Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Reviczky Gyula:
PÜNKÖSD
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szívek megnyílnak.
Hogy először tűnt fel a világnak,
Tüzes nyelvek alakjába támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed,
Ma is minden bánkódó szívének,
Hogy ki tévelyg kétségbe, homályba:
Világító sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét
Világosítsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Taníts meg új nyelvre, új imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!
VARGA IBOLYA - SZELÍDEN
Csak szelíden szólj
Ha velem beszélsz
Hangod halk legyen
Mint amikor a sírás fojtogat
Vagy amikor egy gyermek kéreget
Vagy amikor a miatyánk alatt
Ahogyan a hangod megremeg
Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden
Szelíden szólj, csak szelíden
Ha hozzám beszélsz
Ha van hozzám szavad
Szelíd legyél, mint a pirkadat
Mi télutón dereng a hegy felett
Elhessentve kissé a felleget
S remegve, mint első szeretőt
Szelíden öleli a hegytetőt
S aztán némán átfesti a tájat
Kell, hogy legyen egy kis alázat
Benned, ha tudod, hogy varázslat
Elfogadás és kis büszkeség, igen,
Szeretettel szólj, és szelíden.
A gyarlóság konok berkeiben
Hinni mindig az emberiben
Angyalként szólj, s csak szelíden.
BALASSI BÁLINT:BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS
az "Fejemet nincsen már" nótájára
1
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!
2
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
3
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
4
Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.
5
Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.
6
Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.
7
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.
8
Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!
Kányádi Sándor: Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
Hegyi László
Anyám gyakran sírt
Anyám gyakran sírt - szinte mindenért,
ha koldust, csonkát vagy vakot látott,
szívébe sokak fájdalma befért,
szerette ezt a kerek világot.
És mégis - anyám gyakran nevetett.
Mint porban fürdő vidám kis veréb,
olyan boldog volt, és elégedett,
ha rendben tudta három gyermekét.
Öröme, búja, gyorsan változott,
illőn természetes, lágy szívéhez,
egyensúlyban volt, mint az évszakok,
ahogy tavaszra nyár, őszre tél lesz.
Anyám gyakran sírt, gyakran nevetett,
élt, serénykedett, mint madár a fán.
Forró szívében áldott szeretet
buzgott - leginkább ember volt talán.
Mi nők, ha szeretünk
Csak mi tudunk átmenni minden falon,
hiszen szívünk csodatévő hatalom,
ha nincsen ajtó, törünk téglákon át:
hogy halljuk a kedvesünk légzés-zaját…
Csak mi tudunk szállni szakadék fölött,
ha vágyuk már rég sziklának ütközött,
fél szárnyunkat még kölcsönbe is adjuk,
s a másikkal az örvényt távol tartjuk…
Csak mi tudunk felhőt űzni az égen,
árnyékot adni tűző napsütésben,
melengetni társunk a hóban-fagyban,
s nem figyelni intő szóra az agyban…
Csak mi vagyunk képesek Őt úgy látni,
ahogy sosem tudta gondolni bárki:
szebbnek, jobbnak, ajándéknak és kincsnek,
lényünket táró szerelem-kilincsnek…
Csak mi érzünk úgy, hogy nem gondolkodunk,
nem kérdezzük, mit hoz vele holnapunk,
nem féltjük, nem is sajnáljuk önmagunk,
ha csupán egy-két lopott órát kapunk…
Csak egy valamit sohasem tudunk,
ahhoz egyedül kevesek vagyunk:
teremteni helyettük közös holnapot…
mi, vágyó, szerelmes lányok, nők, asszonyok.
Harmat L
Az én sok szép tavaszi álmom
S az én kevés diadalom,
Lássátok, mind el kell prédálnom,
S Vele mennem fiatalon.
Mert megjött az iszonyu herceg,
Lemállt lelkemről a fegyverzet
S testemről az üde szinek.
Övé mind. Ismerem őt régen,
Nagyok számára írt mesékben
Olvastam, megölt sok szivet.
Egy tárlaton, a zenés estén
Villant először rám szeme,
Fáradt voltam és élni rest én,
S bolondosan sírt a zene.
A herceg, hopp, előmbe lejtett,
Hol az utat friss lombok helyett
Lázban festett képek szegik,
S e csoda-út illataképpen
Erős parfőm terjedt a légben
A kékfényű mennyezetig.
Kiszöktem. Ám űzött a herceg,
Veríték verte testemet,
A parkban mély árnyak hevertek
S ruhám pihés köd este meg.
A hallgatag tónál utólért,
S szivemben a vadul futó vért
Megállította hűs keze.
Riadtan néztem a tavon szét,
Hogy ring száz furcsa gnómhajóként
Távol lámpák fehér tüze.
S ő suttogott: "Az udvaromba
Ilyen legényt kell hogy vigyek,
Szeretlek, lelked csupa pompa,
S lásd, gyönge, mint a friss rügyek.
Fiacskám, itt mért volna élned,
A gyötrelem szivedbe mélyed,
Kis apródomnak viszlek én:
Nálam egész nap csak nevetnek,
S lázas tüze nem lesz szemednek,
Hűs lesz s üres, mint az enyém..."
Tudom, hogy szörnyű ez a herceg,
De nem hagy el, jaj, nem hagy el.
Lássátok, sokszor sírni kezdek,
Mikor este aludni kell.
Ha a lámpám már el van oltva,
Tudom, itt hallgat, rámhajolva,
Így telik el az éj fele;
Ó, ha akkor szemem kinyitnám!
Két vigyorgó, mély szem mered rám,
Az ember megőrül bele...
Tóth Árpád
A HERCEG
Árvai Attila: Napatyám
Homokba rajzolok, mint egy pajkos gyerek
Megígérem Neked, ma még boldog leszek
Kiskacsát ültetek, tenger lágy aljára
Kékhátú habokról, égbe száll a pára…
Polippal sétálok, halakat kergetek
Medúzát fésülök, meglesem az eget
Sós vizet kortyolok, csikóhallal futok
Víz feszített tükrén, hagyok egy lábnyomot
Délibábon túlról hajót kiabálok
Eső dobol rajtam, ringatnak az álmok
Óceánom féltőn befogadott engem
Halkan, csendben vagyok, nem kell már sietnem
Ez az én világom, hamvadó kikelet
Felhőt kiabálok, itt még azt is lehet
Halványan pislákol csillagom ruhája
Mindenek titkának boldog táncát járja
Szivárványon függöm, talán sose halok!
Sárga csillámfényben kérdezem a napot:
„Napatyám, segíts meg szívem oly hontalan!”
„Mondd, hogy boldogabb lesz, minden boldogtalan”
Lakárdy Éva
Ha virág lennék…
Ha virág lennék, érted nyílanék,
kis asztalodon lennék gazdag ék.
Szint és illatot lehelnék neked,
örök mosollyá tenném az életed.
Ha búza lennék, lennék kenyered,
hogy tápláljalak, erősítselek.
Hoznék hitet és vinnék gondokat
belőlem válna derűs gondolat.
Ha tölgyfa lennék erdő sűrűjén,
koporsódnak se lennék kemény.
Veled mennék, hogy lenn a föld alatt,
ölelő karral ott is óvjalak.
Árvai Attila: Mutass
Mutass boldogságot
Akkor is, ha sírnál
Nem szabad feladni
Ne időzz a kínnál
Mutass egy szép mosolyt
Angyali az arcod
Eddig nem is tudtad
Tükrödben is látod…
Mutasd meg két kezed
Nyújtsd a szenvedőnek
Nincs nagyobb tisztelet
Mi elvárható Tőled
Mutasd a hűséged
Nektár szerelmednek
Éljetek egymásnak
Sok áldásra leltek…
Mutass tiszta példát
Botló gyermekednek
Angyalod büszke lesz
Ha hisznek és szeretnek
Mutass szeretetet
Reggel, nappal, éjjen
Fénnyel és csodával…
…Várnak Rád a mennyben…
A szív is meghal néha
A szív sem bírja el a túl nagy fájdalmat,
s olyankor csendre inti a dobbanásokat,
és a nagy-nagy csendben nem hallani mást,
csak az ereken átfolyó könnyes zubogást.
A szív is meghal néhány röpke másodpercre,
mikor nehezéket ró rá a bánat vérző cseppje,
mert az a mázsasúlyú könnyes bánatcsepp,
szilánkokra zúzza szét a nagy erős szívet.
Kun Magdolna
Úgy, mint
Úgy szeretlek, hogy le se tudom írni,
pedig tollamban a tinta egyre forr,
a papiroson mégis fehér minden,
de a képzeletem most is csődöt mond.
Úgy szeretlek, hogy elmúlik a szomjam,
s már az éhség sem mar feleslegesen,
ha eszembe jutsz, nem gond, hogy eltoljam,
amit végül is egy lapra felteszek.
Én úgy szeretlek, mint gombluk a gombot,
még az sem számít, ha néha leszakadsz,
a tű fokán is átbújok majd érted,
mert a cérna leszek, hogy megtartsalak.
/Zsefy Zsanett, poet.hu/
Teremts szebb világot!
Ha szeretsz, – tudd, – másképp látod a világot!
Kevesebb ki bosszant, s több a jó barátod.
Másik szemmel nézel a változó világra.
Megbocsátóbb leszel. Viszonzást sem várva.
Jószívübbé válhatsz. Boldogan tudsz adni.
S ha más kezét nyújtja, el tudod fogadni.
Másban, mint tükörben, önmagadat látod.
Ami rossz volt vedd le, mint egy rossz kabátot.
Lelked kifordítva, tisztán mutasd másnak.
Ne adj hely’t szívedben, a szomorúságnak.
Ha eképpen teszel, egy nap úgy találod,
Szeretettel telik csodaszép világod.
Ez csak rajtad múlik, hogyan is megy végbe.
Teremts szebb világot, a megunt helyébe!
Aranyosi Ervin
Reményik Sándor: Úgy fáj már minden
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó simogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a múltat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.
ADD NEKEM A SZEMEIDET
Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.
Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.
Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.
Ady
Szabó Ila: Epilóg
Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.
Tóth Árpád: Álarcosan
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.
1927.
Szegény-szegény apró legény,
Ma este munkába állsz!
Mókázz, nevess, hogy pénzt keress!
Ha kell a fejedre állsz!
Most még tiéd, mező s a rét,
De este már a munka vár,
Kezdődik az életed!
Refrén:
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell,
Magaddal törődj csak, más senkivel.
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek,
Ne higgy az eskünek, ne higgy soha,
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden csak komédia.
Nem voltam mindig szegény,
Jó anyám gonddal nevelt,
Ágyam fölött Ő őrködött,
S altatódalt énekelt.
Múlt az idő és jött a "Nő"
S én hittem neki bután,
Refrén:
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell,
Magaddal törődj csak, más senkivel.
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek,
Ne higgy az eskünek, ne higgy soha,
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden csak komédia.
Ő volt a fény, életem egén,
Miként egy oltári szent,
De jött egy más komédiás,
S ő most a másikkal ment,
Anyuska volt... anyuska nincs,
Anyuskád cserbenhagyott,
De jó apád vigyáz reád,
Ő lesz őrangyalod.
Refrén:
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell,
Magaddal törődj csak, más senkivel.
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek,
Ne higgy az eskünek, ne higgy soha,
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden csak komédia.
/dalszöveg/
József Attila: Tedd a kezed
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy.
Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;
Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.
De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.
Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.
Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?
Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem
József Attila: Keresek valakit
Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
1921. október 31.
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Nagy László
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Fázol…
Hideg van, fúj a szél, szemedbe hordja a tűhegyes esőcseppeket. Utálod, már számolod, hogy még mennyit kell lépned a biztonságos meleg szobáig, csak be, be, be a hidegből. A szoba kellemes, meleg… De mi ez? Fázol. Tovább is. Hiába meleg, hiába duruzsoló kandalló, hiába… Mert nem a bőröd fázik valójában. Hanem a lelked. A lelked didereg. És nem tudja felmelegíteni sem kandalló, sem fűtött autó, sem pálmafás tengerpart. Mert egyedül van. Mert a bőrödet sok minden melegítheti, de a lelket csak egy valami. Egy másik lélek. A másik. És ha lelked megtalálja párját, akkor bújik hozzá, reggeltől estig, estétől reggelig. És melegíti. Akkor is, ha bőrödön a hideg szél fut végig. És ennél kellemesebb meleg nem létezik.
Az Ő lelke.
Csitáry-Hock Tamás
Kassák Lajos
Üzenj
Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha
legömbölyített szavakkal.
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy és is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.
Aranyosi Ervin: Szerelmes vers
Mikor a két szemedbe nézek,
tükröt tartasz nekem, hogy mit érzek,
és hogyan élek, ki vagyok,
visszajelzést csak itt kapok.
Mikor a két szemedbe nézek,
megváltozom, ruhát cserélek.
Azt akarom, hogy jobbnak lássál,
Különb legyek mindenki másnál.
Mikor a két szemedbe nézek
Elvarázsollak, megigézlek,
s bűvkörben élünk mind a ketten,
harmonikusan, szerelemben.
Kitágítanám ezt a világot,
tovább adva a boldogságot.
Érezze más is mit jelent!
Eggyé gyúrt jövőt és jelent,
időtlenséget, tisztaságot,
egy felszabadultabb szebb világot,
hol mindenki tudná, hogy mit érzek,
mikor a két szemedbe nézek.
Fuchs Éva: Emelt fővel
"Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat..."
A sárga rózsa
Mindenki megcsodálja,
Ódákat lehetne írni róla,
A virágoskert egyik csodája
A sárga rózsa.
Sárga, mint az irigység,
Tövistől szúrós a szára,
Mégis ő a reménység
Csudaszép virága!
A többi rózsa is nagyszerű,
Lehet bármilyen, nem bánom,
A vörös szín is gyönyörű,
Én mégis a sárgát imádom.
A szerelmet is jelenti számomra
A csokorba szedett rózsa,
Emlékszem még arra a háromra,
Amit vittem az első randevúra.
A virágoskert királynője,
Énnékem maga a csoda,
Ennek a versnek az ihletője,
Szeretettel adom néked oda.
Angyali érintés:)))
Szeretem a csendet ,néha a magányt..
Gondolatom.messze-messze száll..
Számon veszem,a szívemben..
Felhalmozódott érzelmek boldog pillanatát..
Ahogy fekszem az ágyban,és mélázok ..
Egy gyenge fuvallat körbe leng a szobán..
Finom illatával körül ölel..
Boditó jelenlétével,át élhetek egy csodát..
Mély ez a csend nagyon.csak önmagamra figyelek..
A lelkemben a zűrzavar nem hagy nyugodni engemet..
De mi ez az illat,mi ez a nyugalom,
Ami megbénítja a testemet,,
Szólni akarok ,hang nem jön ki ..
Testem elernyed,, az érzéseim kihagynak....
A homályból bontakozik ki egy fehér alak..
Mosolygó szemével bátorítást ad..
Felém nyújtja kezét,bíztat ,hogy kezemmel érintsem meg azt..
S,hogy hozzá érek bizsergést érzek a szívemben ..
Át járja szívemet , átjárja a lelkemet,..
Annyira szép és csodálatos , mintha mesében lennék benn..
Azt látok amit szeretnék , és én ideképzeltelek tégedet..
Ide gondolom, hogy legyél velem,tudjam elmondani érzéseimet..
Láttam egy alakot , aki megérintet..
Boditó illatával megrészegített..
Felém nyújtott kezéből erőt sugárzott..
Testemben lelkemben, békét hozott..
Az az érzés ami átjárt. az a változás..
A szerelem varázsgömbjében örökre bezárt