Nem tudom elfogadni, hogy a páromnak már van egy gyereke! (beszélgetős fórum)

Egyszerű: hagyd ott a pasit. Nem csak az anyjáé a gyerek, ugyanannyira az apjáé is.

Vagy mutasd meg neki ezt a hozzászólásodat, és megoldódik a problémád.

Sziasztok!

Pár hónapja nem jelentkeztem már, gondoltam írok pár sort. Azt hittem idővel majd jobb és könnyebb lesz, de sajnos nem! :( Már 3-4 napja nem beszélek a gyerekkel, egyszerűen már nem bírom elviselni, úgy érzem már az idegeim is rámennek erre az egészre, utálom magam, amiért ezt kell, hogy mondja de gyűlölöm ezt a gyereket!! Elkényeztetett, eszetlen, önző kis dög! Meg még gondolkodni se tud, semennyire sem! Hazudozik össze vissza, semmire nem lehet megkérni, mert semmit nem csinál, elegem van belőle! Azon a szinten vagyok, hogy nekem még saját gyerek se kell soha az életben, annyira megutáltatta velem ezt az egész gyerek témát! Bárcsak valahogy el tudnám érni, hogy elpateroljam az anyjához, küszködjön vele az, végtére is neki kellett, ő szülte meg ezt a kölköt, abszolút nem az én problémámnak kéne, hogy legyen! :'( Tudom nagyon gonosznak és betegnek tűnök, de kicsinál már teljesen!! :( :'(

:D milyen igaz

Mi nem maradtunk együtt, mert nagyon sok egyéb probléma is volt a gyerek mellett. És a jó oldal annyira kevés volt már, hogy nem ellensúlyozta a gyereket tovább.

Tedd még hozzá, hogy "és baromi jól bele tud dumálni, aki nem volt még ilyen helyzetben", mert így van.

(Tudom, mert voltam benne, az 5 éves kislány ma már 28, és ugyanúgy utál. Mi együtt maradtunk, mert férjemnek tagadhatatlanul olyan tulajdonságai vannak, amit más férfiban nem találtam meg soha. De: a lányomat kiokítottam, hogy gyerekest SOHA).

Én is sokáig éltem így. Amíg nem volt előtte az embernek ilyen kapcsolata, ahol "többen vannak", addig úgy érzi szerintem, h óó, nem vagyok én olyan gonosz, h ne tudnék kedves lenni egy gyerekkel, és belefér, közös programok a gyerekkel, főképp akkor, ha a szülők nem is miattam mentek szét, évek óta külön élnek, a nő már házas mással.

Mire gondolsz, mi probléma lehet, amit nem tudsz kezelni? Szerelmes vagy, a pasit szereted, mérlegelsz és úgy gondolod, akkor mindent bele, mutasson be a gyereknek.

És akkor jön egy tündéri 5 éves kislány, akinek az az első szava, h utál téged és ronda vagy, az anyukája szebb, és apa úgyis anyát szereti, és neked semmi keresnivalód az apja mellett, mert anya talált új párt, apának meg jó egyedül....

Jó kezdés, de még optimista vagy, hogy kialakul ez. Hát nem, anya a háttérből passzíroz mindent a gyerek fejébe, hogy te milyen vagy, a gyerek a földhöz vágja a bundáskenyeret, h ilyen szart nem eszik meg, amit te csináltál. Nem neveled, mert nem a te gyereked, de a párod se neveli, mert nem fogja abban a két napban, amíg ott van. Mi a vége? Nem húzza le a WC-t, mert majd te úgyis lehúzod, széthagyja a játékait, mert úgyse szól senki, eldugja az összes cuccod, vagy épp szétvágja a pulcsid, mert úgyis szar és anya sokkal jobban öltözik.

Apa egy szót se szól, ahogy akkor se, amikor véletlenül mindig akkor kerül oda utolsó pillanatban a gyerek, amikor tényleg fontos program lenne...

Idegörlő, és nem tehetsz semmit. Vagyis leléphetsz... és legközelebb már nem választasz olyat, akinek van gyereke :(

Szia!

Nem kaptam semmit sajnos. :(

Kedves Fighter07, írtam neked privit, nem tudom láttad-e.

Üdv, Mejo20

Ne haragudj, de ez nyilvánvalóan egy rossz kapcsolat, és nem fog sokáig tartani. Világos, hogy neked is rossz, és nem érzed jól magad benne, és a párodnak is. Csodálkoznék, ha nem hagyna el hamarosan.

Te nem vagy érett társnak, legfeljebb járogatáshoz. Ezt nem kritikának vagy bántásnak szánom. De te nem tudsz bánni egy gyerekkel, egy 3 évestől gyomorgörcsöt kapsz, mikor alig van veletek, megtiltod, hogy odavigye a saját apja, mikor te is otthon vagy, féltékeny vagy a feleségére, nagyon durva. (Hiába írod, hogy nem akkor nem lennél rosszul a tudattól, hogy nekik találkozniuk kell és kapcsolatot tartani.)

Ha az apja normális, akkor szenved ettől a helyzettől, ugyanúgy, ahogy te attól, hogy neki gyereke van, és nem csak veled foglalkozik. Ha az eltelt időben sem tudtad elfogadni ezt a helyzetet, nem tudtad megszeretni a gyerekét, mégis hogy képzeled el a jövőt? Addig próbálkozol, míg teljesen el nem marod a gyerekétől? És ha ez sikerül, szerinted ha lesz nektek közös, ugyanilyen apai érzéseket, törődést vársz el majd tőle, hogy bárki elszakíthassa?

Biztos vagy abban, hogy neked és neki is egy ilyen kapcsolatra van szüksége, ebben lehet boldog? Mert már az elején sem vagytok azok. Az nem ugyanaz, hogy ha kettesben vagytok, szexeltek, programokat csináltok az egyenlő lenne egy közös élettel, amiben elfogadod a másikat, segíted, kompromisszumot kötsz stb.

Én abban bízok, hogy átmeneti elmeállapot :) Féltékenynek nem kellene lennem, tudom, hogy szeret. A gyerek nem tett nekem semmi rosszat, fel sem nsgyon fogta mi történt.

Én is elvált szülők gyereke vagyok, édesanyámmal nőttem fel, apám hetente 1x meglátogatott, de soha nem volt felhőtlen viszonyunk, így tudom az érzést, hogy milyen az mikor egy apa nem foglalkozik a gyerekével. Ezt nem kívánhatom senkinek sem.

Én csak túl szeretnék ezeken lépni, megérteni miért viselkedek így a gyerekkel szemben, magyarázatot akarok.

Így kívülről olvasva a dolgot, - minden ítélet nélkül - mégiscsak az jutott eszembe, hogy ilyen élet kell neked?

Lehet valakit nagyon szeretni, de az a "nem tudnék nélküle élni" érzés vagy hamis/kezdeti, vagy súlyos kapcsolatfüggőség..

Szerintem most szeresd, de azért 1-2 év múlva vizsgáld fölül a helyzetet.

A gyerek bizony marad, és egyre inkább kamasz lesz..

Ha marad kapcsolatban az apjával, az állandó gyomorgörcs neked. Ha nem, az se feltétlenül jó dolog, mert később még nagyon megkaphatod kb. 10 év múlva a párodtól, hogy "te martad el a gyerekét".

Nem könnyű helyzet ez, ha egy mód van rá, elkerülném..

Sziasztok!

A helyzetem hasonló a nyitó sztorihoz. 25 éves vagyok, a párom 4 és van egy 3 éves gyereke. Soha nem is titkolta, az elejétől fogva tudtam. Pár hónapig teljesen jól megvoltunk a gyerekkel, attól függetlenül, hogy szerintem hisztis, az apja szerint csak akaratos. Szóval minden oké volt, közös programok, még azt is elviseltem (hisz ezzel jár), hogy a volt feleségével kell találkoznia a gyerek miatt. Időközben lett egy gerincsérvem, bénulással együtt, így a alapból sem sok türelmemet is elvesztettem. Nem tudom megmondani, hogy mikor és miért, de mintha egyik napról a másikra kattant volna meg bennem valami, egyre jobban nem bírtam elviselni a gyereket. Odaáig fajult a dolog, hogy megbeszéltük, addig még én itthon vagyok, a gyereket nem hozza fel. Látogassa meg, de ne beszéljen róla. Mindig is sokat veszekedtünk ezen a témán. Időközben lett egy kiskutyánk is, mint a "saját gyerekünk" , én szerettem volna főleg, amíg otthon lábadozok, legyen ami lefoglaljon. Imádtam, és halálom volt, ha a gyerek játszott vele, vagy az apjával együtt vitték le sétálni. A gyerek időnként belerúgott, ha úgy gondolta, mert otthon az anyjánál amióta megkarmolta a macska, azt is rugdosta. Teltek-múltak az idők, és úgy döntöttünk elköltözünk Londonba szerencsét próbálni. Szóval távol vagyunk volt feleségtől, gyerektől, anyóstól. A párom a gyerekkel skypeon beszél, és gyomorgörcs kap el, mert tudom, hogy olyankor a volt felesége is ott van.

Szeretjük egymást, nagyon is. Ha tudnám, hogy tudok nélküle élni, már rég kiléptem volna...de nem tudok.

Tudom, hogy a gyerek nem tehet semmiről. Azt is tudom, hogy az elején már így fogadtam el a helyzetet, és nem is gondoltam volna, hogy nekem ez problémát fog okozni valaha is.

Azt is tudom, hogy a gyerekkel együtt jár az is, hogy a volt feleség is képben marad.

Egyszerűen azzal kellene kezdenem valamit, hogy el tudjam fogadni, hogy ez a helyzet.

További infó a megértésért: ők azárt váltak el, mert én képbe kerültem, másfél éve.

Ugye már velem volt mikor lebénultam, ő öltöztetett, tornáztatott, segített mindenben míg kellett.

Az anyjával soha nem találkoztam, nem azért, mert ő nem akart bemutatni, hanem mert én nem akarok. Az első 2 hónapban folyamatosan azt kellett visszahallanom tőlük, hogy egy ri&&&c vagyok, mert elszerettem a fiát a feleségétől.

A párommal egy helyen dolgoztunk, onnan ismertük egymást. Nem én hajtottam rá, sőt az elején én emlékeztettem rá, hogy családja van. Soha nem állítottam választás elé, az hozzámköltözése napjáig mondtam neki, hogy ha meggondolja magát sem lesz semmi baj, családos ember, megértem.

Engem választott, és velem együtt nagyon sok szempárt aki a pokolba kívánná.

Votlatok már a gyerek pszichonál?

nem elképzelhető a gyerek a kis fejével most értette meg igazán a dolgokat -hogy te nem is az anyja vagy? - erre még jöhet rá anyuci egy-két kedves megjegyzése..

esetleg rettegés hogy ti sem fogjátok szeretni ha igazat mond?