Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Mindig csak adni
Az öreg kút csendesen adja vizét,
Így telik minden napja…
Áldott élet ez! - fontolgatom:
Csak adni minden napon!
Ilyen kúttá kellene lennem!
Csak adni… teljes életemben!
Csak adni… terhet is jelenthet…
Jó kút, mondd, nem érzed te ezt?!
Belenézek - tükre rám ragyog:
'Hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém… Csak továbbadom,
Frissen, vidáman, szabadon.'
Hadd éljek ilyen kút-életet!
Osszak áldást, szeretetet.
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
Egyszerűen csak továbbadom!
Túrmezei Erzsébet
Nagy László
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Ady Endre
HUNYHAT A MÁGLYA
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
Fodor Ákos: Sose bánd
a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…
a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!
sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…
a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved
sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.
sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
Várnai Zseni -
Fáradt a szívem
Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.
Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég.
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?
S altatónótát zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem.
Szeretlek
Ez a szó melyet,
A füledbe súgnám,
Ha itt lennél velem,
Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,
Ez annál fényévekkel több,
Ilyet még nem éreztem,
Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,
De megtévesztett,
Most már tudom mi a szerelem,
Ez az.
Pedig még nem is találkoztunk,
De a beszélgetések hangulata és mélysége,
Meggyőzött hogy beléd estem,
Gyönyörű arcodat nézem a képeken,
Folyamatosan,
Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,
Annyira szép vagy,
Örülnék, ha karjaidba zárnál,
És te is azt súgnád a fülembe, hogy
SZERETLEK!!!
(Juhász László)
Földeák János - Védőbeszéd
Óvlak a buktató kövektől; védlek a sugató szelektől;
előtted nyomokat tapodok a sárban.
A világban nincsen szelídség, hogy a jót különbnek tekintsék;
e törvényt tanultam, míg egyedül jártam ...
Vigyázlak leselgő veszélytől, hogy szeress és bízva tekints föl:
melletted élek és magamnak nevezlek.
Ösztönök s szokások nyomára így mutat életünk szabálya,
hogy szövetségünket nevezhesd egésznek!
Határok változnak köröttünk, levegőt pásztáznak fölöttünk!
Akinek java van: szorong és kiáltoz ...
Szobánkat hűti a szegénység, szívünket fűti a reménység
- e csekély kapcsolat nem fűz a világhoz;
vigyázlak s magamra vigyázok, mert szenvedsz, ha én is hibázok,
e forgó földgömbön értékem te vagy csak!
Örömöm, bánatom megosztod; bátorítsz rosszban, mert
tudod, hogy
csillogó szemedet nevezem napomnak.
Csak érted harcolok szerszámmal és minden növekvő
évszámmal
betölt a rend, a biztató bizonyság,
hogy romlandó tárgyak helyett még csak te maradsz meg,
mint egészség;
kevesebb a remény, ha ezt is tagadják.
Áldlak is tiszta szavakkal, hogy asszonyi erőd vigasztal
és piros bizalmak áradnak belőle:
övez majd utódok hálája s hűséged utódok számára
így lesz majd tanítás, példa a jövőre.
Csak a gyáva vinnyog a veszélyben, a bátor ellenáll merészen
és akkor is tervel, ha háza recseg már ...
Mert ingó holmiját zúzzák szét s romjait hiába szórják szét, -
több marad mégis az irigyelt vagyonnál.
Így élek, párral a viharban s ha reng is a föld ma alattam
és ha minden egészből durván levésnek
egy részt, akkor is, de kiáltva hirdetem az üszkös világba:
a mi szövetségünk megmarad egésznek!
Bájoló lágy trillák, tarka képzetek, kedv, remények Lillák, isten véletek !
Ezek gyönyörű sorok
Andók Veronika: Vakáció
Láttam a napot, súgta a szélnek:
Várnak a tavak, csónakok, stégek.
És tényleg a táblán virul egy szó,
Csupa szín betűkkel: VAKÁCIÓ!
Két hónap napfény vár ránk a nyárban,
Kószálunk vígan viruló tájban,
Hűsítő tavakra, strandokra járunk,
Nincs is ilyenkor boldogabb nálunk.
Garai Gábor: Június
Tudom, meghalnék idegenben:
ott még a fák sem ilyenek:
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg:
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár:
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is:- a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld, szinte tombol,
s a kőnek is illata van:
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha virágot nemzene,
s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.
Horváth Piroska
Lépcsőjük vagyok...
Gerincem ferdült - lépcső a hátam,
ordassá vált az én szelíd nyájam -
bordámon lépnek - egyre csak feljebb,
testemet nyomják lejjebb és lejjebb.
görbült csigolyám - tartásom romlott,
nyűtt büszkeségem rongyokra foszlott,
mennek és mennek - fejemre lépnek -
rajtam keresztül magasba érnek.
Ady Endre
SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Koltay Gergely
A csend partján
A csend partján ha lépdelsz,
Lesz veled egy mégis,
Lesz veled egy mégsem,
Gondolkozz miért nem.
Mert nem kezdődött, s nem lett vége,
Csak egy reggel volt mely nem ébredt a fényre,
A csend partján ha lépdelsz,
Mond el, miért nem?
Napokra emlékszel, mit odaadtál másnak,
De nem kaptál semmit, értéktelen a látszat,
Lesz még olyan csend mely harangszóval ébreszt,
Bátortalan válaszokat ágyúszóval öl meg!
S megérted, mit megérteni fáj,
Kopogtat az élet, de beengedni fáj,
A csend partján ha lépdelsz, lesz veled egy szó,
Egyszer legyen majd jó
Nekünk így rendelték messze...
Ahol egy csillag egy csillagnak van teremtve...
Jó veled aludni és ébredni is jó,
Mégis fáj, ha elér ez a szó,
Nem tudom, hogy éljek, hogy éljek tovább?
De átölellek a himnusz után.
Nekünk így rendelték messze...
Ahogy egy csillag egy csillagnak van teremtve...
Nem könnyű szeretni, ki döntött maga ellen,
Ki bűnhődni akar, látszatszerelemmel,
Eljött valaki, a csend partjára,
Üvölteni végre: a mindenért cserébe!
Mikor az első bomba lehullt,
Hozzámbújtál éppen,
Ha a csend partjára tévedsz,
Mondd el, miért nem?
Rónai György
Verőfény
Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén a
két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajitasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.
VÁCI MIHÁLY: TISZTA ÉS JÓ
Csak megmutatták és most jobban fáj, hogy
egy pillanatra láttam a világot,
csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
- mi az, amit nehéz lesz már elérnem:
mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
s közös beszédünk egy dologról áradt:
a bort dicsértük és az éjszakákat,
zenét imádtunk lámpák fénykörében,
lelket a más nyelven írt költeményben,
a szót ízleltük, - ki-ki a magáét,
dúdolva csak, kavargattuk a kávét,
néztük- a cigaretta, hogy virágzik,
és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
bolyongva, szótlan is értettük egymást.
A boltívek alatt, a századok hajói
mélyén be jó volt egymásba karolni.
Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
perceken hányan nőttek a szívemhez!
Bocsássatok meg - de túl a határon
mennyi megértő, szerető barátom
került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
milyen hamar megérezték a lelket!
A lobogás a fontos ott, a láz szép
áramai, a szemben égő szándék,
a sugárzó öröm, mely leplezetlen
kérezkedik szívükhöz a szemedben:
az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
mindenki külön öleljen magához!
És érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;
s egy tekintetük elhitesse véled:
- szép dologért élsz- és érdemes élned!
Radnóti Miklós
Levél a hitveshez
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Luna Piena: Kopogtatás nélkül
"Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz – veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek."
Túrmezei Erzsébet
Ma
Erődet egy napra kérem.
Uram, ma áldd meg életem,
de csak azt add meg énnekem,
amire ma van szükségem.
Minden napnak más a terhe.
Új gondot hoz minden új nap,
s ma nem tudhatom, hogy holnap
mit mérsz Atyám, gyermekedre.
De egyben bizonyos vagyok:
megújuló hűségedben.
Ma is az hordozott engem,
s holnap is rátalálhatok.
Ma légy velem Szentlelkeddel,
hogy a kötelék, mely veled
összeköti életemet,
holnapig se szakadjon el!
Hiszen irgalmas hű kezed
új meg új szabadítással
szövi szüntelenül által
napjaimat, életemet.
Lépésről lépésre vezet.
Minden gondom rávethetem
amíg egyszer megtehetem
legutolsó lépésemet.
Reményik Sándor
A szőnyeg visszája
Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.
De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:
,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is - - valamit.
Ady Endre :Az Ős kaján.
Ennél szebben verset senki nem kezdett
Biborpalástban jött, a rímek ősi hajnalán...
Kaffka Margit: Csend
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, -
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
-E csöndet ismerem.
Balassi Bálint: Bocsásd meg, Úr Isten
Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!
Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár az szélvészben,
Tőled oly igen fél, néked szólni sem mér,
akar esni kétségben.
Látván magán való szántalan javaidat,
Kiért viszont téged nem nem szolgált, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamisságát,
ugyan útálja magát.
Akarna tehozzád ismét örömest térni,
De bűnei miatt nem mér elődbe jönni,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
színed igen rettegi.
Semmije nincs penig, mivel elődbe jöjjen,
Kivel jótétedért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatosan méltó haragodban
tégedet engeszteljen.
Sok kísértet éri, gyakorta ijegeti,
Tőled rettegteti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem tész,
magát Pokolra ejti.
Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
mint édes Istenemet!
Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
szép magasztalásokkal.
Az te szódat, Uram, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, nagy fel szóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
magát reád bocsátja.
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mint keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
kér fejének kegyelmet.
Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tőled megengedtetik;
Mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének
te ellened az hívek?
No, nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
mert vagy mindenek ura.
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ő hozzáfogad, csak reá hadd magad,
igen irgalmas úr ez.
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntől őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké Mennyekbe,
ki ma meg kegyelmeze.
*idézni csak pontosan...
Lemaradt az utolsó szó, utolsó betűje a versben. kegyelmez helyett kegyelmeze.
Balassi Bálint: Bocsásd meg, Úr Isten
Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!
Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár az szélvészben,
Tőled oly igen fél, néked szólni sem mér,
akar esni kétségben.
Látván magán való szántalan javaidat,
Kiért viszont téged nem nem szolgált, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamisságát,
ugyan útálja magát.
Akarna tehozzád ismét örömest térni,
De bűnei miatt nem mér elődbe jönni,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
színed igen rettegi.
Semmije nincs penig, mivel elődbe jöjjen,
Kivel jótétedért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatosan méltó haragodban
tégedet engeszteljen.
Sok kísértet éri, gyakorta ijegeti,
Tőled rettegteti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem tész,
magát Pokolra ejti.
Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
mint édes Istenemet!
Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
szép magasztalásokkal.
Az te szódat, Uram, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, nagy fel szóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
magát reád bocsátja.
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mint keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
kér fejének kegyelmet.
Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tőled megengedtetik;
Mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének
te ellened az hívek?
No, nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
mert vagy mindenek ura.
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ő hozzáfogad, csak reá hadd magad,
igen irgalmas úr ez.
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntől őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké Mennyekbe,
ki ma meg kegyelmez .
Mikor még nagyon fiatalok voltunk…
Ha én madár volnék,magasban lakoznék.
Egy felhőre ülnék,s a széllel röpülnék.
Ha a szél kérdezné:mégis merre mennél?
Azt felelném rá:amerre te vinnél.
Röptünk hová visz?Mi hát a cél?
Te merre tartasz?Majd visz a szél!
Hogy merre száll,ne kérdezd soha.
El innen,el innen,akárhova...
Akarsz-e játszani?
"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön."
-Kosztolányi Dezső-