akadni.

Vagy kérünk valamit a gyerektől, ő rögtön az ellenkezőjét mondja, vagy teszi, a lányunk előtt, amit a gyerekek persze ki is használnak. Gondolhatjátok, akkor már a gyerek szemében is mi vagyunk a rosszak. Vagy megyünk hozzájuk, szép, tiszta kis ruha van a lányomon, de ő egyből átöltözteti. Múltkor a férjem sem bírta már tovább, s rámordult, hogy hagyja már békén a gyereket!

Társaságban is folyamatosan egrecíroztat, húzd ki magad, ne igyál colát (csak ünnepnapokon iszom egy keveset, hétköznap soha - látjátok, ez is egy mentség, hogy leírtam), ne egyél annyit (leszögezem nem zabálok), nézz már rá a gyerekre (egy és fél szemmel mindig a négy éves lányomon a szemem, ezt sem kéne mondania, hiszen én ismerem a kincsem a legjobban), s mindezt nem ám suttogva!) ki nem őrülne meg egy idő után?

Szia !!!! És köszönöm !!!

Sokan nem értik meg mi az igazi probléma. Én nem igazán nőhettem fel mellettük mint írtam hetes bölcsi, ovi, suli. Ami azt jelentette hétfőn vittek és szombaton délután mehettem haza. Ha sírtam nem volt ki megvigasztaljon. Ha beteg voltam akkor csak a beteg szoba volt ami körül vett. Senkivel nem oszthattam meg örömöm bánatom. 10 éves voltam mikor napos iskolába kerültem, vad voltam, nem tanítottak szeretni, nem volt példa előttem, apu rendőr volt nagyon sokat dolgozott nem ért rá velünk foglalkozni. Így már 11 évesen bagóztam, csavarogtam,lógtam, 13 évesen már tudtam milyen érzés berúgva lenni lázadtam mindenki és minden ellen. A szeretett bennünk van csak nem tudjuk, hogyan kell használni míg valaki meg nem mutatja. Anyám mindig egy számmal nagyobb cipőt, ruhát vet, hogy jó lesz majd jövőre is címszóval.(Égtem benne rendesen)

Szülői értekezletre nem járt, nem érdekelte mi van velem. Telt múlt az idő 15 évesen még mindig legtöbbet az utcán voltam ha hetekig nem mentem haza azt sem vette észre. 17 évesen belemenekültem egy rossz házasságba azt hittem így jobb lesz nem kell látnom őt. Aztán 7 év után elváltam a rossz házasságomból született egy kislányom akiért a mai napig is tűzbe mennék.(imádom) Nekem példa volt a gyermekkorom, rossz példa. Tudom, hogy úgy nem szabad tennem. Nem szabad olyan anya lenni mint az enyém. Én is dagi vagyok. Én is megkaptam hogy ja te gyerek úgy elvagy deformálódva. Most már 19 éve a második férjemmel élek együtt boldogan, neveljük e 3 és fél éves ördögfiókánkat. Anyámat leszarom, ha van valami hasfájása majd keres. És tudom segíteni fogok neki. De nem azért hogy a szemére hányjam mint "kedves" baromijókedv. Hanem mert én ilyen vagyok. Mindenkinek segítek. Mint az elején írtam 5 testvére van anyámnak de egyik sem áll vele szóba, apu is elvált tőle már régen, mindenki elfordult tőle. Akkor csak nem én vagyok a hibás!?

Szegény apu is mindent ott hagyott neki csak megszabaduljon tőle. Ő tavaly meghalt és anyu csak annyit mondott "Na megdöglött az a szemétláda"

Igen ezek mind kitörölhetetlenek az emberből szívéből de meg kell tanulni evvel élni tovább. Csak néha fáj mikor előbukik. Vagy lát egy olyan anya-lánya viszonyt amit soha nem kaphatott meg, de adhat ha van egy lánya. Ugyan az enyém még mindig meg van sértődve de hagyom hadd nyugodjon meg úgy is fog jönni. Tudom mindig forró fejű aztán megnyugszik és belátja ha hibázott. Annyi minden kibukik ilyenkor az emberből. Hát hirtelen ennyi. Szerintem ne változz légy önmagad és ne próbálj változtatni sem ha eddig nem változtak most már úgy sem fognak.