Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

KÁNYÁDI SÁNDOR: Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet:

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

KÁNYÁDI SÁNDOR: Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet:

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Kökény Éva: Április

Ablakom alatt lombos fákon

ringanak énekes madarak.

Cserregnek, csivitelnek,

csúfolják az áprilist,

a bolondos hónapot,

mely ellopta a tavaszt,

adott helyette telet,

áprilisi havat, majd

rögtön utána vidám,

szívet derítő nyarat.

Ellen Nitt:Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tengerfenék

derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha

csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melyből ott

gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva előre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.

Aranyosi Ervin

Április első napjára!

Kibomlott a cipőfűződ,

meg ne botolj, el ne ess!

Á, ez csak egy tréfa volt,

hogy tiszta szívből, jót nevess!

Legyen ez a nap, a napod,

mert a törvény kimondja,

akit viccel csőbe húznak,

az április bolondja!

De ne aggódj neved miatt,

én sem azért csinálom!

Nevetés a legvidámabb

dolog, itt a világon.

Ám ne csak egy napig nevess,

váljon inkább szokássá,

és a mai kis tréfákért,

szívedből megbocsássá’!

Várnai Zseni: Éveim

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, – én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek…

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!

Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Zelk Zoltán: Mit mondanak a madarak

Hát te igazán megérted,

mit a madarak beszélnek?

nemcsak csipegnek, pityegnek,

fütyülnek és csiripelnek?

-Ó, dehogyis, szólnak mást is,

van őnekik szavuk száz is,

vagy talán még ezerszáz is!

.

Cinke

Hallgasd csak a cinegét,

azt mondja, hogy: "Nyitnikék!

Elolvadt a hó, a jég

ne aludjon kert, a rét,

az a dolguk: nyitni, nyitni,

virágot, rügyet kinyitni,

nyitni, nyitni, nyitnikék!"

Nem mindig ilyen vidámak,

mikor téli ágra szállnak,

eledelre nem találnak,

panaszkodnak: "Nincs... nincs...

nincs...

Itt sincs...itt sincs, sincs, sincs,

sincs..."

Ha valamit mégis lelnek,

még akkor sem örvendeznek,

mert keveset ád a tél-

mondják is, hogy: "Kicsit ér!"

Kicsit ér! Kicsit ér!

.

Rigó

Hát most milyen madár szól itt?

S hallod, éppen téged szólít

téged szólít, tőled kérdi,

tudsz számolni? Mondd meg néki,

ezer fán mennyi dió.

Ha nem felelsz, hát megmondja,

tavaly ősszel megszámolta,

ezer fán annyi dió,

hogy éppen egy millió!

Fiú! Fiú! Millió!

Millió! Millió!

.

Pacsirta

Ez meg milyen madár lehet?

Túlszállt már három felleget,

s mindjárt eléri az eget!

A pacsirta! ki más lehet?!

Mindig csak az eget járja,

földön fészkel, égen szárnyal,

sohase röpül a fára!

Figyeljed csak milyen tréfás,

jókedvű a mondókája:

"Felmegyek!

felmegyek!

megnézem

az eget!

Kérek ott

szekeret,

lovat és

szekeret!"

Jó tanács....

Ha elfáradtál, mert elmúltak az évek,

ne csüggedj, keress a korodnak megfelelő szépet.

Ami mellett fiatalon elmentél rohanva,

most ráérsz megnézni, botra támaszkodva.

Nevess, nevess, a bajt soha ne keresd,

örülj a mának, holnap már rosszabb is lehet.

Keress barátokat, bánatodat oszd meg.

Ha osztasz bármit is, egyre kevesebb lesz.

Soha ne hidd, hogy sorsod a legrosszabb,

mindenki magát hiszi a legnyomorultabbnak.

Légy vidám - mert teljesen mindegy -

az élet úgysem áll meg, és úgy sokkal könnyebb.

Ne sajnáltasd magad, légy arra büszke,

sok mindent átéltél, és mégsem törtél össze.

És mert visszahozni semmit sem lehet,

fogadd el így, és élj emberhez méltó, derűs életet.

Elmúlik a legszebb nyár is, néhány szép nap vége máris,

Tegnap még oly színes kertek színeiktől búcsút vesznek,

Útra kelnek fecskék, gólyák, őszi szél jár erdőt rónát,

Egy nap minden arra ébred, jégvirágos, fagyos tél lett.

Azt hittem, hogy megtaláltam benned, kire mindig vártam,

Aztán te is útra keltél, csalfa szívvel másé lettél,

Koldusaként a világnak, irigye vagyok a nyárnak,

Hisz a nyár még visszatérhet, de én nem láthatlak téged.

MÓRA FERENC - A SZÍV

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kelni,

Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése új talány:

Onnan szalad, hol rája várnak

S hivatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Visszalopódzzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.

Az út felén túl

Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,

nem maradt hang: a semmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelző zászló.

A magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat,

és voltál tűrés, és lettél alázat.

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,.

Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság:

a mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

s mindezt beláttad, és mindezt megélted,

és be tudsz állni a legszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsod fejedelme!

Tóth Árpád: Március

Március hónapra nem vagyok zavarban:

Ibolyadivat lesz a barna avarban,

Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken

Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.

.

Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,

De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,

Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,

S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.

.

Petőfi hónapja! közibénk suhanva,

Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,

Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,

Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!

"Azt mondják,hogy minden csillag egy-egy ember sorsa,

Azt mondják a csillagokban minden meg van írva.

Életünket elkiséri fenn a magas égen,

És egy fáradt őszi esten kialszik a fénye.

Azt mondják,hogy mindörökké nem élhet az ember,

Mert a földi vándorutak véget érnek egyszer.

Fénylő csillag maradj még az emberek reménye,

Hogy a földi boldogságát mindenki elérje."

Somogyi Zsolt

" Álmodj egy szép világot, hol tenger a fény:

ott ahol a béke az égig ér,

Álmodd,hogy a szeretet örökké él,

a szívekben derű és senki nem fél,

Álmodd, hogy álmaid valóra váljanak,

és elkerül minden, mi szívednek fájhat. "

Garai Gábor

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam,

a meleget, a patakok hűs vizét.

Nyár volt, de én az őszt vártam,

a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.

Ősz volt, de én a telet vártam,

a ropogós havat, és a karácsony örömét.

Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,

a rügyfakadást, a nap melegét.

Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni,

szabad és önálló.

Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,

érett és sokat ismerő.

Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni,

ifjú és szabad lelkű.

Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni,

tevékeny élettel.

Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

(Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül),

Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!

Ha a csend beszélni tudna

Adamis Anna

"Ha a csend beszélni tudna

Négymilliárd hangon szólna

... Mindarról mi bennünk rejtve él

Vágydal szólna száz szólamra

Minden gondolat dúdolna

Milliószor visszafolyna

Ezer nyelven kavarogna

S a világnak nem lenne titka...

...Ha a csend beszélni tudna,

Hol nevetne hol meg sírna

Fekete és fehér volna talán

Víziók és vallomások

Érzések és hazugságok

Érzések és kívánságok

Megtörnének széttörnének

Tükör falán ha összeérnek..."

Öreg szívem

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, nem cserélhetem újra!

Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,

sírva, kacagva néha vissza-vissza nézek.

Mit tettem én? Mennyi jót, vagy rosszat?

Istenem még milyen feladatokat oszthat?

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, ki tudja, meddig bírja?

A legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,

két szép gyermek, kiknek életet adtam.

S, most végre már nagymama is lettem,

kis unokámat nézve, csak félve kérdezem:

Mondd Jó Uram, mennyi időt adsz még?

Láthatom-e hogy nő ez a kis csöppség?

Ígérem én, hogy jó bárányod leszek,

amit csak kérsz én mindent megteszek!

Csak még egy kis időt adj énnekem,

nézzem, hogy boldogul mindkét gyermekem!

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,

megkopott már, de talán még elbírja!

Tisztességgel elvégzem a munkám,

ott vagyok, ahol éppen szükség van rám.

Öreg szívem, mint vén hegedűn a húr,

elpattansz te is, ha úgy dönt majd az Úr!...

( Róna Katalin )

Somogyi Zsolt : HOGYHA ÚGY ÉRZED...

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje...

Körmendi László: Hogy várod a tavaszt?

Ha szívedben felejtesz,

mint csókot és vigaszt,

öröm hogy lesz benned?

Hogy hozol úgy tavaszt?

Hogy nyílik szerelem?

Ki nem szeret, az fél!

S kit megköt a félelem,

azt elnyeli az éj.

Vágyunk ölelésre,

mint gyenge újszülött.

Karunk kész ölésre.

Mennyünk elköltözött!

Megbocsátást várunk.

De megbocsátani

régen nem kívánunk:

Tegye meg valaki!

Hiszem, hogy van ember,

s az ember mögött álom.

Hiszem, felébresztem,

addig kiabálom:

Szívedbe rejtetted

csókodat, a vigaszt.

Szerelmed eltetted.

Hogy várod a tavaszt?

Aranyosi Ervin - Üres kézzel jövünk – megyünk!

Mikor a Földre érkezünk,

nagyon üres mindkét kezünk,

s mikor a Földről távozunk,

csak annyink lesz, amit hozunk.

Ezért ne is gyűjts kincseket,

a kincs, s vagyon mind itt reked!

Csak lelked lehet gazdagabb,

ha jól érezted itt magad.

Mi a tiéd e létben itt?

Ha vannak szép emlékeid!

Azt nem veheti senki el,

s viszed, ha egyszer menni kell!

Élményeid a kincs csupán,

időd ne vesztegesd bután,

élvezz ki órát, perceket,

örömmel töltsd fel lelkedet!

Szerezz örömet másnak is!

A jó érzés a drága kincs!

Ezt szórd a szélbe szerteszét,

s ez nem afféle szentbeszéd!

Szeress, örülj, legyél vidám!

Ne sajnálj eztán semmit ám!

Tedd teljessé az életed,

a szép vezesse léptedet!

A szép, a jó, s a szeretet,

s ne játssz másoknak szerepet!

Hisz angyal vagy, ha felfogod,

a boldogsághoz van jogod!

Amit adsz, vissza azt kapod,

tedd tartalmassá a napod!

Légy hálás persze mindenért,

ami öröm e szinten ért!

Ha egyszer eljön majd a nap,

mikor a menny visszafogad,

s Atyádhoz végre visszatérsz,

lelked mutatja mennyit érsz!

Kristina Calu - Valaki

Vagyok-e valaki, olykor ezt kérdezem

Mert néha nem érzem, hogy létezem

Csak kóborolok napjaim ösvényein

Így múlnak el lassan heteim, éveim

Mit kéne tennem, hogy érezzem a valamit?

Hogy lássam végre a tükörben a valakit?

Nem elég a jóság, a szívből jövő szeretet

Még mindig úgy hiszem, nem tettem eleget

Szeretnék végre az a valaki lenni

Ki úgy érzi, reggel érdemes felkelni

Látni magam előtt az élet értelmét

S nem azt gondolni, fáraszt az ébrenlét

Azt kérdezem: Te is voltál-e már így?

Százszor is, mosolyogsz, ez sokat segít

E mosolytól megrepedeznek kétségeim falai

Tán holnap majd elhiszem, hogy vagyok valaki.

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

Papp Ádám: Elengedem

"Lassú mozdulattal

törlöm át a lelkem.

Lassan engedem el,

ami itt maradt bennem.

Ami keserű volt, szegény,

s hittelen emlék.

Elengedem mindazt,

ami már nem szolgál rég."

Papp Ádám

Menj a szíved után..

Szíved a motor, szüntelen vágyadhoz

Finom segédeszköz, lelked támaszához

A szíved megmondja, hogy mikor és mit érzel

Gyűlölsz-e vagy szeretsz, vagy épp kiért vérzel

A szíved sosem tudja, mi mennyibe kerül

Sohasem számolgat, csak érez szüntelenül

Elvarázsol éjjel és elvarázsol nappal

Állandóan szeret... nem számol a bajjal

A szíved hű és igaz társad, mutatja az utat

De Te nem hallgatsz rá, csak könnyezed a múltad

Ő mindig megmutatja, hogy kivel mit is tegyél

De elméd sokszor hazug, nehogy boldog legyél...

A szíved majd könnyezik, és csak néha nevet

De ha veled nevet, boldog lesz életed

A könnyek igazgyöngyök, mik tanítanak Téged

Ha elmúlnak szerelmek, de egyszer visszatérnek

A szíved egy kiskapu a világ érzésére

Könnyes menedékhely lelked rejtekére

A szíved majd megsúgja, sírj-e vagy énekelj

De elméd csalódásán édesen átemel

A szíved jó búvóhely fájó bánatodnak

Az öröm könnyeinek, komor csalódásnak

Megbújhat még benne égő vad szerelmed

A szenvedélyek árja, hamvadó életed

A szívek nevetnek is, örök szerelmesek

Együtt emelkednek, lakói a mennynek

A szívek tűzben égnek és égetőn lángolnak

A szerelem hevében élve elhamvadnak

A szívek nem hazudnak, mint a sok szín elme

A szíved Isten adta, és van még szép kegyelme

Soha ne add fel majd a szívednek reményét

Úgy boldogan megnyered Teremtőnk kegyelmét

A szíved hatalmas kincs, ne tékozold rosszra

Becsüld meg akkor is, ha folyton csak zokogna

Ő minden pillanatban csak Teérted dobog

Hogy mit hoz életedbe? Kemény áldozatot.

Mikor lelkedre tör egy hőn fájó pillanat

Szíved halkan súgja, utad merre mutat

Ne aggódj hát, hogy mi lesz holnapután! ...

Hallgass az érzésre és menj a szíved után.

(Árvai Attila)

Aranyosi Ervin - A barátság gyógyít

Ha van egy igazán kedves, jó barátod,

kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,

kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,

aki odafigyel, kinek van rád gondja.

Aki szeretettel, sérült lelket ápol,

aki minden titkot megoszt önmagáról,

kivel együtt lenni felemelő érzés,

huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.

Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,

ki a bánatodat messzire hajítja.

Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,

ilyen barát mellett, nem kell neked orvos!

Múltad nem köt gúzsba, sőt a szép emlékek,

újra felemelnek, felvidítnak téged!

Együtt, jót nevetve néztek a világra,

nem érzi a lelked, hogy magányos, árva.

Mert lelketek tisztul a sok nevetéstől,

mikor megszabadulsz gonddal terhelt észtől.

Lelked, mint a madár, fent az égben szárnyal,

így repül az idő, egy kedves, jó baráttal.

Idős korodba is belefér a játék,

egy ilyen barátság, igazi ajándék!

Mikor elbúcsúzott a holnapot várod,

jöjjön és gyógyítson, vidám, jó barátod!

Kovács István: Ládák és polcok

Egy nagy ládában

cipeljük magunkkal a múltat.

Kidobni őket nem lehet,

életünk részei voltak.

Az emlékeket szelektálni

lehet, de feledni nem,

mert ott hátul a kis polcon,

minden- minden ott pihen.

A jelenünk?

Az egy kisebb láda.

Teteje soha nincs zárva,

Rendezkedünk mindig benne,

bár szinte hiába.

Mert a mát holnap át tesszük,

a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?

Egy kicsinyke doboz,

inkább csak egy zárt boríték.

Tervek vannak benne,

vágyak és titkok,

ezért ők a holnapok.

Reggelente,

ahogy nyílnak a borítékok,

lassan fogynak a holnapok,

rájövünk, már mi is múlt vagyunk.

És ha az utolsó láda is bezárul,

talán emlékei leszünk valakinek,

a polcon, ott, leghátul!

Múlik az idő

Mintha tegnap lett volna, mikor

Ajkadra kiült az a bizonyos vigyor.

De lám, múlik már az idő,

Az élet sodrása boldogságot vivő.

Egyik pillanat még kettőnk perce,

A másik pedig már egy fontos lecke.

Szempillantásnyi idő alatt változik minden,

S az élet mérlege hatalmasat billen.

Múlik az idő, s vele az önfeledt pillanatok,

De nem gond, jönnek még szép időszakok.

Múlik az idő, s az élet órája ketyeg,

A homokórában lévő homok lefelé pereg.

(Mácsik Liza)