Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Aranyosi Ervin : Őszi fák

Lám, a megfáradt fák

levelüket ejtik,

a nyár üde zöldjét

végképp elfelejtik.

Harmatcsepp a könnyük,

hajnalban zokognak,

meghajolnak szélnek,

múló évszakoknak.

Színes levelekkel

takarják a földet,

színpompás varázzsal

búcsúzkodnak tőled.

Ha lehull a levél,

álom száll a fákra,

színes avarszőnyeg

terül a világra…

***Konsztantyin Szimonov - VÁRJ REÁM***

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

*(Lányi Sarolta fordítása)*

József Attila: Anyám

A bögrét két kezébe fogta,

úgy estefelé egy vasárnap

csöndesen elmosolyodott

s ült egy kicsit a félhomályban – –

Kis lábaskában hazahozta

kegyelmeséktől vacsoráját,

lefeküdtünk és eltűnődtem,

hogy ők egész fazékkal esznek – –

Anyám volt, apró, korán meghalt,

mert a mosónők korán halnak,

a cipeléstől reszket lábuk

és fejük fáj a vasalástól – –

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!

Idegnyugtató felhőjáték

a gőz s levegőváltozásul

a mosónőnek ott a padlás – –

Látom, megáll a vasalóval.

Törékeny termetét a tőke

megtörte, mindig keskenyebb lett –

gondoljátok meg, proletárok – –

A mosástól kicsit meggörnyedt,

én nem tudtam, hogy ifjú asszony,

álmában tiszta kötényt hordott,

a postás olyankor köszönt néki – –

Demeter Attila: Téged kereslek

Téged kereslek minden dalban,

lágyan hullámzó nagy sóhajban,

megváltást hozó napsütésben,

esőben, szivárványfényben.

Téged kereslek fűben, fában,

az édesanyák mosolyában

Téged — a gyilkos szenvedélyben,

titkos, kéjjel telt ölelésben.

Téged kereslek minden Mában,

izzó, fájdalmas ragyogásban,

minden árnyékban, minden kékben,

forrásban, hegyi tó vizében.

Téged kereslek minden lázban,

életben, szívdobbanásban,

szavakban, mondatban és képen,

Téged — a kora ébredésben,

Csendben vagy könyörtelen zajban —

Téged kereslek — önmagamban.

Wass Albert: Mident újra kezdünk

Nem vetted észre? Naponta mindent újra kezdünk. Újra mosdunk, újra borotválkozunk, újra fésülködünk, újra öltözünk. Ujra megfőzzük az ételünket. Újra elmegyünk ide vagy oda. Újra dolgozunk, újra vesződünk, újra bosszankodunk, újra örvendünk, újra hazatérünk, újra lefekszünk. És ez így megy folyton, folyton.

Nem is lehet másként. A nap reggel újra felkel és este újra lemegy. Újra jön a szél, újra szállanak a felhők, újra esik az eső, újra kiderül az ég. Újra, mindig újra. A természet örök rendje ez és mi kötve vagyunk a természethez, mint a növények, vagy mint az állatok.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Minden vagyonodat elvesztetted. A virágok is elvesztették színpompás ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt. Azért ne hidd, hogy most már többé sohasem fognak virágozni.

Életed, megszokott munkád kerete szertehullott. Itt állasz puszta kézzel, egyetlen szál ruhával és nem tudod, mihez kezdhetnél, mert ilyesmi még nem történt Veled.

Nézd a költöző madarakat. Fáradt csapatokban most térnek meg tengeren túlról. Semmijük sincs, igazán semmijük. Csak az a két kis fáradt szárnyuk. Szinte ájultan hullanak alá pihenni a bokrok közé.

De holnap reggel, ha felkélsz a nappal és kijössz ide, hogy megkeressed őket: vidám füttyüket messziről hallhatod már. Fürgén szökdelnek az ágak között, hernyót keresnek és száraz mohát a fészekrakáshoz. Figyelheted, milyen vidáman hordozzák csőrükben a vékony gallyakat s fonnak belőle nótaszó mellett új otthont fiaiknak.

Amiért ember vagy, azért tanulhatsz még sokat a madaraktól.

Az ősz vándorútja / Mentovics Éva

Árnyas erdők ösvényein

látták jönni már az őszt.

Fény cikázott, levél perdült

fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben

vándorolt, míg este lett,

aranyszínt szórt völgyre, dombra,

halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,

diót vert a határba’,

hol az almát, körtét, szilvát

teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett

sok-sok ízes gyümölcsöt,

s izgatottan leste-várta;

sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit

rázogatta, borzolta,

somot, bicskét, kökényt

érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel

erdőt, mezőt úgy takart,

hogy a dermedt, fagyos tájon

biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén

nem nőtt vaskos, nagy bunda,

elbújna a cudar téltől,

s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hócsipkéjét

borította a tájra,

tarka gúnyás őszünknek csak

rőt subáját találta.

" Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót. "

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad..."

Reményik Sándor költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja 1941. október 24-én hunyt el.

A gyönyörű sorokat az Akarom című verséből kölcsönöztem..

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

A szép őszi estében valami

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó,fáradt föld felett

a kék ég,s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás,s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya,búcsúfénye -

az,amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében ( ford: Szabó Lőrinc)

Mese az elveszett wifiről

Vendégségbe jött ma hozzánk

egy városi kisgyerek.

Táblagépét szorongatva

- Nincsen wifi? - pityereg.

- Gyere velem édes lelkem!

Kézen fogom s vezetem.

Egy életem, egy halálom,

én a wifit meglelem.

Kezét nyújtja, mosoly ragyog

- Vajon hová bújhatott?

Huncut wifit a nyúlólban,

bizony mondom elkapod.

Közben Buksi is előjön

üdvözli a vendéget.

Farkcsóválva vakkant kettőt,

bárányunk is felbéget.

Táblagépét nyújtja felém

- Ugye kicsit megfogod?

Biz a kezem elengedte,

Buksi után úgy futott.

Kertvégéig meg sem álltak

a kiskapu nyitva áll.

Rózsaszínű kis nyusziorr,

a rácson át kandikál.

Csöpp kis keze óvatosan,

simogatni megtanul.

Selyemszőrű pici nyuszi,

az ölében meglapul.

Hangos szóval szól a kakas

- tyúkudvarban ő a sztár -

- Kukuríkú itt a wifi!

A gyereknek nem kell már.

Boldogságtól kipirulva

a kisnyulat letette.

Tojást szedni, de jó móka

így a wifit feledte.

Darát szór a csibék elé

a kotlóssal beszélget.

Friss vizet ad a báránynak,

nem kell már az Internet.

Konyhakertet is bejárja

répát szed a nyulaknak.

A megmosott csemegéből

velük együtt ropogtat.

Táblagépe árván marad

de a gyerek nem szánja.

Simogatni jobb a nyuszit

és a tablet sem bánja.

/Deák Mária verse/

Széles Kinga: Zavarban

Rögös útján eltévedve

Megbotlott a gondolat,

Elfeledte minden lépte,

Honnan indult, s merre tart.

Add a karod, kedves múltam,

Vezess haza úgy, mint rég,

Mindig beléd kapaszkodtam,

Legyél most is segítség.

Rögös útján eltévedve

Megbotlott a gondolat,

De már tudja minden lépte,

Honnan indult, s merre tart...

(Forrás: poet.hu)

,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,

ŐSZI SÉTA

SZILÁGYI DOMOKOS

Gyulai Pál: Őszi délután

Oh mi kedves őszi napfény!

Jőj a kertbe, jőj velem

Kies ősszel, délutánként

A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,

Bús és mégis oly szelíd,

Nézd a napfény ragyogását,

Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,

Mégis benne mennyi zöld;

Nyílik még egy-két virága,

S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,

Mégis cseng-bong még a lég;

Meglebbenti a köd fátylát,

Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,

Mégis itt-ott mennyi báj!

Álmodozik a természet,

S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,

Hadd mélázzunk egy kicsit,

Ahol vígan szedtük hajdan

A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,

Itt van őszünk nem soká,

Bár nem érzi boldogságunk,

Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,

Loppal lépve, csendesen;

Már fehérlik egy-egy fürtem,

Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz

A virányon enyhe zöld,

Meg-megcsendül egy édes nesz,

Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,

S a hervadó levelen

Ott ragyog meleg sugárunk,

Örök fényed, szerelem!

1865.

Eduard Asadov-

Kedvesség

Ha a barátod egy szóbeli vitában

megbánt téged,

keserű, de ne légy szomorú,

mert megbocsátasz neki.

Az életben bármi megtörténhet,

És ha erős a barátságod,

Egy ostoba apróság miatt

nem hagyod, hogy a semmiért megszakadjon.

Ha veszekedsz szeretetteddel,

És forró a vágyódás iránta,

Ez sem bánat,

Ne rohanj, ne menj tönkre.

Ne te legyél az oka annak a

veszekedésnek és kemény szavaknak:

Emelkedj a veszekedés fölé, légy ember!

Ez még mindig a szerelmed!

De egy dologban ne vonulj vissza,

Ne törj meg, ne légy gyenge,

Csak ne bocsáss meg aljasságot

És ne bocsáss meg árulást

Senkinek: se szerettednek, se barátnak!

Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,

Mint esküvő előtt elhagyott ara.

Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,

Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,

Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.

Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,

Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Falu Tamás

Zelk Zoltán : Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között

úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. -

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Várnai Zseni: Őszi dal

A nyár szerelme forró és merész,

de édesebb az őszi napsütés,

a csókja már nem éget,mint a láng

csak simogat,mint egykor jó anyánk,

szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,

hol lágy zene,hol vészes szenvedély,

a fény, az árny oly gyorsan változó,

mint életünk,e hullámzó folyó,

még kék az ég,de már is el borul...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,

zordan borong a felhős messzeség,

egy csonka ágra csapzott varjú száll,

mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...

csak nézem és szívem elszorul:

jaj,minden nap korábban alkonyul...

korábban alkonyul..

REMÉNYIK SÁNDOR: HALOTTI BESZÉD A HULLÓ LEVELEKNEK

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Bizony bíbor és bronz és arany

És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:

Bizony, e világ dőre, esztelen

Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.

Nem történhetik velünk semmi sem,

Mi megronthatná szép, igaz-magunk.

Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk

S ha alászállunk: vár a hűs avar,

Testvér-levél testvér-lombot takar,

Ott is otthon vagyunk.

Ha megkeményedünk és megfagyunk:

Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.

Bíbor után a fehér hermelin.

Bizony szépek vagyunk.

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Ha végre földanyánk része leszünk,

Ott is szépek leszünk,

Ott is otthon leszünk.

És árvaság csak egy van, feleim:

Az erdőn kívül lenni.

Otthontalannak, hazátlannak lenni.

Nagyvárosok rideg utcakövén

A széltől sepertetni.

Sok más szeméttel összekevertetni.

Árvaság csak ez egy van, feleim.

S amíg itthon vagyunk:

Bizony bíbor és bronz és arany

És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Aranyosi Ervin: Merengés az őszben

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

amíg mosolyogni még ereje marad.

Gyakran, szégyenlősen felhők mögé bújik,

s tán ott is maradna a zord télen túlig.

Mikor látjuk arcát, szívünk átmelegszik,

s akkor ébredünk rá, hogy mennyire tetszik,

ha éltető fényét szórja a világra,

mikor levelet fest bokorra, faágra.

A szeretet fénye árad ránk felőle,

s jobb, ha a szívünkbe elteszünk belőle,

hiszen a jeges szív könnyebben felenged,

ha a napsugárral másik szív melenget.

Szél jön, s erőszakkal tépkedi a fákat,

jeges kezeivel simít minden ágat,

didergő levelek bele is pirulnak,

ahogy hideg kezek a testükhöz nyúlnak.

Megborzong némelyik, de mind útra készül,

általuk a vén ősz színarannyá szépül.

Levelek felszállnak, pillangókká vállnak,

majd a szél dalára, körben táncot járnak.

Gyönyörködünk benne, az ember csak ámul,

csodás színkavalkád, ami elénk tárul.

De nem haldoklás ez, csak az élet része,

s tavasszal megújul a világ egésze.

Addig, itt az idő, lelkünknek pihenni,

kicsit begubózni, pillangóvá lenni,

mire jön a tavasz a csodás kikelet,

újra táncra keljek, szeretettel veled.

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

s érezteti velünk, hogy az idő szalad.

Ám itt van az idő, le kell hogy lassuljunk,

hogy jövőt teremtő merengésbe hulljunk.

Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt ficserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelőre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bőrét nem félti,

és a szellő is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen őszül.

Reviczky Gyula: IMAKÖNYVEM

Aranykötésű imakönyvet

Hagyott rám örökül anyám,

Kis Jézus ingben, glóriában

Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba

Beírta jó anyám nevét,

Lehajtom a betűkre főmet,

Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer

Fehér ruhában láttam őt.

Tavasz volt épp, a kedves ákác

Virágozott a ház előtt.

A lemenő nap fénysugára

Reszketett ajkán, zárt szemén.

Apám ott állt a ravatalnál,

És vélem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily

Sárgák s kopottak e lapok.

Rég' volt, midőn ez imakönyvből

Még az anyám imádkozott.

Kék selyemszállal összekötve

Van itt hajambul egy kevés.

Aranyos fürtjeimhez akkor

Nem illett még a szenvedés.

Írott imádság töredéke

Mellett van az anyám haja,

Emitt egy szentnek vézna képe

S egy régi, halvány Mária.

Elnézem… Éppen így viselt meg

A sors azóta engemet.

Sokszor szeretnék sírni, hogyha

Nem szégyellném a könnyeket.

Az Úr imádságát ütöm fel

(Kísérőm a nehéz úton),

S vigasztalást vegyít a kínhoz

A te imád, ó, Jézusom!

Imádság kell a szenvedőnek,

Akit a sors árván hagyott.

Úristen, én nem zúgolódom:

Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszlom a világnak,

Csak szellemednek, jó anyám,

Milyen kopár volt ifjúságom,

S hogy mennyi bánat szállt reám.

Tűrtem, reméltem, megalázva

Idegenek közt éltem én;

De azt a régi imakönyvet

S emléked szentül őrizém.

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora

Már teljes lendülettel festeget.

Ecsetjét arany-tengerekbe mártva

Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!

Milyen könnyed és mily könyörtelen:

Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,

Irtóztató és hízelgő a hangja:

Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Csendben remélni

Néha jó csendben maradni,

Semmit nem mondani,

Meg sem szólalni,

Órákig hallgatni.

Néha jó csendben maradni,

Emlékeket betakarni,

Fájni, kívánni, vágyni,

Egyhelyben, mozdulatlan várni.

Néha jó csendben maradni,

Senkit, semmit hallani,

Túlélni, élni, remélni

Egyedül félni, s örökké remélni.

(Rákóczi Karola)

Móra Ferenc

A cinege cipője 🐦

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

Csak a cinegének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

Jött őszanyó hideg széllel,

Aranysárga vízfestékkel.

Sárgák lettek a levelek,

Fújtak, fújtak őszi szelek.

Fújtak, fújtak őszi szelek,

Lehullottak a levelek.

Itt vannak a fák alatt,

Látod a sok aranyat?

/Osvát Erzsébet/

Aranyosi Ervin: Sose hagyd el magad!

Hej, de sokan sírnak, hogy megöregedtek,

hogy nehezen mozgók, fáradtabbak lettek.

Pedig ez nagy dolog, hosszú létet élni,

sok régi kalandot, újakra cserélni.

Persze, az embernek, gyakran fáj a teste,

nyűgös, lassan jön el számára az este.

Kár, hogy a vágyait hagyja kialudni,

pedig jó lett volna, ennyi mindent tudni!

Csakhogy a figyelem iránya változott,

s amit egykor talán álmokra áldozott,

az most fájdalmakra, testi betegségre,

s hogy az pont attól van, nem is veszi észre.

Hiszen, ha figyelme, a rosszra irányul,

még több rosszat vonzhat, s az élet silányul.

A panaszkodással és a kesergéssel,

fájdalmat, kórságot a szívedbe vésel.

Pedig van már időd magadra figyelni,

bölcsen gondolkodni, új utakra lelni,

csak az öregségért hálásnak kell lenned,

és a régi szikra újra gyúlhat benned.

Hiszen akad olyan, mit még te sem láttál,

amit fiatalon sohasem próbáltál,

Amire az idő, akkor nem volt elég,

mikor csalogatón tették egykor eléd.

Most a régi vágyat le kéne porolni,

írj hát bakancslistát, kezdjed felsorolni,

mi az, amit régen, úgy szerettél volna,

aztán fogj csak neki, valósítsd meg sorban.

A kifogásokat ne keresd, sőt, vesd el,

vágyaidnak sorát soha ne temesd el!

Amíg élsz és mozog a kezed, a lábad,

keress örömöket, teljesítsd be vágyad.

Nyisd, hát ki az ajtót, mi rabbá tett téged,

enged ki rab lelked, vár reád az élet!

Okkal éltél eddig, s nem, hogy beteg legyél,

hanem örülj, szeress, alkoss, csodát tegyél!

Valósítsd meg álmod, vagy segíts másoknak,

kik negatív hittől folyton nyomorognak!

Mutasd meg, hogy lehet örülni, nevetni,

panaszkodó létet magadról levetni.

Sose hagyd el magad, járd az utad végig,

ne félj, hogy a lábad, lekopik majd térdig!

Élvezd az életet, s ne károgj, mint varjak!

– Szélként jöttem ide, hogy nagy port kavarjak!

Hogy, ami nem tetszik, azon én javítsak,

jövő nemzedéket új hitre tanítsak!

A zokszót, a panaszt, a földbe tapossam,

hogy a lelkem vásznát szép, tisztára mossam.

Ami berágódott, meg kell olajozni,

lelked a pokolból vissza kéne hozni!

Rájönni, hogy sírod eddig magad ástad,

esélyt kéne adnod a feltámadásnak!

Hát ne hagyd el magad, mutass másnak példát,

s mire régen vágytál, azt a mában éld át!

Meglátod, ha végre szeretet vezérel,

Isten is támogat, mind a két kezével!

Hiszen mit veszthetnél, ha tennéd a dolgod?

Mi szeretnél lenni, szomorú, vagy boldog?

Nyisd ki azt az ajtót, mit magadra csuktál,

s engedd létrehozni, amit szíved diktál.

Élőn haldokolni többé sohasem kell,

a szép földi létbe élni jön az ember!

Teremts szeretettel, holnap váró vággyal,

gazdagodj az élő, csodaszép világgal.

Aranyosi Ervin: Nem tudom megmagyarázni…

(állatbarát dal)

Nem tudom megmagyarázni, miért szeretem,

hogy hűsége és bizalma mit jelent nekem.

Csak azt tudom, hogy közelében jobb ember vagyok!

Én úgy hiszem, a kedvenceink földi angyalok!

Nem tudom elmagyarázni, ezt érezni kell:

A máshol ébredt rossz érzésem, jóra váltja fel.

Visszahozza lelkembe az eltakart Napot!

Én úgy hiszem, a kedvenceink földi angyalok!

Nem tudom megmagyarázni, hogy mit érzek én,

ha megfáradtan hazatérek, s rohan már elém.

Feltöltődöm szeretettel, újra jól vagyok!

Én úgy hiszem, a kedvenceink földi angyalok!

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért jó nekem,

de úgy érzem, megváltoztatta az egész életem.

A szemében csak azt látom: – csodás lény vagyok!

Én úgy hiszem, a kedvenceink földi angyalok!

Nem tudom megmagyarázni, hogy változtam én,

de szerető szív dobog most a régi kő helyén.

A monoton kis életem új értelmet kapott!

Én úgy hiszem, a kedvenceink földi angyalok!

Nem tudom megmagyarázni, léte mit jelent,

hogy szebbé teszi napjaim, az unalmas jelent.

Újra remény él szívemben, s várok holnapot,

Én úgy hiszem, a kedvenceink földi angyalok!

Nem tudom megmagyarázni, de nem is akarom,

miért öröm minden perc és minden alkalom?

Lényeg az, hogy bántani őt sohasem hagyom,

része lett az életemnek, s szeretem nagyon,

része az én életemnek, s szeretem nagyon!

Kun Magdolna: Talán nem volt hiába

"Én is csak egy ábrándos, naiv ember voltam,

ki örök tavaszt várt a hideg tél helyett,

ki nem hitte, hogy az ősz minden napsütést,

jégkristályos hópihéjű avarba temet.

Én is álmodoztam, mint annyian mások,

kiknek vágyuk volt az, hogy szeretve legyenek,

egyszerű érzésekkel, de kiteljesült szívvel,

mely egy életre szóló boldogság lehet.

Én is úgy képzeltem, mint milliónyi társam,

ha majd reám lelnek, sosem hagynak el,

s úgy vigyázzák bennem jóravaló lelkem,

hogy az ne sérülhessen, ha könny szakítja fel.

Én is bíztam abban, sosem marad nyomtalan

az összegyűjtött emlékek színes halmaza,

mert abban a halmazban mindig lesz egy perc,

mely a múló évek szépségét visszaadhatja.

Én is úgy reméltem, virágzó tűz-nyaram,

hervadásig óvja meg két ölelő tenyér,

s majdan úgy szorítja magához le-lehulló szirmát,

hogy az-az elmúlással is méltán megbékél."

Radnóti Miklós: Október

Hűvös arany szél lobog,

leülnek a vándorok.

Kamra mélyén egér rág,

aranylik fenn a faág.

Minden aranysárga itt,

csapzott sárga zászlait

eldobni még nem meri

hát lengeti a tengeri.