Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Aranyosi Ervin: Péntek 13.
Ma átment előttem egy fekete macska!
Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,
hogy majd megijedek, félve babonától?
Ám engem a dátum, mai nap sem gátol.
Péntek, tizenhárom, ez szerencsét hozhat,
ma is üzenhetek én, a csillagoknak,
elküldhetem vágyam, dédelgetett álmom,
mert amiben hiszek, rövidesen látom.
Ma átment előttem egy fekete macska!
Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,
hogy majd megijedek, félve, mi történhet?
Ám, de hadd mondjam el, mért vicces az élet.
A fekete macska, tudod az én macskám,
átfutkos előttem, kötekedik csacskán,
s belőlem félelmet, bizony sose vált ki,
pedig karma éles, retteghetné bárki!
Ma átment előttem egy fekete macska!
Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,
ha kelleti magát, muszáj kényeztetnem,
mert tudja szeretem, s Ő is szeret engem!
S lám most igaza lett, nem tudtam megállni!
Nyakon kellett csípnem, s “rabtartóvá” válni.
Kényeztetni kezdtem, s élvezte a beste,
kihívta a sorsát, vagy éppen kereste?
Ma átment előttem egy fekete macska…
Búcsúzik az ősz
Vége van a színes,
Szép őszi világnak.
Dél darával az ősz,
Befedi a tájat.
Szél sípolva, dalol,
Lomb nélküli fákon.
Száraz leveleket,
Sodor hét határon.
Varjak kiáltoznak,
Hintázva az ágon.
Gyakran vitorláznak,
Hervadt őszi tájon.
Csendes lett a kisút,
Üres, néma, árva.
Sepregeti a szél,
Síró dalát fújja.
A sok színes levél,
Lehullott a földre.
Búcsúzik, messze száll,
A színek tündére.
A fáradt öregek,
Hosszú útra mennek.
Sápadt levelekkel,
Csendben elköszönnek.
Elbúcsúzik az ősz,
Indul az útjára.
Sírva búcsúztatja,
Varjak kiáltása.
/Kovács István/
Aranyosi Ervin: Márton napi hagyomány
Márton napkor minden háznál libát szokás enni,
mert aki nem eszik ludat, annak azt jelenti:
hogy jövőre éhezni fog, szűk esztendő vár rá.
jobb lenne, ha a lúd evést inkább kipróbálná.
A libából a püspöknek is küldtek ebédre,
ezért a falat darabért, hullt a liba vére.
Ezt a részét úgy nevezik, a püspökfalatja,
ebből látszik, hogy az ember nem szívesen adja.
Aztán, aki spicces lett a frissen fejtett bortól,
az új évben nem fáj feje, akármennyit kortyol.
Az újborról most derül ki, milyen finomsága,
úgy is mondják, Márton nap az újborok bírája.
Zelk Zoltán: Nyár és tél között
Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.
Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.
Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.
Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.
Hervadásba léptem
Hervadásba léptem, nem tagadhatom,
hisz ezer ránc, és könny fut át arcomon,
könnyek, azok a folyton hulló könnyek,
melyek oly gyakorta szabad utat törnek.
Réges-régi varázsom is illanóban van,
akárcsak a tűzragyogás rőt-szín hajamban.
Csak lelkem érez még némi napsütést,
mikor szép szó pendít belül tavaszi zenét.
Mert azon az úton, hol ma már lépkedek,
fázósan sírnak fel a nyári levelek.
S fázósan sír minden mi körülöttem éled,
mert ez a hervadás az, mibe belehal az élet.
Kun Magdolna
Kristina Calu - Gyermekkor
Szertefoszló gyermekévek
Mik vissza többé sosem térnek
Itt élnek bennünk ma is még
Legtöbb közülük szép emlék
Kék köpenyben iskolában
Okosodtunk hét órában
Piskótán a csokiöntet
Mit semmi le nem körözhet
Kulcs a zsebben, táska háton
Kész a lecke, máris talpon
Játszótéren, utcán, parkban
Hemperegtünk az avarban
Siklottunk a havon, jégen
Kívántuk, tél véget ne érjen
Futottunk a patak parton
Akartuk a nyár kitartson
Zápor alatt jól megáztunk
Aztán ugróiskoláztunk
Megvívtuk a számháborút
Hajba fontunk sok koszorút
Este mikor hazamentünk
Anyáékkal tévét néztünk
Ilyen volt az élet egykor
Kedves emlék, szép gyermekkor
B. Radó Lili - Várni
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Talán a legszebb őszi vers Arany Jánostól
Párizsba tegnap beszökött az ősz...
Dúdoló
Karomban zártalak, s úgy ringattalak,
mint fáradt szemű este a holdsugarakat.
Dúdoltam neked könnyed dallamot,
miközben rád csókoltam sok éji csillagot.
Magamhoz láncoltam homlokod redőit,
arcodon a ráncokat végigsimítottam,
s a csend-ölelt szempillák rebbenő sóhaján,
mint álmot őrző tündér, lelkedhez osontam.
Ajkaimmal becéztem hűs ajkad réseit,
hajad ezüstfényébe lágy muzsikát vontam,
hogy hangjegyritmusának minden ütemét,
lélegző mellkasod szívfalára fonjam.
Melléd bújva vártam a reggeli pirkadást,
az ábrándos napkeltét az ásítozó égen,
s azt a vágy-illatba burkolt bűvös pillantást,
mely, hullámként sodort szemed tengerében
Kun Magdolna
Ács Vivien : Én már nem ...
akarok rohanni, elfáradtam. Nem akarok megfelelni senkinek. Nem tartozom elszámolással az életemről. Azt csinálok, amit akarok, ha én jól érzem magam, akkor nincs mit megbánnom.
Csak meg akarok állni, abbahagyni a versenyfutást az idővel. Nem sietni, nem futni, csak sétálni szeretnék.
Nem akarok azon agyalni, kinek hiányzom,ki szeret, ki nem, ki keres, ki nem, kinek számítok és kinek nem. Egy életem van, azt teszem, ami nekem jó, nem kérek a megfelelésből.
Én már nem ...
Én már nem akarok válaszokat. A múltamból, az emberektől, akik cserben hagytak, akik ott hagytak, akik miatt kifordultam magamból és akik ott hagytak, és akiknek nem számítok.
Már nem keresem a miérteket. Inkább csak elfelejtem a kérdést, és azt, hogy volt.
Nem volt igazi, nem volt helyes, nem jó helyre szálltam fel, vagy csak rossz állomáson kötöttem ki, de már újra visszatértem, és saját magam vagyok.
Én már nem ...
Én már nem várok, de nem is rohanok , egyszerűen csak hagyom megtörténni a dolgokat, hagyom a sorsot, hogy engedjen. Nem várok senkire, nem vesztegetem az időmet.
Én már elengedtem a múltam...
Én még nem ...
Én még nem adom fel, szárnyalok . Én még élek, néha még futok, néha már nem rohanok. Csak megyek az úton, és ha kereszteződéhez érek, hagyom, hogy a szívem irányítson .
Én még igen...
Én még élek, még akarok szeretni , én még sok boldog pillanatos akarok, én még utazni vágyom, én még táncolni akarok az esőben, stoppolni akarok az országúton, elfeküdni egy virágos réten. Ölelni akarom azokat, akiket szeretek, sikítani akarok egy hullámvasúton, látni a világ csodáit, piramist látni és hegyeket mászni, új kultúrákat megismerni, én még ÉLNI akarok !
Én már nem ....
Én már nem félek, nem félek az egyedülléttől , nem félek attól, hogy nem kellek, nem akarok félni attól, hogy fájni fog , én csak élek, ha kell őrülten, ha kell kockáztatva, minél több saját pillanattal, ami mind az enyém.
Nem rohanok, nem futok, vagy ha igen, néha megállok, hogy körülnézzek, van-e mellettem valaki.
"Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján."
(Fekete István)
Aranyosi Ervin: Emlékezés rá…
Emlékszel még? Ott él még szívedben?
Látod-e még álmodban, színekben?
Mint egy magnó, újra visszajátszod,
csupán nappal tör reád a gyászod!
Mennyi közös emlék köt még össze,
kell, hogy könnyed lelkedet fürössze!
Csukott szemed a vetítővászon,
ahhoz, hogy ő újra-újra látsszon.
Ma is itt él, szívedben rejtőzik,
mert szívedben, mint egy kincset őrzik.
Amit együtt éltetek meg régen,
újra éled mesés álomképben.
Kedves arcát mosolyogni látod,
megölelnéd, vagy adnál virágot,
várod, hogy még kedvest, szépet szóljon,
s félsz, hogy képe szerte ne oszoljon.
Hallod hangját, s szíved boldog tőle,
mennyi érzést kaptál egykor tőle.
S reméled, hogy tudta, hogy szeretted,
s megbocsájtja néhány bántó tetted.
Emlékedben, szívedben ott él ő,
álmaidban nézed, milyen élő.
Nem is halt meg, nyugtasd meg a lelked,
amíg te élsz, ő is itt él benned!
Várnai Zseni: A végtelenben egy napot
Csak pár évet, pár hónapot,
a végtelenben egy napot
Alszol egyedül gyermekem.
Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt misem örök,
S melletted leszek újra én.
És rád roskadok. Mindenem.
Ott messze túl a Mindenen,
Újra eggyé forradunk.
Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.
S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.
Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek talán az álmok is.
Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig, gyermekem.
"Van egy érzés a világon,
- úgy hívják, hogy SZERETET.
Ami nélkül boldogulni,
szépen élni nem lehet.
Nem számít a mennyisége,
- pénzben nem is mérhető,
s bárhol élnél a világban,
mindenhol elérhető..."
(Aranyosi Ervin: SZERETET)
Égi ölelés
Halottak napján a Jóisten
szélesre tárja az égi kapukat,
hogy gondolatban
a földiek is bejuthassanak
a fényes mennyországba,
s egy pillanatra megöleljék azokat,
kik elrejtették arcukat
a hófehér felhők fodros párnájába,
Mert sok árva szív maradt itt e földön,
egyedül, magányosan, elkeseredve,
magába halkítva mindazon bánatot,
mely tán egy egész életre, halálra sebezte.
Halottak napján majd megnyílik az ég,
s a Jóisten átöleli minden gyermekét.
Azt is, aki fájdalmában a földön könnyezik,
s azt is kinek emlékét gyertyák őrizik.
Kun Magdolna
Aranyosi Ervin : Őszi fák
Lám, a megfáradt fák
levelüket ejtik,
a nyár üde zöldjét
végképp elfelejtik.
Harmatcsepp a könnyük,
hajnalban zokognak,
meghajolnak szélnek,
múló évszakoknak.
Színes levelekkel
takarják a földet,
színpompás varázzsal
búcsúzkodnak tőled.
Ha lehull a levél,
álom száll a fákra,
színes avarszőnyeg
terül a világra…
Reményik Sándor Magános öröm
Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!
Kristina Calu - Jókedv
Már itt sem vagyok
Mondta a jókedv
S a következő pillanatban
Olajra lépett
Itt hagyott kettesben
A folyton szürke bánattal
Ki lomhán jár-kel
Megnyúlt ábrázattal
Töprengeni kezdtem
Mi rosszat tettem?
Hogy magamra maradtam
Ezen unalmas lénnyel
Próbáltam belé életet lehelni
De esélytelen volt
Mint egyben egy főtt tojást lenyelni
Elkezdtem fejben imádkozva
Jókedvért könyörögni
Ígértem fűt-fát, csak jöjjön vissza
Tudtam, betartok bármit
A lelkiismeretem tiszta
Kiálltam az ablakba
Figyeltem az utat
Reméltem jó sorsom
Újra szívébe fogad
Ráparancsol a jókedvre
Térjen vissza tüstént
Biztosítja róla
Bennem nem lesznek tüskék
Csak mantráztam, mantráztam
Abba nem hagytam
S akkor megláttam őt
Egy csodás pillanatban
Légies volt, könnyed
Lába alig érte a földet
Felém tartott, mosolygott
Lágy szellő csókolta haja
Fényesen lobogott
Néztem, ahogy közeledik
Egyre izgatottabb lettem
Úgy akartam fogadni
Hogy tudja, többé el nem eresztem
A küszöbhöz érve
Várt egy másodpercet
Mikor belépett házamba
Szívem fellélegzett
Kacagva, sírva
Öleltem magamhoz
A hazatért jókedvet
Várnai Zseni
Vénasszonyok nyara
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végsõ sugára ez a nyár hevének,
mielõtt még az alkony rámterül.
Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,
s piruló alma issza melegét,
e fénytõl várok én is új erõre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újraéled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Kun Magdolna: Őszi dal
Szeretem az őszi színes lombokat,
azokat a halkult hangú kismadarakat,
melyeknek bús dalától könnyezik a nap,
mikor viharszelek tépik pille szárnyukat.
Szeretem az avarlevél könnyed zizzenését,
elrozsdálló álmaiknak puha pihegését,
amelyben már ott van a tél havas zúzmarája,
mely fehér leplet terít minden letört ágra.
Szeretem az őszi séták kavicsköves báját,
mert az megőrzi az emlékek időtlen varázsát,
s még szeretem, úgy szeretem forró ölelésed,
amely tüzes csókba forrja a nyári melegséget
Az ősz vándorútja / Mentovics Éva
Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Fény cikázott, levél perdült
fenn, a tölgyek ága közt.
Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.
Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba’,
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.
Októberben kosárba tett
sok-sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta;
sárguljon a sütőtök.
Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba’.
Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd
mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.
Mikor a tél hócsipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta.
" Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót. "
"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad..."
Reményik Sándor
EGY CSEPP KÖNNY💧
Mikor sebet kapsz a sorstól, legbelülre nézel,
eljön az a mélypont, hol csak fájdalmat érzel.
Ha elér a szenvedés, mondd mit adsz cserébe?
Felsóhajtasz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...
Mikor bántanak szavakkal, a lelkedben vérzel,
hiába harcolsz, nem győzhetsz puszta kézzel.
Ha szomorúság kínoz, mondd mit adsz cserébe?
Felsóhajtasz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...
Mikor kegyes hozzád a sors, a kiszemeltje vagy,
teljesíti minden vágyad, s ajándéka nagy.
Ha örömben fürdesz, mondd mit adsz cserébe?
Felszabadulsz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...
Mikor a családod ad erőt, s teljesül az álmod,
a szeretet lángja körül őket mosolyogni látod.
Ha elér a boldogság, mondd mit adsz cserébe?
Felszabadulsz szívvel és egy könnyet ejtesz érte...
S mikor tudod, de nem érted,
mikor kapod, de nem kéred,
mikor fáj, de már nem érzed,
mikor vágyod, mikor reméled,
mikor távoli, mégis eléred,
mikor szíved végre felébred,
s mindez miért volt, megérted:
akkor egy csepp könny csorog,
szemed sarkában ragyog…
💧
S te csak
ejtsd el és érezz!
Ejtsd el, ne kérdezz!
Engedd csorogjon,
lefelé arcodon,
engedd távozzon,
bánat és öröm:
egy csepp könny...
💧
Én már látom,
folyik végig
orcádon…
💙
(Baranyai Tibor)
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
Kristina Calu - Majd holnap
Majd holnap
Kidobok minden elhervadt virágot
Majd holnap
Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot
Majd holnap
Elsírom még megmaradt könnyeim
Majd holnap
Bánkódom a sors gonosz viccein
Majd holnap
Elengedem az összes dédelgetett álmot
Majd holnap
Már nem keresem a boldogságot
Majd holnap
Elhiszem, hogy nincsenek csodák
Majd holnap
Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát
De most még ma van…
"Örülnünk kellene minden percnek, amelyet megadott az ég,
megcsodálni az erdőt, a rétet, s szeretni mindent, ami szép.
A fodrozódó víz tükrében, mikor még szunnyad a világ,
hallgatni, ahogy suttog az erdő, mikor a szél muzsikál."
(Meggyesi Éva: Örülnünk kellene - versrészlet)
,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,
ŐSZI SÉTA
SZILÁGYI DOMOKOS
Őszirózsa
Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,
Mint esküvő előtt elhagyott ara.
Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,
Az őszirózsának ősz a nyara.
A télnek csontkeze ott setteng körötte,
Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.
Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,
Az őszirózsának még csak ősze sincs.
Falu Tamás
"Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom."
Garai Gábor
Dsida Jenő: Öreg október
Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.
De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...
Szatmár,
1925. október 19-én