Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Aranyosi Ervin : Őszi fák

Lám, a megfáradt fák

levelüket ejtik,

a nyár üde zöldjét

végképp elfelejtik.

Harmatcsepp a könnyük,

hajnalban zokognak,

meghajolnak szélnek,

múló évszakoknak.

Színes levelekkel

takarják a földet,

színpompás varázzsal

búcsúzkodnak tőled.

Ha lehull a levél,

álom száll a fákra,

színes avarszőnyeg

terül a világra…

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,

gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak

azok, akik élnek?

Milyen gyakran gondolsz

rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit,

mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember

temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit

véli megtalálni.

Közben annyin élnek

magányosan, távol,

kire nem jut idő,

kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak

a szívünkben élnek.

A hétköznapokba

bőven beleférnek.

M’ért nincs az élőkért

ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja

apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,

csak egy más világon,

s nem tud örvendezni

levágott virágon.

Földdé porladt testet

látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél,

ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,

kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna,

ha tudnák szeretni.

Ám ezt meg se látod

– tudod – attól félek.

Megbékélni kéne,

s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,

mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre,

majd a gyász, a bánat.

S jön halottak napja,

s mész a temetőbe,

bocsánatot kérni,

s elbúcsúzni tőle…

Az őszi fák

Vetkőznek az őszi fák,

Ruháikat eldobják,

Leveleket havaznak,

Üzennek a tavasznak.

Csupaszok az őszi fák,

Adóikat lerótták,

Adtak enni eleget,

Ami termett, leesett.

Reszketnek az őszi fák,

Szürke ujjak mutatják

Felettük a felleget,

Havat hozó zord eget.

Búcsúznak az őszi fák,

Halkan elnyikorogják,

Itt a tél a küszöbön,

A színes ősz elköszön.

Veniam

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Holnap

A holnap már sokkal jobb lehet...mert innen most felfelé megyek!

Nem tekintek soha többé hátra,

megindult a mosolygós vágta!

Süt a Nap,kinyitom az ablakot,

s a Napból merítek abrakot.

Minden rossz dolgot levetek,

s teljes szívemből szeretek!

Wass Albert

Olyan jó volna messze menni

Egy őszi estén útra kelni,

elűzni minden kósza álmot,

szivárvány-fátylat, délibábot…

Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,

nem várni több találkozóra,

mosolytalanra, búcsúzóra…

Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,

eltemetni egy tarka álmot,

fájdalmakat, szomorúságot…

Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,

magammal vinni minden szépet:

szerelmes szókat, halk emléket…

Olyan jó volna messze menni…

Anna Ahmatova: A szerelem

Hol mint kígyó, lopakodik,

bűvöl-bájol, szívünkbe surran,

hol szelíd galamb, napokig

burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,

vagy csillanó szép jégciráda...

De vezet rendületlenül,

egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...

S a szíved elszorulva dobban,

ha hirtelen fölismered

egy először látott mosolyban.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Gyulai Pál: Őszi délután

Oh mi kedves őszi napfény!

Jőj a kertbe, jőj velem

Kies ősszel, délutánként

A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,

Bús és mégis oly szelíd,

Nézd a napfény ragyogását,

Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,

Mégis benne mennyi zöld;

Nyílik még egy-két virága,

S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,

Mégis cseng-bong még a lég;

Meglebbenti a köd fátylát,

Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,

Mégis itt-ott mennyi báj!

Álmodozik a természet,

S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,

Hadd mélázzunk egy kicsit,

Ahol vígan szedtük hajdan

A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjuságunk,

Itt van őszünk nem soká,

Bár nem érzi boldogságunk,

Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,

Loppal lépve, csendesen;

Már fehérlik egy-egy fürtem,

Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz

A virányon enyhe zöld,

Meg-megcsendül egy édes nesz,

Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,

S a hervadó levelen

Ott ragyog meleg sugárunk,

Örök fényed, szerelem!

1865

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

Várnai Zseni: Őszi dal

A nyár szerelme forró és merész,

de édesebb az őszi napsütés,

a csókja már nem éget, mint a láng

csak simogat, mint egykor jó anyánk,

szívünkre könnyű, enyhe fénye hull...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,

hol lágy zene, hol vészes szenvedély,

a fény, az árny oly gyorsan változó,

mint életünk, e hullámzó folyó,

még kék az ég, de már is el borul...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,

zordan borong a felhős messzeség,

egy csonka ágra csapzott varju száll,

mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...

csak nézem és szívem elszorul:

jaj, minden nap korábban alkonyul...

korábban alkonyul...

Aranyosi Ervin: Szemetel az ősz

Szemetel az ősz és mégsem

haragszunk meg érte,

szeretettel nézünk a sok

elsárgult levélre.

Színt visznek az elmúlásba,

jobb kedvre derítve,

a világnak körforgását

lelkünkbe vetítve.

Ne borongj az elmúláson,

legyen jó a kedved,

találd meg a lét csodáit,

már csíráznak benned.

Lelked mélyén megújulva,

láss egy újabb álmot,

vidámsággal keltsd életre

a sírós világot! :)

Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,

Mint esküvő előtt elhagyott ara.

Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,

Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,

Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.

Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,

Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Falu Tamás

Heltai Jenő A másik

És szólt a nő:

"A hajam ében,

És lágyabb, mint a lágy selyem,

És itt a szívem közepében

Ujjong a boldog szerelem.

Tied a testem, tied a lelkem,

Te vagy az első, akit öleltem,

Boldog vagyok, mert a tied vagyok. . . "

S a férfi szólt:

"A másik elhagyott. "

És szólt a nő:

"Piros az ajkam

És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,

És végigfut az üdvök üdve rajtam,

Mikor így tartasz forrón átölelve.

Szemem sötétebb, mint az égbolt,

Mikor a fergeteg zavarja. . .

Oh, mondd, a másik szintén szép volt?

Fehér a válla? Gömbölyű a karja?

Tudott-e súgni-búgni szintén,

Tudott-e édes csókot adni,

Meghalni karjaidba, mint én

És új gyönyörre föltámadni?

És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"

S a férfi szólt:

"A másik csúnya volt. "

És szólt a nő:

"És mégis nappal, éjjel

Sóhajtva gondolsz vissza rája,

Amellyel az enyém nem ér fel,

Mi volt a titka, a varázsa, bája?

Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"

S a férfi szólt:

"A másikat szerettem!"

Kun Magdolna Őszi elégia

Hány őszbe haltunk már bele

és hány tavaszból nyertünk újabb életet,

mennyi semmitmondó téli napot féltünk,

ami könny-homályba sírta a deres éveket

és lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,

kik tűrve szenvednek, de sosem adják fel,

mert nekünk minden perc egészbe font szakasz

úgyis, ha holt álmaink sírgödrökön kel,

hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell,

azon a tört-kavicsos úton, mit lábunk megszokott,

nem állva meg ott sem, hol szabad a pihenés,

akkor sem, ha cipőnk rongyosra kopott,

mert kinek háncsos kérgű lelke idő-edzett lett,

azt nem gyengíti semmi el, mi hitéből szakadt,

hisz maga az ember-hit, oly földöntúli erő,

mit két kezével véd meg az Isten-akarat

Aranyosi Ervin: Merengés az őszben

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

amíg mosolyogni még ereje marad.

Gyakran, szégyenlősen felhők mögé bújik,

s tán ott is maradna a zord télen túlig.

Mikor látjuk arcát, szívünk átmelegszik,

s akkor ébredünk rá, hogy mennyire tetszik,

ha éltető fényét szórja a világra,

mikor levelet fest bokorra, faágra.

A szeretet fénye árad ránk felőle,

s jobb, ha a szívünkbe elteszünk belőle,

hiszen a jeges szív könnyebben felenged,

ha a napsugárral másik szív melenget.

Szél jön, s erőszakkal tépkedi a fákat,

jeges kezeivel simít minden ágat,

didergő levelek bele is pirulnak,

ahogy hideg kezek a testükhöz nyúlnak.

Megborzong némelyik, de mind útra készül,

általuk a vén ősz színarannyá szépül.

Levelek felszállnak, pillangókká vállnak,

majd a szél dalára, körben táncot járnak.

Gyönyörködünk benne, az ember csak ámul,

csodás színkavalkád, ami elénk tárul.

De nem haldoklás ez, csak az élet része,

s tavasszal megújul a világ egésze.

Addig, itt az idő, lelkünknek pihenni,

kicsit begubózni, pillangóvá lenni,

mire jön a tavasz a csodás kikelet,

újra táncra keljek, szeretettel veled.

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

s érezteti velünk, hogy az idő szalad.

Ám itt van az idő, le kell hogy lassuljunk,

hogy jövőt teremtő merengésbe hulljunk.

Szergej Jeszenyin

NEM SIRATLAK

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,

szirmok füstjét ontó alma-ág.

Hervadás aranyködébe fúltan

tünedezik már az ifjuság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér, belémar a hideg.

Mezítlábas nagy csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve

olvasztgatja szóra ajkamat.

Hová lettél, kedvem frissessége,

szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;

álmodtalak volna, életem?

Mintha lovon szálltam volna fényben,

piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar réz-szín levele.

Mégis mindörökre áldva áldom,

hogy virultunk s meghalunk bele.

/fordította:Rab Zsuzsa/

Dsida Jenő: Öreg Október

Be jó lenne még azt mondani mindig:

Szívem fürösztik tavaszi kegyek,

a napsugár is éget,

virágosak a rétek,

és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel

elintézni az egész őszi dolgot:

- Eh, nem fél, aki bátor,

csak rövid nyári zápor,

és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,

halk tűz robogja be a tűzhelyet,

felhők - mint soha régen -

bóbiskolnak az égen,

s már nem lehet, már nem lehet...

Kamarás Klára: Őszi illúziók

Ősz van megint, lehulló levelek

varázsát nézem. Szívem megremeg.

Sodorja szél, aztán a földre hull,

de akad köztük, ami nincs sehol,

mert újra, s újra fel, magasba száll,

nem is levél, boszorkány, vagy halál?

Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?

Köd? Látomás? Mégis mindent megér.

Felejtenéd, de többé nem lehet,

bár híre sincs, s nem jön más üzenet

csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.

Töppedt avart rugdosva lépkedek.

Tőlem panaszt ne halljon senki.

Amíg van út, tovább kell menni.

Avart rugdosva? Foszló álmokat

számolni? Évet , hetet, napokat?

Mérlegre tenni, hogy mit értem el?

Nem érdemes. Az idő másra kell.

A meglévőnél százszor többet ér

az, ami csak a képzeletben él,

mert álmaidban mindig visszajár

mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,

mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,

utána kapnál, több a semminél...

Kérdezheted, csak álmodban felel.

S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!

Hajnaltájt megszorítja torkodat...

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora

Már teljes lendülettel festeget.

Ecsetjét arany-tengerekbe mártva

Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!

Milyen könnyed és mily könyörtelen:

Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,

Irtóztató és hízelgő a hangja:

Meghalsz, - de utoljára szép leszel

Móra Ferenc

A cinege cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

Csak a cinegének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

Weöres Sándor - Ballada három falevélről

.

Lehullott három falevél

észrevétlen az őszi ágról.

.

És jött a szél, a messzi szél,

egy messzi, másik, új világból.-

.

Elröpült három falevél.

...

Az egyik magasba vágyott:

talált a felhők közt új világot,

emelte, emelte a szél.

...

A másik rohanni vágyott:

magasba hágott és mélybe szállott,

sodorta, sodorta a szél.

.

Harmadik szédülni vágyott,

szemét lehunyta, semmit se látott,

kavarta, kavarta a szél.

.

Lobogott három falevél.

...

Lehullott három falevél

tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete mély-

ki emel fel az őszi sárból,

.

ti szegény három falevél?

Aranka György

Az essőhöz

Essél, essél kedves esső,

Melyet földünk kebele,

Rég várt, és az őszi idő,

Hozott áldással tele.

Csípi vala szemeinket,

A könnyű por fellege,

Kiszárasztván földeinket

Az aszály nagy melege.

Kiapadtak volt vizeink

Eleven forrásai,

Elasztanak volt mezeink

Engedetlen hantjai.

A jövő nyár reménysége;

Mely beléjek zárva volt,

Szántóvetők nagy ínsége;

Vagy elhervadt, vagy meghólt.

Essél, essél kedves esső!

Földünk meleg kebele,

Rég várt; s a jó őszi idő,

Hozott áldással tele.

Újítsd zöldűlő mezeink

Meghervadt jövéseit,

Elevenítsd vetéseink

Bétemetett szemeit.

S mint nap éltető tüzei,

Megtöltötték pincénket,

Vized termesztő cseppjei,

Majd töltsék meg csűrünket.

Csendes esső, essél essél;

Küküllő mellyékére

Vágyok menni (addig késsél)

Egy Szép tiszteletére.

Ha elvissz, osztán eshetel,

Ha jövök is nyakig sárba,

Onnan vissza; csak most szűnj el,

Hadd repűljek Bonyhára.

Forrás: eternus.hu

Rák Éva

Kisfiamnak

Te vagy nekem, kisfiam,

A világon a legfontosabb.

Az életet nélküled

Elképzelni sem lehet.

Kicsi szíved dobbanása

Az enyémnek a dalolása.

A kicsi szád mozgása, ajkaidnak dalolása,

Mint egy csipogó kis madárka, ki anyját a fészkébe várja.

Mindent megteszek érted

Azért, hogy boldogságban élhess.

Ne legyen gondod semmire,

S boldog családod legyen.

Majd egyszer felnőtt leszel,

S feleséget keresel.

Gyermeket nevelsz,

S feleséget szeretsz.

Ne felejts el sohasem engem,

Ki életedet adta, ki emlékeidben él.

Ki szeretett téged,

Ki harcolt az életedért.

S ha már nem lesz,

Ki mindig hazavár,

Emlékezz rá,

Ő volt az édesanyád.

Radnóti Miklós: Október

Hűvös arany szél lobog,

leülnek a vándorok.

Kamra mélyén egér rág,

aranylik fenn a faág.

Minden aranysárga itt,

csapzott sárga zászlait

eldobni még nem meri

hát lengeti a tengeri.

Kun Magdolna: Láthatatlan könnyek

Mennyi láthatatlan könnyet hord az ember,

amit egész életében folyton megtagad,

és mennyit visz magával a síron túli mélybe,

hogy meg ne lássák azok, akik fontosak.

Mennyi parázs--nyomú sebet eltakar a lélek,

mikor halványságba rejti égésnyomait,

s mennyi örömöt színlel akkor is, ha olykor

véletlenek terítik ki rejtett kínjait.

Ki igaz szívvel szeret, az hallgatni is tud,

és tűrve viseli a bántás-okokat,

mert az a szív, mely tudja mi a szenvedés,

nem ruházza másra az önnön-gondokat.

Petőfi Sándor

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Heltai Jenő: Ősz

Ősz, ősz ne siess!

Ne kergesd el a nyarat,

a meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,

simogasd az arcomat,

melengesd a szívemet,

míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,

míg enyém a vad világ.

Tudom én, érzem én,

nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,

be jó volna élni még!

Nem lehet, nem lehet,

sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz

bűvöl és babonáz.

Kérdezem, nem felel,

integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,

hideg szél fujdogál,

hideg szél, őszies…

Ősz, ősz ne siess!

Wass Albert:

Gondolsz-e rám?

Mikor az est szellő-uszálya lebben,

S madár dalol a zöldellő ligetben,

Mikor az égen első csillag ég,

S a nyárfa lombja suttog halk mesét,

Bíborba nyíló álmod alkonyán

Gondolsz-e rám?

Ha lelked, mint egy mámoros madár

Az ég sötétkék bársonyára száll,

Mikor a fényt koszorúba fonod,

S azzal köríted tiszta homlokod,

Repeső vágyad tündér-hajnalán

Gondolsz-e rám?

Én minden este kis faludba szállok,

Hol most javában nyílnak a virágok,

S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,

Ha látlak olykor állni ablakodban;

El-el merengsz... s úgy érzem, igazán

Gondolsz reám!

Szép Ernő - Olyan csöndet szeretnék

Olyan csöndet szeretnék

Hogy hallván hallgassam

A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait

Szeretném hallani

Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani

Kacagni a tollút

Mikor a szélbe hajbókol.

A hattyúk örömét

Sötét híd alatt úszókét

Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani

Holdsugár sikolyát

Ha az ablakot találja.

Hallgatnám hallgatnám

A könnyek rívását

Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,

Süllyednék, hallanám

Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél

Mosódj el ki szenvedtél

Múlj el ki gyermek voltál.

Örök szépség

Hol van a határ,míg szívünk összeérhet,s lángolhatunk sötét messzeségnek?

Hol van határa a határtalannak,

vagy azon túl is tudhatlak magamnak?

Van nélküled magány,van-e tovább élet,van-e oly erő,mely minket összetéphet?

Megannyi kérdés,mi válaszra vár.

Megtudjuk-e,hogy hol van a határ?

Vagy maradunk titkai a jövőnek, mának,átadva magunkat az édes szolgaságnak,

kortyolva magunkba jövőnknek kékjét...

Nem várhat más reánk,csak az Örök szépség.