Nem tudom elfogadni, hogy a páromnak már van egy gyereke! (beszélgetős fórum)

Sziasztok!

A segítségeteket/véleményeteket szeretném kérni. De kérem, csak az válaszoljon, aki tud normális emberként reagálni a másik ember bánatára, ill. sorsára, ugyanis láttam vannak nagyon alpári hozzászólások és vélemények. DE! Azt had szögezzem le, hogy aki nem volt/van ilyen helyzetben az nem tud semmit arról, hogy mi zajlik le a MI (akik ilyen helyzetbe kerültünk) lelkünkben, mert nem egyszerű kérlek hidd el! Az én storym a következő:

2,5 éve vagyunk együtt a párommal, együtt is élünk, elvált, van egy fia, akit a bíróság a páromnak ítélt (gondolhatjátok milyen lehet anyuka, ha ez így alakult, na de ez egy másik történet...)! Szóval együtt élünk, hárman: apa, a gyerek és én. Kb. az első 2 éveben anyuka miatt veszekedtünk sokat, folyamatosan áskálódott, kevert, nem tudta elfogadnia tényt, hogy én vagyok, és jól megvagyunk, nem mellesleg nem miattam váltak el azt hozzáteszem. A gyerkőc kéthetente hétvégén megy (péntek suli után, vasárnap délután/este már itthon is van) az anyjához és biztos vagyok benne, hogy uszítja ellenünk a gyereket, ezt már meg is szoktam, próbálok tudomást sem venni róla, bár nehezen megy.. Na, most, kb. 1-1,5 hónapja olyan szinten kiakaszt a gyerek, hogy úgy érzem már az egészségem is rámegy a dologra. Hetek óta nyugtatót szedek, depressziósnak érzem magam, pánikroham szerű tüneteim vannak, fulladok, ver a szívem, magas a pulzusom (mindez 25 évesen!), és az orvosok nem találtak rá magyarázatot, kérdezték, hogy stresszelek-e mostanában, vagy van-e valami negatív tényező az életemben? Persze nem mondtam ki, de sajnos van! A gyerek. Ne kövezzetek meg ezért, de azt gondolom az idegeim most adták fel a harcot. És tudom, hogy a gyerek váltja ki belőlem, mert megfigyeltem, akkor érzem a mélyponton magam mikor a közelemben van, beszéltem erről a páromnak is, ő is észrevette, és támogat abban, hogy elvigyem a gyereket pszichológushoz, mert nem csak mi, a környezetünk (papák, mamák, keresztszülők, ismerősök, tanárok...) is észrevette, hogy valami nem oké. 3-4 héttel ezelőtt, a gyerek (most 8 éves!)ellopott otthonról 10.000 Ft-ot, hogy valami hülye iskolai újságot (amiről mi nem is tudtunk!) kifizessen, én ezen úgy kibuktam, hogy egész hétvégén bőgtem, nagyon szégyelltem magam helyette is, főleg, hogy nekem kellett az iskolában mindenkinek magyarázkodnom, és tartani a hátamat, nem beszélve arról a szégyenről, amit éreztem miatta, mert én nem ilyen embert nevelek/neveltem belőle. Hazudozik a legapróbb hülyeségekben is, ha kérünk tőle valamit le se szarja, felel rá, hogy jó, de utána minden ugyanúgy megy tovább, egyik fülén be a másikon meg ki. És sokszor mikor már elszakad a cérna, igenis odacsapok neki egyet, mert sajnos máshogy nem megy. Próbáltam már szépen, aranyosan, kedvesen, kiabálva, de semmi. Két hete éjjel odahányt az ágya mellé, és az apja látta meg reggel, arra nem vette a fáradtságot, hogy szóljon, hogy te figyi, hát bocs, de hánytam, vagy legalább feltörölhette volna, ugyanis nemsokára 9 éves lesz, nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés lett volna, nem, inkább otthagyta megszáradni a hányását az ágya mellett, ő meg csicsikált tovább, mint aki jól végezte dolgát, másnap meg apa pucolta fel utána! Számomra ezek a dolgok érthetetlenek, és szerintem nem normálisak. Én próbálok normálisan állni a helyzethez, de nem megy sajnos. Pedig nem volt rossza a gyerekkel a kapcsolatom, jó, voltak hullámvölgyek, hisz nekem is "új" ez a szerep, mivel nekem nincs gyerekem, sőt, ő szerintem anyja helyett anyjának tekint engem, anyák napjára is én kaptam ajándékokat és nem az anyja. Mikor beteg volt, én voltam vele otthon, én vittem orvoshoz, én vettem neki gyógyszert, ápoltam, én tanultam vele mindennap, játszottam vele, tényleg sajátomként neveltem. De most nagyon tanácstalan vagyok, és elkeseredett, főleg mert nagyon szeretem a páromat és vele szeretnék lenni életem végéig, nekem nem kell más, viszont a gyereket jelenleg a hátam közepére se kívánom... De vajon megéri nekem ez az egész kapcsolat, ha rámegy az egészségem? A gyerekpszichológushoz egy hónap múlva megyek, csak arra kaptam időpontot, nagyon messze van még. :/ Viszont annyira szeretnék megoldást találni, hogy holnapra meg bejelentkeztem kineziológushoz is. Remélem valaki/valami. Szerintetek van megoldás? Velem vagy a gyerekkel van a baj? :(

Szia!

Nem lehetséges az, hogy az anyuka hangolja ellened/ellenetek a gyereket? :/

Utoljára ekkor volt itt: 2012-05-12 13:19

... nemigen fogod megtudni...

Novemberben kérdezte és azóta nem is volt itt:)

Reméljük megoldódott a probléma.

Nem lehet, hogy az oviban van egy gyerek, akitől az ilyesmiket tanulja? Pár hónapja mesélte egy barátnőm mikor telefonon beszéltünk , hogy az unokahúga is csúnyán beszél. Az apukája felesége ( gyerek nagymamája) állítólag felvette a telefonjára, mert attól félt otthon nem hiszik el neki. Leejtett valamit és akkor bacca meg, bacca meg. Nála is az volt valamelyik gyerektől eltanulta. Mondjuk az öccséék sem vették komolyan, ahogy kivettem a szavaiból, mert szerintük olyan aranyosan mondja, hogy nem lehet rá haragudni.

Szerintem érdeklődjetek az oviban. Logikusan is tőletek nem hall ilyet , mint írod az anyukától sem akkor csak az oviból tanulhatta.

sziasztok!

Segítséget szeretnék kérni, mostoháktól és édesanyáktól. Páromat imádom bár mostanában felborult az összhang közöttünk. Amikor összejöttünk válófélben volt, elég csúnya és hosszú válás volt. Az eredménye egy közös megegyezés lett 1 hét anyánál 1 hét apánál megoldással. Ezzel nincs is semmi probléma. Rettegtem tőle, hogy fogom ellátni a nevelő szülői feladatokat de megoldottuk. A gyerkőc 2 és fél éves volt, most már 4 és fél. A kapcsolatunk jó, bár nekem hiányzik az intimitás belőle. Nálunk nincsen összebújás meg puszilgatás, ezt apával csinálja. Nekem picit idegen volt akkor, amikor összekerültünk, hogy ölelgessem és ez így maradt a kapcsolatunkban. Persze ha beteg akkor az én ölemben van és szeretgetem de úgy gondolom az más szituáció. Lehet rosszul gondolom, azért írok , hogy véleményt mondjatok.

A gondom a következő a gyerkőc kb 1 hónapja megváltozott, keressük az okát a párommal, de nálunk nem történt semmi olyan ami ezt a rossz irányú változást kiválthatná. Anya azt mondja nála sem, ő egyedül neveli. Az oviba már kétszer behívták a szülőket mert verekedik, mert rombolós játékokat játszik. Közben itthon elkezdett ellenkezni,böllenkedni. Először azt hittük dackorszak. De már túllépet ezen a határon. Az a gyerek aki majdnem angyal volt, most olyan neveletlen, hogy én kezdem feladni. pl. : jön érte anya, én öltöztetem, majd a gyerek közli velem leszarlak. Hát szikrát nem kaptam, otthagytam, hogy ne lássa, és elmentem sírni. Apa leszidta,hogy ilyet nem mondunk a másiknak, meg anya is leszidta.

Tegnap az apjának mondta miután rászólt, hogy ne turkálja az ételét, közölte le foslak. Az innivalót miután apa odaadta neki, odadobta a nappali közepébe.

Játszunk egy játékkal, mondom neki pakoljuk el. El is pakoljuk,közben mondja hoz másikat, mondom neki ezt rakjuk a helyére. Erre közli ő nem, mondom miért nem. Mert majd Te. Szót szót követett mire mondtam neki akkor ki is dobhatom? ( volt már ilyen régen, de akkor vagy az volt a válasz nem, vagy amikor elindultam volna a kuka felé jött, hogy ok) szóval mondja igen. Azóta a játék a szekrény alján lapul mert „kidobtam”. Közölte majd vetet a mamával másikat. Régen nem csinált ilyeneket. És mi meg a párommal kezdünk ez miatt egymásnak feszülni. Máshogy kezelnénk a kialakult szituációt. Ma reggel mondtam neki nem akarom én vinni az oviba ( mert már félek mivel fog megint a lelkembe mászni). Van ötletetek? Csak azt ne mondjátok legyünk türelmesek mert az hiánycikk már.

hát ha pedagógusként már majdnem 4 éve ilyen helyzetben vagy, és sem a gyerekkel, sem az apjával nem bírsz, nem biztos, hogy neked való pálya :)

egyébként saját gyerekkel is ugyanúgy megvannak a problémák, ugyanúgy megvannak a dackorszakot, sok gyerek kezelhetetlennek tűnik, nemcsak azon múlik, kié a gyerek :)

olyan pasihoz meg ne menj hozzá, akivel nem mered/tudod megbeszélni és megoldani a problémádat

Semmi gond, én fordított helyzetben vagyok. Nem egyszerű, figyelni kell, és főleg nekem. A gyerekem is és a párom is hozzám tartozik, én vagyok köztük a kapocs.

De azt sose engedném, hogy a gyerek agresszív legyen a párommal, (fordítva fel se merül), a szabályokat pedig megbeszéltük, hogy mindenkinek tiszta legyen. Nem nagy dolgok, nem is sok, de ezeket mindenki elvárja a másiktól.

Már megint egy ilyen téma? Hát úgy tűnik, ez mára társadalmi jelenség. Én azt mondom, ilyen szituációba csak az menjen bele, aki a párja gyerekében meg tudja látni a szerencsétlen összezavarodott kis embert és van benne annyi lelkierő, hogy nagy szavakat használjak, nemes lélek, hogy feltétlen szeretettel tud fordulni felé, akkor is, ha eleinte nem ezt kapja vissza.

Aki nem tudja félretenni az egóját és versengeni akar a szeretért (miért nem én vagyok az első) az messze kerülje el az ilyen férfiakat.

Persze, vannak ilyenek. De nálunk mindig alapszabály volt, hogy nem ütünk meg mást, ha akar valamit kér. A gyerek próbálgatja a határait, ha engedik neki folytatni fogja, mert ezt lehet.

Az apuka tipikus vasárnapi apa, vigyáz, nehogy megbántsa a gyereket, így mindent megenged. Ez nem nevelés.

Abban egyetértek, hogy nem sok jövője van ennek a kapcsolatnak, de nem hiszem, hogy a pasi talál jobbat. Normális embernek ez a helyzet nem tetszik.