Öngyilkosság (beszélgetős fórum)

Egyszer már leírtam, most megteszem még egyszer. Engem orvos kezelt. Gyógyszerrel ÉS RENGETEG beszélgetéssel!!! Volt rá ideje és egyetlen fillérembe sem került!!!

A depresszió és a bulímia gyógyítása nyilván nem ugyanazokat a gyógyszereket és beszélgetéseket követeli meg.

És csak halkan súgom neked, egy depressziós SOHA nem fog meggyógyulni! Megtanulhatja kezelni a problémákat, elhagyhatja a gyógyszereket, de a betegség ott marad. Újra és újra előjön.

Mi az, hogy nem értek semmit és hajlamos vagyok másokat hibáztatni? Fogalmad sincs arról, hogy nálam például mi váltotta ki a betegséget és hogy ebben mennyi szerepem volt nekem és mennyi másnak...Sokakkal ellentétben nekem például nincs önbizalomhiányom és nem is volt. Nem ebből fakad a betegségem.

Nem veszel semmi pozitívat számításba? Dehogynem. Mint mindenki. Normál esetben.Akinél éppen csúcson jár a betegség, az NEM látja, NEM érzi.

Az empátia benned a beteggel szemben nulla. Egy szakember (pszichiáter) nem így kezd beszélgetést. Kérdéseket tesz fel, de a te kérdéseid még normál állapotban sem segítenek...

És megbocsáss, de én nem kívánom tovább folytatni veled a társalgást. Csak kérni szeretnélek, hogy amíg a te nézeted az, amit eddig leírtál, jobb lenne, ha a fórumra nem írnál. Ezzel az itt jelenlévőkön nem segítesz. Vagy tudod mit, írjon ide az, akit te állítólag meggyógyítottál a depresszióból...

sok kultúrában a mai napig természetesnek tekintik

jobb magatehettetlen öreggé összetöpörödve tehetetlenül feküdni a saját ürülékedben és elszenvedni amikor az ápoló megver ,mert már megint magad alá piszkítottál?

vagy a hideg tanyádban megfagyni,mert sem erőd,sem pénzed nincs fát venni?

Sziasztok.Már írtam a tudás milyen fontos ,szeretnék közelités képp rávezetni milyen tudás is amiről írok.Az embernek két Énje van a jó és a rossz az az Isteni és ördögi.

Ha lerajzolsz egy keresztet egyikoldalára írod Istei a másik oldalára ördögi és írd alá az érzéseid melyik hova tartozik.A keresz te vagy mérlegeld és ellemezd magadat.Amelyik tulsulyban van azt kell kiegyenliteni.Bármelyik van tulsúlyban a lelket betegiti.Aki nevelt gyereket az ismeri a kettőséget a gyerekkel szemben sokat alkalmaza az ember.Ha egy gyerek túl jó akkor a szülőben túlsulyban van az agreszió ereje,ha rossz a gyerek a jóságot elensúlyoza ezért rosszalkodik.A környezet szokot ellensúlyozni.Pedi jobb lenne ha mindenki maga ismerné és alkalmazná.Ez a mérlegelés.

Szia, attól függ hogy mi volt a kiváltó ok amitől ez történt Veled.

Mikor megjelent egy rendőr az ajtóban bejelenteni hogy a fiamat elcsapta egy autó és a traumán műtik de nem tud további részleteket a hogylétéről, én is így reagáltam, de az a sokktól volt.

( A Gyerekem szerencsére teljesen felépült)

Szia, pontosan ezt mondom én is: aki maga is átélte már, az tudja csak megérteni, milyen nehéz a szorongó-depresziós-lelki zavarokkal küzdő embernek "felülkerekedni magán" amikor rossz passzban van.

Igen, ilyenkor jön az az érzés hogy senki se szeret és mi a fenének élek ha senkinek--még magamnak se--vagyok képes megfelelni.

Számtalanszor átéltem, és gyanítom még át is fogom élni ezeket a hullámvölgyeket,és bár durva hogy az ember arra vágyik, inkább ne lenne lelke, ha lehetne én is megsemmisíteném az enyémet akár ebben a pillanatban annak ellenére hogy jelenleg éppen jobb passzban vagyok.

Mondhatják rám nyugodtan az egészséges, racionálisan gondolkodó honfitársaim hogy nem vagyok egyéb mit egy hisztis p...a avagy egy rohadt egoista állat(mindig csak én-én-én), vállalom.

Csak nagyon nehéz kilépni ebből a gondolkodásmódból, hangulatból, érzésből, szóval az egész állapotból. Úgymond az egészséges emberek (mert én személy szerint nem tartom magamat adnak) könnyen legyintenek, vagy meg sem értik a helyzetet. Mert Ők ebben még nem voltak. Nem tudják milyen az, ha egyedül érzi magát az ember, ha úgy érzi, senki sem szereti, senkire sem számíthat.

Tegnap volt egy kifakadásom, s kezdem belátni, hogy fel kellene nőni. Döntéseket hozni (akár a leg hétköüznapibb dologra is gondolok), felelősséget vállalni érte, kicsit rendbeszedni az életemet. Mert tényleg el fogom veszíteni azt az embert, aki még így is kitart mellettem. S hogy rohatd önző vagyok. Az egy dolog, hogy én azt gondolom, hogy nem számíthatok rá... Na és Ő? Ő megmondta, hogy egyedül van, nem állok mellette... Nehéz dolog. Önmarcangolás vs. racionalitás.

Tényleg az lenne a legjobb, ha a lelkemet megölhetném. Akkor tök üres lennék.

Összetettem, és rájöttem hogy Te azok közé tartozol akiket "feldühít" a tehetetlenség---azaz amikor egy depressziós annyira mélyen van hogy bármennyire is szeretne, nem képes segítséget elfodani.

Tévedésben vagy: minderre mi egyáltalán nem vagyunk büszkék és nem érezzük magunkat tőle többnek sem, csak erről azoknak akik nincsenek benne fogalmuk sincsen , inkább vállat rántanak és elintgézik annyival hogy "nem lehet segíteni rajta mert nem akar kilépni", aztán passz.

De igen, legtöbbünk nagyon is ki akar lépni mert ez nem jó, ellenkezőleg, baromi rossz állapot!!!!!!

Ugye nem OFF, ha itt megemlitem hogy Hubbard egyik fia öngyilkos lett, a másik családjával együtt menekült az egyházbol?

Tény, kezdetben jó pszichologiai érzéke volt az emberekhez, aztán mondhatni, rossz felé fordult

"az az egy éves huzavona amit az exszel végigjátszottak betett neki, és elvette a késztetést arra, hogy udvaroljon nekem"

Ez egy baromság. Ha a csuklódat nyiszálod, azzal veszed el a kedvét.

Gondold el a helyzetet, lenne egy pasi, akivel akár össze is jöhetnél, de még alakul a dolog. Egyszer, csak mert nem ugrottál azonnal a nyakába, elkezdené a csuklóját nyiszálni.

Tudnál te erre a pasira építeni, bíznál abban, hogy majd az élet nehézségei között fel tudja nevelni a gyerekeid? Hogy utat mutat neked? Én nem.

Ha ezzel szemben azt látnád, hogy lelkileg stabil, nyugodt, akkor is, ha épp nem szereted, és bármilyen nehézség között élvezi az élet apró örömeit, az sokkal vonzóbb lenne ugye? Na ugye. Én a része akarnék lenni. Ezt tartsd fejben.

"Meg vajon helyes az a feltételezésem, hogyha rendbe jövök magammal, akkor ő is újra meglátja bennem az értéket, és visszaszeret belém?"

Ez a jó gondolat, ezen a nyomon kéne elindulnod. Élvezd az életed. Nemá' hogy csak arra a pasira tudsz gondolni mint örömforrásra. Én pölö szeretek zabálni, sportolni, olvasni, játszani, berúgni, akármit. Mindegy mi, ami neked jó, vállald fel és csináld. És élvezd.

Haladj valamiféle cél felé, rendezd az életed. LASSAN, nem kell minden másodpercben erre gondolni. Elég ha kezdetben rendet raksz otthon. Kicserélsz egy elhasználódott ruhadarabot egy újra, egy pofásabbra. Ezek mind-mind apró örömforrások.

Rajtad kívűl sokan vannak, akik nem jönnek össze álmaik pasijával, csak nem görcsölnek ennyire rajta, mert tudják, hogy nincs értelme. Ha görcsölsz, ha nem görcsölsz, ugyanúgy nem lesz veled. Nem fog veled azért összejönni, csak mert görcsölsz (sőt...). Szóval egyszerűbb, ha nem görcsölsz. Ez pusztán egy belső, saját döntés.

És mielőtt még azt hinnéd, nem tudom miről beszélek, voltam mindkét oldalon, nagyjából tudom, hogy hogyan működik.

- "Mennyivel jobb lenne nem ennyire érzékeny léleknek lenni"

- "hanem teljes valómmal ebben a dimenzióban maradni, ahol a többiek is élnek."

156.-os hozzászólásom: "Nagyon sok, "senki nem tudott segíteni rajtam" "öngyilkosakaroklenni" emberkén azért nem lehet segíteni, mert nem is akar kilépni ebből a depresszív, szomorú állapotból, mert ő úgy gondolja, hogy ettől az állapottól több, vagy legalábbis más, mint mások."

Hát nemtom, tedd össze a kettőt.

Szia, azt mondom, hogy az utolsó mondatban írt feltételezésed egy az egyben helyes, így kellene tenned.

Azzal minden ember csak nyer, ha önmagára talál, és igen, lehet hogy így már a másik fél is értékeli a pozitív változást.

Szia, nem, nem egészen így áll a helyzet, ugyanis csak akkor vagyok ösztönözhető állapotban ha éppen "vevő vagyok rá", azaz lelkileg alapból is viszonylag stabil állapotban vagyok.

Ezért bonyolult ez az egész és erre írtam hogy nagyon nehéz megfogalmazni mi az ami kimozdít, és mi az ami kiborít.

Sokszor van olyan amikor magam se tudom mi a fene van...:((((

Mennyivel jobb lenne nem ennyire érzékeny léleknek lenni, hanem a lábamat mindig a földön tartani, és a fejemet nem dugni a homok alá vagy a felhők fölé, hanem teljes valómmal ebben a dimenzióban maradni, ahol a többiek is élnek.

Jaj...nagy sóhaj...csak nem hallod :))

Nagy felelősség ide bármi "okosat" leírni.

Két dolog jut most az eszembe: az egyik, amikor elvesztettem a 31 hetes kislányomat (magzatomat)-egy és ugyanaz-sokáig feküdtem az ágyban befelé fordulva, és nagyon sajnáltam magam...csak magam. Aztán egy idő után rájöttem, hogy hoppá, vannak itt mások is, akik ugyanúgy szenvednek, mint én. És vajon hogyan lehet egy ilyen nőt szeretni? Aki csak sajnálja magát, duzzog, sír. Hát nem jobb lenne mindkettőnknek, ha ugyanaz a vidám, rihegős-röhögős csaj lennék, mint "azelőtt"? Te gondoltál már erre? Az utolsó mondatod talán ezt sejteti :)))))

A másik dolog, ami eszembe jut, hogy mennyire sokféleképpen éljük meg a szerelmet. Neked fontos az ölelés, az érintés, de a másik másképp szeret, az meg Neked nem tűnik fel...

Én azt szeretem a szerelmemben, hogy olyannak fogad el, amilyen vagyok...nekem ez a fontos!

És a végére: IGEN IGEN IGEN!

Elolvastam a történetet...

Most szeretném én is leírni a tegnapi történtetem... beszéltem barátnőmmel, akitől segítséget vártam.. .megmutattam a kezem, mondta, hogy akkor azonnal intézkedünk... Adott egy telefonszámot, hogy menjek el, jelentkezzek be, eljön velem. Mondtam neki, hogy a tesójának nem merem elmondani, de végül megtettem, mert mikor hazamentem bejött hozzám, pont akkor, amikor sírtam.

Megkérdezte mi a baj, megmutattam a kezemen a vágást, elmondtam, hogy az borított meg így, hogy nem ölelhetem meg, mert attól félek, hogy ellök magától, így úgy érzem, hogy nem szeret. Ő mondta, hogy túlságosan sokat gondolkozok egy dolgon, és nem kötöm le magam, ha lennének sikerélményeim nem lennék ilyen állapotban. Mondtam, hogy régebben másabb volt velem, akkor még kedveskedett, udvarolt, mostmár meg sem ölelhetem, pedig elvileg barátok vagyunk. Mondta, hogy akkor az az egy éves huzavona amit az exszel végigjátszottak betett neki, és elvette a késztetést arra, hogy udvaroljon nekem. Barátként jól elvagyunk. Nekem minden vágyam újra összjönni vele. Rákérdeztem, hogy attól, hogy nem ölel meg, még ugyanúgy szeret, és fontos vagyok neki? És mondta, hogy persze, hisz ha nem lennék, nem jönne be hozzám beszélgetni, nem hülyéskedne, nem hallgatna meg, nem vonna be az őt érdeklő dolgokba. Rákérdeztem, hogy szerinte mennyire igaz ránk az, hogy attól, hogy valaki nem úgy szeret ahogy mi elvárjuk, még nem azt jelenti, hogy nem szeret teljes szívéből. Ő bólogatott, hogy ez bizony örök érvényű igazság. Elmondta, hogy azért tart gyereknek, mert nem fejezem be amit elkezdtem, illetve próbálok mindig segítséget kérni ahelyett, hogy megoldanám.

Ez most egy kicsit erőt adott, hogy folytassam, hogy ő, akinek féltem elmondani az öngyilkosságom gondolatát, megértett, és a maga módján mellettem van.

Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy át kellene formálnom a gondolkozásmódom, és túllépni azon, hogy nem ölel meg, de minden más formában mellettem van, és ezt kellene értékelnem? Meg vajon helyes az a feltételezésem, hogyha rendbe jövök magammal, akkor ő is újra meglátja bennem az értéket, és visszaszeret belém?

Köszönöm a választ.

És az ösztönzést jól fogadod? mert hát,ha teljesen leegyszerűsítem, akkor Téged csak ösztönözni kell és minden ok! :))) És ha az utolsó mondatot olvasom, akkor... ez az, ami segít?

Más: tegnap az esti hírekben beszélt egy nő, aki kiugrott a nyolcadik emeletről, mert azt gondolta, nem szereti senki (meg egyéb problémák). Miután túlélte, hálás szívvel beszélt a nagymamájáról, aki szemrehányás nélkül ül az ágy szélén és: SZERETI! És az a sok ember is szereti, akik vért adnak neki. Akkor valóban igaz az amiről írtok, hogy amikor valaki komolyan gondolja az öngyilkosságot, elfeljti a környezetét és csak arra tud gondolni, hogy neki milyen pocsék??

Ez a nő lehet, hogy sosem fog többet lábraállni, de azt mondta, a legdrágább dolog az emberi élet! Ez kellett ahhoz, hogy ezt megtapasztalja? Így fog meggyógyulni? Egy ilyen ugrással a háta mögött?

A legapróbb hibám ( amit más talán észre se vesz meg szóra se méltat) ki tud billenteni, olyanok például hogy anyám folyamatos követelőzésre miért nem vagyok képes NEM-et mondani, miért nem bírok agyilag gyorsabban haladni azzal amit éppen tanulok, ilyesmi....ezek egy kellő önbizalommal rendelkező embert leinkább talán meg se legyintenek, engem viszont földra rántanak egy pillanat alatt.

Ilyenkor magamba roskadok, elhallgatok, napokig nem bírok aludni és csak bolyongok mint egy földönkívüli----az a szerencse, hogy a munkám és a mostani tanfolyam miatt nem nagyon van alkalmam "eldobni magamat" ( érzelmileg értve).

Ha szarabb napom van is menni kell és csinálni a dolgomat.

Amennyire önutáló,legalább annyira kötelességtudó nő is vagyok, lehet ez segít,igazából nem tudom.

Annyi biztos, ha semmilyen irányból nincs "ösztönzés" , hajlamos vagyok teljesen elhagyni magamat annak ellenére hogy családom és nem kevés igaz barátom van, akik mellettem állnak bármelyik pillanatban.

Szia, nem, ez nem ama bizonyos "Jó érzés vele lenni sanyi", hanem valami sokkal rosszabb, ergo addig jó míg nem kap a karjaiba.

Amúgy értem és értékelem is a humorodat, semmi gond. :)

Az a helyzet hogy amiket most csinálok azok valamilyen szinten mind érdekelnek és lekötik az összes szabad gyökömet( amellett hogy "kötelezőek"), lehet hogy nem volt érthetően megfogalmazva az előző hozzászólásomban.

Jól vagyok, és szeretnék így maradni nagyon sokáig. :)

Ismerem a könyvet, olvastam, mellélőttél.

Többet tudok a témáról, mint gondolod, személyes érintettség miatt, a fórumot is ezért olvasom.