Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Aranyosi Ervin: Péntek 13.

Ma átment előttem egy fekete macska!

Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,

hogy majd megijedek, félve babonától?

Ám engem a dátum, mai nap sem gátol.

Péntek, tizenhárom, ez szerencsét hozhat,

ma is üzenhetek én, a csillagoknak,

elküldhetem vágyam, dédelgetett álmom,

mert amiben hiszek, rövidesen látom.

Ma átment előttem egy fekete macska!

Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,

hogy majd megijedek, félve, mi történhet?

Ám, de hadd mondjam el, mért vicces az élet.

A fekete macska, tudod az én macskám,

átfutkos előttem, kötekedik csacskán,

s belőlem félelmet, bizony sose vált ki,

pedig karma éles, retteghetné bárki!

Ma átment előttem egy fekete macska!

Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,

ha kelleti magát, muszáj kényeztetnem,

mert tudja szeretem, s Ő is szeret engem!

S lám most igaza lett, nem tudtam megállni!

Nyakon kellett csípnem, s “rabtartóvá” válni.

Kényeztetni kezdtem, s élvezte a beste,

kihívta a sorsát, vagy éppen kereste?

Ma átment előttem egy fekete macska…

Búcsúzik az ősz

Vége van a színes,

Szép őszi világnak.

Dél darával az ősz,

Befedi a tájat.

Szél sípolva, dalol,

Lomb nélküli fákon.

Száraz leveleket,

Sodor hét határon.

Varjak kiáltoznak,

Hintázva az ágon.

Gyakran vitorláznak,

Hervadt őszi tájon.

Csendes lett a kisút,

Üres, néma, árva.

Sepregeti a szél,

Síró dalát fújja.

A sok színes levél,

Lehullott a földre.

Búcsúzik, messze száll,

A színek tündére.

A fáradt öregek,

Hosszú útra mennek.

Sápadt levelekkel,

Csendben elköszönnek.

Elbúcsúzik az ősz,

Indul az útjára.

Sírva búcsúztatja,

Varjak kiáltása.

/Kovács István/

Aranyosi Ervin: Márton napi hagyomány

Márton napkor minden háznál libát szokás enni,

mert aki nem eszik ludat, annak azt jelenti:

hogy jövőre éhezni fog, szűk esztendő vár rá.

jobb lenne, ha a lúd evést inkább kipróbálná.

A libából a püspöknek is küldtek ebédre,

ezért a falat darabért, hullt a liba vére.

Ezt a részét úgy nevezik, a püspökfalatja,

ebből látszik, hogy az ember nem szívesen adja.

Aztán, aki spicces lett a frissen fejtett bortól,

az új évben nem fáj feje, akármennyit kortyol.

Az újborról most derül ki, milyen finomsága,

úgy is mondják, Márton nap az újborok bírája.

Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol

Október, November,

mint a poros országúton

két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,

mennek havas tájra,

búsan integet utánuk

egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket

sárral megdobálja,

utánuk fut, ruhájukat

s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,

néha meg-megállnak

s búcsút intenek a hervadt,

búslakodó tájnak.

Hervadásba léptem

Hervadásba léptem, nem tagadhatom,

hisz ezer ránc, és könny fut át arcomon,

könnyek, azok a folyton hulló könnyek,

melyek oly gyakorta szabad utat törnek.

Réges-régi varázsom is illanóban van,

akárcsak a tűzragyogás rőt-szín hajamban.

Csak lelkem érez még némi napsütést,

mikor szép szó pendít belül tavaszi zenét.

Mert azon az úton, hol ma már lépkedek,

fázósan sírnak fel a nyári levelek.

S fázósan sír minden mi körülöttem éled,

mert ez a hervadás az, mibe belehal az élet.

Kun Magdolna

Kristina Calu - Gyermekkor

Szertefoszló gyermekévek

Mik vissza többé sosem térnek

Itt élnek bennünk ma is még

Legtöbb közülük szép emlék

Kék köpenyben iskolában

Okosodtunk hét órában

Piskótán a csokiöntet

Mit semmi le nem körözhet

Kulcs a zsebben, táska háton

Kész a lecke, máris talpon

Játszótéren, utcán, parkban

Hemperegtünk az avarban

Siklottunk a havon, jégen

Kívántuk, tél véget ne érjen

Futottunk a patak parton

Akartuk a nyár kitartson

Zápor alatt jól megáztunk

Aztán ugróiskoláztunk

Megvívtuk a számháborút

Hajba fontunk sok koszorút

Este mikor hazamentünk

Anyáékkal tévét néztünk

Ilyen volt az élet egykor

Kedves emlék, szép gyermekkor

B. Radó Lili - Várni

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,

szemedből boldog álmok édes derűje árad,

lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,

fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakul a ragyogás

s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,

de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,

szemedből könny után könny törületlen szivárog,

s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,

szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,

már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is

és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Talán a legszebb őszi vers Arany Jánostól

Párizsba tegnap beszökött az ősz...

Dúdoló

Karomban zártalak, s úgy ringattalak,

mint fáradt szemű este a holdsugarakat.

Dúdoltam neked könnyed dallamot,

miközben rád csókoltam sok éji csillagot.

Magamhoz láncoltam homlokod redőit,

arcodon a ráncokat végigsimítottam,

s a csend-ölelt szempillák rebbenő sóhaján,

mint álmot őrző tündér, lelkedhez osontam.

Ajkaimmal becéztem hűs ajkad réseit,

hajad ezüstfényébe lágy muzsikát vontam,

hogy hangjegyritmusának minden ütemét,

lélegző mellkasod szívfalára fonjam.

Melléd bújva vártam a reggeli pirkadást,

az ábrándos napkeltét az ásítozó égen,

s azt a vágy-illatba burkolt bűvös pillantást,

mely, hullámként sodort szemed tengerében

Kun Magdolna

Ács Vivien : Én már nem ...

akarok rohanni, elfáradtam. Nem akarok megfelelni senkinek. Nem tartozom elszámolással az életemről. Azt csinálok, amit akarok, ha én jól érzem magam, akkor nincs mit megbánnom.

Csak meg akarok állni, abbahagyni a versenyfutást az idővel. Nem sietni, nem futni, csak sétálni szeretnék.

Nem akarok azon agyalni, kinek hiányzom,ki szeret, ki nem, ki keres, ki nem, kinek számítok és kinek nem. Egy életem van, azt teszem, ami nekem jó, nem kérek a megfelelésből.

Én már nem ...

Én már nem akarok válaszokat. A múltamból, az emberektől, akik cserben hagytak, akik ott hagytak, akik miatt kifordultam magamból és akik ott hagytak, és akiknek nem számítok.

Már nem keresem a miérteket. Inkább csak elfelejtem a kérdést, és azt, hogy volt.

Nem volt igazi, nem volt helyes, nem jó helyre szálltam fel, vagy csak rossz állomáson kötöttem ki, de már újra visszatértem, és saját magam vagyok.

Én már nem ...

Én már nem várok, de nem is rohanok , egyszerűen csak hagyom megtörténni a dolgokat, hagyom a sorsot, hogy engedjen. Nem várok senkire, nem vesztegetem az időmet.

Én már elengedtem a múltam...

Én még nem ...

Én még nem adom fel, szárnyalok . Én még élek, néha még futok, néha már nem rohanok. Csak megyek az úton, és ha kereszteződéhez érek, hagyom, hogy a szívem irányítson .

Én még igen...

Én még élek, még akarok szeretni , én még sok boldog pillanatos akarok, én még utazni vágyom, én még táncolni akarok az esőben, stoppolni akarok az országúton, elfeküdni egy virágos réten. Ölelni akarom azokat, akiket szeretek, sikítani akarok egy hullámvasúton, látni a világ csodáit, piramist látni és hegyeket mászni, új kultúrákat megismerni, én még ÉLNI akarok !

Én már nem ....

Én már nem félek, nem félek az egyedülléttől , nem félek attól, hogy nem kellek, nem akarok félni attól, hogy fájni fog , én csak élek, ha kell őrülten, ha kell kockáztatva, minél több saját pillanattal, ami mind az enyém.

Nem rohanok, nem futok, vagy ha igen, néha megállok, hogy körülnézzek, van-e mellettem valaki.

"Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján."

(Fekete István)

Aranyosi Ervin: Emlékezés rá…

Emlékszel még? Ott él még szívedben?

Látod-e még álmodban, színekben?

Mint egy magnó, újra visszajátszod,

csupán nappal tör reád a gyászod!

Mennyi közös emlék köt még össze,

kell, hogy könnyed lelkedet fürössze!

Csukott szemed a vetítővászon,

ahhoz, hogy ő újra-újra látsszon.

Ma is itt él, szívedben rejtőzik,

mert szívedben, mint egy kincset őrzik.

Amit együtt éltetek meg régen,

újra éled mesés álomképben.

Kedves arcát mosolyogni látod,

megölelnéd, vagy adnál virágot,

várod, hogy még kedvest, szépet szóljon,

s félsz, hogy képe szerte ne oszoljon.

Hallod hangját, s szíved boldog tőle,

mennyi érzést kaptál egykor tőle.

S reméled, hogy tudta, hogy szeretted,

s megbocsájtja néhány bántó tetted.

Emlékedben, szívedben ott él ő,

álmaidban nézed, milyen élő.

Nem is halt meg, nyugtasd meg a lelked,

amíg te élsz, ő is itt él benned!

Várnai Zseni: A végtelenben egy napot

Csak pár évet, pár hónapot,

a végtelenben egy napot

Alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

A földön itt misem örök,

S melletted leszek újra én.

És rád roskadok. Mindenem.

Ott messze túl a Mindenen,

Újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,

De túl a földi életen

Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,

Csak még pár földi dolgomat

Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,

A másvilági réteken

Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,

A végtelenben egy napot

Aludjál addig, gyermekem.

"Van egy érzés a világon,

- úgy hívják, hogy SZERETET.

Ami nélkül boldogulni,

szépen élni nem lehet.

Nem számít a mennyisége,

- pénzben nem is mérhető,

s bárhol élnél a világban,

mindenhol elérhető..."

(Aranyosi Ervin: SZERETET)

Égi ölelés

Halottak napján a Jóisten

szélesre tárja az égi kapukat,

hogy gondolatban

a földiek is bejuthassanak

a fényes mennyországba,

s egy pillanatra megöleljék azokat,

kik elrejtették arcukat

a hófehér felhők fodros párnájába,

Mert sok árva szív maradt itt e földön,

egyedül, magányosan, elkeseredve,

magába halkítva mindazon bánatot,

mely tán egy egész életre, halálra sebezte.

Halottak napján majd megnyílik az ég,

s a Jóisten átöleli minden gyermekét.

Azt is, aki fájdalmában a földön könnyezik,

s azt is kinek emlékét gyertyák őrizik.

Kun Magdolna

Aranyosi Ervin : Őszi fák

Lám, a megfáradt fák

levelüket ejtik,

a nyár üde zöldjét

végképp elfelejtik.

Harmatcsepp a könnyük,

hajnalban zokognak,

meghajolnak szélnek,

múló évszakoknak.

Színes levelekkel

takarják a földet,

színpompás varázzsal

búcsúzkodnak tőled.

Ha lehull a levél,

álom száll a fákra,

színes avarszőnyeg

terül a világra…

Reményik Sándor Magános öröm

Mondod: a bánatod magános,

Az örömöd ó, még magánosabb,

Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,

De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.

És minden árnyék külön libegés

És minden árnyék néma, külön élet,

A bánat őket összesöpri-mossa,

A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,

De volt-e már mély, zengő örömöd?

Ölelni vágytad a széles világot

S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.

Vágytál röpülni, önmagadon túlra,

Nem messze, csak egy rokonszellemig, -

Az örvendezőt hűvös mosolyok

Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:

Az örömital benned muzsikál,

Túláradna, de nincs merre-hova,

Leperegne, de csak habozva áll.

Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,

De ver a szíved vért, páncél alatt -

Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!

- És összeszorítod a fogadat!

Kristina Calu - Jókedv

Már itt sem vagyok

Mondta a jókedv

S a következő pillanatban

Olajra lépett

Itt hagyott kettesben

A folyton szürke bánattal

Ki lomhán jár-kel

Megnyúlt ábrázattal

Töprengeni kezdtem

Mi rosszat tettem?

Hogy magamra maradtam

Ezen unalmas lénnyel

Próbáltam belé életet lehelni

De esélytelen volt

Mint egyben egy főtt tojást lenyelni

Elkezdtem fejben imádkozva

Jókedvért könyörögni

Ígértem fűt-fát, csak jöjjön vissza

Tudtam, betartok bármit

A lelkiismeretem tiszta

Kiálltam az ablakba

Figyeltem az utat

Reméltem jó sorsom

Újra szívébe fogad

Ráparancsol a jókedvre

Térjen vissza tüstént

Biztosítja róla

Bennem nem lesznek tüskék

Csak mantráztam, mantráztam

Abba nem hagytam

S akkor megláttam őt

Egy csodás pillanatban

Légies volt, könnyed

Lába alig érte a földet

Felém tartott, mosolygott

Lágy szellő csókolta haja

Fényesen lobogott

Néztem, ahogy közeledik

Egyre izgatottabb lettem

Úgy akartam fogadni

Hogy tudja, többé el nem eresztem

A küszöbhöz érve

Várt egy másodpercet

Mikor belépett házamba

Szívem fellélegzett

Kacagva, sírva

Öleltem magamhoz

A hazatért jókedvet

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Kun Magdolna: Őszi dal

Szeretem az őszi színes lombokat,

azokat a halkult hangú kismadarakat,

melyeknek bús dalától könnyezik a nap,

mikor viharszelek tépik pille szárnyukat.

Szeretem az avarlevél könnyed zizzenését,

elrozsdálló álmaiknak puha pihegését,

amelyben már ott van a tél havas zúzmarája,

mely fehér leplet terít minden letört ágra.

Szeretem az őszi séták kavicsköves báját,

mert az megőrzi az emlékek időtlen varázsát,

s még szeretem, úgy szeretem forró ölelésed,

amely tüzes csókba forrja a nyári melegséget

Az ősz vándorútja / Mentovics Éva

Árnyas erdők ösvényein

látták jönni már az őszt.

Fény cikázott, levél perdült

fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben

vándorolt, míg este lett,

aranyszínt szórt völgyre, dombra,

halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,

diót vert a határba’,

hol az almát, körtét, szilvát

teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett

sok-sok ízes gyümölcsöt,

s izgatottan leste-várta;

sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit

rázogatta, borzolta,

somot, bicskét, kökényt

érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel

erdőt, mezőt úgy takart,

hogy a dermedt, fagyos tájon

biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén

nem nőtt vaskos, nagy bunda,

elbújna a cudar téltől,

s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hócsipkéjét

borította a tájra,

tarka gúnyás őszünknek csak

rőt subáját találta.

" Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót. "

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad..."

Reményik Sándor

EGY CSEPP KÖNNY💧

Mikor sebet kapsz a sorstól, legbelülre nézel,

eljön az a mélypont, hol csak fájdalmat érzel.

Ha elér a szenvedés, mondd mit adsz cserébe?

Felsóhajtasz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...

Mikor bántanak szavakkal, a lelkedben vérzel,

hiába harcolsz, nem győzhetsz puszta kézzel.

Ha szomorúság kínoz, mondd mit adsz cserébe?

Felsóhajtasz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...

Mikor kegyes hozzád a sors, a kiszemeltje vagy,

teljesíti minden vágyad, s ajándéka nagy.

Ha örömben fürdesz, mondd mit adsz cserébe?

Felszabadulsz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...

Mikor a családod ad erőt, s teljesül az álmod,

a szeretet lángja körül őket mosolyogni látod.

Ha elér a boldogság, mondd mit adsz cserébe?

Felszabadulsz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...

S mikor tudod, de nem érted,

mikor kapod, de nem kéred,

mikor fáj, de már nem érzed,

mikor vágyod, mikor reméled,

mikor távoli, mégis eléred,

mikor szíved végre felébred,

s mindez miért volt, megérted:

akkor egy csepp könny csorog,

szemed sarkában ragyog…

💧

S te csak

ejtsd el és érezz!

Ejtsd el, ne kérdezz!

Engedd csorogjon,

lefelé arcodon,

engedd távozzon,

bánat és öröm:

egy csepp könny...

💧

Én már látom,

folyik végig

orcádon…

💙

(Baranyai Tibor)

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

"Örülnünk kellene minden percnek, amelyet megadott az ég,

megcsodálni az erdőt, a rétet, s szeretni mindent, ami szép.

A fodrozódó víz tükrében, mikor még szunnyad a világ,

hallgatni, ahogy suttog az erdő, mikor a szél muzsikál."

(Meggyesi Éva: Örülnünk kellene - versrészlet)

,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,

ŐSZI SÉTA

SZILÁGYI DOMOKOS

Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,

Mint esküvő előtt elhagyott ara.

Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,

Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,

Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.

Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,

Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Falu Tamás

"Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom."

Garai Gábor

Dsida Jenő: Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:

Szívem fürösztik tavaszi kegyek,

a napsugár is éget,

virágosak a rétek,

és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel

elintézni az egész őszi dolgot:

- Eh, nem fél, aki bátor,

csak rövid nyári zápor,

és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,

halk tűz robogja be a tűzhelyet,

felhők - mint soha régen -

bóbiskolnak az égen,

s már nem lehet, már nem lehet...

Szatmár,

1925. október 19-én