Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kökény Éva: Tavaszi remény

Megújult a világ, itt a tavasz!

Újra hallani madarak énekét,

már érzem a lét új lényegét,

s élvezem a nap csókját, hevét –

éppúgy, mint egy kamasz,

csak a reményt ne öld meg, Tavasz!

Örülök megint, kedvem a régi,

bár fúj a szél, s hajat cibál,

épp ideje már, hogy valaki

átrendezze életem s a frizurám.

Megint úgy érzek, mint egy kamasz,

csak a reményt meg ne öld, Tavasz!

Szabó Lőrinc: A törvénytelen Szép

Ahogy repűl az élet, évre év,

egyre kevésbé tudom, mi a szép,

egyre kevésbé értem magamat,

hogy régen csak bizonyos arcokat

hittem annak, csak ilyen vagy olyan

szemet, szájat; mintha nem is magam

ítéltem volna, hanem más, aki

értelmetlenül válogatta ki

a vonzót s rútat, s megszegényitett.

Aztán elhagytam a törvényeket

s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:

előre látom a pillanatot,

mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,

a belső formát. Milliméterek

összhangja szabta, ki tessék, ki nem?

Ma sok egyéb is; és a szerelem,

ahogy tanít idő s tapasztalat,

egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Eminescu: Erdő miért hajladozol?

- Erdő, mért hajladozol?

Zápor nem ver, szél sehol.

Lombod földig mért hajol?

- Hogyne ringnék, hajlanék,

Mikor mind búsabb az ég,

Fogy a nappal, nő az éjjel,

Leveleim szerteszéjjel.

Szél a lombom szembekapja,

Dalosaim tovahajtja;

Oldalamba tép a szél,

Messze a nyár, itt a tél.

S hogyne hajlanék, ha már

Útra kelt a sok madár.

Ágaim fölött csapatban

Fecskék szállnak szakadatlan,

Fecskék, más hazát keresvén -

Viszik álmaim, szerencsém.

hej, csak mennek, szállnak ott,

Elfakítják a napot,

Szállnak a bús ég alatt,

Szállnak, mint a pillanat,

S engem itt hagynak kifosztva,

Dermedten és darvadozva,

Vágyammal, hogy társtalan

Véle mulassam magam.

(1950/1974)

Kiss Jenő fordítása

Szabó Lőrinc: Egy pohár víz

Hogy a napfény ráesett,

szinte szívdobogva nézem

ezüstszikrás börtönében

az ezüsthideg vizet.

Víz, még sohse láttalak;

és lelkem sok szennye-bűne

boldogan megszégyenülve

érzi, milyen tiszta vagy.

Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!

Tündértestű meztelenség,

voltam én is, és leszek még,

mint te, olyan egyszerű?

Jöjjetek, igaz imák:

jó vizek, öntözzetek meg,

és kit oly rosszul szeretlek

válts meg, égi tisztaság!

"A víz: maga az élet." - MÁRCIUS 22. A VÍZ VILÁGNAPJA.

Konsztantyin Szimonov :Várj reám

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

(Fordította:Lányi Sarolta)

Fazekas Anna: Sándor, József, Benedek

Azt mondják a bölcs öregek:

Sándor, József és Benedek

zsákkal hoznak jó meleget.

Én meg tudom: ilyen zsákot

emberfia még nem látott.

Eme sosem látott zsákban

tavaszi langy napsugár van.

Ettől bomlik a rügyecske,

hazaindul gólya, fecske,

éled a rét, erdő, mező,

aranylik a déli verő.

Ámbár megeshetik néha:

nem ajándék, de csak tréfa,

mintha hozna meleget

Sándor, József, Benedek.

Nevük napján előfordul,

hogy a hó is megcsikordul

csizmás lábuk talpa alatt,

és az idő rideg marad.

Napsugár és meleg helyett

havat hoznak s jeges szelet.

Várhatjuk a kikeletet!

KÁNYÁDI SÁNDOR

EGYSZERŰ ÖRÖM

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Czikora Ildikó: Az eső tánca

Eső koppan ablaktáblán,

csöndes hangok üvegen,

mit üzenhet kopogása,

milyen titkot rejteget?

Egyenletes hangja hallik,

csorog egyre lefele,

mint hogyha az égből sírna,

megtisztítón, szelíden.

Bentről nézett cseppek tánca,

megtorpanó permete,

égből hulló szomorúság,

emberért sír csendesen.

Ady Endre: Márciusban

A poézis hónapjáról

Csengő rímmel verselek,

Márciusnak krónikája

Csengő-bongó vers lehet.

Márciusnak krónikáját

Meghatottan írom én,

Márciusban minden zöldül,

Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban kikelet hoz

Fényt, sugárt, hevet, gyönyört,

Márciusban gyártják a jó,

Dupla márciusi sört.

Márciusban öröm és kedv

Árad szét a földtekén,

Márciusban minden zöldül,

Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban meggyengülnek

Okos, józan emberek

S nyakra-főre gyártják, írják

A tavaszi verseket.

Márciusban mindent megszáll

A poézis és remény,

Márciusban minden zöldül,

Fű, fa, virág - költemény.

Osvát Erzsébet: Mondóka

Sándor, József, Benedek,

Fagyoskodtunk eleget.

De fukarul őrzitek a meleget!

Három ravasz zsugori,

Bontsátok a zsákot ki!

Fusson a hideg,

jusson a meleg:

erdőre,

mezőre,

libalegelőre

a kiskertbe,

házba,

házunk udvarára.

Gyertek szaporán,

Hozzátok a zsákot

Bontsátok a zsákot!

Irgum-burgum-murgum,

Meddig várjunk rátok?

Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre

Ma este elmosogattam éppen nyolcra.

Rakosgattam a bögréket fel a polcra.

Kettő van fületlen, de elölről szépek,

Egészen olyanok, mint a többi épek.

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.

Most eszembe jutott sok felebarátom,

Hogyha képletesen fületlennek látom,

Úgy teszem-e őket életem polcára,

Hogy ne lássunk mindig arra a hibára?

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra)

Akkor tesz el az igazságos Isten

Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Körmendi Gitta: Ajándék

Összekészítettem egy színes csomagot:

Tettem bele langyos, friss, tavaszi szellőt,

ujjongó madárdalt, göndör bárányfelhőt.

Halk csermelycsobogást, egy tiszta új lapot,

egy emberhez méltóbb, boldogabb holnapot.

Szappanbuborékot, vízeséspermetet,

zúgó tengermorajt, vakító-kék eget.

Egy bársonyos, puha, zöld mohatapintást,

hullámzón sárguló búzamezőringást.

Szirtekkel csipkézett égig érő hegyet,

illatfátyolba bújt virágzó réteket.

Egy tündöklő mosolyt, egy vidám nevetést,

igazi szerelmet, pillangólebegést.

Elhaló harangszót, tücsökciripelést,

aranyló napsugárt, csengőcsilingelést.

Zörgő őszi avart, papírsárkány táncot,

télmetszette, fénylő, gyémánt-jégvirágot.

Őszinte örömet, élni tudó álmot,

belecsomagoltam egy tündérvilágot.

Lobogó lángokat, hűsítő árnyékot,

- fogadd szeretettel, mint egy ajándékot...

Reményik Sándor MOSOLY

Mosolyod...

Mely szívből fakad,

Aranyozza be arcodat.

Mosolyod nem kerül pénzbe,

Mégis sokat ér testvéred szemében,

Gazdagítja azt, aki kapja

S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,

Pillanatig tart csupán,

De örök nyomot hagy maga után.

Senki sem olyan gazdag,

Hogy nélkülözni tudná,

És senki sem oly szegény,

Hogy meg nem érdemelné.

Az igaz barátság látható jele,

Hintsd be a világot egészen vele.

Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,

Bátorság a csüggedőnek,

Vigasztalás a szomorkodónak.

Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,

De semmiért meg nem vásárolható.

Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,

Mert csak abban a percben van értéke,

Amelyben arcodon megjelen.

És, ha ezután olyannal találkozol,

Aki nem sugározza a várt mosolyt,

Légy nagylelkű, s a magadét add,

Mert senkinek sincs

Nagyobb szüksége mosolyra,

Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

Petőfi Sándor: Tél végén

Örültök úgye a kies tavasznak?

Maholnap eljő, s annyi élvet ad!

A réteken majd méhek táboroznak,

Megostromolni a virágokat.

.

S amíg elszántan ütközetre mégyen

A szűz bimbók mézéhes ellene:

Csicserg a szomszéd lombozat hüsében

Madárajakról lelkes harczene. -

.

Elzárkoztában a kihalt kebelnek

Engem virág, dal, méh nem érdekel...

Ohajtásim mégis mivégre kelnek?

Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.

.

Én a tavaszt csak annyiból kivánom,

Mert melegebbek lesznek a napok,

S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon

Kopott ruhámban fázni nem fogok.

Debrecen, 1844. február

Juhász Gyula :Tavasz várás

A déli szélben lehunyom szemem,

És gyöngyvirágok szagát érzem.

Az esti égen violás a szín,

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve, s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem,

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok,

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ suttogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad,

S elönti mind az ócska gátakat!

Várnai Zseni: Virágos ág…

Virágos ág az az asszony élete,

tavasszal könnyű szirmokkal tele,

s mikor lehullnak róla díszei,

virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,

pillék és méhek zsongják őt körül,

szellő ringatja, eső öntözi,

s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,

csupasz testét vad esők verdesik,

reszket, amikor tépázza a szél,

de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,

s belepi őt e puha takaró,

már újra szép, és arról álmodik,

hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,

ezernyi szép, feslő virága van,

ő bennük éli újra tavaszát,

s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,

a mag, ha pattan, az is újra ő,

kikél a földből, húzza őt a fény,

újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,

olyan öreg, száraz és korhadó…

ifjú fákban tovább él lényege…

gyümölcsös ág az asszony élete…

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Zelk Zoltán:

Ki kelti fel a tavaszt?

-Hegytető, te hófehér,

mondjad, meddig tart a tél?

-Megmondhatom én azt néked:

míg a tavasz föl nem ébred…

-Szürke téli fellegek,

hol alszik a kikelet?

-Túl az Óperenciákon,

ibolyából vetett ágyon…

-Zúzmarás ág, mondd meg azt,

ki kelti fel a tavaszt?

-Három szellő keltegeti,

másik három öltözteti,

rózsafából a szekere,

margaréta a kereke,

ha elindul, olvad a hó,

szalad előle Télapó!

"Milaja"

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

" Kinyílott az idő , mint egy virág , barkázik , rügyezik a fűzfaág . Kék ég alatt kék füst tollászkodik , bontja szárnyát föl a sárga napig !

"

Kányádi Sándor

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Virágot hoztam, és a virággal a tavaszt, színeket,

Színnel átszőtt bárányfelhőt, ébredező életet,

Szivárványt a tavaszi zápornak,

Vízcseppeket mik vidáman táncolnak,

Hoztam még hangokat, madarakat,

Hoztam még virágon pihenő bogarakat,

Szerelmes napraforgót,

Szerelmes dalokat,

Hogy boldogan éljük az ünnepeket,

És boldogan az egyszerű napokat,

Virágot hoztam, és a virággal a tavaszt, színeket,

Színnel átszőtt bárányfelhőt, ébredező életet.

Bedő Gábor

Juhász Gyula Tavasz várás

A déli szélben lehunyom szemem,

És gyöngyvirágok szagát érzem.

Az esti égen violás a szín,

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve, s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem,

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok,

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ suttogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad,

S elönti mind az ócska gátakat!

Tóth Árpád: MÁRCIUS

Március hónapra nem vagyok zavarban:

Ibolyadivat lesz a barna avarban,

Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken

Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.

Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,

De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,

Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,

S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.

Petőfi hónapja! közibénk suhanva,

Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,

Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,

Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!

Szuhanics Albert : Februári télbúcsúztató

Ez a hónap búcsúzik a téltől,

februárban nyúlnak a napok,

csökkennek az éjjeli fagyok,

s nem kérünk a bús északi szélből!

A hófüggöny-varázs elmúlóban,

a fehér táj emlék lesz csupán,

hogy mi vár ránk február után?

Tavaszi nap s földillat valóban...

Mert az idő kereke meg nem áll,

kizöldül az eke-szántott határ,

virágoknak felvirrad a napjuk.

Szemünk csillog a zöld, üde honra,

felmászunk egy szellő-járta dombra,

s víg arcunkat cirógatni hagyjuk.

Aranyosi Ervin: Kinyílt a hóvirág

Jöttem, hogy szólhassak:

– Itt a tavasz, látod?

Én is találtam egy

nyíló hóvirágot.

A hóvirág tudja,

mikor kell kinyílni,

mikor kell virulni,

kikeletről írni.

Ne nézd a hőmérőt,

ne törődj a a széllel!

Hagyd szíved megnyílni,

azzal többet érsz el!

Öltöztesd lelkedet

szépen ünneplőbe,

mert kinyílt a tavasz

első hirdetője…

Móra Ferenc: A sziv

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kelni,

Ha nyílik raja alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése uj talány:

Onnan szalad, hol rája várnak

S hivatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elüzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Visszalopódzzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.

Endrődi Sándor: Tavasz felé

Tavasz s tél küzdenek egymással,

Harcol a fagy és napsugár

Egy-egy hiszékeny bokor ága

Rügyét is bontogatja már.

A völgyből egy legény siet föl,

Útközben vígan fütyörész...

Mily könnyű fiatalnak lenni,

S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagú barázdán

Itt-ott piros bogárka fut,

Odább, a lejtős erdőszélen

Lapdáznak immár a fiúk;

Cikázva gabajodik össze

Amennyi láb, amennyi kéz -

Mily könnyű fiatalnak lenni

S öregnek lenni mily nehéz!

Amott a szürke dombok alján

Egy ifjú pár jön boldogan,

Ahogy az útra fellebegnek,

Elnézem őket hosszasan.

Lelkem a messze multba röppen,

S szemem lassanként könnybe vész...

Mily könnyű fiatalnak lenni,

S öregnek lenni mily nehéz!

Pinczési Judit: Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

kézen fogva végigviszlek

a láncfüves udvaron,

és megmutatom neked

azt a kavicsomat,

amelyik titkos jeleket sugároz.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

azt mondom: a manókirály

lerombolta Palotánkat,

s azóta királyapámmal

és három királynőmostohámmal

egy sátorban élünk –

de csak azért,

hogy erre azt mondd:

gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról

nem beszéltem volna,

mert a kimondott titok

virágporrá válik,

és kell, hogy legyen olyan titkom,

ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

némán ugrándozva

hazáig futok,

hogy különbnek gondolj,

mint amilyen vagyok.

Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,

másik tenyeremen egy kevés rémület.

De aztán bevallottam volna azt is.

Néha (Az élet komédiája)

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

mert úgy érzem

megfájdítja az élet a szívem.

Nincs ezzel baj,

lesznek még jobb napok,

s aztán majd csak lazán

odavetem, hogy: - Jó napot!

Néha minden egyszerű, édes,

néha olyan bonyolult,

mint amikor nem tudom,

hogy mit akar bennem az út.

Inkább ráhagyom,

nem gabalyodok bele.

Nem hagyom kuszaságát magamon,

csak megyek csendben vele.

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

néha úgy érzem már meghalhatok,

néha azt, hogy keveset éltem.

Jön, ami jön, vagy éppen

megy, ami megy, akár por a szélben.

Csak dúdolok, tudod, csak játszom,

Nem veszem komolyan, aztán mégis,

mert komédia az egész világ

én pedig vagy jónak, vagy rossznak látszom.

Papp Ádám