Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Búcsút int a nyár

Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,

s követői leszünk az őszi hervadásnak,

ami oly keserű érzés, így alkony idején,

mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.

Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,

s messze délre száll minden gólya pár,

mert tudom, mikor a vándormadarak

messzi útra kelnek,

valamit lelkünkben mindig összetörnek.

Sajog bennem is az a bizonyos tudat,

hogy utoljára látom a rétvirágokat,

s utoljára érezhetem azt a kócos langy-szelet,

mely arcomba fújja a homokszemeket.

Én minden évszakot nagyon szeretek,

de bennem véreznek el az őszi levelek,

s bennem halnak el azok a bús gondolatok,

hogyha egyszer én is, én is meghalok,

akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,

szép muzsikát nem fütyül több énekesmadár.

(Kun Magdolna)

Van akitől távol vagyunk,

van ahová visszatérünk ,az élet szinpada csak forog,

de mi állandóan csak remélünk.

Reméljük hogy jobb lesz,

nem akar a sors rosszat,

hisz nincsenek véletlenek,

új nap,új életet hozhat."

"Dóró Sándor:

Új élet"

Peregnek az évek / Vilhelem Margareta

Peregnek az évek,

mosnak sok emléket

mik feltörnek néha,

s törlik érzelmünket,

csodás életünket,

mely oly semmivé lett,

de néha boldoggá tett.

Kopog az ősz,

újból beköszönt,

keresi a nyarat,

mely lassan elillant,

s magával vitte,

legszebb éveink,

a bohém vidámságunk,

s reményteli vágyunk,

s az élet színeit.

Most már csak emlékek,

és lassan halványulnak,

néha el is tűnnek.

ha peregnek az évek,

az emlékek halkulnak,

Szeretem az ősznek,

csendes lépteit,

halk kopogását,

a csendes szélfúvást,

az esőcseppek,

zajos kopogását,

az ősznek a színét -

a lassú elmúlást.

Lőrinc napján: :)

Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

- megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

Augusztusi könnyek

Nézd, mily szomorú az augusztusi nyár,

mintha tudná, hogy az elmúlás kapujában áll,

mintha érezné a fagyott föld havas kőrögét,

mely jégpáncélba zárja a napláng melegét.

Nézd csak, mily bánatos minden falevél,

mely rozsdaszínben sárgul a lombok tetején,

s melyek úgy fogódznak az elgyengülő ágba,

mint tévelygő gyermek az anyai szoknyába.

Nézd csak, mily törékeny ez a kérészálmú élet,

miben elgyengült hang már az a madárdalos ének,

mi egykor oly mélyre lopta szívünkbe magát,

hogy azt hittük örökké tart e vidám csacsogás.

/Kun Magdolna/

Aranyosi Ervin: Nevess többet!

Ha a mai napot nem mosollyal kezdted,

jó lesz, ha humorod hamar kifejleszted.

Mert a mosoly nélkül elszaladó napot,

életed folyamán már nem pótolhatod.

Ezért minden napra legyen az a terved:

reggel a napodat mosolyogva kezded!

Fűszerezd meg kedved gyakran nevetéssel,

a vidám percekről többé sose késs el!

Szabó T. Anna: Van egy világ

"Van egy világ, amit belülről ismerek,

és nem tudom, hogy oszthatnám meg veled,

mert fontosabb a szavaknál, ez mindig kiderül –

én benne vagyok és itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,

és elmerülnék most magamban,

de hadd legyek mégis itt veled:

te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

Van egy világ, amiben mindig csak ma van,

ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam,

a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem,

nekem legbelülről kerek az életem.

Az én világom oszthatatlan,

és elmerülnék most magamban,

de hadd legyek mégis itt veled,

mert belülről tudom, hogy így szeretsz,

te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

A nagyvilágban nem vagyunk egyedül,

erre kevés a szó, ez mindig kiderül –

mindenki külön világ, mégis értünk emberül,

mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,

és elmerülnék most magamban,

de hadd legyek mégis itt veled,

mert belülről tudom, hogy így szeretsz,

és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!"

Aranyosi Ervin: Kívánok teljes életet

Kívánok neked napsütést,

hogy elfeledd a szürkeséget,

s esőt, hogy jobban megbecsüld

a napot, ami téged éltet.

Kívánok sok-sok boldogságot,

mely gazdagítja szellemed,

és fájdalmat, hogy értékelhesd,

ha apróbb öröm jut neked.

Kívánok olyan gazdagságot,

mi teljesíti vágyaid,

és veszteséget, hogy megbecsülhesd,

amikor van már valamid.

Kívánom azt, tanulj meg élni,

s taníts meg erre másokat,

úgy hagyj nyomot a föld porában,

hogy valóra váltasz álmokat.

S mikor utad végére értél,

jól esik majd, hidd el nekem,

már elmondhatod önmagadról,

hogy: – Teljes volt az életem…

Pásztor Piroska: Gondolsz-e rám?

.

Ha fáradt csendben fürdik a táj,

s az égen alkony ver tanyát,

szobádban sápadt félhomály,

gondolsz-e rám?

.

Ha egy csillag ablakodon bekandikál,

a hold ezüst hálót von reád,

halkan súgva jó éjszakát,

gondolsz-e rám?

.

Ha cirógat a napsugár,

a szél hajadban táncot jár,

vízcseppben ott a szivárvány,

gondolsz-e rám?

.

Ha a természet szép ölén,

ámulsz színei özönén,

hallod az erdő lágy szavát,

gondolsz-e rám?

.

Ha gondtól roppan a vállad,

s nincs féltő, vigyázó társad,

mikor az élet nagyon fáj,

mondd:

gondolsz-e rám?

Juhász Gyula - Egy virágért

Mit adjak egy virágért, mint virágot?

Egy verset, mely a szívemből terem,

A szívemből, mely könnyeimmel ázott,

Mint a mező ködülte éjeken.

.

Mint a mező, mely akkor terem éppen,

Ha jól felszántják viharok s ekék.

Ó viharom, én rettenetes évem,

Elég volt nékem, több is, mint elég.

.

Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak

És ültem mélyén a fekete kútnak

S hallgattam, amint sorsom varja károg.

.

S valaki egyszer azt üzente:higgyek,

Egy fehér rózsát e mély kútba hintett.

Mit adjak egy virágért, mint virágot?

Nyakó Zita

Kisfiamnak

Csak telik az idő,

s te egyre okosabb vagy,

szemedben ott ragyog az élet,

mindenhol nyomot hagy.

Lépteid mentén kivirágzik a táj,

érintésed nyomán

elmúlik minden ami fáj.

És csak telik az idő,

s te vagy a legfontosabb nekem,

ha rám nevetsz, ha átölelsz,

veled együtt dobban a szívem.

Kicsiny ujjaid nyomán, minden újraéled,

benned virágzik, fejlődik,

minden ami számomra az élet.

És csak telik az idő,

és még jobban féltelek,

és még a széltől is óvlak,

és még jobban szeretlek.

Juhász Gyula

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szívemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt,

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Szabó Lőrinc: VASÁRNAP...

Az éjszaka tündér kezével

kihímezte a réteket.

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! - mondom jobbra-balra,

minden virágnak köszönök,

látogatóban vagyok én itt

ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,

minden szép, minden érdekel.

Pedig tegnap, szombaton este,

de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,

a remény, mint a nap, fogyott.

Mi lesz? - kérdeztem és gyülöltem,

ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyülöltem,

és nem jött pénz, és este lett.

Aztán az éj ezer virággal

hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,

ünnep van, pénz nem lesz ma se,

nézem, hogy ring sárgán a zöldben

a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,

a hátán hempergő csikót,

s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,

hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem és az erdő

mint zöld város tolong körül,

s kívül az emberi világon,

minden társadalmon kivül,

túl kötelességen s reményen

egészen jól érzem magam:

holnapig már nincs mit csinálni,

örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,

hajszolt és megcsalt a remény:

reménytelenül, megnyugodva

heverek a tisztás gyepén,

és oly jó ez a felelőtlen,

embertelen semmittevés,

hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő

s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, - de mire kimondom,

már tűnik is a fájdalom,

nincs tegnap, nincs igazi holnap

ezen a gyönyörű napon, -

s egyszerre, boldogan, felugrom,

hogyne! hisz már érezni, hogy

lassankint vers lett a panaszból,

amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!

Rendben van! És megyek tovább:

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, gyönyörű világ!

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.

Kovács Sándor - Mezei virág

Köszöntelek te kis virág,

Veled szebb ez a nagy világ,

Díszíted a mezőt, rétet,

Festőpalettán a képet.

Lányok kezében a csokor,

Hajukban is illatozol,

Méhek dongnak, gyűjtik mézed,

Édenkertet felidézed.

De most változik a világ,

Mi lesz veled te kis virág?

Múlik a nyár, ősz közeleg,

Zord időben mi lesz veled?

Ha jönnek az őszi szelek,

Hullanak a falevelek-

Földig lehajtod a fejed,

Nem kedvez a hideg neked.

Mielőtt december eljő,

Magvakat sodor a szellő-

Megforgatja őket szépen,

Aztán szétszórja a réten.

Átalusszák ők a telet,

Fújhatnak a hideg szelek,

Tavasszal majd felébrednek,

Mezei virágok lesznek.

Juhász Gyula: Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

1912.

"A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis mindörökké

A mának arca tűn elő.

(...)

Ezért ha illan ez az év is,

S a múltba szállva szétomolt,

Lelkedben ott a kincs örökre,

Amely valaha benne volt."

Mihai Eminescu

Pocsai Piroska - NE SIESS!

Ne siess,

Az idő úgyis rohan,

Ami neked jutott,

Azt éld meg boldogan!

.

Ne siess,

Sétálj az ég alatt,ön

Csodáld színe kékjét,

Míg az idő halad!

Ne siess,

Lásd meg a csodát:

Zöldellő fákon a mohát,

Évgyűrűibe rejtett korát,

Virágszirmon a szorgos méhet,

Amint gyűjtögeti neked a mézet,

Halld meg a madarak énekét,

Amint fiókáinak zengi életét.

Nyisd ki füled a tücsökzenére,

Szíved a napsugár melegére,

Sétálj a park bársonyos gyepére,

Halld meg, mit mesél a szél,

Lágyan susogva hozzád beszél!

.

Ne siess,

Hamar leég a gyertya lángja,

Jusson időd barátra, családra!

Ha kínálsz feléjük egy teát,

Legyen a tányéron keksz és marmelád.

Feléd nyújtja kezét gyermeked?

Öleld meg, mondd, hogy szereted,

Ha tett is olyat, mivel megbántott,

Éleszd magadban újra a lángot,

Zárd palackba a vélt haragot, s

Adj szívedből egy újabb darabot!

.

Lassíts,

Az idő úgyis rohan,

Ezt elfelejtik sokan!

Szelektálj, mi fontos, mi az, mi nem:

Nem kell megfelelned úton-útfélen,

Mert ha átrepül feletted az őrangyalod,

Másként festeni a múltat hiába akarod,

Az ecsetet a kezed leejti, s itt hagyod.

Sárhelyi Erika: _Mintha vihar jönne_

"Ma jó volna kicsit messze menni

- nem örökre, elég egy kiskabát -,

csak pár üres órát zsebre tenni,

s úgy futni járatlan utakon át.

Elveszni, mint kit nem is keresnek,

csak áttűnni titkon, mint őszbe a nyár.

Csuklómon - tik-tak - vernek a percek,

indulnom kéne, mert valami vár.

Ma közel a távol, megérintem,

s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,

egyikük máris fogja a kezem,

lehet, egy pár napra vele megyek.

Hívnak a messzik, a holnemvoltak,

ma zavar a máskor jól eső csönd,

még ma jöjjön el hozzám a holnap,

kicsi és szűkös most nekem a Föld.

Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,

vajúdó ég alatt rohan a szél.

Kitárt karokkal állok elébe,

vigyen el messze - ha hazakísér."

"Ugye mennyi a szép?

Csak látni kell,

s magunkkal

szívünkben vinni el."

(Rajki Miklós: Látni c. verse - részlet)

Váci Mihály:

Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább

a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve

ne is tessék.

Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,

hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,

hogy meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,

és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

- azt se, hogy szeressék.

Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el

egy-egy estét

Várnai Zseni: CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna a szavam

Ha simogatni tudna a szavam,

Mint lágy, becéző szellemkezek:

Szavak virágát hinteném rátok,

Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,

Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,

És elkendőzné a vérző valót;

Hogy ami fáj, az ne fájjon…

Figyelj rám, mintha jel volnék,

Keress úgy, mintha nem volnék,

Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék,

Fizess úgy, mintha szolgálnék,

Evezz úgy, mintha tó volnék,

Melengess, mintha jég volnék,

Etess úgy, mintha éheznék,

Itass úgy, mintha szomjaznék,

Olvass úgy, mintha vers volnék,

Halgass úgy, mintha dal volnék,

Szeress úgy, mintha jó volnék.

(Nagy Bandó András)

Aranyosi Ervin : A nyugalom padja

Látod ezt a padot? A nyugalom padja.

Értékét a rajta töltött időd adja.

Mert, ha magányosan leülsz megpihenni,

az élet szépségét tudod számba venni.

Rá tudsz csodálkozni a gyönyörű tájra,

s élvezed a léted, anélkül, hogy fájna.

Látod ezt a padot? Ez egy csodás bútor!

Távol tart bánattól, haragtól és bútól!

Mikor kedveseddel idelátogattok,

a harmóniának fénylő esélyt adtok.

Ez a pad egy csoda, felemeli lelked,

e helyt sikerülhet életcélra lelned.

Hallgass a szívedre, csillapítsd le elméd,

jó lenne, ha vágyad, érzésed figyelnéd.

És a pad majd segít, hogy önmagadra leljél,

csak a belső hangra, érzésre figyeljél,

s mikor felállsz innen, s haza indulsz végre,

rájössz, nem szorulsz már többé segítségre!

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam,

a meleget, a patakok hűs vizét.

Nyár volt, de én az őszt vártam,

a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.

Ősz volt, de én a telet vártam,

a ropogós havat, és a karácsony örömét.

Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,

a rügyfakadást, a nap melegét.

Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni,

szabad és önálló.

Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,

érett és sokat ismerő.

Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni,

ifjú és szabad lelkű.

Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni,

tevékeny élettel.

Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

(Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)

Dsida Jenő:

Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben

Immár tudom, hogy nem maradnak itt

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben

Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása

Fagyos viharként száguld mindenik

Mögöttük sír a kertek pusztulása

S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék

A vihar szárnyán mindez elrepül

Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég

Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre

Én felettem is végigzúg a szél

Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje

Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra

Nem hall ajkamról senki sem panaszt

De most szívemnek még egy vágya volna

S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten

Az összes szelek, mind, egyszerre át

Ne várjon rájok elfásulva lelkem

Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan

Mind külön fájjon, sajogjon nekem

És mindegyiket nagyon megsirassam

És minden könnyem egy-egy dal legyen.

Figyelj rám, mintha jel volnék,

Keress úgy, mintha nem volnék,

Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék,

Fizess úgy, mintha szolgálnék,

Evezz úgy, mintha tó volnék,

Melengess, mintha jég volnék,

Etess úgy, mintha éheznék,

Itass úgy, mintha szomjaznék,

Olvass úgy, mintha vers volnék,

Halgass úgy, mintha dal volnék,

Szeress úgy, mintha jó volnék.

(Nagy Bandó András)

Várnai Zseni: Néma bánat

Én úgy igyekszem megnyugodni:

már a szívem sem mer dobogni,

lélegzetem is visszafojtom,

és ami fáj:én ki nem mondom,

csitítom magam,hogy ne sírjak,

hogy semmi szomorút ne írjak:

maradjon meg a néma bánat

ott bent a szívben önmagának!

Kinek beszéljek,tán a szélnek?

Vagy fönt a ködös,szürke égnek,

esőnek,hónak,zivatarnak,

panaszkodjam a hideg falaknak?

Papírra róni is hiába,

belesikoltani a világba

nem érdemes:a néma bánat

maradjon meg csak önmagának!

Ha olykor érzem:tűrhetetlen!

És nem bírom már türelemmel,

hogy így maradtam,így kifosztva,

kedveseimtől elrabolva,

hogy mérhetetlen messze élnek...

kinek zokogjam,tán a szélnek?

Szívemben elbődül a bánat,

de csak befelé önmagának!

És,hogy a hangját én se halljam,

összeharapom lázas ajkam,

a jajkiáltás föl ne törjön,

inkább a lelkem összetörjön!

Minek a szív,minek a lélek?!

Már nem tudom,miért is élek,

mért húzom,húzom,mint az állat

e sorsot,amely csupa bánat.

Csak nézek,nézek esdekelve,

egy villanásnyi fényt keresve...

s szemembe bús szemek merednek,

és könnyek,könnyek permeteznek!

Ki tette ezt,mi történt itten?

Nem tudja más csak,csak fönt az Isten,

de hangtalan sírjon a bánat,

csak bent a szívben önmagának!

Csitulj szívem,ne merj dobogni,

csak hagyd a lángot ellobogni,

már ami fáj,ki nem sikoltom,

lélegzetem is visszafojtom,

a néma fájdalom beszéljen,

helyettünk a nagy ég ítéljen...

s maradjon csak a mély búbánat

ott bent a szívben...önmagának!

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha áltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell…

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jó barát már egy se vár –

…szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

„Szerencsés legény”.

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Magyar fordítás: Lányi Sarolta