Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kun Magdolna: Útra készen...

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár,

útra kerekedik minden gólyapár,

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,

miközben piros csőrükre könnyeik hullnak.

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.

Tudom egyszer én is messze költözöm,

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,

de majd magammal viszem azt az emlékképet,

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.

Dr. Papp Lajos szívsebész verse: AZ ÉN MIATYÁNKOM

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe.

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, -reményteljesen,

S fohászkodj: Miatyánk, Ki vagy a mennyekben!

Mikor a magányod ijesztően rádszakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "Rossz",- erre van Istene!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, -és hittel rebegd,

Uram! Szenteltessék meg a Te neved!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó, "Lélek",ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, -hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!

Mikor belédsajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól eggyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne...!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, -Hajtsd meg homlokod,

S mond: Uram, legyen meg a Te akaratod!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdagság" milliót költ, hogy éljen,

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, -tedd össze két kezedet,

S kérd: Uram! -Add meg a napi kenyerünket!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül,- sőt - ellen támadsz,

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "Őt"!...

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram!- Segíts! -S bocsásd meg vétkeimet!

Mikor hittél abban,hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak,...!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!- Megbocsátok az ellenem vétőknek...

Mikor a "nagyhatalmak", a békét tárgyalják,

Mikor a BÉKE sehol!- Csak egymást gyilkolják!...

Mikor a népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: Miért tűröd ezt?

Istenem MIATYÁNK!

Ó, "Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba,- s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "Rossz", támad, tombol!

Uram! Ments meg a kísértéstől!

Ments meg a gonosztól!!! ÁMEN

UTÓHANG:

S akkor szólt a Mester, kemény szeliden,

Távozz Sátán, SZŰNJ vihar! Béke, csend legyen!

Miért féltek ti, kicsinyhitűek?...

Bízzatok! Hiszen én megígértem nektek,

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!...

Hűséges kis nyájam, én pásztorod vagyok,

S a végső időkig, - veletek maradok!!! ÁMEN

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Nyiraty Gábor: Ál/arc

Van, hogy leveszem az álarcomat,

És megmutatom valódi arcomat,

szívemet, a százszor összeragasztottat.

Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják,

Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák,

Mégis van, hogy néha hibázom,

És amikor nem kell, akkor is kitárom.

Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet,

Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével,

S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe.

Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel,

Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel,

De soha nem adtam fel, sose tettem,

És szívem darabjait egyesével,

Újra és újra összeszedtem.

Egyre ritkábban veszem le álarcomat,

Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat.

Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket,

Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.

Nyiraty Gábor: Életút mögöttem

Mögöttem egy életút,

mégsem vagyok életunt,

ami elmúlt, az elmúlt,

szépen, lassan elnémult,

de az emlék visszahúz

olykor akaratlanul,

s meglátom önmagam,

kit álarc nem takar,

s abban a másodpercben

minden tiszta és csendes,

csak én és a lelkem

állunk szemtől szemben.

Zagyi G. Ilona: Csak ölelj át...

Mikor gyönge vagyok,

ha elveszni látszom,

mikor szívembe mar,

bár az erőset játszom,

csak ölelj át...

Mikor bent marad a szó,

a csönd vállamra ül,

mikor túl sok a kérdés,

s nem bírom egyedül.

Csak ölelj át...

Mikor elhagyottá dermed,

a rideg valóságom,

mikor homályos a holnap,

a jelentől még fázom.

Csak ölelj át...

Mikor egyszerűen csak

a közelségre vágyom,

mikor gyógyít az érintés

te űzd el magányom,

csak ölelj át...

Kálnay Szabó Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra, fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni.

Tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Áprily Lajos: Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!

A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,

ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,

ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:

elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,

léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg

s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-

szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Aranyosi Ervin

Tavaszról álmodom

Tavaszról álmodom, zöld bársonyú rétről,

virágszirmot bontó, langyos napsütésről.

Rügyekkel díszített, ébredező fákról,

szerelemtől hangos sok-sok kismadárról.

Tavaszról álmodom, csobogó patakról,

vígan fickándozó, apró kis halakról.

Egy rám váró szívről, míg az erdőt járom,

aki én reám vár, talán megtalálom.

Tavaszról álmodom, hisz most kihűlt minden,

sötét felhők szállnak, fent az égi szinten,

a Nap is bujdokol, szégyell előjönni,

gyenge most a fénye, nem tud tündökölni.

Tavaszról álmodom, s hiszem hamar eljő,

a hótól megtisztul a sok sötét felhő,

s remélem a tavaszt nem hiába várom,

eljön, amikor kell, ha véget ér az álmom…

Wass Albert: Február

Köd imbolyog az ólmos, szürke égen,

A völgy kietlen, a mező halott

Nem csillan fény a dombok tó-szemében,

Borzongnak a tölgyek sötét alakot.

Olvad a hó a hegyormokon,

S a néma fenyves lágy szellőt szitál,

Itt -ott fehérlő tiszta foltokon

A zúzmarás tél búcsú-képe áll.

A szirteken nem harsog a patak,

A fű nem zöldül, s nem zeng a madár,

Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt

A nagy természet új életre vár.

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Kányádi Sándor: Február

Reggel

.

Reggel

az ember

ki se lát,

annyi, de annyi

jégvirág

nyílott az éjjel

az ablakon.

És szánkáz a szél

az utakon.

.

Délfelé

Ereszt

az eresz:

csöpp-csöpp-csurr!

Izzad a hó és

kásásul.

Fázik a hóember,

didereg.

Kacagnak rajta

a verebek.

.

Estefelé

Bújnak a cserepek

alá a verebek:

csip-csirip.

Hideg van, hideg

a mindenit!

Az ablak üvege

citeráz, szaporáz.

Az ajtón ijedt kis

szelecske kotorász.

Brummog az erdő is,

dörmögő hanglemez.

Morog a medve.

Ébredez.

Február Kökény Éva

Már tavaszillat

volt a levegőben,

s kíváncsi fejét

kidugta a hóvirág,

de nézd!

Újból rohamra

indul a tél:

rázza ablakom,

kopog, zenél –

s kint az utcán

újból tépi a ruhám,

az arcomba

megint zord

havat hord

a metsző hideg szél.Február Kökény Éva

Már tavaszillat

volt a levegőben,

s kíváncsi fejét

kidugta a hóvirág,

de nézd!

Újból rohamra

indul a tél:

rázza ablakom,

kopog, zenél –

s kint az utcán

újból tépi a ruhám,

az arcomba

megint zord

havat hord

a metsző hideg szél.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek…

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tied, kölcsönveszik,

a közkönyvtárban elveszik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik, elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad,

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég —

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költő se lesz, és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyőd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz,

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacilusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erőt

mozgatnak, mint a földgolyó —

memóriádból szedd elő,

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyűgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed —

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hova mégy? Lelked elfagyott,

mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn,

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegő az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

S mire való volt és mit ért

az ember, ha ily véget ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet.

Radnóti Miklós: Tél

Hóbafagyott levelet

kaparász dideregve a szellő.

Duzzadt, mint tele zsák:

hóval telik újra a felhő.

Nincsen csillag, a fák

feketéllő törzse hatalmas.

Megfagy az őz nyoma is.

Készül le a völgybe a farkas.

Gyönyörű az élet!

(Ismeretlen szerző műve)

Gyönyörű az élet, bár néha nem értem

Vannak percei, mit nem kéne megélnem.

Én tehetek róla?

Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem,

ezt szívemből hiszem!

Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,

pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.

Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,

néha elfeledném az összes valóságot!

Sokszor volt fájó, csúfos az egész,

de talán most a rossz a múlt ködébe vész.

Most talán már jó lesz, minden pillanat,

valóra válhat egy meseszép gondolat.

Így kell már lennie!

Elég volt a rosszból, a félelmekkel teli, pokoli napokból!

Nem vagyok öreg még, annyi minden várhat,

meg kellene érnem a rám váró csodákat!

Nem tudom, mi jön még, de szeretnék élni

boldogan, vidáman szépeket megérni!

Kun Magdolna: Útra készen

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár,

útra kerekedik minden gólyapár,

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb,

miközben piros csőrükre könnyeik hullnak.

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember,

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel,

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll,

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.

Tudom egyszer én is messze költözöm,

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm,

de majd magammal viszem azt az emlékképet,

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.

Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:

havas a hegyek teteje,

sehol egy árva virág –

zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,

csoda történik a hegyen:

kibújik a hóvirág,

s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:

itt a tavasz nemsokára,

kizöldülnek mind a fák –

Isten hozott, hóvirág!

"Keresd az örömöt! Ott van körülötted!

Szépséget találni, hidd el, nem nehéz!

Ne hidd hogy a mosolyt, mint ruhát kinőtted!

Vidáman, jó kedvvel mindig többre mész!

Keresd a világnak az élhetőbb részét,

nem szenvedni jöttél, érezd jól magad!

Keresd a jó utat, emelt fővel nézz szét,

ha kéred, az Isten minden jót megad!

Bármire is vágynál, teljesülhet álmod,

képzeld el, hogy megvan áhított csodád!

Egyszer csak magaddal épp szemben találod,

ne állj meg az úton, menj felé tovább!

Keresd az örömöt! Ott van körülötted!

Éltető Nap ragyog benned és fölötted!"

(Aranyosi Ervin: Keresd az örömöt!)

Dante: Alighieri idézetei

Oly furcsák vagyunk mi emberek

a lelkünk sír, az ajkunk meg nevet.

Egymásról azt hisszük,

hogy boldogok talán,

s irigykedünk is egy-egy boldog szaván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,

hogy gondolatai tiszták és szabadok.

Nem vesszük, dehogy

vesszük észre,

hogy könnyek égnek lángoló szemében.

Különösek vagyunk mi emberek.

A lelkünk sír, az ajkunk meg nevet.

Hazugság az egész életünk,

hisz akkor is sírunk,

ha nevetünk.

Mentovics Éva: Az én anyukám verse.

Szemed tükre mint a gyémánt,

úgy tündököl, úgy ragyog…

elmondtad már milliószor:

legszebb kincsed én vagyok.

Mesét mondasz lefekvéskor,

simogatsz, ha felkelek,

s hogyha néha úgy visítok,

hogy az ég is megremeg,

kifürkészed, mi a gondom,

megtörlöd a szememet,

hiszen tudod, mindent megold

az anyai szeretet.

Elnézted, ha céklalével

pacáztam az ebédnél,

s éjjel, hogyha lázas voltam,

borogattál, meséltél.

Ápolgattál, pátyolgattál,

így telt sorra napra nap…

most már tudom, hogy az anyák

éjszaka sem alszanak.

Te vagy az én őrangyalom,

hogyha hívlak nem késel.

Tudod anyu, úgy szeretlek…

nem mondhatom elégszer.

Kristina Calu - Elfáradtam

Elfáradtam, kimerültem

Elfogyott az erő belőlem

Bántó szavak kötnek gúzsba

Sötét pillantások vájnak húsba

Elbújok oda, hol nem találnak

Egy helyre, hol nem lel rám a bánat

Apró kis zug, mi elég nekem

Becsukott szemem mögött a végtelen

Feltérképezem az ismeretlent

Felidézem magamban a szertelent

A mindig vidám, elnyűhetetlent

Ki olykor talán mások agyára ment

Ez voltam én egyszer régen

S leszek-e még, most ezt kérdem

De válasz nélkül maradok

A legtöbb a remény, mit kaphatok

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra fácánra,

koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki,

kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba,

békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni,

tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Ma van "A magyar kultúra napja."

( A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kézirat csomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a HIMNUSZ kéziratát. )

KÖLCSEY FERENC: HIMNUSZ

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

Hétköznapi Blues

A hajnal fényeiben ott van a remény;

egy szelet boldogság, egy kicsiny tünemény,

egy zaj, amit értesz, egy képet, amit látsz,

egy reggeli kacsintás, amit vissza-vissza vársz.

Hétfőn még nem érted mennyi új vár rád,

Kedden csak bámulod, mint a tükröd sugarát.

Szerdán köztes vagy, émelyegve vársz,

Csütörtökön feléled benned az a láz.

Pénteken letojod mi volt az elején,

Szombaton csak ragyogsz, akár a diadém.

Vasárnap sírni vágysz, de gyorsan elveted,

mert Hétfőn - még, ha nyögsz is -

átírhatod egy kicsit ezt az életet.

Aztán megszokod az élet zötyögéseit,

aztán megszokod a magad tévedéseit.

Aztán megszokod lassan a napok sóhaját,

aztán megszokod lassan a lelked mosolyát.

(Papp Ádám)

Radnóti: Tétova Óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.