Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Radnóti Miklós: Március

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,

vidám, kamaszfiús

szellőkkel jár a fák alatt

s zajong a március.

A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók.

Tóth Árpád: Március

Március hónapra nem vagyok zavarban:

Ibolyadivat lesz a barna avarban,

Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken

Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.

Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,

De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,

Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,

S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.

Petőfi hónapja! közibénk suhanva,

Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,

Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,

Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,

És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,

Szirmodra fagy hideg, ónos eső,

Mégis szívemen hordom bokrétádat,

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,

Mert te vagy - te vagy a: Legelső...

Aranyosi Ervin

Tavaszról álmodom

Tavaszról álmodom, zöld bársonyú rétről,

virágszirmot bontó, langyos napsütésről.

Rügyekkel díszített, ébredező fákról,

szerelemtől hangos sok-sok kismadárról.

Tavaszról álmodom, csobogó patakról,

vígan fickándozó, apró kis halakról.

Egy rám váró szívről, míg az erdőt járom,

aki én reám vár, talán megtalálom.

Tavaszról álmodom, hisz most kihűlt minden,

sötét felhők szállnak, fent az égi szinten,

a Nap is bujdokol, szégyell előjönni,

gyenge most a fénye, nem tud tündökölni.

Tavaszról álmodom, s hiszem hamar eljő,

a hótól megtisztul a sok sötét felhő,

s remélem a tavaszt nem hiába várom,

eljön, amikor kell, ha véget ér az álmom…

Elmentél.

Léptek koppannak.

Ajtó csukódik.

A hangja még mindig a fülemben cseng.

némaság maradt csak utána, s

Azóta némafilmként pereg az élet.. Kívülállóként nézem, ahogy telnek telnek a napok, órák, és percek.

Elmentél. Léptek koppannak. Ajtó csukódik.

Mintha kettévágták volna az időt. A teret. Nem értem már mi az igazi mi a valódi, s mi a hamis.

Nem kell sietni.

Nem vár senki.

Nincs miért tervezni.

Nem vár senki.

Elmentél. Léptek koppannak. Ajtó csukódik.

S én még mindig

Keresem a hangod.

Keresem a szemed.

Keresem az ölelésed,

keresem a mosolyod.

Lassan újabb és egy újabb nap is eltelik.

Elmentél.

Léptek koppannak.

Ajtó csukódik.

Léptem koppan.

Lassan ajtóm csukódik.

Egyedül keresem már a színeket életem filmjéhez.

-Katalin Natália-

Egyszer Szerelem

Az élet olyan, mint egy vonatutazás...

Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, még mély szomorúsággal a másiknál.

Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.

Sajnos a valóság más.

Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maradunk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.

Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek számunkra. Ők a tesvéreink, barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.

Néhányan azok közül akik beszálltak, csupán kis sétának tekintik az utazást.

Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.

Még vannak olyanok a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.

Néhányan , amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után...

Mások -fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...

Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik kocsiban utaznak.

Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.

Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedjük magunkat az ő kocsijukba.

De sajnos , nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.

Ilyen utazás , telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziával, reménnyel és csalódással.....és vissza fordulni soha nem lehet.

Próbáljuk meg a velünk utazók jó oldalát nézni , és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait....

Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel,akiknek szüksége van a segítségünkre.

Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak, s ez annak is megadatik, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk is segített.

Az utazás nagy találmánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg,és azt sem, hogy úti társaink mikor , nem szólva arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet.

Úgy érzem vigasztalhatatlan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból. Azt hiszem , igen.

Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás folyamán találkoztam, fájdalmas.

A gyermekeimet egyedül hagyni, nagyon szomorú lesz.

De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni , olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik.

Ami boldoggá tesz a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni.

Ezért tegyünk úgy , hogy jó utunk legyen, és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást."

Áprily Lajos : Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyilakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Barsy Irma: Az óra pontos

Az óra jár. Nem késik, nem siet.

Egyforma percet oszt mindenkinek.

Egy könyörtelen nagy fogaskerék

hajtja az Idő ősi ütemét.

Ha visszanézek: volt-e pillanat,

felelőtlenül eldobott hanyag,

mit visszaszívnék, ha lehetne még –

ó, de sok mindent újra kezdenék!

Az óra jár, pontos és ketyeg.

Mire használtam föl a perceket?

Jaj, hányszor nem feleltem rosszra: jót!

Tékozoltam az örökkévalót…

Fut a perc. Nem jön vissza egy se már.

Az óra pontos…

S egyszer majd lejár.

SziMe

találka

csendesen vártál,

majd megsimogattad mind

a tegnapjaim

Forrás: 3sor.hu - haiku versek

Tavasz van

Szinte már tavasz van,

Jó kint a szabadban,

Langyosan fúj a szél,

Kikeletről mesél.

Szinte már tavasz van,

Úgy süt a magasban

A kedves Napocska,

Mintha gond nem volna.

Szinte már tavasz van,

Ilyenkor szokatlan

Kellemes az idő,

Szívet melengető.

Szinte már tavasz van,

Tégy rendet magadban,

Örvendj a jelennek,

Adj hálát Istennek,

Hogy élsz!

Varga János Veniam

Áprily Lajos

Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Várnai Zseni : Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Mentovics Éva : Szunnyad az élet…

Alkonyi inget fércel az este,

bíborba mártja testét az ég,

tó vizén ringó fényjelet festve

őrködik Holdunk, nyitja szemét.

Földre peregtek a rozsdaszín fátylak,

egyre csak szürkül az édeni táj,

fagy suhan csendben, gőgösen, s lám csak,

fellegek fodrain tél hezitál.

Dér pereg lassan a hajnali rétre,

gyolcsfehér bokrokon csíz didereg,

suttogó, zizzenő hanggal kísérve

hajlong a sárguló téli berek.

Fárad a Földanya, álomra készül,

lombtakaró alatt védi magát,

hófelhő lebben, átsuhan, s végül

ott leng a fákon a télikabát.

Hegycsúcsok méláznak hűsen, fehéren,

csillogó sipkájuk felhőkbe ér,

kis nyuszi szökken a hólepte réten,

s távol a föld és a menny összeér.

Zegzugos erdők, zord meredélyek

szendergik csendben át a telet,

s millió magban szunnyad az élet,

melynek a földünk ágyat vetett.

Aranyosi Ervin: Engedd el a múltad!

Tanuld meg a múltat végképp elengedni,

letenni a terhét és szabaddá lenni!

Szárnyalni, mint sólyom, kecsesen az égen,

ki a múlt ágait elengedte régen.

Belénk ültetett hit, ami akadályoz,

mert a jó Isten is felemel magához,

csupán el kell hinned, képes vagy repülni,

nem csak lent a porban bánatba merülni!

Engedd el a múltad, ne cipeld magaddal,

élj a szíveddel is, ne csupán az aggyal,

mert az érzéseid jó irányt mutatnak,

s gondolataiddal holnapodra hatnak.

Csak el kell döntened. Mától kezdve változz!

s figyeld, hogy a holnap mennyi újat, mást hoz.

Engedd el a múltat és kezdj el repülni,

ne hagyd magad többé posványba merülni!

Kezdj el tehát mától szebb életre vágyni,

terhek nélkül könnyebb boldogabbá válni.

Teremts gondolattal csodás szép világot,

olyat, mire szíved évek óta vágyott!

"Néha jól esik a csend,

Magammal lenni idebent.

Hogy meghalljam én ki vagyok,

Nem bántják fülem földi szólamok.

Ilyenkor a nyugalom szívemre terül,

Nem fáj a nincs, az egyedül.

A mindenség apró porszemét képezem,

A világgal együtt fel-fellélegzem."

(Cseppely Zsuzsanna: Néha jól esik a csend - versrészlet)

Szabó Lőrinc

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Be szép a reggel! Hallani

a virágok szavát felettem.

Fehérruhás cseresznyefák közt

a részeg napfény csupa csók,

s az eget szabdaló sok ág közt

kötélhágcsóján ring a pók.

Jaj, mért nem tudom most se, itt se

felejteni a tegnapot

s azt a gazembert, aki este

oly gonoszul megkínozott!

Könnyű volt élni, amikor még

csak föld meg erdő érdekelt.

Most, mintha rabszolgája volnék,

a pénz s a város vasra vert.

Hiába jövök ide ki,

hogy nyomoruságom felejtsem:

tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

"Titokzatos, megfejthetetlen világ a mi szívünk.

Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni."

Ady Endre

Juhász Gyula : Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem

És gyöngyvirágok szagát érezem.

Az esti égen violás a szín

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad

S elönti mind az ócska gátakat!

Jankovich Ferenc: Az egyszeri-kétszeri fánk

Fánkot sütött nagyanyánk... Volt öröm!

Egy üst zsír feketéllett a tüzön.

De amikor kezdett duzzadni a fánk,

Nagyanyó kiált: „Elfogyott a fánk!”

Se fánk – se fánk...

Szaladtam én a szerbe szívesen,

de ott sem volt biz egy sziporka sem...

Holott kezdett már esteledni ránk.

Ott a sok fánk, és nem volt semmi fánk!

Se fánk – se fánk...

Mit csináljunk? Gyomrunk is korgott,

Csak szipogattuk a finom szagot.

Nyálunk kicsordult, fényesült a szánk:

csak hűlt a fánk, és parázslott a fánk...

Se fánk – se fánk...

„Átfutok a szomszédba!” – mondtam én...

„Jaj, úgy röstellem” – húzódott szegény,

és nagyokat zötyögött nagyanyánk:

„Itt egy garmada fánk, és semmi fánk...”

Se fánk – se fánk...

Hát akkor mi legyen a vacsoránk?

Zsíros kenyérhez volt sónk, paprikánk.

Nem oly finom volt, mint valami fánk,

de került másnap jó akáca fánk,

S irral-pirral mégis kisült

az egyszeri-kétszeri fánk

Hóditották ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanitják.

De nem így volt ezer évig,

Munkás embert ág is húzta,

Egy-két ezer úr kötötte

Millió jobbágyát gúzsba.

Magyarország dús ország volt,

Van termése, kincse, vadja,

De amit a bús nép szerzett,

Víg uraság zsebre rakja.

Csak a gazdag, csak a zsarnok

Élt föl minden földi jókat.

Megláncolták, butitották

A dolgozó milliókat.

Ma már a szivek bátrabbak,

Sápadtak a gyermek-orcák,

Ha összeszakad Ég és Föld,

Mégis más lesz Magyarország.

Ez az ország mindnyájunké,

Hol bilincset urak vernek:

Háborura készüljön föl

Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott Napja,

Pirosító levegője

És ha lefogja az úr-had,

Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra,

Háborura, egészségre:

Ti lesztek majd e rab ország

Megváltott és boldog népe.

Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak

Télen, fagyban, hűvős sarcban

cseppennek a nappalok

jégben, ködben, havas zugban

csipkebokorra szállnak az angyalok

dermedt,hűs, zimankó lobban

fáradt szürkén is szárnyalok

Szabó Anita

Hajnal Anna: Ma

Ez a ma a béke napja volt,

s a málnaízű csendé.

A nap, - ma egész nap sütött, -

s az est , most hűvös szentély.

Szívem, - ma, - csak a magamé. -

s egyedül lenni legszebb.

Pillám alvó sásain, -

elálmosul a könnycsepp.

Weöres Sándor: A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,

barna medve üldögél,

kibújás vagy bebújás?

Ez a gondom, óriás!

Ha kibújok, vacogok,

ha bebújok, hortyogok;

ha kibújok, jót eszem,

ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?

Fák közt szétfürkésszek-e?

Lesz-e málna, odú-méz?

Ez a kérdés, de nehéz.

Kökény Éva: Február

Már tavaszillat

volt a levegőben,

s kíváncsi fejét

kidugta a hóvirág,

de nézd!

Újból rohamra

indul a tél:

rázza ablakom,

kopog, zenél –

s kint az utcán

újból tépi a ruhám,

az arcomba

megint zord

havat hord

a metsző hideg szél.

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Januárban

Fehér ruhájában járja táncát a fűzfa ága

csipkét fodrozott rá a tél zúzmarája.

A fenyő is fehérbe öltözött,

és engedte hogy a cinege ugráljon a fehér, és a zöld között.

Nem akart teljesen fehérben mutatkozni,

a madarak így könnyebben tudnak tájékozódni.

Mókus ugrál a hóban, téli bundáját tisztítja,

jó ez a bunda, nedvességet be nem issza.

A tóban a béka mély álmát alussza,

álmában tavaszig szúnyogot, legyet riasztja.

Amit hallasz éjjel... a fák egymásnak súgják,

a hóvirágok egy hónap múlva szirmukat bontják.

Léria Dipán

Kristina Calu - Elfáradtam

Elfáradtam, kimerültem

Elfogyott az erő belőlem

Bántó szavak kötnek gúzsba

Sötét pillantások vájnak húsba

Elbújok oda, hol nem találnak

Egy helyre, hol nem lel rám a bánat

Apró kis zug, mi elég nekem

Becsukott szemem mögött a végtelen

Feltérképezem az ismeretlent

Felidézem magamban a szertelent

A mindig vidám, elnyűhetetlent

Ki olykor talán mások agyára ment

Ez voltam én egyszer régen

S leszek-e még, most ezt kérdem

De válasz nélkül maradok

A legtöbb a remény, mit kaphatok

Mentovics Éva

Jégvirág-fakadástól tavasz-ébredésig

Rezdül a fellegek csipkepalástja,

szél fut a suttogó fenyves alatt,

jéghideg, dermesztő, karcos szavára

borzong az őszidő, messze szalad.

Futtában eldobja óarany ingét,

átlép a hajlongó erdők fölött,

visszanéz tűnődve, rőt avart hint szét…

Kérdeznéd, hol van? Hát elköltözött.

Lépte nyomában csak zörrenő hangok,

tölgyesek búcsúzó sóhaja száll,

elhallgat búsan az erdei dalnok,

s gyengék sorában a rút fagy kaszál.

Reszketve ülnek a cinkék az ágon,

tollukat borzolva vad szél szalad,

s hintázva ringnak a hűs némaságon;

hópillék szállnak a kék ég alatt.

Lebbenő táncukat némán csodálja,

paplanra vágyik a fázós határ,

hócsipke omlik a széljárta tájra,

mely rég a napfényről álmodna már.

Később, ha fagy suhan zúzmarát szórva,

lépte nyomán csak a szél zakatol,

s romboló tettére hűn válaszolva,

reccsenve jajdul a jég valahol.

Barlangok, völgyzugok, szirthasadékok

szélcsendes oltalma rejteket ad,

mert, amíg hóleplét bontja az égbolt,

ott kuporog a sok reszketeg vad.

Ám, ha a pirkadat fényrokolyája

csillan a jégcsapok kristályfalán,

rásüt a surranó szél fokosára,

ághegyek százain hintázva jár,

olvad a tomboló fagy birodalma,

könnyezve kullog a dölyfös nagyúr,

bújik az ébredő nőszirom sarja,

hirdetve: napfény a földön az úr.

Fellegek fodrain fényözönt hint szét,

táncol a fagyzugos erdők ölén,

eldobja cakkos, hócsipke-ingét

csipkebokor és a rezgő kökény,

majd, ha a fák alatt szökkenve lépdel,

fogynak a roskatag hószigetek,

s kékcinke röppen, hogy szép énekével

hirdesse: éled az új kikelet!

SÁRHELYI ERIKA:JANUÁR MARGÓJÁRA

Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,

de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.

A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,

s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.

A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,

hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.

Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,

de lelkem már az enyhülésre készül.

A reggel a sötétből oly hirtelen derül,

mintha mosoly ömlene el a házak tetején.

Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.

Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,

az se, ha majd a február szűz havat kavar,

mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.