Nem tudom elfogadni, hogy a páromnak már van egy gyereke! (beszélgetés)

Szia Rexona!

MEsélj, mi újság! Remélem jobban vagy. :(

Teljesen egyetértek az előttem szólóval, az előző házasságból született gyerek ugyanis nyilván már az új kapcsolat elején is szóba illetve "képbe" került,s nem közben csöppent oda.

Az pedig, hogy valaki az előző házastársától való szakítástól függetlenül ragaszkodik a saját utódjával való kapcsolattartáshoz , teljességgel természetes és normális állapot.

Az megint egy más kérdés, magam belemennék-e egy ilyen kapcsolatba, de ha nem, akkor sem azért mert van egy-két "hozott gyereke" a Kedvesemnek, és emiatt esetleg úgy érezném hogy osztoznom kell Rajta, azaz nem tudnám teljes mértékben kisajátítani.

A másik dolog, ami elgondolkodtatott:

azok, akik "sérelmezik" hogy a párjuk törődik a gyerekével, belegondoltak abba, hogy fordított helyzetben ők mit éreznének? Ha nekik lenne gyerekük, akik a volt férjnél maradt, és csak minden második hétvégén láthatnák?

Az miért természetes, hogy én, mint elvált nő viszem az új kapcsolatba a gyereket, és az új páromnak ezt igenis el kell fogadni!?

Hogy képzelheti bárki, hogy az előző házasságot, gyereket sőt a volt feleséget csak úgy ki lehet radírozni egy ember életéből?

Bár vannak ilyenek, mint alább is írtam, de az ilyen nem ember!

Egyetértek veled.Az egyik legerősebb kötődés a vérségi kötelék...aki ezt lazán lerázza magáról,mintha vizes kádból szállna ki,az elég "korcs"lelkületű ember lehet...

Nah ha ehhez társul egy nő aki ezt jó szemmel nézi és még büszke is magára,hogy ő áll az első helyen a pasinál,na annak meg komoly önértékelési gondjai lehetnek. De hát... zsák a foltját.. szokták mondani! Bocs a durva fogalmazásért,nyilván aki nem inge nem veszi magára..:-))

Van egy ismerősöm, akit a férje elhagyott két tini lányt hagyva maga után.

Újra nösült, ott is született egy gyermek.

A két nagylányról tudni, hallani sem akar, még a munkahelyén is letagadta őket (már amíg tudta).

Hát nekem egy ilyen pasitól biztos nem kellene gyerek. Folyton az járna a fejemben, hogy ezt velem, az én gyerekemmek is megcsinálhatja.

Az más dolog, hogy eleve nem mennék bele egy ilyen kapcsolatba addig, amíg magamban nem tisztáztam, hogy meg tudok-e bírkózni egy ilyen helyzettel.

Az a szomorú, hogy én több pszichológus írását is olvastam ezzel kapcsolatban, és mindenütt azt írják, hogy a férfi számára, akkor is, ha már elvált, és új felesége van, és ott is lesz egy gyerek, mindig az első házasságából származó, első gyerekei lesznek az elsők. Hiába él az új gyermekkel, új családdal.

Van olyan férfi, aki tudatosan ezt másképp alakítja, de a lelke mélyén belül az első gyerekei a fontosabbak.

Mindig is kicsit bennem volt, hogy én nem a mostani barátomtól akarok gyereket, az az álmom, hogy olyannal legyen, akinek még nincs. Amióta ezeket olvastam, ez még erősebb bennem. Bár azt hiszem, az én barátom nem is szeretne több gyereket, vagy nem tudom, én sose hoznám ezt magamtól szóba.

Az én barátomnak egy hat- és egy hétéves fia van. Eleinte azt gondoltam, én majd milyen empatikus, megértő jófej leszek, majd kölcsönadom a kocsim a láthatásokra, hát... Előtte volt egy olyan pasim, akinek volt egy tízéves fia, úgyhogy bennem az a kép élt, hogy havonta egy szombat vagy vasárnap, állatkert, vidámpark, szevasz.

Ehhez képest a barátomnak van egy kertes háza, és 10 percre laknak tőle a gyerekek. (Nem lakunk együtt). Gyakorlatilag heti négy-ötszöt ott vannak, iskola utántól akár este kilenc-fél tízig is. Sokszor hétvégén egész nap. Eleinte a hétvégi dolgon akadtam ki, aztán egyre több minden kezdett zavarni...

Legelső problémám az volt, hogy elképesztő ördögfiókák. Én amennyire emlékszem, én és a testvérem sose beszélhettünk bele például a felnőttek beszélgetésébe, nem ordibálhattunk meg ilyesmi. Ez a két gyerek folyamatosan üvöltve játszik (oké, fiúk), firkálja a falat, sokszor tépik egymást, a vacsora 1 óra, mert egyszerűen elrohan az asztaltól, és már ugrik is be a medencébe... Meg nem húzzák le a wc-t, ott figyel a kaki, meg rámnyitják a fürdőajtót (tudják, hogy zuhanyozom), szóval én nagyon utálom a neveletlen gyerekeket, szerintem oké, hogy nem fogjuk szigorúan a gyereket, mert korlátozzuk a fejlődését meg a kreativitását, na de ez... mivel más gyerekére nem illik rászólni, én nem teszem. Szerintem amúgyse szülne jó vért, mert én nekik valahol idegen vagyok, és nem biztos, hoyg elfogadnák.

Fentivel kapcsolatban lett a második problémám, hogy amikor valami ilyet művelnek, apa rájuk néz és lágyan mosolyog, mint a kindercsoki-reklámban, látom, hogy teljesen el van gyengülve, hogy nahát, milyen viccesek, meg milyen édesek! Nem mondom, hogy velem szemben nem megbocsájtó, de egyáltalán nem ennyire. Szóval nekem ez egy komoly érzelmi féltékenység, hogy nekik mindig mindent lehet. Különösen azzal vegyítve, hogy telefonál az anyjuk, hogy hadd jöjjenek át (valójában valami dolga támadt), és persze odaadja gyorsan a gyerekeket a telefonba, akik üvöletenek, hogy APA, APA Hadd jöjjünk! és volt olyan, hogy én előtte kértem, hogy kettesben szeretnék lenni - és persze ilyenkor is igent mond (vagyis rámnéz, hogy naaa. És én érzem magam szemétnek, hogy ha azt mondanám, ne jöjjenek). Szóval persze a végén jönnek, és zúznak.

Ettől függetlenül jó érzés, és nagyon szeretem őt azért, hogy ennyire törődik és foglalkozik velük. Biztos totál gyanakvó lennék a személyiségével kapcsolatban, ha havi egyszer akarná látni őket.

De akármilyen dühös és féltékeny leszek sokszor, adott szituációban, bennem mindig két érzés munkál, az egyik a bűntudat, és az önutálat, hogy hogy lehetek féltékeny két ilyen kis babszemre, aki nem tehet semmiről, máskor meg a düh (a barátom irányába, csakis neki szól), hogy miért nem férfiasabb, és néha miért nem lehetek én az első.

Talán a mai napig nem tudtam elfogadni, hogy mindig ők lesznek az első, pedig ez a természetes.

Nekem az segít, ha sokat beszélgetünk róla, az érzéseinkről. Ő nagyon megértő ezzel a féltékenységgel kapcsolatban, de azért mindig akadnak helyzetek, mikor hülyén reagálok, néha hisztiszerű szintre megy el a dolog, utána szégyellem magam. Fő, hogy utána is megbeszéljük.

A két kis lurkót egyébként nem lehet nem szeretni. Hiszen csak gyerekek.

Rexona!

Fogadd el a kicsit, mást nem nagyon tudsz tenni. Én nagyon szeretem a párom kisgyerekét, néha bennem is előtör, hogy mi lesz, ha nekünk is lesz, akkor sajnos tuti nem fogom ennyire imádni, hisz az enyém lesz az első.

Viszont neked sem kell mindenáron, muszájból szeretned azt a gyereket, ha nem tudsz rá úgy nézni, akkor inkább ne is találkozzatok. Annál rosszabb nincs, ha megérzi, hogy nem szereted őt/őket. (bocsi, elfelejtettem,hány gyermekről is van szó) :)

Ne haragudj, az első mondatodat nem igazán értem!!!

???

Benned nemis fogalmazhatódott volna meg más.

Velünk nincs más baj. Mindössze annyi, hogy nem múlik bennem ez az érzés.

Szóval csak sajnálom egy kicsit, hogy nem olyan a kapcsolatunk, hogy még egyikőnknek sincs gyereke.

Oké, bár ez egy teljesen más sztori, de mégis van benne egy kis hasonlóság.

Azóta annyit változott ez a dolog, hogy mostmár volt nálunk 2-szer a gyerek.

Igen!

Ilyen kérdéseket szoktam én feltenni magamban.

De kevésre tudom a választ.

És mindig erre gondolok, amit írtál:

"Ha úgy döntesz, hogy végigcsinálod, az azt jelenti, hogy életetek végéig tart. Hiába lesz 18. az nem jelent semmit és mindig Ő lesz az első, még a jövendőbeli közös gyereketekkel szemben is, mivel Ő nem él apukával."

Ha arra gondolsz, hogy ezt csak nekem akarták bemagyarázni, akkor tévedsz.

Ezt tudja az egész család, anyósomtól kezdve mindenki.

Lett is már párszor régebben a hölgyeménynek mondva, amikor régen egyszer-kétszer a gyerek az apját hiányolta, hogy akkor kellett volna gondolkodnia, amikor ezt kitervelte.

Csak abba gondolj bele, hogy mit szeretnél, hogy viselkedjen a párod abban a helyzetben, ha a ti közös gyereketekről lenne szó egy esetleges válás után?

Neked kellene egy jobb kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel, esetleg az anyjával is.

Az meg természetes, hogy a párod szüleihez is járnak a gyerekkel. Lehet, hogy a szülők valahol a szívük mélyén téged okolnak, hogy az unokájuk szülei nincsenek együtt, de ezt csak te tudok kideríteni úgy, hogy vagy velük vagy a pároddal beszélsz.

Priviben szívesen beszélgetek veled én a másik oldalon voltam, vagyok.

Ez egy olyan helyzet, amit sokkal könnyebb megoldani és kezelni, ha mindenki félre teszi az egoját. Ideális esetben anya és apa boldog, békés családban neveli a gyerekeket amíg ásó, kapa és nagyharang el nem választja őket. De 30 felett ritkán találni olyan partnert, akinek nincs múltja, ami hozzátartozna. Számomra elképzelhetetlen, hogy ha annak idején szerettem az ex szüleit, testvéreit, barátait, soha többé ne találkozzam velük, mert az új partneremet ez sérti.

Türelem, tolerancia, ön-, és emberismeret, kommunikáció - szerintem ez a megoldás.