Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Ady Endre - Egy ócska konflisban

Királyném, kigyultak a lángok,

Aranyos hintónk, íme, száll,

Ma a nép közé vegyülünk el,

Te a királyné s én a király.

Lásd, ez a fényes kocsitenger

A villámfényes fák alatt

Miérettünk hullámzik, fénylik,

Hogy téged s engem lássanak.

Királyném, bocsásd le a fátylad:

Ma este kegyosztók leszünk.

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)

Éjszaka! 

Im, itt a tág, a szabad éjszaka,

Illatos ege, színes csillaga;

mi, szűk szobáknak sápadt gyermeki

tegyünk szerelmi vallomást neki -

Ó éjszaka! Ó, fényes éjszaka!

A föld, ha nyúgalomé s gyönyöré,

szelíd szárnyával ő borúl fölé,

mint jó szülő, takarva öleli,

áldón ragyognak ezer szemei -

Ó éjszaka! Ó, szelíd éjszaka!

Ő sohsem pihen: alkot boldogan,

ölén száz élet nesztelen fogan,

ölén, ha tölten nyujtozik a kéj,

szemét hamisan húnyja a »vak éj« -

Ó éjszaka! Termékeny éjszaka!

Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,

fehér tejjel táplálja gyermekit,

s hamerre kéjes dombhát domborul,

tetsző fátyollal rejti jámborul -

Ó éjszaka! urasszony éjszaka!

Ő mindenekre egyaránt figyel,

jól tudja mindig ő, hogy mit mível,

ő szárazságra bocsát harmatot,

meleg nap után hűs fuvallatot -

Ó éjszaka! Ó, gondos éjszaka!

Melegítő hűs, zaj-táplálta csend,

mozgalmas nyugalom, ne bánjuk, mit jelent;

mi szűk szobáknak sápadt gyermeki,

tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást neki!

Ó, éjszaka! Ó, szabad éjszaka!

Babits Mihály

Fenyő ha nem lehetsz bérc tetején,

Lehetsz még völgyi bozót,

De leggyönyörűbben hajts ki üdén,

Ha fán nem,légy bokron a lomb.

S ha bokor se lehetsz,légy fűvön az él,

Csak szépítsd az országutat,

Pézsma ha nem vagy,hát légy a sügér,

A tóban a legtáncosabb.

Nem mind kapitány a hajóban a had,

Keresd,a sors rád mit oszt,

Van nagy feladat,van kis feladat,

De a fő,az az itt meg a most.

HA ÚT NINCS,EGY ÖSVÉNY IS MEGTEHETI,

LÉGY CSILLAG ,HA NEM VAGY A NAP!

NEM AZ A FONTOS,HOGY NAGY AVAGY KICSI:

LÉGY TE A LEGDEREKABB!

/Douglas Malloch/

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

"Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!"

Tüzek 

Mivel ma nincs dolog, mivel ma nincs dirádó

s lelkünk a kósza vágy kész szállodája lett,

mondd meg ma hát nekem, te régi tűzimádó,

tüzek közt mely tüzet imádsz te más felett?

A kályha tüze, mely előttünk itt ropogva

agyagbörtön közül sohase szabadul,

hasonlít arra, mely testünkben háborogva

szívünket vereti néha nagyon vadul.

Ó, boldog az a tűz, melynek melegje vígan

bebarátságosít egy meghitt kis szobát

és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan

elomlik éjeken - s megfullad a család.

A csillagok tüze, mely fenn a távol égen

tisztán, közömbösen, magányosan ragyog,

mégis mindég remeg, reszket az éji kéken -

mi égi szenvedély bánthat, ti csillagok?

Ó, boldog csillag az, amely áldott hevével

bolygókat éltet, úgy mint szép apánk, a nap -

de vannak miknek itt csak késett fényük évell,

míg fáradt lángjaik már régen alszanak.

Egykor az ifju vágy más tűz felé vonott,

mely szintolyan magas, habár nem olyan tiszta.

Ó, rejtsd el a szemed, ernyőzd be homlokod:

lélek! reád tapadt a világ durva piszka.

A dícsőség tüze akkor boldog, ha áldott,

boldog, ha boldogít, ha nem keresve jő:

oly isten ez, ki úgy áld meg, ha nem imádod,

gyönyör, ha nem gyönyör, erő, ha nem erő.

Az édes tiszta tűz, mely kedvesed szemében

oly szelíden ragyog, az áldott enyhe tűz,

mely bárkinek öröm, tenéked átok épen:

mi mást mulatni vonz, téged tépődni űz,

mi másnak lelket ád, tenéked lelked rágja,

kínpadi láng neked, mi másnak szent sugár:

lélekkel mit törődsz? de tested marja lángja

s hullád is égeti, majdan ha elbukál.

Az oltárok tüzét, gonosz, te rég leköpted,

a harci tűz, amely templomot gyujtogat,

rég elhamuhodott tebenned. Köd mögötted,

előtted köd - bukott! megadhatod magad.

Nem tudsz már rontani, építni sohse tudtál;

a mennykövek tüzét szemed rég bámulá:

most, amikor tanyád a mennykövek között áll,

híres! nem búsz-e lám üvegharang alá?

A pokolnak tüze - ó, pokol tüze mind!

a döglött csillagok! a dugult kályha gáza!

a szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint,

színpadi, kínpadi dícsvágyad gyáva gyásza,

a lusta fájdalom! ó, pokol tüze mind:

készítve lent a hely, már áll a máglya váza -

fuj, szörnyű szerelem, mely törvényt nem tekint!

fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza!

Babits Mihály

Kányádi Sándor

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

1958

Móra Ferenc - Altató

Csicsija, bubuja, én csillagom,

Bölcsődet dúdolva ringatgatom,

Két szemed álomba csókolgatom,

Csicsija, bubuja, én csillagom!

Hajnal az életed, dél az enyém,

Utamról tiédre ömlik a fény

S mikorra a hajad aranyodik,

Az enyém szürkébe csavarodik.

S ha napom süllyed az ég peremin,

Te fogod majd le az én szemeim,

S én alszom majd el a te dalodon,

Csicsija, bubuja, én csillagom!

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség... Óh hogyha a szív

oly tiszta lenne, mint hegyi víz,

könnyű, mint vers, ami rímre megy,

és egyszerü, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,

ezer álmom vétkes kört csinál

s lelkemben úgy eltéved a fény,

mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,

talán csupa kőfal kacskaring;

mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,

mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...

Fond, Ariadném, szent fonalad,

és ahová sem igen, se nem,

tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,

ha az ég nem küld feléje sugárt?

Fa vagyok, lábam a sárba tapad,

de karjaimat már vonja a nap...

Vezeklés, emelt fővel

A kéj lecsapó mennykövénél

Amit láttam, nem volt mennyország,

- Uram, mutasd meg újra orcád;

Tévedtem, ennyi az egész.

Tévedtem - bűnt miért hazudjak?

Mellet ki ver, kezet ki tördel?

Én ebben a bűzhödt gödörben

Téged kerestelek, tudod jól.

Kinek Legelső Látomása

Nyíló gyermekszememben égett:

A pokol fenekén is téged,

Nem ezt a hitvány ördögöt.

Én azt hittem, veled csatázom,

Mint egykor Jákob a hegyen:

Én vagy te - ámen, úgy legyen!

Akárki győz, győzött az isten.

Én ezt a bordélyházi lármát

Ezer sivító torkon át

Mint égbezengő orgonát

Hallgattam tátott, mafla szájjal.

Amivel az ördög kínált,

Ezért ittam a trágyaléből

És a boszorkányok öléből,

Mint aki szentelt bort iszik.

Tűrtem, hogy tátott számba köpjön

S könnyes szemembe, a pimasz,

De most egy áruló grimasz

Az álarcot letépte róla.

Hát ez volt, aki nyársra húzott,

Eremből ugró vért eresztett?!

És én mint mennyei keresztet

Cipeltem őt a hátamon!

Megállj csak - hát ez nem te voltál?

Hová jutottam, istenem!

Hisz őket én nem ismerem,

Nem ér a játszma - kezdjük újra!

Hatot vetett, vakot vetett

Sorsom ez alvilági kockán -

Sebaj, még bírja a lapockám!

Nem gilt, ha az ördög kever!

Testvér vedd el, keverd meg újra

A zölden izzó vaspohárt:

Énnékem a sátán nem árt,

Az én sorsom isten lehet csak.

Napisten, ordító Valóság,

Új Ádám tántorog eléd,

Mint visszakullogó cseléd,

Ki méhedből szakadt el egykor.

Ki elcsavargott Édenedből

S Lillith sötét szemébe nézett

És megvakult s most puszta kézzel

Tapogatja a kék eget.

Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,

Hangot, mely nem halált okád.

Mutasd meg éltető okát

Az illatos barackvirágnak.

Erdőben fát, erdőt a fában

S erdő mélyén, kit elhagyott,

A szép, csukott szemű, halott,

Mosolygó, édes, édes Évát.

Karinthy Frigyes

Tóth Árpád: Rossz időket élünk, hogy fesse

Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?

Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?

Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,

Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?

Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,

Kinél a naptáros jobb időket rendel,

Varázsló-süvegét most is félrecsapva,

Üti a jövendő kongó űrét csapra:

Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,

Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,

A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, -

Ez legyen az új év legszebbik divatja!

Bartal Klári: Könyörgés - 5 strófában

Elszürkítettek gondok és bajok -

Fogadj hát úgy el, amilyen vagyok.

Ne bándd, hogy szemem néha elborul,

Nézz rám s a bánat menten elcsitul.

Kezed, míg lassan két kezemhez ér,

Feledjem én is, hajam, hogy fehér

S próbáld feledni Te is, ami fáj

És segíts hinni - hisz élni muszáj.

Fogóddz kezembe s új tartást Te adj

(Könnyebb így hinni újabb bajokat)

S nézd el hibáim. Gyenge, ha vagyok,

Nem én akartam - csak a bánatok.

Pálcát se törjél oly könnyen, Szívem,

Hisz' Te sem volnál talán bűntelen.

Lágy szó helyett, ha rosszra nyílna szád,

Vigyázz, ne hulljon egy se vissza Rád.

A délibábot amíg kergeted,

Mit eddig nyertél - elveszítheted.

Használd tükörnek kedvesed szemét.

Vétkes az is, ki maga ellen vét.

William Butler Yeats - Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

A MEGELÉGEDÉS

Nem kér kínai pamlagot,

Sem márványpalotát a Megelégedés.

Többszer múlatoz a szegény

Földmíves küszöbén s durva darócain,

Mint a dáma kigyöngyözött

Keblén s ambroziás mellpatyolatjain.

Csendes szalmafödél alatt

A víg pásztori kor gyermeki közt lakik;

A természet ölébe dől,

Annak nyújtja kezét s mennyei csókjait.

Berzsenyi Dániel

[1804-1808 között]

Ady Endre: Karácsonyi ének

I.

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumba

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszu sorba

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves, kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza.

De jó volna tiszta szívből - Úgy mint régen -

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

És a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomoru útra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni...

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra...

Radnóti Miklós:

Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyüléptű szívében megterem

az érett és tűnődő kevés szavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –

talán most senki sincs.

Ki az igazi, ki a valódi barát?

Azt kérded, ki az igazi, ki a valódi barát?

Az, kinek megérted minden kimondott és kimondatlan szavát.

Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját,

kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát,

ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát,

kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.

Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod,

s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod.

Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti,

kivel jó a csend szavát hallgatni, s együtt merengeni.

Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e, vagy nagy hibát,

kivel ha beszélhetsz, könnyebbé válik ez a nehéz világ.

Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz,

s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz.

Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér a világ minden kincsénél.

Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod,

kinek barátságát minden körülmények között vállalod.

/ism. szerző/

Babits Mihály:

Himnusz

A Földön

még mindig

a Hivatal csúf vérengzést kohol; a Falkák

őrjöngnek: a Bestia a magas

felhőkig dobálja körmeit; de nékünk

már fáj ez!

Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!

Hozsanna néked! szent Karácsony!

Hűlt bolygók

keringnek

s fészket vert bennük az Élet: vad madár!

saját húsát tépi és eszi: rettenetes Pelikán!

Óh bolygók! megszületett-e már bennetek a Fájdalom?

A Földön

itt van már, véres palástban s töviskoronával!

Meg fog bennünket váltani: Hozsanna!

Hát fájj csak,

szent Fájás!

Szigorú tanító! vezess pálcáddal magasabb

erkölcsbe! Rossz az élet, hogy jobb legyen! Bolond él

saját dögén! Az Élet eleven törvényei

újulnak!

nem marad gyilkos! A Mester léniája fölfelé

mutat: Hozsanna! – s formája mint a kereszt.

Fölsajg az

új Ige:

érc ne tépje a lelkes húsokat! Bénulnak

a nagy acélmadarak! kitérnek az apró

óndarazsak! mert sűrű hálót fon körénk a Harmadik

Szövetség.

Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!

Hozsanna néked, szent Karácsony!

DSIDA JENŐ: KARÁCSONYI UTAZÁS

Készülődés

Karácsony közeleg.

Én állok itt az ablakom előtt,

nézem a halkan pihenő havat,

s egy kis bokrétás, száradó fenyőt

törögetek.

Ma szívem is van,

Meg-megdobban a kabátom alatt

és csilingeli ezer kis csengő:

Karácsony közeleg!

Karácsony közeleg!

Útban

Csodálkozol:

Te balga kis fiú,

Ma olyan vígnak látszol!

... Csillagáros Betlehemi éjben

hívogat máma engem is a jászol.

Megyek! Megyek!

Az ajkam úgy dalol,

míg csörgös szánkóm megáll valahol,

s letérdelve a kis Jézus előtt,

átnyújtom neki igaz ajándékul

ezt a kis, tépett Bokrétás fenyőt.

Kérdezem

Mondd, kis Jézuskám,

decemberfagyon, szélen, havon át,

miért nem hozhattam Neked

egy csokor édes piros orgonát?

Most minden, minden fenyő és moha.

Pedig tudom, hogy szereted a májust,

és Teneked is szebb az orgona.

Az ünnep

Mennyből az angyali...

Égnek a gyertyák

Kacag az ének terítve az asztal ­

csak fáj hogy sohse találkozik össze

a karácsony az orgonás tavasszal.

A kis Jézus beszél

Én szeretem a sápadt arcot is,

én szeretem a könnyes szemet is,

cirógatom a mellrebágyadt főt.

Akinek nincsen tettre kész,

merész,

lüktető: harcos piros orgonája,

az hozzon egy kis álmodó gallyat,

sóhajtva síró imádság fenyőt,

s az én kezem megáldja.

Hazafelé

A gyertyák elalusznak

a távolodó kórus

altató, Bűvös simogató mákony...

Repül a szánkó

Csörgös csengője csilingeli csendben

Édes karácsony!...

Tündér Karácsony!...

Boldog Karácsony!...

ADY ENDRE: KIS, KARÁCSONYI ÉNEK

Tegnap harangoztak,

Holnap harangoznak,

Holnapután az angyalok

Gyémánt-havat hoznak

Szeretném az Istent

Nagyosan dicsérni,

De én még kisfiú vagyok

Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre

Mégiscsak kiállok

De boldogok a pásztorok

S a károm királyok

Én is mennék, mennék

Énekelni mennék

Nagyok között kis Jézusért

Minden szépet tennék

Új csizmám a sárban,

Százszor bepiszkolnám,

Csak az Úrnak szerelmemet

Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én

Gyermek-hittel, bátran,

1883

Csúf karácsonyában.)

Juhász Gyula - Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorún nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben.

T. Nagy Ilona - Angyalokra várva

Valamikor régen

ünnep éjszakáján

kis fenyőgally mellett

angyalokra vártam.

Kis fenyőgally mellett

vén tanyasi házban

ültem anyám mellett

angyalváró lázban. . .

Óh! Az Angyal nem jött

nem érhetett rája,

ajándékot hordtak

fényes fenyőfákra!

Mennyezetes fákra

szép díszeket rakva,

csilingelő szánkón

égi dalt dúdolva. . .

Nem tudtak eljönni

szegényes házunkba,

kényes úri porták

várták őket sorra. . .

Míg aludtam éjjel,

az Angyal megjelent,

meséskönyvet hozott,

benne üzenetet:

Első oldalára

aranyozott írás,

"Szeretettel Édesanyád"

s kis verses folytatás. . .

"Néked adnék mindent,

de nekem semmim sincs,

ezért Karácsonyra

e könyv legyen kincs. "

Akkor nem értettem,

Angyal sugallhatta,

tiszta üzenetét

az Úr meghallgatta. . .

Örök szeretetét

adta a sorokban.

Karácsony éjjelén

előveszem újra.

Könnyes szemmel látom

azt a boldog évet,

a mesés gyermekkort,

gyönyörű meséket.

Szappanos Márta Mária:

Karácsony éjjelén

Meg-nyilt az Ég!

Pehelyspórákban hullt a szeretet-fény,

Millió lámpa gyult

A sötétség titkos éjjelén.

Testet öltött s emberré lett

Az üdvöt sugárzó isteni lény,

S fehér gyolcsokban piheg, mint halvány

Rozsaszirom: a Szűz kebelén.

S gyult millió lámpatűz a sötétség éjjelén

S a föld minden zugába betört a lámpa-fény.

Ugy lángol azóta s patakzik szerteszet

Hogy kétezer év sem olthatta el forró sziv-tüzét.

E forró lávafényből

Harangot öntött a szeretet,

E harang zugástól megittasult a föld,

A szikla megrepedt,

S meg-megkondul ember szivednek

Elrejtett zugában, halkan, csendesen,

S igy szálldogál Karácsony éjjelen

A béke, s megszentelt szeretet.

Sík Sándor:

Karácsonyi álom

Magyar karácsony fekete-fakója

És minden, ami mostani, múljon,

Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,

Csillagos álom pelyhes takarója.

Álom, álom karácsonyi álom! –

Álom, álom… Betlehemben

Kicsike Jézus megszületett.

Szép Szűz Mária, egek ékessége,

Mi bűnös lelkünk egy édessége

Csókkal hajol a jászolka tövébe,

Kicsi Jézuskára rájanevet.

Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,

Ügyefogyott népre, ránk mosolyog

Csilló levegő-égben, boldog fényességben

Nekünk dalolnak angyali karok.

„Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,

Békesség, békesség földön az embernek!”

Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,

Panaszkodjunk-e teneked?

Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,

Hiszen te jól tudsz mindeneket!

S te, fényes szép angyalsereg,

A békességet is ismered!

A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:

És édesanyja a bánsági búza.

A békesség a nagy hegyek nyugalma:

És homlokukat a Tátra koszorúzza.

A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,

Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:

De máshol még nem látják szegény magyar szemek,

Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,

A békesség a kassai harangszó,

S a székely falukon a pásztorok miséje

Kétszerte szent!…

Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus,

Tedd, hogy legyen békesség idelent!

Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,

Békesség a földön, békesség, békesség

Szegény magyaroknak.

Joe Valland

Csak annyit akartam

Csak annyit akartam,

Hogy valaki jobban foglalkozzon énvelem.

Csak annyit akartam,

Hogy valaki élősködni kezdjen szívemen.

Csak annyit akartam,

Hogy egy káprázatos érzés a Mennybe emeljen,

Csak annyit akartam,

Hogy szívem békés birka módjára égi réten legeljen.

Csak annyit akartam,

Hogy jobbá s szebbé váljon az élet.

Csak annyit akartam,

Hogy víz kerüljön a pohárba, ne méreg.

Csak annyit akartam,

Hogy szívemben béke legyen és szeretet,

Csak annyit akartam,

Hogy megleljem, aki mindig is keresett.

Csak annyit akartam,

Hogy felülkerekedjek az élet tusáján,

Csak annyit akartam,

Hogy lágy melódiát játsszak sorsom hárfáján.

Csak annyit akartam,

Hogy az Ő finom csókja szálljon énfelém,

Csak annyit akartam,

Hogy megérintsen ez év hideg telén.

Csak annyit akartam,

Hogy szeressen engem.

Csak annyit akartam,

Hogy feleljen kérdésemre.

Csak annyit akartam,

Hogy kimondjon egy szót.

Csak annyit akartam,

Hogy engem vezessen.

Csak annyit akartam,

Hogy szeressen.

Csak annyit akartam,

Hogy a szerelem megnyíljon előttem,

Csak annyit akartam,

Hogy átlépjek a küszöb felett,

Csak annyit akartam,

Hogy felszabaduljon minden érzelmem,

Csak annyit akartam,

Hogy éljem, s Ő legyen az életem.

Csak annyit akartam,

Hogy oszoljanak a felhők a borús égen,

Csak annyit akartam,

Hogy ragyogjon a nap, mint búzakalász a réten.

Csak annyit akartam,

Hogy ne legyen több sírás, rívás és áldozat,

Csak annyit akartam,

Hogy megszűnjön az évek óta tartó kárhozat.

Csak annyit akartam,

Hogy a szépséges álom valóra váljon,

Csak annyit akartam,

Hogy jobban szeressen, mint kívánom.

Csak annyit akartam,

Hogy végre magunkban maradhassunk,

Csak annyit akartam,

Hogy az ösvényen kézen fogva haladhassunk.

Csak annyit akartam,

Hogy rám pillantson.

Csak annyit akartam,

Hogy figyeljen rám.

Csak annyit akartam,

Hogy megértsen.

Csak annyit akartam,

Hogy szeressen.

Csak annyit akartam volna,

Hogy szeressen,

S csak annyit szerettem volna,

Hogy édesgessen.

De csak úgy szerethettem,

Ahogy szerettem,

S Ő csak úgy szerethetett,

Ahogy szeretete szeretni engedett.

Túrmezei Erzsébet:

Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,

de amikor karácsony este lett,

Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.

És ó, a hidegszívű emberek!

Kis istállóban kellett hálnia.

Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.

Elhagyta érettünk az egeket.

Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.

De a kis kedvenc nem vár szavakat,

Odaszorítja vállára meleg,

kipirult arcát, s tovább csicsereg.

„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,

és ott aludt az állatok helyén,

szűk istállóban. Nem is érthetem.

Milyen meleg ágyacskám van nekem,

pedig csak a te kis lányod vagyok.

S Ô, Isten Fia, Ô, a legnagyobb,

szalmán feküdt, amikor született.

Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Kint csillagfényes hideg este… tél…

Bent apja ölén kis leány beszél.

„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.

Futniuk kellett éjnek-éjjelén.

Halálra keresték a katonák.

Menekültek a pusztaságon át.

Milyen keserves útjuk lehetett.

Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa leteszi a gyermeket.

„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”

Nem bírja már, el kell rohannia.

A jászolban fekvő Isten Fia

karácsonyesti képe kergeti.

Feledte és most nem feledheti.

Most a szeméből könnyre-könny fakad.

Most vádakat hall, kínzó vádakat.

Elmenekülne még, de nem lehet.

Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,

mintha körül a hólepett, fehér

tetők, utak felett távol zene,

angyalok tiszta hangja zengene

szívet szólongató, szép éneke:

„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”

Reményik Sándor:

Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.

Álmaim szekerébe fogatok

És szólok fantáziám táltosához:

Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,

És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.

Csak egy hang lesz a halott rengetegben:

A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek

És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?

És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet

A legmagasabb fenyő tetejére, -

S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Ismeretlen szerző:

Ily szegényen mint én

Isten küldte földre, égi szeretet

Menny és föld ura az, ki ma született,

Menny és föld urának istálló jutott,

S ő az egész földnek megváltást hozott.

Bölcs király ha lennék, hoznék aranyat,

Bárányt, hogyha pásztor, Jézusom fogadd.

Ily szegényen, mint én, mit adjak Neked?

Vedd el ajándékul szívem s lelkemet!

Szegény vagyok látod,

Mit adjak Neked?

Vedd el szent Megváltóm

Szívem s lelkemet!

Kányádi Sándor:

Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol

idén se lesz nálunk karácsony

hiába vártok

nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek

mindenkivel ő sem törődhet

messzi a csillag

mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk

de olyan sötétek az esték

s a szeretetnek

hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis

nézz uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak

Babits Mihály:

Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?

Visszasírsz az éhes barikára.

Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:

mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma

jobb tán mint csillag-ür szele volna?

Jobb talán a puha széna-alom,

mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,

mint gazdag nárdusok és kenetek?

Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:

kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test

koldusruháját, hogy fölvetted ezt?

s nem vélted rossznak a zord életet?

te, kiről zengjük, hogy ťmegszületettŤ!

Szeress hát minket is, koldusokat!

Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.

Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk

törékeny játékunkat, a reményt.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!