Öngyilkosság (beszélgetés)

Igen, megint az az idoszak van..."

No-no!

Akkor már volt és lesz megint jobb időszak!

Mi a gond/nem részletesen/ hány éves vagy, hogy élsz?

hogy ír majd olyan is, aki azokat képviseli, akiknek megfordult az a fejében. "

Nem olvasok vissza, hogy irtam-e vagy nem

Megfordult erősen

Ott voltam, hogy 180-nal a hídlábnak száguldok

Szerencsére nem voltam annyira még elborúlva és ,mivel már tudtam róla hogy van ilyen, berontottam egy pszichiátria krizis osztályára

Higyjétek el, nem tudja kontrolálni olyankor már az ember az agyát

Vegyetek be valami kábszert és próbájatok az agyatok ellen tenni akkor valamit

Hisz éppen az értelem, az ész, hibásodik meg olyankor ami vezérli az embert

Aki meg túlélt egy zuhanást vagy hasonló kemény, komoly próbálkozást, az nem szok ilyen témában irogatni

Egyetértek Veled.

Nem szerettem volna eltérni a fórum témájától, csak egy személyes példával szerettem volna reagálni arra, hogy miért is fordulhat meg a fejünkben az öngyilkosság gondolata. És őszintén remélem, hogy ír majd olyan is, aki azokat képviseli, akiknek megfordult az a fejében. Hátha közelebb jutunk ahhoz, hogy megértsük ezt a lelki állapotot. Én nagyon szeretném...de egyenlőre nem megy. Nem tudom, hol a határ a betegség és az alaptermészet, a személyiség között?

Mostanában naponta kell szembedülnöm ezzel a kérdéssel...

Az, aki az öngyilkosságra, mint megoldásra gondol, nem számol azzal, mit éreznek a szerettei? Nem látja őket? Miért hiszi azt,hogy jobb, könnyebb lesz nélküle? Még akkor is, ha sokan próbálják meggyőzni az ellenkezőjéről?

Érzelmi zsarolás? Önzés? Mit szeretne így elérni? Szeretetet, odafigyelést? Miért? Másként nem megy?

Szerintem hatalmas különbségek vannak gyász és gyász között. Bizonyos életkor felett számomra igenis elfogadható a halál. Teljesen más pl. amikor egy 90 éves ember megy el, mint amikor egy 8.

Tudom, hogy sokan másképpen gondolkoznak, elfogadom, de nehéz megértenem.

Véleményem személyes tapasztalataim alakították.

Erről nagyon sokan nem így gondolkodunk...mégis mennyi "időre" gondolsz, mikortól "nő hozzád"?

Ez egy költői kérdés, választ sem várok rá...

Ez egyszerűen érzelmi zsarolás,nem szabad belemenni-talán egy pszichológus meg tudná mondani,hogyan lehet jól kikerülni ezt a helyzetet.

Valójában pedig szerintem az van,hogy józanul végig kell gondolni,mi az,amit valóban mi segíthetünk a másikon(és nem azt,hogy füttyög,és ugrunk),és ha azt már megettük,akkor el kell engedni.

Ha még mindig akar,akkor haljon meg.

Ezt te is leírtad a középső mondatodban.

Meg kéne ezzel valahogy békélni az ittmaradóknak,hogy nem mindenkinek ad annyi örömöt az élet,ill.nem mindenkinek van annyi ereje,hogy 70 évig akarja csinálni.

...és akkor hogyan lehet segíteni? Mert ugye van a "beteg", aki depressziós, és van a család, aki asszisztál...mindenben. Óvja, őrzi, kísérgeti, beszélget, orvost szerez, alkalmazkodik...és úgy él, hogy ő is belerokkan egyszer és azt mondja: elég, mostmár csinálj azt, amit akarsz! És egy idő után beleun abba, hogy a hozzátartozó minden egyes konfliktushelyzetet, komromisszumot követelő helyzetet úgy old meg: ha nem úgy lesz, ahogy nekem, jó, akkor úgyis öngyilkos leszek. És ezt a nyolcvanéves anyjának is és a pici fiának is... Akik itt a "beteg" szempontjából nyilatkoznak, segítsenek nekünk "egészségeseknek"... és próbáljanak meg ők is empatikusnak lenni velünk, akik viseljük az ő kiszámíthatatlanságaikat, nap, mint nap...

A szabad akaratát senkinek nem lehet korlátozni, és ha arról dönt valaki, hogy köszöni, nem kéri az életét, senkinek nem kell lelkiismeretfurdalással tovább élnie a hozzátartozók közül-ha a lehetőségeihez mérten mindent megtett.

Szerintem a betegség és a gyógyulás egy olyan folyamat, amikor egyre gyengébb kézzel tartom a másikat, aztán egyszercsak elengedem a kezét, és útjára engedem.

Dr.nő írta, hogy akkor gondolna az öngyilkosságra, ha elveszítené a gyermekét...hát velem megtörtént...egyetlen percig sem gondoltam erre.Sokáig kellett fogni a kezem, de nem azért, hogy a Tiszának menjek.

Milyen kár lett volna akkor úgy dönteni, mennyi csodáról maradtam volna le!

Persze, természetesen tudom, hogy a depresszió az betegség. Az agy működését sok minden befolyásolhatja.pl. lítium hiány... és még sok más. Eléggé kiművelődtem belőle, érdekelt a téma.

Remélem van azért, akit sikerült eltéríteni az öngyilkosság gondolatától.

Ez egy rettenetesen borzalmas történet,nagyon sajnálom.

A te eseted speciális eset:agyi károsodás miatt lett apukád kontrollveszett,tehát még csak nem is ő döntötte el a szó valódi értelmében,hogy meghal,tehát nem is tudott azon gondolkozni,hogy kit bánt vele.

Én is láttam közelről öngyilkosági kísérleteket,nem csak mástól hallottam.Sőt éreztem is késztetést,és tudom,hogy sajnos akkor már nem számít,hogy ki mit gondol,vagy érez,csak legyen vége az egésznek.

Amiről még nemigen esett szó itt:az öngyilkoság önmagunk elleni agresszió.valószínű van olyan öngyilkosjelölt,nem kevés,aki ha merné,szétverné pár ember fejét,és akkor megnyugodna kicsit,nem akarna ő meghalni.De legtöbbjük ""jól viselkedik""nem szól senki ellen,és nem emel kezet,hanem majd végül önmaga ellen.

Értem amit írsz, és őszintén sajnálom, ami a családoddal és veled is történt.Lehet, hogy valakit megmentesz ezzel, hogy leírtad. De... Te magad írtad le, hogy édesapád agyának az a része, ami a tetteit kontrollálni tudta volna,nem működött és ez vezethetett az öngyilkossághoz. Még véletlenül sem akarlak bántani, de hidd el, egy depressziós embernek lehet, hogy nem meszes az agya, de sajnos ugyanígy nem tudja kontrollálni sok esetben a tetteit. Lehet, hogy nem tudom tisztán megfogalmazni, és kívánom, hogy te soha ne érezd, amit én. Tudtam, hogy szeretnek, tudtam, hogy szerettem őket, de nem éreztem. Olyan szinten nagy üresség volt bennem, hogy nem érdekelt semmi. Az öngyilkosság gondolatáig én nem jutottam el, de abban az állapotban megértettem, hogy valaki hogyan képes ezt megtenni.

6 és fél hónapig voltam betegállományban. Az első felében voltak olyan napok, hogy délután nem tudtam megmondani azt sem, hogy ettem-e valamit. A párom a gyógyszereket elzárta, csak annyi volt elöl, amennyit az orvos előírt, azt is csak úgy tudtam bevenni, hogy a párom napközben telefonált és irányított. Nem emlékeztem arra sem, ha valakivel telefonon beszéltem.(Volt olyan eset, amikor kiderült, hogy anyut már harmadszor hívom, de az előző beszélgetésekre egyáltalán nem emlékeztem.)És komolyan pánikba estem, amikor le kellett volna írnom a nevemet és nem tudtam. Pár héttel később sikerült, de senki nem ismerte fel az írásomat...

Nem mentegetni akarom az öngyilkosokat, nem gondolom, hogy bárkinek joga lenne ítélkezni felettük. Csak azt szeretném, ha legalább pár ember megértené, hogy a depresszió BETEGSÉG. Csak éppen rosszabb, mint egy nátha, amire bekapsz két szem gyógyszert, fújod az orrod egy hétig és utána jól vagy. Ez az agy betegsége, amit sokkal nehezebb kezelni.

Néhány éve a városunkban egy nő leugrott a 8. emeletről 2 kisfiúval. Ikrek voltak, 1-2 év körüliek. Állítólag azért tette, mert így akart fájdalmat okozni a gyerekek apjának. Maga mögött hagyott egyébként még egy nagyobb gyereket is.

Ne verjen meg érte az isten, de én abba a nőbe hóttába bele tudtam volna rúgni. Remélem, van pokol, és ott rohad a lelke...:((

Többet gondoltam rá, mint bárki más, az elmúlt tíz év során. Apukámék 40 éve éltek házasságban, csak jót láttam és tanultam. Apu mindíg elítélően beszélt az öngyilkosokról... a megelőző fél évben fogyott... tömtük vitaminokkal, gyümölcslevekkel, végre rávettük, hogy elmenjen orvoshoz. Nem fájt semmi. Az orvos ránézett és megdicsérte, milyen jól néz ki a korához képest. Menjen vissza ősszel, legfeljebb akkor csináltat labort, vagy beutalja kivizsgálásra. Apu tovább fogyott. Tíz éve, szeptember elején kibéreltünk nekik egy nagyon szép nyaralót, hogy mennek nyaralni. Előtte szólt, hogy készítse be anyu a zöld nadrágját, jó lesz az majd ott sétálni... elrakta a borotvacuccát... és azt mondta, kimegy a szőlőbe gazat szedni a tyúkoknak. Ja, délelőtt még befizette a súlyadót is... Nem ment haza. Eltelt jó néhány óra, anyu engem hívott, mentem, hogy megkeressem, azt hittük elütötte vaki, vagy rosszul lett (megjegyzem soha nem ivott, nem dohányzott, egészséges életet élt).

Kerestem, kint hagytam az autót, és gyalog mentem be a szőlőbe... féluton láttam két lábat magasan a fák között... értetlenül néztem, de ösztönösen elkezdtem rohanni... ott lógott felettem, nem értem el!!!! Ordítottam-ahogy még soha nem tettem- hogy nem, nem, nem... a kezei kapaszkodtak az ágakba, de a lábára egy husz kilós vasat kötött... a nyelve kidagadt, a szemei kidomborodtak... és én csak azt éreztem, hogy le kell vennem... Tehetetlen voltam, de tudtam hogy már vége. Rohanás vissza az autóhoz, nem tudom hogy értem haza baleset nélkül, nem kaptam levegőt. Orvos,rendőrség, levágták és lezuhant a porba... a porba... méltatlanul egy ember, aki mindíg példásan élt... ott forgatta az orvos a porban... anyuhoz orvos hivtam, tudtam, hogy rosszul lesz...

Pokollá vált az életünk. Nem értettük az okát. Felkerestük a megyeszékhelyen a kórbonctant, hogy mondják el, m it találtak, ez nem lehet, ő nem tett volna soha ilyet. A főorvos azt mondta, semmit nem talált.Nem értettük, azt hittem megőrülök. Később a rendőrnyomozó odaadta az amúgy titkos bonctani jegyzőkönyvet , ahol leírták, hogy olyan mértékben meszesedett az agy, hogy az a rész, ami a tetteit kontrolálni tudta volna, már nem működött. Utólsó mondat: Ez vezethetett az öngyilkossághoz...A fogyás a gyomrot körülvevő kiserek meszesedése miatt következett be. Addig eltelt két hónap, mire ez meglett. Volt temetés, szinte kómában voltunk, anyu összeomlott... A fájdalom majd szét szakította a mellkasomat, hogy ne, ne, tegyék le oda, nem temessék be, ő nem , ő nem halhat meg, ő nem akarná ezt... Végig kitartottam, m indent én intéztem, lelket tartottam a családban, aztán kibuktam. Folyamatosan szúrt a szívem, szívritmuszavar-táppénz. Nem aludtam már akkor egy hete-szó szerint.

Anyu poklokat ált ki, szinte mindíg vele voltam, de dolgoznom is kellett. Rövidesen egy agyi katasztrófa következtében leépült, nem tudott egyedül élni a házban, amit együtt építettek, súlyosan beteg lett és nagyon lassan, sok szenvedéssel halt meg.

Tönkre ment a család, a kicsi és nagy unokák kiborultak, szép nagy és boldog család voltunk. Szétesett minden. A napokban volt tíz éve, még mindíg sírva megyek a temetőbe és a szívem szúr, ha eszembe jut. Rengeteg idő. Nagyon hiányzik. Évekig úgy éreztem, hogy valamit elrontottam, mindent megadtam volna neki, ápoltam volna az utolsó percig, úgy ahogyan anyukámat is. Nem adta meg a lehetőséget. Soha nem akarta volna, hogy én ott álljak a holteste alatt ...

AZT HITTE, HOGY BETEG ÉS NEM AKART TEHER LENNI A CSALÁDNAK!!!! Na ez a baj. Okos volt, megszervezte... senki nem gondolt rá, hiszen készültek nyaralni... Azóta fáj, ha valaki öngyilkosságra gondol, mert tudom , milyen őrül fájdalom a szeretteinek még sok-sok év múlva is. Tudom milyen, mikor az unokák szenvednek, nem értik, hiányzik nekik, felnéztek rá.

Megjegyzem: Erdőbe vagy 5 évig nem mertem menni, sem a fákra felnézni, mindíg azt láttam, hogy ott lóg felettem. Nem kívánom a halálos ellenségeimnek sem.

Azért írtam le, hogy aki úgy érzi, hogy meg akarja tenni, az ismerje meg a másik oldalát is , ha szereti a családját, soha ne tegyen velük ilyet.

Azt hiszem,ez nem meglepő.

Az volna a jó,ha más vallásoknak is volnának használható megoldási ötleteik a kilátástalan helyzetekre.Mert ugye egy buddhista ,ha elege van a világból,kolostorba vonulhat-(és ezt valószínű nem is érzi áldozatnak,hanem inkább lehetőségnek,és tán ez a lényeg)felteszem,egyszerűbben,mint egy egyéb vallású.

És mivel eleve nem tartják sokra a világi hívságokat,jobban hozzászoktak az egyszerűbb élethez,és kevesebb anyagi-érzelmi elvárással vannak a világ felé,így valószínű kevésbé csalódnak

Igen, ez biztosan így van.

Mindazonáltal úgy tudom, az összes létezö vallás a legnagyobb bünnek az öngyilkosságot tartja.