Öngyilkosság (beszélgetős fórum)

Szia, nagyon átérezhető volt az amit leírál, azonnal az jutott róla az eszembe, én szívesen meghallgatnálak bármikor bármennyi időre ha jól esne a lelkednek kiönteni magából a sok panaszt és fájdalmat.

Ennek persze lehetnek földrajzi és egyéb akadályai, de van más alternatíva is: ha úgy gondolod hogy írásban is menne az ami szóban,és attól is megkönnyebbülnél, én felajánlom hogy írd ki Magadból az érzéseidet egy privátlevélben.

Ígérem hogy meghallgatlak, és természetesen nem hagylak őszinte válasz nélkül.

Remélem tudtam/tudok segíteni, annál is inkább mert éltem a Tiedhez hasonló gondolatokkal a fejemben magam is elég hosszú ideig ahhoz hogy tökéletesen átérezzem azt, amit most Te érzel.

Én most vagyok egy ilyen helyzetben. Az, aki öngyilkos akar lenni, az én vagyok. A tegnapi nap éreztem igazán erősen, hogy nem bírom tovább, és ha nem történik valami változás az életemben, akkor ebből a gödörből nem fogok tudni kilépni. Még visszatartanak olyan dolgok, amikről a többiek írtak. A családom, az állataim, és az, hogy egy ember számára biztosan törést okoznék, ha most tenném meg... ha akkor, amikor nem épp itt vagyok, akkor nem. Tehát a helyszín rossz.

Illetve gyáva vagyok. Szerintem kell bátorság az öngyilkossághoz. Nem gyáva az, aki menekül. Sokszor elmondtam már a problémámat, és azt, hogy úgy érzem nincs értelme az életemnek, de mindig megkaptam, hogy más is felállt, más is folytatta. Csak sajnos én úgy érzem, hogy hibát hibára halmozok, ha változtatni akarok, akkor mást rontok el, aminek ugyanaz lesz az eredménye. Lassan ott járok, hogy összeveszek anyummal, hátha akkor kevésbé fog fájni neki... de csak ő tartja bennem folyamatosan a lelket, tudatlanul.

Nem emlékszem, hogy bárkinek beszéltem volna arról, hogy egyre erősebb az az elképzelésem, hogy nem tudok innen kimászni. Lehurrognának. Erősnek kellene lennem, hisz ezért él az ember. De már nem megy, eddig talpra tudtam állni, de tegnap este olyan kimerültséget és kétségbe esést tapasztaltam, mint eddig soha. És ez egyre rosszabb.

Szeretnék erről beszélni egy emberrel... csak sírni, és elmondani mit érzek... de megvan a saját baja, miért zaklassam ilyenekkel. Megvan a maga fájdalma, miért traktáljam ilyenekkel? Így hát lehet ma is csak hazamegyek, és élem tovább az életem. Várom, mikor szakad el a cérna, és mikor jön meg a bátorságom ahhoz, hogy megszűnjek létezni.

Az meg,amit még az elején említetek valakik,hogy:aki beszél róla,az nem teszi meg..Én ebben nem bíznék.

Pont a pszichiáter mondja azt,hogy szólni kell,ha valami nem stimmel.

Ha meg szólok,akkor nem vesznek komolyan,mert csak dumálok(nema pszichiáter,hanem az ismerősök)?

Akkor jobb,ha mégse szólok,és megkísérlem(akkor meg a hozzátartozóknak okozok olyan óriási fájdalmat,amit tényleg nem akartam:hogy még csak meg sem próbálhatták,hogy tegyenek értem valamit)..pedig lehet,hogy ha szólok,akkor valamivel még ki tudnak rángatni legalább egy kicsit abból a rossz állapotból.

Az nem szól,szerintem,aki már semmiképp sem akar élni.

Aki még adna egy esélyt az életnek,de magától már nem tud,az meg szól..

Arra nem gondoltál,hogy van olyan,aki már annyit cipelt,hogy nincs ereje tovább csinálni,és úgy érzi,hogy a "szeretteinek" már csak a terhére lenne,ha elhagyná magát,ha megbetegedne,és ápolni kéne őt?

és hogy ő maga sem bírná elviselni a tehetetlenséget? ezt lehet gyávaságnak nevezni,hogy valaki nem szeretne magatehetelen élőhalott lenni.

Én pl tudtam,hogy életem nagy kiborulását a volt párom nem bírná végignézni,belehülyülne az önvádba,a tehetetlenségbe(pedig az oka nem ő volt a problémának),én elküldtem őt,mert nem mertem,nem akartam előtte szendvedni,elrongálni az ő életét is.

Ugyanennek a fokozott verziójáért is lehet valaki öngyilkos.

Igen, pontosan erről beszéltem, a család, a hozzátartozók "szerepéről". Nem biztos, hogy észre lehet venni, illetve hol a határ, amikor be kell avatkozni? Ha kihívja az ember az orvost és beviteti a kórházba, és mégsem tette volna meg? Ha meg nem hívja ki és mégis öngyilkos lesz az a barát vagy hozzátartozó?

Eset volt: lányom volt osztálytársa célozgatott rá, hogy nem érdemes élni, kilátástalan... stb. A lányom mindíg próbálta megnyugtatni, lelkére beszélni. Egyszer azt írta neki sms-ben , hogy gyógyszereket szedett be... Tőlem és egymástól is több száz km-re voltak akkor. A lányom rögtön hívott, hogy mit tegye? főként ilyen távolságból. Azt sem tudtuk hol lakik, hova küldjünk mentőt, csak a várost. Neten lenyomoztam, meg lett az utca, házszám. Kiküldtük a mentőket,kinyomoztam a szomszéd telefonszámát, és kértem , ha tudnak most azonnal menjenek át... A szomszéd és a mentő egyszerre érkezett, még meg tudták menteni. Eltelt pár év, most kisbabája van, boldog anyuka. Időben volt a segítség, amúgy másnap ment volna haza az anyukája, akkor már késő lett volna.

Nem kívánom kommentelni azokat a hozzászólókat, akik szerint az öngyilkosság nem bátorság, sőt...

Sokáig nem értettem, hogy valaki miért lesz öngyilkos, miközben családja, férje-felesége-gyerekei, stb. vannak. Ma már értem. Én nem tettem meg, nem is kísérleteztem vele. De volt olyan depressziós időszakom, amikor semmi nem érdekelt, se a párom, se a szüleim, SEMMI. Abban az állapotban nem hat az emberre az, hogy x meg y él majd tovább és nekik milyen rossz lesz. Akkor csak egy dolog érdekli az embert, hogy bármi áron, de szűnjön meg a probléma. Nekem szerencsém volt. Mellettem állt a párom, a szüleim, a testvérem és még a főnököm is. Pszichiáterhez kerültem, protekcióval. A doki elismert ember, én kétszer beszéltem vele, gyűlöleten kívül mást nem érzek iránta. Eltelt 11 év, de a mai napig kimegyek a szobából és a TV-t is kikapcsolom, ha felmerül a neve. (Nem Cs.-ről van szó.)Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha ott maradok, akkor ma élek... Az SZTK-s pszichiátert, akihez ezután fordultam, a mai napig istenítem. Fél évig hetente 1 órát szánt rám (rendelési idő után!), ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetem azt, hogy élek, hogy képes voltam visszatérni a munkába, hogy 1 év után leállhattam a gyógyszerekről is. Mindezt ingyen. Bocs, a legvégén hajlandó volt nagy nehezen egy ajándékcsomagot elfogadni.

Egy dolgot érdemes lenne megtanulni szerintem mindenkinek. Soha senkinek a problémájára nem szabad legyinteni. Attól, hogy neked az éppen nem probléma, nekem még az. És ha már elmondom valakinek, akkor segítséget várok a megoldáshoz.

Nem mindenki beszél róla. Én hónapokig gyötrődtem a gyermekem elveszítése után, mire arra jutottam, hogy utána megyek. Mindent elrendeztem előtte, hogy senkinek ne okozzak a minden napjaiban fenn akadást. Megvoltak a levelek, hogy senki ne hibáztassa magát. Még arra is figyeltem, hogy a párom gyógyszereiből (amivel a gyógyszerkoktélomat teljessé tettem) maradjon annnyi amivel a hétvégét kihúzza mire iratni tud magának. A gyógyszer mennyiségét nem akarták elhinni az orvosok amikor utólag elmeséltem, mert persze arra figyeltem, hogy ne maradjon elől semmi. Még a bögrét is elmostam amiből a teát ittam a gyógyszer bevételhez. Biztosra mentem, az életemet annak köszönhetem, hogy a páromnak elmaradt a tárgyalása és egy nappal korábban jött haza. De mivel meglepetésnek szánta nem szólt előre.

Közel két nap esett ki az életemből amiről a mai napig csak annyit tudok amit az orvosok és nővérek elmondtak.

A pszichiátria zárt osztályán tértem magamhoz, finoman szólva érdekes emberek társaságában. Elég sok látogatóm volt és persze senki sem értette.

Kikerülve a pszichiátria nyílt osztályára azt tapasztaltam, hogy akihez minden nap bejárnak, akiért aggódnak, akiért mindent megpróbálnak megtenni, az nem akar hazamenni. Akinek napokig nem volt látogatója az mindent megtett, hogy kikerüljön.

Én kivétel voltam, mindent elkövettem, hogy kikerüljek. Tudtam mit akar hallani az orvos és tudtam, hogy mit akar hallani a család.

Amikor kikerültem egy teljes külső átalakulással kezdtem. Fogyni az egy hét alatt kb. 15kg-ot fogytam, szerencsés helyekről. Levágattam és viszafestettem eredeti színűre a hajamat, új ruhatár, stb.

Csak a pasit nem cseréltem le, hiba volt. Még évekig küzdöttünk egymással, mert túl erős lettem. Majd egy céges tréning szenzációs trénere megadta a végső döfést a kapcsolatomnak és végre eltudtam engedni a gyermekemet is.

Ma boldog feleség vagyok, de a gyermekvállalással kapcsolatosan még mindig vannak félelmeim.

Melyik vallás szerint?

Mert egy időben a katolikus vallás szerint csak a temető sarkába temették és pap nem temette el az öngyilkost

Nem hiszek az ilyenekben, sőt a többi vallás újászületés elméleteiben sem

Ennek ellenére van hogy halottaimhoz fohászkodok segitségért

Kettős dolog ez, de hogy nem bolyonganak az "biztos"

Miért is tennék

Isten mindennek a tudója, ha ő nem akarja nemlesz öngyilkos senki, ha meg az ördög karmaiba került, arrok megint Isten tehet, mert gyengébb lett Luciferrel szemben

Miért hagyná bolyongani a meghaltat?

És ha pl. a muszlim vallást nézzük, egyes esetekben a túlvilágon a legjobb helyre kerülnek és hurik táncolnak és zenélnek nekik

Igaz, ez a vallásért elkövetett öngyilkosság esetében van

Más keleti vallásokban nem ismerem mi a vélemény a témárol

Viszont minden vallás azt mondja egy az Isten/bárhogy is nevezzék/ és az ő kezében van a sorsunk

Akkormeg?

Tul sok "Szelemekkel suttogó"-t nézel :)

Azt ki és honnan tudja, hogy aki öngyilkos lesz mi lesz vele a halála után, fikciókat lehet kitalálni, de a tutit senki nem tudja.

Amennyiben meg van írva az életünk, akkor benne van az öngyilkosság is. Vagy nem?? A halál is az élet része, az életünk befejezése.

Anyukád tényleg erős volt, de nem azért, mert 52évesen megtetette, hanem azért mert felnevelte a gyerekeit és az önös érdekeit a tietek mögé helyezte. Ez tényleg nagyra becsülendő.

Anyukám tanítványa árván maradt általános iskolás 3.-os korára, az apja halála után pár évvel anyja öngyilkos lett.. Ezt én is önzőségnek tartom, csak magára gondolt az illető nem a gyerekére. Ki fogja felnevelni? Mekkora törés lesz ez a gyerek életében? Nem hiszem el, hogy egy anya fejében ezek a kérdések nem fogalmazódnak meg.

Másik eset, egy anya öngyilkos akart lenni, de nem akarta a gyerekét magára hagyni, először meggyilkolta a gyermeket. Aztán amikor rá került volna a sor, el akarta vágni az ereit de rájott, hogy ez mégse olyan "jó móka", mert hogy fáj..8 napon belül gyógyuló sérülésekkel megúszta..