Rossz a kapcsolatom az anyámmal... (beszélgetős fórum)

Minden sorstörténet más és más. Csak azért sejtettem a múltamat, hogy Fata Morgana megértse, hogy miért is nem lehet kitörölni az emlékezetemből és hogy miért is haragszom az anyámra.

Ezt most nem úgy kell elképzelni, hogy én lépten-nyomon felhánytorgatom ezt neki, az eset óta, miután megtagadta az igazságot, nem is beszéltünk róla, mert bármennyire is vétlen vagyok benne, még mindig bennem van, hogy én szégyellem magam a történtekért (mellesleg a mostohabátyám volt a molesztálóm, zaklatóm és annak idején még meg is vert az anyám... jó tragikomikus, nem?).

... az életemet sem úgy élem, hogy magamra erőszakolom szándékosan, hogy emlékezzek. Ezek a rossz emlékek csak úgy előjönnek, bizonyos helyzetekben, hiszen több mint 20 évig elfojtottam őket. Tulajdonképpen még annak ellenére is jólesett aznap éjjel kiordítanom magamból, hogy anyám meghazudtolt. Egyébként akkor léptem fel életemben először határozottan vele szemben, megkértem, hogy reggel pakolja össze a holmiját és menjen haza, magyarán elküldtem. A lelkem leginkább üres irányában, bár volt azóta nálunk, de semmi nem lesz már "ugyanolyan", ezzel csak még rosszabb lett a kapcsolatunk. Felszínesnek mondanám. Nem tudok hozzá fordulni semmilyen örömömmel-problémámmal (többek között azért, mert rögtön én leszek a hibás mindenben, én leszek a fekete bárány, akin köszörülheti a nyelvét - most mondhatják a szkeptikusok, hogy de hiszen te is azt csinálod most, itt szapulod az anyád, milyen szégyen... tény és való, bánt, hogy ezt kell írjam az anyámról, de az évekig tartó lelki terror most már talán oldódik bennem, hogy van kivel megbeszélni/vagy akár vitatni.

Természetesen nem mindegy nekem, hogy milyen a kapcsolatom vele, bármennyire is gyűlölöm néha, a halálát nem kívántam soha. De most már igenis megkövetelem magamnak a jogot a külön családi életre, hogy nyugodtabb légkörben teljenek a napjaim, hogy ha nem érzem az érzést, ne hívjam fel és számoljak be minden lépésemről, vagy pl. hogy ha kedvem támad rá, nyugodtan megegyek egy zacskó szotyit, stb.

...nem vagy egyedül...

kineziológia/hellinger terápia/homeopátia, stb...

Igen, abszolút megértem amit mondasz. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem az történt, amire gondolok. Erre nincs mentsége.

De neked muszáj ezzel együtt élned, meg a múltat megváltoztatni nem tudod. Őt sem, de a saját hozzáállásodon igen, tudsz változtatni. Gyerek korban az ember sokszor kiszolgáltatott, még ha tudja is mi lenne a helyes, mások döntenek az életéről.

Túl kell lépned rajta, különben életed végéig megmérgezi a napjaidat. Magaddal legyen jó a kapcsolatod, az anyáddal elég ha csak neutrális. Azt nem hiszem, hogy valaha is szeretni tudod, de a magad érdekében próbáld meg ne utálni.

Ha a sorok között jól olvastam akkor ez szörnyű. Nem is tudom mit írjak. Ez én problémám eltörpül a tied mellett. Ennél rosszabb nincs a világon !!!

Ez nem is anya.

Tudod, sok anya-szülő a nyílvánosság előtt egész más arcát mutatja (gondolom, ahogy mindannyian), de sokan elszörnyednének, ha tudnák, hogy tényleg miminden zajlik a csukott ajtók mögött. Hogy egy szülő hogy meg tudja alázni a gyermekét, aki függ tőle.. aki szereti őt... és amíg fel nem nő el is fogadja ezt a fajta bánásmódot. Én nagyon sokáig jó-szófogadó kislány voltam, tényleg, az az igazi, akit ha betettek egy sarokba ott is maradt szófogadóan. Teljesen kiírtották belőlem azt a tulajdonságot, hogy meg tudjam védeni magam. Sokszor még ma is alig merek megszólalni (a beszédstílusom is halk, szégyellős - írásban ezért mindig is jobban ment a kommunikáció), de egy ponton túl fellázadtam, s akkor már jó huszon éves voltam. Persze anyám, aki szigorú és elvárta, hogy minden utasítását vakon kövessem, meglepődött, s még erőszakosabban próbált fellépni. Most gondoljátok el, ott vagyok pl. 24 évesen, de még mindig anyáméktól kellett volna függjek, önálló gondolatok, cselekedetek nélkül. Most vagyok 32, de még mindig elvárná, hogy férjjel-gyerekkel magam mellett úgy ugráljak mindenben, ahogy ő azt elképzelte. Erőszakosan beleavatkozik a gyermekneveléstől kezdve a háztartásom vezetéséig mindenbe, közben pedig nem átáll negatív tulajdonságokkal elárasztani..

... hasonlókat írtál le te is. Igen, megértelek. Hasonló cipőben járunk, ami egyre jobban szorít.

Fata Morgana és egyéb kedves hozzászólók mégis hogyan változtassunk a ti véleményetek szerint a viselkedésünkön? Tűrjek és tűrjem folyamatosan? Mert ő az anyám? Ez nem mentség és soha nem is volt.

Mondom, én most úgy vagyok vele, hogy nem keresem, nem hívom, mert egyszerűen megcsömörlöttem tőle (persze csodálkozik, hogy miért nem megyek le hozzá a gyerekkel? Minek, hogy folyamatosan szidjon valamiért? Hol a testalkatomért, hol azért mert van egy hobbym, a fényképezés, amiben szép sikereket értem el, minden beképzeltség nélkül, de még egyszer nem dícsért volna meg, nem láttam az elismerő csillogást a szemében, amit irigykedve nézek más szülő-gyermek kapcsolatában! Sőt, lebagatellizálja (ahogy te írtad, sorstárs Anyácska a falfestéssel), lefitymálja - idegenektől több elismerést kapok, mint a saját anyámtól.

Mellesleg heti 2x járok edzésre, hogy fogyjak (örömmel csinálom, mert szeretem, meg mert tényleg fogynom kell), de most is előttem van anyám szigorúan összehúzott szemöldöke, mely szerint azt a heti két órát is a gyerekemmel kéne töltenem, ilyen hülyeségek helyett! Mindenben de mindenben meg akarja határozni az életem. Ha rajta múlna, semmi kis örömre nem lennék jogosult, amit én szeretnék, mert minek azt?

Nos, igen, volt már olyan is, hogy előtte akartam hasba szúrni magamat, mert annyira kiakasztott már idegileg. Mindig másokhoz hasonlít, soha semmiben nem voltam elég jó neki. Max, ha tökéletes lennék.

Gondoltam, hogy lesz ilyen hozzászólás :)

Hidd el, lehetnek olyan dolgok a múltban, ami annyira kihat akár a jövődre is (mert teszem azt nem tudod magadból kitörölni, pl. egy erőszakot, amit hagytak, mikor pedig oda került a beszélgetés a segítő jobb helyett letagadták - ezzel most sejtettem), hogy soha az életben nem tudsz tőle megszabadulni, mert már nem lehet meg nem történtté tenni. És akkor, amiben te teljesen ártalmatlan vagy (9 éves gyerekként), azzal jön a saját anyád, hogy nem is történt semmi, csak álmodtad az egézset... magyarán a saját anyád meghazudtol... amikor pedig azt várnád, hogy végre melléd áll (én 20 évig hordoztam magamban a dolgot, míg végre kibukott belőlem, hogy megbeszéljük), akkor elárul... és csak állsz bénultan.. ó, nem, kedves hozzászóló (addig sem volt tökéletes a kapcsolatom az anyámmal, mert folyamatosan, ahol csak tud piszkál, kritizál, számonkér, stb.), de onnantól aztán minden a darabjaira hullott!

Bocs, látom, hogy elborult az agyad....nincs mit tanácsolni, ha izomból viselkedsz. Nyiss Te egy másik fórumot azzal a címmel, hogy " Hogyan vezethetném le a bennem felgyülemlett haragot, és feszültséget!"

Üdv

"Vannak dolgok, amik soha nem fognak változni, inkább nekünk, magunknak kell másképp viszonyulni hozzá, teszem azt nem mindig behódolni, hanem elkerülni."

Egész klassz volt a mondat eleje ,de a végével nem értek egyet:())

Csak gondolj bele,a múlton ,a megtörtént dolgokon az ember nem tud változtatni,ha belegebed akkor sem,viszont a múlthoz kapcsolódó hozzáállásod,gondolataidat igenis meg tudod változtatni ,így a fájó dolgok csak történésekké,tanulságokká válnak számodra.

Nincs jó,vagy rossz történés,mindennek haszna van az életünkben,csak a gondolatainkban tesszük őket rosszá,vagy jóvá.

A rossz az, ha egy anya ezt csinálja a saját gyermekével egész életében. A Mérgező szülők című könyvben az írónő remekül bemutatja az ilyen típusú szülőket és laikusoknak is leírja a problémamegoldást. Nem bántam, hogy megvettem a könyvet. Sok mindenre rávilágított, megerősített az én életemben is. Pl. arra, hogy nem kell elfogadni a helyzetet, nem kell állandóan megnyuhászkodni.

Nagyon bő a téma és jó a felvetés, ahogy így olvasgattam visszafele, megrendít a tudat, hogy milyen sokan küszködünk hasonló "anyával". Én is indítottam annno egy fórumot "Szerintetek normális, hogy az anyukám..." címmel, amikor igen kétségbeesett voltam a hozzám való viszonyulása miatt...

...azóta sem lett jobb a helyzet, én most már úgy vagyok vele, hogy társalgásban pl. csak a legszükségesebbekre, semleges témákra szorítkozom, mert ha mélyebb dolgokba kezdek, mindig oda lyukadunk ki, hogy én ilyen-olyan vagyok, s mindig aláássa az amúgy is gyenge lábakon álló önbizalmamamat.

Természetesen a múltunkban történtek is közrejátszanak a rossz viszonyban, bármennyire is próbálok túllépni rajta. Sokan mondják, hogy nem szabad a múltban élni, egyetértek. Viszont kitörölni sem lehet, mint a Pompomban, hogy tiszta lappal induljunk. Vannak dolgok, amik soha nem fognak változni, inkább nekünk, magunknak kell másképp viszonyulni hozzá, teszem azt nem mindig behódolni, hanem elkerülni. Az űr persze megmarad, mert amellett, hogy sokszor utálom az anyámat (így kimondva) és egyszerűen rossz érzésem van, ha hozzám ér, azért még bennem van az érzés, hogy dejó lenne olyan igazi, baráti, szeretetteljes anya-lánya kapcsolatban lenni...